Élet és Irodalom, 1987. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1987-03-20 / 12. szám - Dános Miklós: A szó ajándéka • reflexió | Visszhang (2. oldal) - Várkonyi Endre: Tárgyilagos kép? • reflexió | Visszhang • Pomogáts Béla: Magányos csillag. ÉS, március 6. (2. oldal) - Deák Gábor: • reflexió | Visszhang • Pomogáts Béla: Magányos csillag. ÉS, március 6. (2. oldal) - Pomogáts Béla: Mit kezdjünk Erdélyivel? • reflexió | Visszhang • Várkonyi Endre, Deák Gábor (2. oldal) - Csontos Gábor: Hogy kerül oda? • reflexió | Visszhang (2. oldal)

VISSZHANG A szó ajándéka Hannover, ahol most lakom, a hűvös élet városa. Nincs érintkezési pontja, vagy rokonvonása a tegnapi otthonnal. Itt végleg elmerült az, amit egykorvoltnak nevezek. Nemcsak a házak stílusa, az észak-európai ember szőkesége vagy szokásrendje más. Hanem a lényege, viszonyulása a világ jelenségeihez. Ebbe pedig nehéz beletörődni. Motiválni persze lehet, indokolni, magyarázni is — de ettől nem változik meg mássága. Mintha tapinthatóan érezném, hogy a monoton hétköznapokkal együtt, egy szemernyi, belőlem is eltűnik. Ennek a drámai folyamatnak a tudatosodása kompenzálást vált ki, valamiféle visszavisszatérést a tegnapba, beleálmodást a gyermekkori tájakba. Ebbe kapaszkodom. És az anyanyelvbe, amely a szülőföld adománya. Régi életemben magyarul kapcsolódtam a környezethez. Most minden betűért meg kell verekednem, minden magyar szót, akár az utca sodrásában ér utol, akár rádióból, telefonkagylóból szól hozzám, tudatosan számba veszek. Elraktározom őket. Furcsa drámai versenyfutás ez a lehetetlennel. Olyan külső segítőtársaim vannak, mint a könyv, az újság. Közöttük az ÉS, amely itt, ebben az új életemben, gyökeresen más funkciót, érzelmi képződményt és szellemi rangot tölt be, mint régvoltmúltamban. Az Élet és Irodalom, hannoveri ittlétem első napjától kezdve fennakadás nélkül, pontosan érkezik. Minden hétfőn 9—10 óra között. A levélkihordó, lent, a zárt kapu mikrofonjába bemondja a kurta szót, „Post!”, és én fent megnyomom a kapunyitó gombot. Tudom, hogy a hosszúkás, barna borítékban nemcsak egy budapesti újság érkezett, hanem egy számomra nem létező haza fikciója. Szenvedélyes pókerjátékosként nyitom ki a lapot. Ki írt a mai számba? Mit? És miért? A gyanakvó kételytől kezdve, a profi csendes kárörvendésén keresztül, a tiszta esztétikai öröm mámoráig, sok minden elfog. Magamban, rögtön reflexszerűen válaszolok, ha a lap vitára ingerel. Örülök, ha szép verssorok simogatják meg lelkemet; gúnyosan kuncogok, amikor ismét — ki tudja hányadszor? — mellébeszélést fedezek fel. Közben tanulom az országot, annak problémáit és az olvasás első mámorában úgy beleélem magam a helyzetbe, hogy rögtön írógép mellé szeretnék ülni, és „hozzászólni”, ellentmondani, vagy halkan, elegánsan dicsérni egyegy költőt. Ahány szerző, annyi régi ismerős vagy annál több: barát. A szerzők többségét szeretem, bevallom, elfogult vagyok velük, s megbocsátom melléfogásaikat, ők és kollégáik, ezek a fiatal vagy öregedő szerzők, csengetnek be a levélhordóval együtt, minden hétfőn a hannoveri lakásomba. Miért ne? Az abszurd életmenet abszurd álmokat szül. Az ÉS munkatársai miért ne lépnének be a lap oldalairól és miért ne vitatkoznának velem? Mintha most hagytuk volna abba a dialógust egy bukaresti redakcióban, Brassó hívogató óvárosában, vagy egy budapesti kávéházban ... Megszokott duma. És még valami... Ki szeretném mondani a lényeget. Azt, hogy az ÉS már nem ÉS — abban az értelemben, ahogy valamikor a pesti humor elnevezte („Se nem élet, sem nem irodalom, csupán és ...") Nos, ezt rég kinőtte! Van már bőven élettükrözés, mint ahogy sok, igényes irodalmi mű is. Tévedek? Lehet. A magam messzeségéből megszépülnek a dolgok. Tehát a lapok is. Mégis: „a nyugatra vetődött” olvasó örül a rangos publicisztikának, rögtön rányit a színházi rovatra és falja a magyar filmről szóló írásokat. Milyen új könyvek jelentek meg? Melyik költő vagy prózaíró lép nagyot a szellemi csúcsok felé? No, meg ott szorong a sűrű hasábokban az ország hangulatvilága, a felszín alatt lezajló jelenségek ábrázolása. Mi hiányzik a lap hasábjain? Az összmagyar irodalom legnagyobbjainak írásai, rendszeres rovatai. (Hol vannak a szép Déryidők?) Hol az okos és tudatos makacssággal visszatérő válasz, a „nyugati világ" találgatásaira, mi is történik valójában Magyarországon? Mennyiben szocializmus ez a mai magyar szocializmus? Erre is válaszolni kell. Nem káderiskolai szinten, hanem Lukács György-i mélységgel. Ki kell mondani, amit ki kell mondani! Örömmel olvasnék több magyar és nem magyar elbeszélést. Magyar és nem magyar ember ábrázolását, egyetemes gondolatokat és gondolkozásra ingerlő nyomtatott betűt. . . . Hannover rettentő messze van Magyarországtól. Lényegesen távolabb, mint földrajzi valóságában. Az Észak-Németországban élő ember tudatvilágában távoli és idegen a magyar. Se jót, se rosszat nem mond róla. Csak az én levélkihordó postásom kezd mostanában érdeklődni, milyen is az az ország? És már tudja azt, hogy van egy kimondhatatlan nevű magyar hetilap, amely magányt old és örömöt szerez, minden hétfőn reggel, kilenc és tíz óra között, a Krancke-Strasse 8. szám alatt lakó, udvarias és hallgatag emberkének. Dános Miklós Tárgyilagos kép? „Magányos csillag”-nak nevezi az általam is igen nagyra becsült irodalomtörténész, Pomogáts Béla az Élet és Irodalomban Erdélyi Józsefet. (1987. március 6.) Megírja ugyan, hogy Erdélyi „elégedetlenségeit a fajvédő demagógia sietett a saját szolgálatába állítani”, s hogy „tévelygéseiért” „a vezeklést is vállalta”, ám az egész írás inkább Erdélyi mennybemenetelét szolgáltja, mintsem tárgyilagoskép alkotását erről a valóban nagy tehetségű, csaknem József Attila-i mércével, mérhetően indult, de önhibájából zsákutcába jutott költőről. Nem szabad ugyanis elhallgatni, hogy Erdélyit korántsem a „fajvédő demagógia sietett a saját szolgálatába állítani”, hanem ő szolgálta ki, méghozzá a legvéresszájúbban a fasiszta népirtás „eszméjét”. Abban az időben, amikor a magyar irodalomnak szinte minden jeles és nagy egyénisége — ki nyíltan, ki „csak” embermentésekkel — szembefordult a barna tébollyal. Erdélyi újra kiadatta a Solymosi Eszter vére című, irodalmunkban egyedülállóan uszító, csak a nácik Horst Wessel dalához hasonlítható förmedvényét. Akkor, amikor indultak a deportálóvonatok Auschwitz felé, ennek „ideológiai alátámasztásául” olvashatták Magyarországon, hogy „Megöltek egy kis libapásztort / Égre kiált a régi vád, — / úgy ölték meg Solymosi Esztert, mint egy tokos, pihés libát ... ítélt a bíró — Elmehetnek a reszkető kaftánosok” és így tovább, megismételve a legaljasabb, középkori vérvádat. Ezt aligha lehet — mint a Magányos csillag című méltatásában áll — „tiszta és férfias hang”-nak nevezni. Ami pedig a „vállalt vezeklést” illeti: Erdélyi Józsefnek esze ágában sem volt vezekelni, a népbíróság ítélte el bűneiért. Hogy az ötvenes években — mint írta — „megtagadta magában azt az embert”, ez tény. De miért csak akkor? „Időközben” több százezer magyar állampolgár esett áldozatul Erdélyi — akkor még nem tagadott — elvbarátainak. Várkonyi Endre ★ A háború után született nemzedéknek nem sokat mond Erdélyi József neve. Az Élet és Irodalom 10. (március 6.) számában Pomogáts Béla Magányos csillag című megemlékezése?! — amelynek apropóját sem igen értem — többek közt így jellemzi Erdélyi 1940körüli alkotó korszakát: „El hivatottságának tudata emelte önérzetét és tüzelte lázadó indulatát. Ez a küldetéstudat állított csapdát is neki: költői önérzete lassanként népvezéri gőggé terebélyesedett, lázadásából összeférhetetlen indulatok forrtak ki, eredendő valóságismeretét méltatlan dühkitörések váltották fel. És midőn a harmincas évek reformtörekvései rendre kudarcot szenvedtek, egy hamvába fúlt forradalom rémképétől űzve eltévedt a politikai élet szövevényei között. Elégedetlenségét a fajvédő demagógia sietett a saját szolgálatába állítani. Később ő maga is elítélte tévelygéseit, a vezeklést is vállalta miattuk." Juhász Gyula: A háború és Magyarország 1938—1945. (Akadémia Kiadó Bp., 1986.) című könyvében a következőket olvasom: „Irodalmi alkotás, amelyben a fajgyűlölet teret kapott volna Erdélyi József Solymosi Eszter vére című verse óta néhány született... A másik könyv Erdélyi József Fegyvertelen címmel 1942 végén megjelent önéletrajzi regényének második kötete volt, amely már irodalmi pályafutásáról és az irodalmi életről szól, és egy rendezőelve van: a zsidósághoz való viszony. Részletesen kitér benne a Solymosi Eszter vére című versének 1937-es megszületésére, visszhangjára, s rátartóan vállalta továbbra is a verset...” Majd néhány oldallal később: „S szomorú, hogy akadt még rangos költő, aki olyan mélyre süllyedt, amelyre nincs példa sem a magyar, sem a világirodalom történetében. Erdélyi József nemcsak újra közöltette Solymosi Eszter vére című versét, de amikor már a magyar zsidóság százezreit deportálták és ölték meg, új verset jelentetett meg ezzel a címmel: A zsidókról. Tizenkét strófás antiszemita mocskolódás volt ez a vers . . ." Természetesen Erdélyi József lehetett és lehet jó költő. Ezt nem befolyásolja az a tény, hogy a népbíróság 1947-ben háborús bűnösként vonta felelősségre. Emberi magatartásának megítélését azonban hiba elmosni. Mert ahogy a fenti könyv hátoldalán olvasható: „... E sokfajta traumát azonban nem lehet nemzeti sérelemmé öszszemosni. Egyetlen lehetőség van: minden sérelmet tisztázni kell.” Deák Gábor Mit kezdjünk Erdélyivel? Várkonyi Endre és Deák Gábor igen kritikus hangnemben beszél Erdélyi Józsefről. Amit elmondanak, az bizony igaz. De hadd emlékeztessem őket arra, hogy mindezt én is leírtam már, sőt talán még kritikusabb hangnemben A tárgyias költészettől a mitologizmusig című könyvemben, amely 1981-ben jelent meg az Akadémiai Kiadónál. A szóban forgó Erdélyi-írás azonban nem irodalomkritikai vagy -történeti értékelésnek készült, hanem bevezetőnek az Egyetemi Színpad Erdélyi József-estje elé. Ez az információ, sajnos, a lapból, a nyomda hibája folytán, elmaradt. Márpedig én nagyon idegenkedem attól az újabban elharapódzott szokástól, amely szerint ünnepi alkalmakkor, születésnapokon, esetleg a ravatalnál, búcsúbeszéd formájában hangzik el a más műfajokban érthető és szükséges kritika. Én most, a színpadon, csak oly mértékben érintettem Erdélyi József bűneit, amennyire az feltétlenül szükséges volt. És még valamit: Erdélyi valóban önként vállalta a vezeklést, tudniillik hosszabb bujdosás után önként jelentkezett a rendőrségen. Végül is kezdenünk kell valamit Erdélyi Józseffel. S noha abban nyilván senki sem kételkedik, hogy a Solymosi Eszter vére című, versnek álcázott uszítást el kell utasítanunk, költői életművének viszont mindenképpen irodalmunk élő részének kell lennie. Pomogáts Béla Hogy kerül oda? Mármint a mondat végére a kérdőjel? Gyakran bosszankodom miatta, de nem szólnék most sem, ha nem az lenne a benyomásom, hogy egyre gyakoribb a fölbukkanása. Minden sajtóorgánumban találkoztam már vele, napilapban, heti magazinban és folyóiratban egyaránt. Mintha mindenüvé beépített volna valami dilettáns hatalom egy-egy ilyen kérdőjel-beszúrót. Mert az elképzelhetetlen, hogy ennyire elterjedt a helyesírási tudatlanság, illetve a mondattani analfabétizmus, amelyből ez a helyesírási hiba fakad. Arról van szó, hogy alárendelő mondatszerkezet esetén a főmondat után kívánkozó írásjelet kell kitennünk. Itt van például ez a mondat az ÉS-ből: „Sz. E. nélkül nem tudom milyen lesz a világ?" Ez így kétszeresen is hibás. A közbevetett mondatot vesszővel kell elkülöníteni, tehát a nem tudom előtt és után vessző szükséges. Már ezáltal feltűnik a mondatösszetétel szerkezete, hogy ez a közbevetett két szó a főmondat, a nem tudom, s amit nem tudok, tehát a mondat tárgya egy önálló, de alárendelt mondattal van kifejezve. Vagyis tárgyi alárendelésről van szó. Ha a mondat végére kérdőjelet teszek, a főmondatot kérdőjelezem meg. Jelen esetben nem azt akarja mondani az író, hogy az ő tudása, meggyőződése kérdéses, hanem az a kérdés: a világ milyen lesz ezután. Milyen lesz a világ, ez a kérdés. Ily módon átszerkesztve a mondat, lám, még gyengécske nyelvérzék esetén sem erőszakolja a kérdőjelet, írásban, szóban, talán leggyakrabban a tárgyi mellékmondat fordul elő. Elemzésére egy igen egyszerű példa: „Megkérdezte tőle, hova megy.” Mit kérdezett meg? A tárgy a mellékmondat. A menést kérdezte meg, a hová menést, de a mellékmondatságnak épp az a nagy előnye, hogy a tárgynak jelzőkkel, határozókkal részletesen kifejtett és hangulatilag árnyalt formáit is lehetővé teszi. (Pl.: Megkérdezte tőle, éppen vasárnap hova a fenébe csavargott el.) Ugyanakkor ugyanebben a szerkezetben lehet a főmondat is kérdés, viszont akkor egészen más a jelentés. „Megkérdezte tőle, hová megy?” Itt nem afelől érdeklődik a kérdező, hová ment az a valaki, hanem az foglalkoztatja, vajon a jelenlévő szemtanú érdeklődött-e az induló szándéka felől. Mert könnyen lehet, hogy elfelejtette kérdezni, s az bizony öreg hiba. Az egész ,ennél bonyolultabb. Minden mondatrészt kifejezhetünk alárendelt mondattal, például többféle jelzőt, tucatnyi határozót. De ne legyünk telhetetlenek! Nem az a fontos, hogy minden jelzős, vagy határozói alárendelést felismerjen az ember, elég ha megtalálja a főmondatot. (Mint minden készséget és tudást, ezt is át kell gondolni legalább egyszer és néhányszor gyakorolni, ha már az írás vagy annak megjelentetése a szakmája az embernek.) Mert akkor nem másnak kell lefognia a kérdőjelet biggyeszteni akaródzó kezet. Az értelmetlenül, átadotában kirakott kérdőjel értelemzavaró helyesírási hiba. Ezt tudomásul kell vennie mindenkinek, aki a szakmában dolgozik — kívülállóknál ez a hiányosság talán megbocsátható. Azt azonban semmiképpen nem bírom felfogni, hogyan kerül a szerkesztőségekbe egész raj, eme mondattani és helyesírási szabály ismeretét nélkülöző ember. Mert ha az író átgondolás nélkül oda is teszi, vagy éppen a gépíró hibázza oda azt a kérdőjelet, még mindig ott kellene legyen a szerkesztő, netán egy kontrollolvasó, s végül a helyesírás nyomdai őre, a korrektor is, hogy valamelyikük felismerje azt a nyavalyás főmondatot. Ha viszont az író helyes kéziratot ad le, akkor legalább ők ne biggyesszenek! Csontos Gábor Szerkesztői üzenetek GYŐRI SAROLTA, MOLDOVA. „Szeretném pontosan időzíteni jókívánságaimat, remélem, soraim idejében megérkeznek. A lap 1987. február 6-i számában olvastam, hogy harmincéves jubileumához közeledik az Élet és Irodalom. Én innen a szomszédból, Csehszlovákiából, kívánok további sikereket, termékeny vitákat és eredményes küzdelmeket. A lap minden szerkesztőjének kitartást, szívósságot kívánok. Jó lenne, ha kevesebb halálhírt olvashatnánk a lapban. Az utóbbi időben különösen sokat gondolok Máriássy Juditra, amikor az Es klubösszejöveteleiről olvastam — melyeknek ő volt a háziasszonya — mindig irigységet éreztem. Mit nem adtam volna, ha részt vehetek egy ilyen találkozón, végül jó egészséget kívánok mindnyájuknak és az évforduló alkalmából olyan levélözönt, hogy megrémüljenek tőle. Természetesen nem a tartalmától, hanem a súlyától.” Köszönjük kedves levelét, és annak is külön örülünk, hogy a Posta ezúttal kitett magáért: a március 7-én keltezett levél már 14-én szerkesztőségünkben volt. Ebben a számunkban egyébként közöljük a Hannoverben élő Danos Miklós hasonló témájú írását is. ROZSNYAI JENŐ, SZEGED. „Régóta foglalkozom Latin-Amerikával. Nem szoktam cikkekhez hozzászólni, de most úgy érzem, kénytelen leszek ezt tenni, mivel az Élet és Irodalom, 1987. március 13-i számában megjelent Valdivia című írás tele van tévedésekkel. Pedro de Valdivia konkvisztádor (1500— 1541) legutóbb egy bőrápoló krém reklámja lett. Nos, nem is ez az igazi probléma, hanem az, hogy Jókai is megírta Chile meghódítójának történetét, mely legutóbb a Kelet királynéja című gyűjteményben jelent meg. Jókai ismeretanyaga — mai szemmel nézve — hiányos. Sokat tudott, de gyakran tévedt a «fantázia tilosába«. Mesébe áttűnő novellákat írt, az igaz részletek összeszövődtek a képzelet merész szárnyalásával. Ha olykor melléfogott is Jókai, nem tévedett, mint a Valdivia című írás szerzője. Nem keverte a két hódítót, Peru meghódítóját, Francisco Pizarrót (1470—1541) Chile leigázójával. A két Jókai-novella címe is más. A megölt országban írta meg Peru elfoglalását és az arankárok leigázójáról szól a Valdivia. Az idézett cikk írója a Valdivia kapcsán a Pizarróról szóló elbeszélésből idéz. Végezetül a pizarrósított Valdivia után kíváncsian várom, milyen ötlete támad még a krémművészet nagyjainak.” Eligazító sorait köszönjük. VERECZKEI MÁRIA, BUDAPEST. Levélírónk, mint a nemrég elhunyt kitűnő építész, Vedres György kollégája, szóvá teszi a következőket: az Unokáink is látni fogják című tévéműsor március 4-i adása beszámolt a magyar építészek bécsi bemutatkozásáról. Idézünk a levélből: „A műsorban megszólalók egyike sem említette azt a tragikus közjátékot, amely a bécsi utazás előtt, reggel az Engels téren történt. Az egyik kiállító építész, Vedres György felszállt az autóbuszra, leült, néhány perc múlva tragikus hirtelenséggel elhunyt. Merkantilista életvitelünk furcsa lenyomata: Fontána, a divat forrása halljuk naponta többször is, de aki építette , Vedres György életművének egyik fontos és kiemelkedő teljesítménye a belvárosi rekonstrukció —, nem kaphatja meg a megemlékezés, a tiszteletadás egyetlen percét, egyetlen mondatát sem. Még pályatársaitól sem.” Soraival egyetértünk. E figyelmetlenségért lapunkban némi kárpótlást nyújt az a tény, hogy Károlyi Amy fölemelően szép költeményben adózott az építőművész emlékének. (Élet és Irodalom, 1987. február 6.) EGY MAGYAR ANYANYELVŰ Állampolgár, Budapest, olvasónk emlékeztet arra, hogy a nemcsak, a hanem egy szó (azaz ha kötőszóként használjuk, nem kell külön írni). Ebben igaza van. Abban viszont téved, hogy muszáj nincs a magyar nyelvben. Ady Endre legalábbis használta, holott ő is magyar anyanyelvű volt. Hogy a nyelvtanilag tökéletes meglehessen igealakkal szemben így, önmagában mi kifogása van, nem értjük. Talán a szövegöszszefüggésből kiderülne, mit helytelenít rajta. A rádióban és a tévében csakugyan sokszor vétenek a nyelvhelyesség ellen, de úgy hisszük, nemcsak „illetékeseknek áll módjában ezen változtatni”. Különben is: milyen illetékeseknek? Grafikák a harmincéves ÉS-ben Lapunk megindulásának harmincadik évfordulójára kiállítás nyílt a Petőfi Irodalmi Múzeumban, március 12-én. Ugyancsak az évforduló alkalmából Rajzok és grafikák az Élet és Irodalomban címmel tárlat nyílik a Budapest Galériában, március 20-án. Mellékletünk képanyaga ez utóbbi kiállításhoz kapcsolódik.