Élet és Irodalom, 1987. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-09 / 2. szám - Koltai Tamás: Ez Sevilla? • színikritika • Lope de Vega: Sevilla csillaga, rendező Marton László, Vígszínház (13. oldal) - Oravecz Imre: Eljött az is (13. oldal) - Vadas József: A hulladék szépsége • képzőművészet-kritika • Laufer, Műcsarnok (13. oldal) - Balogh Lajos: rajza • kép (13. oldal)

♦ KOLTAI TAMÁS. Tanulságos előadás látható a Vígszínházban. Egy „örökbecsű klasszikus”, a Sevilla csillaga átszűrődik a modern elemző gondolkodáson, őrzi hűségét önmagához, miközben új frigyre is lép korunkkal, s a színpadi formát öltött átértelmezés mégsem válik forró élményünkké. Lope de Vega mintegy háromszázhetven éve írt színműve vegytiszta módon foglalja magában a XVII. század eleji spanyol katolikus abszolutizmus szellemiségét, amely ideológiai háttérként szolgált a szerző félezer ismert darabjához. A Sevilla csillaga csak látszólag egy szenvedélyes szerelem története. Valójában arról a szerepről szól, amelyet a királynak, Isten, földi képmásának kell betöltenie, hogy összekötő kapocs lehessen egyrészt a teremtés, másrészt az egyes ember gondolatai és cselekedetei között, s ezáltal a földön visszatükrözze a világmindenségben uralkodó harmóniát. Merész Sancho erről a királyi szerepről feledkezik meg, amikor szenvedélyes szerelme, Estrella Tabera, „Sevilla csillaga” iránt féktelen erőszakosságba, sőt gyilkosságba sodorja (megöleti a lány bátyját), majd ehhez a szerephez talál vissza, amikor áldozatainak erkölcsi állhatatossága lelkiismeret-vizsgálatra és jóvátételre készteti. Lope de Vega ravasz kombinációt működtet mondanivalója érdekében. A király — tudtán kívül — Estrella vőlegényét, Sancho Ortizt bízza meg a gyilkossággal, aki maga is csak az utolsó pillanatban ébred rá, kit kell megölnie, ennek ellenére végrehajtja a parancsot, mert feltétlen lojalitása erősebb menyasszonya bátyja iránt érzett barátságánál. Amikor aztán a gyilkosság miatt börtönbe kerül, nem adja ki megbízóját: várja, hogy a király adott szava szerint járjon el, s fölfedje önmagát. Ez meg is történik, de csak miután Merész Sancho hasztalan igyekezett rávenni a főbírákat, változtassák meg a halálos ítéletet. (Fantasztikus jelenet: a bírák magánemberként hagyják magukat befolyásolni, ám amikor újra kezükbe kapják státusszimbólumukat, a tanácsosi botot, újra halált mondanak, mert állami tisztviselőként csak a törvényt képviselhetik!) A király, akinek szokatlan, hogy nem tudja akaratát keresztülvinni, ráadásul úgy érzi, megszégyenül „ellenfelének” erkölcsi fölénye miatt, végül leleplezi magát, és ezzel egy csapásra megoldja a helyzetet. Bántódás nem érheti, hiszen személye a törvény fölött áll — a bíráknak most eszükbe sem jut ellenkezni —, foglyát kiszabadítja, és még Estrellához is hozzáadná, ha a szerelmeseket, akik már korábban tanúságot tettek magas,rendű, önzetlen moráljukról, nem választaná szét az ártatlanul elfolyt testvéri vér. Így végül is a szó szoros értelmében minden gyöngeségen és szenvedélyen győz a becsületkódex. Marton László rendezésében egy némán körülvizslató titkosrendőr lép a színpadra a sevillaiak hódolatát fogadó király előtt, a Merész Sanchót játszó Szilágyi Tibor pedig begyakorolt mosollyal csókolja meg a protokoll szerint virággal elé szaladó kisgyereket. Az előadás ezzel idejekorán napjaink jelrendszerébe állítja a cselekményt. Jogosan, mert mai gondolkodásunktól merőben idegen a spanyol abszolút monarchia hatalomfölfogása. Modern fogalomcsúsztatással él az Eörsi István és Gáspár Endre fordításainak fölhasználásával készült szöveg is, amikor az Estrella megszerzésére tisztátalan eszközöket fölhasználó király bocsánatos „túlkapásról” beszél. Csakhogy ezáltal átrendeződik a darab egész gondolatrendszere. Ha érvénytelen a művet éltető történelmi ideológia, fölöslegesnek látszik a cselekményt mozgató számos motívum. Miért manipulál olyan nehézkesen a király, miért settenkedik éjszaka a megkívánt nő házába, miért próbálja egy fölkínált hivatallal megnyerni az útban álló testvért, miért korrumpál egy szolgálólányt, miért ad ki személyesen gyilkossági parancsot egy idegennek, és legfőképpen miért ír alá olyan papírt, amely kompromittálhatja? Nevetséges kérdések, ha a darabot az eredeti kontextusban erkölcsdrámaként kezeljük, amelyben a szenvedélytől kibillentett, majd helyreállított becsületkódex irányítja a szereplők cselekedeteit. De logikus kérdések, ha az előadás első jelenetében intonált politikai drámát tekintjük mérvadónak. Ez Sevilla? Abból ugyanis az következne, hogy a zajtalan és személytelen erőszakszervezet, mondjuk, egy sötét árny az éjszakai utcasarkon villanásnyi késszúrással megszabadítja a királyt Busto Taberától, Estrella „akadékoskodó” bátyjától. S persze a drámát is a kifejlődéstől. Az előadás gondosan igyekszik elkerülni a csapdát. Szilágyi erőszakos, hiú, magabiztos önérzettel és jól fejlett felsőbbrendűségi tudattal eltelt királyt alakít, aki anynyira biztos erkölcsi és politikai hatalmának rendíthetetlenségében, hogy szeszélyeinek kielégítéséhez a „nagystílű játékot”, a törvényesség látszatát is megengedheti magának. Csakis ezért intézheti személyesen az Estrella-ügy manipulációit, csakis ezért adhat ki a kezéből egy fiktív felségsértést megtorló, aláírásával hitelesített gyilkossági parancsot. És csakis ez a hiú gőg, ez a túlhabzó „hübrisz” lehet fontosabb számára az Estrella-szerelemnél, ez kényszerítheti egymásra licitáló becsületdemonstrációkba. Szilágyi királya egyszerűen nem tudja elviselni ellenfeleinek erkölcsi állhatatosságát. Zavarja a megvesztegethetetlenség, bosszantja a kijátszottak morális fölénye, dühíti az őt fedező öngyilkos hallgatás, s megrémül a szerelemről és a boszszúról való nagylelkű lemondónyilatkozatoktól, amelyek „veszedelmes és követendő példává válhatnak”. Estrellánál egyszeriben sokkal jobban kezdi érdekelni a számára érthetetlen becsületmánia, de csak hogy megtörje, s ezáltal viszszanyerje abszolút uralkodói fölényét. Ezért akarja kikényszeríteni az egymásról lemondó szerelmesek házasságát is. Nem veszi észre, hogy a morális állhatatosság egyszersmind passzív ellenállás vele szemben — a rendezés többször is beexponálja a képbe a közömbös, néma tömeget —, s így végül elképedve, tökéletes értetlenséggel vonja le a következtetést: „Bámulom ezt a népet.” Ebben a mondatban Lope de Vegánál föltehetően még rejtett elismerés csengett. Az előadás paradoxona, hogy schilleri, sőt helyenként brechti módon, szinte tézisdrámaként elemzi végig a darabot, de eközben megpróbálja összeegyeztetni, valamiféle García Lorca-i, elfojtott, belső tűzzel is. Egyszerre akar spanyolos és időtlen, intellektuális és szenvedélyes, szikár és operai lenni. Például, amikor a cselekmény forrpontján a szereplők váratlanul énekelni kezdenek, azaz mint egy operában „utat engednek őszinte belső érzelmeiknek”, rózsaszínű fényben fölvillantva a hepiend lehetőségét, hogy azután visszaálljon a tiszta, egyenletes megvilágítás, illetve a magukra kényszerített rideg önfegyelem — nos, itt szabályos elidegenítő effektus működik. A baj csak az, hogy a különféle elemek nem vegyülnek, nem alkotnak stiláris amalgámot. A szenvedély heves, spontán reakciókat követel, a gondolatnak viszont útja van, megfogamzását ki kell várnunk, és a csöndekből, az arcokról kell leolvasnunk. Az előbbi nagy teret, az utóbbi kamarajátékot kíván, és a Fehér Miklós hatásosan zörgő reluxaredőny díszletében kopárra csupaszított előadás valahogy a kettő között őrlődve, nem töltődik föl eleven vérárammal. A hatodik előadáson már kétségkívül le lehetett mérni, hogy a produkció színészileg megizmosodott a bemutatóhoz képest, mindamellett, az alakítások változatlanul tükrözik az alapértelmezés kettősségét. Lukács Sándor például egy puritán, intellektuális Posát játszik Kohlhaas Mihály-i sértett fölindulással, pedig a bordélyokban otthonos, saját kezűleg szolgálólányt akasztó Busto Tabera eleve vérmesebb figura. Bánsági Ildikó Estrellája kemény lorcai hősnő, Bács Ferenc puhán járó, jó modorba csomagolt, elegáns machiavellista rezonőr. Rudolf Péter napjaink illúziókból kiábrándult ifjú értelmiségi képviselője. Szakácsi Sándor Sancho Ortize vakbuzgó, hebrencs lojalitásába lelkileg belerokkant alattvaló, aki még a legvégén sem a hatalom iránti kötelező engedelmesség ellen lázad, csupán a saját privát bűnét bünteti. Itt van az igazi dráma és az igazi katarzis. Bekövetkezik, ami még bizonytalan tűnődésként hangzott el a játék legelején: „Felőröl mindent az idő / Ha a király eltökélte / Hogy kiforgatja a törvényt.” A törvénytelenség jogilag könnyebben jóvátehető, mint az általa okozott roncsolódás a lelkekben, így az a tény, hogy a szerelmesek nem fogadják el a számukra kijelölt boldogságot, végső, soron kihívás a mindenható királyi jóvátétel cinizmusával szemben. 1997. JANUÁR 9. VADAS JÓZSEF: Környezetszennyező civilizációnk lázadó apostolai hadat üzentek a hulladéknak. Azt követelik tőlünk: ami nem bomlik el, annak gyártását hagyjuk abba. Minden más ismét felhasználható, azaz visszajut a kívánatos természetes körforgásba. A fenyegető szemét immár a művészeteknek is témája. A híres osztrák festő, Hundertwasser, mint néhány éve Budapesten láthattuk, öntisztító otthoni kultúrát jövendöl. Terveiben még sok az utópia, az már azonban valóság, hogy a hulladék bekéredzkedett a magyar művészetbe is. Tanúság rá két kiállítás. Laufer — töredelmesen megvallom, én ezt a szót mindeddig nem ismertem. Jelentését érteni véltem, de azt még csak nem is sejtettem, hogy itt egy textilnyomtatásban használatos segédanyagot jelöl, amely arra szolgál, hogy mind a nyomóhenger, mind a textil tiszta maradjona gyártás során. A Műcsarnokban e címmel rendezett kollektív tárlaton ezenkívül az is megtudható: a nyomóhengerek kora lejárt, a textilnyomtatásnak új módszerei honosodnak meg, a Laufer azonban marad. Új életre kelt a kiállításon részt vevő művészek jóvoltából. Az ismertetésből nem derül ki: a laufer már festéke® vászon, amelyre a művészek a legkülönbözőbb ábrákat festik. Vagy, ahogy én értelmezem, technika. A festékes henger manipulálásával állítanak elő gyönyörű szép laufereket, amelyek kizárólag gyönyörködtetésre valók. Mert az tagadhatatlan, hogy a három helyiség dekoratív, helyenként szemkápráztató látványt nyújt, olyan izgalmat kínál a szemnek, amilyenben ritkán van részünk. Polgár Csaba vezetésével ( a spiritus rectora az akciónak) idősebb és fiatalabb művészek szerveződtek csoportba. Már a társulás ténye is figyelmet érdemel, hiszen szellemi programot igényel és indukál. Hogy mi lesz a kezdeményezésből, azt megjósolni nem tudom; ma még merészség volna feltételezni, hogy ez a tárlat egy új mozgalom elindítója lenne, mint annak idején a Textil-Falikép 1968-as kiállítása volt. Arra gyanakszom, hogy a textil csatlakozott a képzőművészet újexpresszív irányzatához, s amit a festők gyakran görcsös nagyotakarással csinálnak, abból ők elegánsan hajlékony lírát fejlesztettek ki. Azt tehát máris érzékelni lehet, hogy Klaufer technikája na- Képzőművészet u gyan különböző egyéniségek között teremt hitelerősítő egységet. Nem stiláris összeolvadás ez; Szilvitzky Margit sötétből elővillandó pengeidomai vagy Torma Anna tündöklő virágai között nincs formannyelvi hasonlóság. Mindketten a maguk életművét folytatják. Ugyanez mondható el az értelmünkre ható Szenes Zsuzsa kárpitjáról vagy a ruhához hű Sárvári Katalinról. Gulyás Katalin sem tagadta meg korábbi önmagát. Mint a Tracheidák földi küldetése cím mutatja, változatlanul a nagy tablók híve. Csak éppen öntvény maszkok váltották fel a fotókat. (Sajnos, motívumainak féktelen halmozásával túlérlelte kompozícióját, amely így zsibvásárjain zsúfoltnak hat.) Hahner Aranka meglepetést okoz művével, amely stiláris megoldásaival és a világot féltő gondolatával egyaránt Kondor Bélát idézi. Talán csak Attalai Gábor mutat új arcot a zöldben himbálózó tojásokkal, amelyek előzményeit munkásságában nem lelem. De ő sem igazi kivétel. Aki valamennyire is ismeri pályáját, az tudja, hogy a szakítások embere sokat és sokfélét próbált már. Ausztriából nemcsak égetnivaló szemetet importál(t)unk, hanem rongyot is. Ezt Németh Kudtól tudom, akinek vezetésével — tulajdon terveiből — szebbnél szebb szőnyegeket készítenek a Csaba Háziipari Szövetkezetben. Olyan gyönyörűségeket, amiknek láttán az ember csupa magasztos dologra gondol a Dorottya utcai kiállítóteremből. Németh Éva két alapszíne a fekete és a fehér. Formatára sem túlságosan gazdag: négyzetekből, tégláin nőkből, csíkokból áll művészete. De ezek nem közönséges színek és formák. A keret és a központi motívum, a minták aránya mögött tevékeny élet rengeteg tapasztalata húzódik meg. A fekete pedig nem fekete, a fehér nem fehér. Az előbbit halványabb tónusok, az utóbbit kék, barna, piros foszlányok törik meg. Teszik szinte festőivé ezáltal a felületet. Valahol itt van a rejtély. A mértani ábrák adottak, az arányokban az aranymetszés is segít. Azt azonban, ahogy a fehéret és a feketét színezi, csak ő tudja. Bravúrosan. Elegánsan. Az efféle finomság láttán tudálékosok és sznobéiz skandináv stílust emlegetnek, teljes joggal. De én a formanyelvi rokonságnál fontosabbnak érzem a szellemi analógiát. Németh Éva mai emberként műveli ezt a régi, kézműves technológiát. Szépséges darabokat produkálva, és egyszersmind olyan gyakorlatot teremtve, amelyre a nálunk még csak formálódó design, a formatervezés művészete épül talán már holnap. A hulladék szépsége Balogh Lajos rajza Színház ORAVECZ IMRE: Eljött az is Eljött az is, a lakásmegosztás, az öncélú bosszantások, a kis és nagy kitolások, a felőrlési kísérletek, a kilátástalan állóháború ideje, és egyszeriben akörül forgott minden, mi kié, ki vette és miből, kinek mihez van joga és miért, ki kinek fizet és mennyit, először bíztam benned, magamban, a józan észben, abban, hogy nem süllyedünk ide, és hagytam mindent a régiben, még afölött is nagyvonalúan átsiklottam, hogy kölcsöntörlesztésekből nem vállalsz részt, és engem terhel mindenféle számla, és afféle kijáró szolgáltatásnak tekintesz, csak a nekem ítélt szoba ajtajára szereltettem zárat, azt is inkább a rend kedvéért, jeléül annak, hogy nem lakom itthon, merthogy akkor éppen külföldön dolgoztam, csak azután mérgesedett el a helyzet, hogy távollétemben feltörted a szobám, és megsemmisítetted a jegyzeteimet és hazajövet ki kellett cseréltetnem a zárat, csak akkor vettem fel a nekem dobott kesztyűt, és zártam le önkényesen bizonyos közös helyiségeket, mikor láttam, mint tűnnek el egymás után a berendezési és használati tárgyak, és azután jöttek, vették át az uralmat a kulcsok, akkor váltak nélkülözhetetlen társaimmá ezek a praktikus öntött és reszelt fémdarabok, és attól kezdve, hogy azokká váltak, mindig azokat csörgettem zsebemben, azokat forgattam, szobádénak kivételével, minden zárban, akár a konyhába, a fürdőszobába, akár a dolgozószobába vagy az előszódba kellett mennem, azokkal nyitottam magam előtt és zártam magam mögött gondosan minden ajtót, és úgy jártam-keltem otthon, mint egy fegyőr a fogházban, így kerültem velük bizalmas viszonyba, így tanultam meg őket becsülni, bár e viszony nem volt mindig zavartalan, mert nem csalódtam ugyan bennük, és a velük való matatás mindig megnyugtatóan hatott rám, mintegy levezette idegességemet, de olykor bosszúságot is okoztak, előfordult, hogy megfeledkeztem valamelyiknek rejtekhelyéről, és máris megvolt a baj, tűvé kellett tennem érte az egész lakást, és még csak nem is kérhettelek, hogy segíts megkeresni, mialatt szemed sarkából gúnyosan figyeltél, hogy milyen szánalmas és rövidlátó vagyok, és valóban az voltam, szánalmas és rövidlátó, mert a biztonság csak illúzió volt, hiszen elég egy rúgás, és máris belül vagy valamelyik üvegezett ajtón, és különben, sem erről volt szó,,de hát ki törődött akkor ezzel, meg azzal, hogy miről van szó. ÉLET ÉS|C| IRODALOM! .■■ínyjg.nwc-il