Élet és Irodalom, 1987. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-02 / 1. szám - Megyesi Gusztáv: Mi is fogunk emlékezni • vita • Nemzedéki vita (4. oldal) - Tabi László: Sírom felirata • vers (4. oldal) - Gáyor Tibor: Hajtástektonika • kép (4. oldal) - Tamás Pál: Olvadás ajándékba • vita • Nemzedéki vita (4. oldal)

MEGYESI GUSZTÁVA MI IS FOGUNK EMLÉKEZNI Amikor mi, a Nagy Generáció legfiatalabb tagjai hatvannégy évesek leszünk (Lennon—McCartney: When I’m Sixty-Four) és hajunk kihull, agyunk már kellő mértékben elmeszesedett, nos, akkor végre-valahára kezünkbe kerül a stafétabot, eljő tehát a nap, amikor keresztül-kasul az egész országban a mi embereink fognak ülni fontos helyeken. Azok lesznek a szép idők. Akkor már feltehetően az éppen esedékes újabb lendületét veszi a gazdasági reform, a demokrácia oly sokra jut, hogy túl leszünk már a kötelező hármas, sőt négyes képviselőválasztások tapasztalatainak feldolgozásán, a japánokkal már csakugyan előrehaladott tárgyalásokat folytatunk bizonyos Mazda gépkocsik magyarországi összeszerelését illetően, a képes hetilapok pedig kifejezetten a tájékoztatási hivatal kérésére kezdenek el közölni a szépségkirálynő-választással kapcsolatos cikkeket. Mindez azonban nem lényeges. Számunkra most csak az a lényeges, hogy mi lesz akkoriban a Vigyázó Ferenc utcában. A Vigyázó Ferenc utca, nem sokkal a mi hatalomra kerülésünk után, sugárút lesz, és az év egy meghatározott napján elindulunk rajta valamennyien, hogy megünnepeljük egy ma még föl nem ismert, hatvanas évekbeli eseménynek az évfordulóját, dicsőséges dátumot. Sokan leszünk, nagyon sokan. A mi hatalomra kerülésünk után pár héttel már minimum háromszázezer ember fogja, vallani, hogy ott volt 1964- ben ama bizonyos botrányos koncerten a másfél ezred, sportcsarnokban, ahol tudvalevőleg minden elkezdődött, és másik háromszázezer ember esküszik majd arra, hogy őt személyesen Rajnák dobta ki annak idején az ifiparkból. Senkinek se fog eszébe jutni, hogy ez még Rajnák esetében is abszurdum; ennyi ember folyamatos kidobásához egy emberélet is kevés. Ott fogunk állni a Vigyázó Ferenc utcai nagy demonstráción, az eső, nagy naphoz illően szemerkél, a kutyahidegben orrlikunkon gőzölve lövell ki az évtizedeken át belénk szorított pára, hogy szétterpeszkedjen a városon; akkorát fogunk emlékezni, amekkorát nemzedék még soha. Az emelvény mellett márványtábla lesz, igaz, ma még nem tudni, hogy kit ünnepelünk majd akkor a hatvanas évek hőseként, hiszen ki ismerhetné előre a majdani erőviszonyokat. De nem is ez a kérdés. Még csak az sem, hogy miket fogunk össze-vissza emlékezni a rólunk készített dokumentumfilmekben, hanem, hogy milyen felállásban leszünk jelen az ünnepségen. Kik fognak közülünk az emelvényen állni szürke kalap szélit morzsolgatván, s kik hátul a tömegben elfeledve, soha meg nem kérdezve, na, mi volt a hatvanas években, s úgy volt-e, ahogy volt. Ami engem illet, úgy sejtem, semmiképp se kerülök az emelvényre, maximum az első sorok valamelyikében foglalok majd helyet. A szemerkélő esőben senki nem tart fejem fölé ernyőt, de azért fontos ember leszek, mert tanúja voltam ama időknek, és ha szenilis vagyok is kissé, még felhasználható, hiszen élek. Engem nem Hatvanas elvtársnak szólít majd az emlékező műsorokra kiképzett stáb (Hatvanas elvtárs, megkérném, kezdje el összegzését), én szimpla Guszti bácsi leszek. (Guszti bácsi! Most azt tessék elmesélnie Guszti bácsinak, mint dobta ki Guszti bácsit annak idején Rajnák az ifiparkból.) Engem Rajnák soha az életbe’ ki nem dobott az ifiparkból, ám én azt fogom mondani kétek között a kamerába, „hát bizony, nem kívánom én senkinek azokat az időket”. Majd a helyszíni felvételen pontról-pontra azonosítom a helyet, „kérem, itt álltam én, amott pedig Rajnák, na, most, akkor én odaléptem hozzá, hogy engedj be Rajnák az ifiparkba, de ő elém állt és azt mondta, márpedig én nem engedlek be. Szóval nem? — néztem mélyen a szemébe. — Nincs jegyed se, bazmeg, hogyan engedhetnélek be — felelte erre Rajnák kitérve az igazi válasz elől, úgyhogy én az igazi válaszra tereltem a dialógust: — Jól van Rajnák. Azt hiszed, nem tudom én, mire megy ki a játék? Ti azért nem adjátok át nekünk a marsallbotot (itt megkeményedik majd a tekintetem, fölemelem mutatóujjamat és intonálni kezdek), mert mi készen kaptunk mindent. Mert a mi nemzedékünknek nincsenek történelmi élményei. De hát, mi tehetünk erről?” Ezt mondtam Rajnáknak — fogok emlékezni — aki ettől zavarba jött, ennek ellenére továbbra sem engedett be. — Nem tudunk integrálódni — vontam le a konzekvenciát nemzedékemre nézve, hazafelé sétálván a Lánchídon (a mi nemzedékünknek nem volt pénze villamosra, igaz, a Lánchídon nem is járt villamos), amikor szembe jött velem Karcsi, akit egy héttel ennek előtte nem engedett be Rajnák. (Később Karcsi a hatvanas évek hivatalos krónikása lett, a lényegest a lényegtelentől elválasztva ismerte fel a mi be nem engedésünknek az okait, kiszűrvén oly lényegtelen tényeket, hogy őt is azért nem engedték be, mert nem akart belépőjegyet váltani, ígybevonulása nem lett volna légitim.) Karcsi rámnézett a hídon (erre már valamelyik kőoroszlánnak dőlve fogok emlékezni), szólnom se kellett, ő már látta rajtam mi történt, hát vállamra tette kezét, és nagyon csöndesen csak annyit mondott: — Jobb is, hogy Kálmán nincs itt. Csak felidegesítené magát. Kálmánt ugyanakkor még nem is ismertük, sőt, mások sem, soha senki nem látta őt sem a Vigyázó Ferenc utcában, sem az ifiparkban, de mi már akkor képesek voltunk Kálmánban gondolkodni, a későbbi Kálmánból levezetni az eseményeket, amiből nyilván világos, már, hogy Kálmán nem más, mint Hatvanas elvtárs, szürke kalappal a kezében. (Miért ez beszél, amikor ott se volt? — fogja majd kérdezni néhány renitens diák a szónok felé bökve a hátsó sorokban, de mi erre föl leszünk készülve, s közülünk egy Tiborc fajta, ki dacára annak, hogy a hatvanas években mindenütt jelen volt, semmire se vitte, azt fogja mondani sejtelmesen: — Akkor nem volt ott, most viszont ott van. És ez a tény határoz meg mindent. — A diákok bólintanak és e sejtelmes és kemény szavakkal el is lesznek egy darabig. Ezeket fogom majd mesélni én, ezt a visszaemlékezést kell majd végignéznie a családomnak, minden lányomnak, unokámnak, angyali türelműeknek. Azt hiszem, a vejem lesz az, aki a legkevésbé bírván az én elképzelésemet, azt mondja majd valami furcsa, fűrészporos hangon: — Az isten áldja meg apukát, hát hogyan tudott ilyeneket öszszehordani? Mire én csak annyit mondok: he-he. De mikor már csakugyan tarthatatlan lesz a helyzet, és az öszszes utánunk következő nemzedék rajtunk fog röhögni, néhány nagy jelentőségű lépésre szánjuk el magunkat. Amikor mi hatvannégy évesek leszünk, épp tüskehaj lesz a divat és hajtókás gyapjúpantalló, továbbá minden fiatal gyűlölni fogja a fémzenét. Ezért mi hirtelen nem kívánatosnak nyilvánítjuk a tüskehaj és a gyapjúpantalló viselését, valamint elrendeljük, hogy minden rendezvény fémzene hangjaira kezdődjék. Mire, persze, heteken belül forrongani kezd az ország, tetőfokára hág az ifjúsági probléma, a sajtóban, társadalomtudományi körökben és építőtáborokban mindenki a tüskehajról vitatkozik. A legmerészebbek csak azért is pantallóban járnak, tinédzser szövegírók pedig oly dalokat írnak majd, hogy „pantallóm van, s gyűlölöm a fémzenét”, és hogy „az ész a fontos, nem a tüskehaj”. Ezzel párhuzamosan, odafigyelendő más rétegekre is, vitát provokálunk pedagógusok és szülők, férfiak és nők, betegek és orvosok, közérteladók és vevők, gumicentírozók és autótulajdonosok, ebtartók és kutyátlanok, villatulajdonosok és panellakók között, akik rövidesen egymás torkának fognak ugrani, hamarosan az egész ország a mi kérdéseinken fog vitatkozni és senkinek se fog eszébe jutni, hogy ha már ennyi a probléma, akkor miért ezek ülnek ott, miért nem mások. Egy idő után persze, elfajulnak a tüskehajviták is, nem lehet bírni majd a pantallós hadakkal, már-már kritikussá válik a helyzet, ám akkor hirtelen felkaroljuk a tüskehaj viselését Mitöbb, egyszer-egyszer, vidám tavaszi megmozdulásokon, mi magunk is pantallót húzunk a tévé kamerái előtt, és egy akkori ifjúsági vezető — aki nyilván jobban hasonlít majd ránk, mint saját korosztálya tagjaira — fesztiváldíjakat ad át a tüskehajas zenekarnak. Mindezzel nagyjából el is megy az évtized, s mire a fiatal nemzedék ráeszmélhetne, arra, hogy egész generációs kitörésük alatt a kezünkben voltak végig, már tikjük lesz nekik is. "* Ez lesz igazából a mi időnk. A végső megbizonyosodás ideje, hogy a mi generációnk csakugyan nagy, ha a helyzet úgy hozza, világképünk elemei koherens rendszert alkotnak, de legfőképp, hogy minden metafózisra képesek vagyunk, ami köztudottan a legnagyobb fokú életképesség jele. Gáyor Tibor: Hajtástektonika TABI LÁSZLÓ: Sírom felirata önkéntesen megszülettem s éltem önként, rendületlen az voltam, ki szórakoztat s maga borong napok hosszat bár mulattam másokon sokszor sírtam másokon ami dolgom akadt, tettem törvény ellen nem vétettem tisztes polgárt rejt a hant itt alant sorsom lett egy fránya pálya nincs dagálya, csak apálya mulattattam s megbecsültek mint — mondjuk — egy marhasültet az unalmat nem ismertem mást untatni nem is mertem nem voltam a bölcsek bölcse szorgalmamnak jó gyümölcse nem volt más, mint nevetés nem kevés ami rossz volt, azt én bátran (hogyha hagyták) megbíráltam jót is tettem egyszer s másszor meghálálta más és máskor írta mindezt aki VOLT mindaddig míg meg nem holt nevét — mint ki nem létezett — nem őrzi az emlékezet szép csendesen megpihent heppiend TAMÁS PÁL* OLVADÁS AJÁNDÉKBA Irodalom- és kultúrtörténeti olvasókönyveink „esettanulmányaiból” különféle nemzedéki mitológiák bukkannak elő. Két szélső típus ezek közül könnyen elkülöníthető. Eddig — legalábbis a mi tájainkon —, a színrelépő nemzedék programja, a generációs „ígéret-tudat” volt izgalmas. Ha nem is minden nemzedéknek sikerült, s talán nem is mindegyiknek adatott meg a saját zászlóbontás lehetősége, de sok fontos kezdeményezés mégiscsak nemzedéki vállalkozásként születhetett meg. Végül is ilyen volt utolsó másfélszáz évünk majd minden társadalmi forradalma és kulturális megújulási kísérlete. S jelentős időeltolódással, talán az egykori, harcos csoport biológiai-társadalmi kimerülésének beköszöntésével, egyfajta nemzedéki fináléként, most már nosztalgikus képekkel, az utánunk jövők „idegen” értékeire, e korosztály szerepének alábecsülésére vagy a „dicső” történelemmel kapcsolatos, „méltatlan” emlékezetkiesésre reagálva, ismét feltűnik a közös tudat. Ez a második nemzedéki mítosz. Normális üzemmenetben, a köztes időszakban azonban az emberek teszik a dolgukat, vívják — jól-rosszul felismert —, érdekeiket követve harcaikat valóságos ellenfelekkel. És szélmalmokkal. A különféle, számbajöhető — társadalmi —, elválasztó és összekötő vonalakból másokat, nem pedig a nemzedékieket tartják igazán lényegeseknek. Használjuk, persze, a nemzedéki kapcsolatokat, általában minden kitüntetett értéktartalom nélkül. Nagyon másmilyen viszonylataink egyébként nincsenek is. Belsőséges személyi kapcsolataink legtöbbször egy szűk, nemzedéki gettóra korlátozódnak. Más generációkhoz tartozókkal —, a rokoni kapcsolatok kivételével —, intenzíven csak ritkán és esetlegesen érintkezünk. Így azután társadalmi rétegenként ugyan máshol: egy laktanyában, KISZ-táborban, egyetemi szemináriumon valamikor kialakult szimpátia-antipátia „domborzati térképünk” alakítja majd személyes szövetségi rendszerünket nagyobbrészt később is. Nemzedéki ideológiáink ilyenkor még (már?) nem léteznek. Legfeljebb saját érdekeinkkel ütközőkkel vagy értékrendünket megkérdőjelezőkkel szemben gyártunk valamit, házi használatra. Az Élet és Irodalom mostani nemzedéki vitája kétféleképpen is érdekes. A vitában eddig megszólalóknál néhány évvel fiatalabban, de a most személyében is érintett korosztály alsó határán, környezetemben valóban találkozom a vitacikkekben megfogalmazódó hangulatokkal. S most mintha nem a publicisták csörtéi gerjesztenének — mint ahogy néhányszor az utolsó években —, vitákat, hanem fordítva: a létező közhangulat szülte az elmúlt hetek ÉS-beli értelmiségi vallomásait, itt-ott pengevillogtatását. Másodszor, a mai harmincöt-negyvenöt évesek nemzedéki tudatában túl korán jelentkezett a nosztalgia. S úgy látszik, a nagy harcok hiányába szintén ki lehet fáradni. Végül jó, igazi csaták hiányában azt éltük meg kemény összeütközésként, ami megadatott, s tulajdonképpen az nem is volt olyan kevés. Hiszen az az Olvadás volt. Az ajándékba kapott Olvadás. Én most itt a szokottnál elnyújtottabban, a hatvanas-hetvenes évek fordulójáig terjedően használom az eredetileg a sztálinizmus épületének első bontási kísérleteire bevezetett terminust. Ez volt a Francia Filmhét. Az „Ifjú Hegel”. A Nagyvilág. Tanáraink első tanulmányútjai. Az egyre szaporodó szellemi kíváncsiskodók „odaátról”. Nem folytatom. Papp Zsolt, Valki László és a többi hozzászóló után úgyis csak ismétlés lenne. Még ott voltak ugyan a társadalomtudományi tanszékeken is (megfigyelésem szerint a műszaki és természettudományos szakokon — az ügy szempontjából „mellékhadszínternek” minősített fakultásokon — még sokkal tovább a dogmatikus, agyonideologizált megközelítések hívei. És sokkal több volt a könyvtári katalóguscédulákon a „Z”, mint manapság. De akárhogy is, a harc kimenetele akkor és ott már eldőlt (?). Az áttörést, a Lajtától és az Elbától keletre fekvő vidékek, ha nem is teljes körű, de néhány fővonalban mégiscsak sikeres „reeurópaizációját” (elnézést szószüleményemért) nem mi kezdtük. E nemzedéknek — vagy inkább egy kisebb részének — itt legfeljebb aprómunka, de azon túl is inkább mély lélegzés jutott, a frissebb levegőben. S mert nekünk adatott meg nagyjából először, hogy ezt különösebb komplexusok nélkül tegyük (egyetemi városonként, ko rrenan 1387. JANUÁR 2.