Élet és Irodalom, 1987. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1987-07-03 / 27. szám - Tolnai Ottó: Árvacsáth • vers (12. oldal) - Zöldi László: Mese a turulmadárról • filmkritika • Gazdag Gyula: Hol volt, hol nem volt (12. oldal) - Nemes Nagy Ágnes: Az ősvadász üzenete • Elhangzott Szentendrén, 1987. június 25-én, Szántó Piroska grafikai kiállításának megnyitójaként. (12. oldal) - Stösszel Nánda: rajza • kép (12. oldal) - Kozma György: Mágikus művek • kiállítás • Budapest Galéria Kiállítóháza, Óbuda (12. oldal)

TOLNAI OTTÓ: Árvacsata mondják ady híres versének előbb a fekete hegedű volt a címe de hát nem csoda hogy megváltoztatta hisz tényleg a zongora a fekete fekete mint a koporsó meg a gondola a hegedű az sárga dohány- vagy citromsárga sőt mint dufy egyik képén meggypirosdufy festette a legszebb hangszereket az a mediterrán hangszereket mázolva muzsikált egyik képének például kék mozart a címe a másiknak meg vörös koncert s a vörös koncert közepén fekete zongora) mondják előbb a fekete hegedű volt a címe s az a hegedű tényleg fekete volt fekete kos belét csavarták ébennyakára vonóját misztikus fekete rózsáról vágták görbítették ijjá görbítették tovább töviskoronává napon felejtett kátrányoshordóból folyt belőle a fekete zene ráfolyt a költő kamásnijára folyt nagy tócsákban csillogott már mint az alvadt vér a szalon kék hálmaszőnyegén s az emberek tapsoltak felhasogatták a párnákat hattyúkat téptek szét hogy a költőt meghempergessék az a hegedű tényleg fekete volt üszők mi felparázslik miből égő méhlabda száll fel hogy égi billiárdot játsszon a gömbvillámmal az a hegedű noha vészt jósló nem a vészi lányok hegedűje volt az a hegedű mind inkább én is úgy hiszem csáth Géza fekete hegedűje volt ZÖLDI LÁSZLÓ: Ősbemutató — a magyar film ismét jelen van a veszprémi tévészemlén. Számomra ez a tizenhetedszer megrendezett észak-balatoni seregszemle egyik legörvendetesebb jelensége. Mert ha történetileg nézem a tévétalálkozókat, akkor az első néhány ködbe vész ugyan, de arra már emlékszem, hogy legalább tíz esztendeje játékfilm-bemutató is gazdagítja a kínálatot. Aztán, a közelmúltban, távolodtak egymástól a tévések meg a filmesek, megszűntek az ősbemutatók. Szerencsére az idén ismét egymásra leltek, a múlt csütörtökön vetítették a veszprémi Séd moziban Gazdag Gyula Hol volt, hol nem volt című filmjét. Az érdeklődök nem verték szét a nézőteret, meglehetősen foghíjasnak látszott a terem. (A tévés bemutatókat többen nézték meg. A művelődési központban felállított monitorok előtt szinte tolongtak a helybéliek.) Hátránnyal indult tehát az új magyar játékfilm, ehhez képest őszinte sikert aratott. A dunántúli városban melegebben fogadták, mint februárban, a budapesti filmszemlén. Nem egészen fél év alatt mintha megértünk volna a témára. Télután még reménykedtünk, hogy nincs igaza a furcsa mesefilm rendezőjének. Hiszen aki szívesen végzi a munkáját, az nem szívesen hagyja ott, mondjuk, a kórházat vagy, a gyámhatóságot — szükség van rá, az ápolónőre vagy a nem egészen törvényes gyerekekkel bajlódó hivatalnokra. Azóta egyre-másra hallunk szerkezetátalakításról, a gazdaságtalan munkahelyek megszüntetéséről, s ki tudja, talán a kórházról meg a tanács gyámügyi csoportjáról is kimondatik egyszer, hogy nem hajt hasznot. Gazdag Gyula szegény, csak templom egeréhez hasonlítható teremtményei nem várták meg a felmondólevelet. Megértem őket. A Csákányi Eszter játszotta ápolónő mind nehezebben viseli el, hogy rossz a lift, s a beteg netán azért hal meg, mert későn jut a műtőbe — a tizedik sokk után én is gondolkodnék, van-e értelme a munkámnak. A gyámügyi előadó, akit Csehszlovákiából kölcsönzött „vendégmunkás”, Frantisek Husak jelenít meg, kevésbé látványosan éli át a kudarcokat, ő éppen csak undorodik humánus munkájától. Valamiféle rosszul értelmezett társadalmi tapintat nevében ugyanis arra kell köteleznie a családon kívül született gyerekek anyját, hogy költött nevű apát írasson a hivatalos okmányokba. A cselekmény harmadik szála itt kezdi áthurkolni a másik kettőt. Az ápolónő a szülésnél segédkezett, a hivatalnok a képzelt apa kitalálásánál, a gyerek viszont — Vermes Dávid játssza — évekkel később egyedül maradván, a képzelt, de fogalmazhatnám úgy is, hogy hamis nyom után ered. Egy kétségkívül létező város létező utcájában, de nem létező házában keresi a nem létező apát. Az útifilmek logikája szerint számtalan sors tárul fel előtte. Bepillanthat teljes családok csonka életébe, a történet utolsó harmadában pedig az energikus ápolónővel és a méla gyámügyessel is összefut. A párhuzamosok tehát nemcsak a végtelenben találkoznak. Nincs ebben semmi meglepő. A figyelmes néző észrevehette, hogy mostanában a magyar filmrendezők előszeretettel kacérkodnak a szükségszerű véletlennel. Egy, kettő, esetleg három hős éli a maga sorsát, látszólag semmi közük egymáshoz, aztán a végére vagy kioltják egymás életét, vagy családdá nemesülnek. Ez a szerkesztésmód jellemezte Gyarmathy Lívia már bemutatott drámáját (Vakvilágban), ez jellemzi majd Tolmár Tamás bemutatásra váró pályakezdő vállalkozását (Zuhanás közben) is. Köztük lebeg a Hol volt, hol nem volt. Gazdag Gyula nem fullasztja tragédiába az amúgy szomorkás hangulatú mozidarabot. Az árva és talált szülei egyre magasabbra menekülnek üldözőik — az előítéletekkel megvert társadalom felől, csakhamar a Tatabánya felett őrködő turulmadár szárnyán kötnek ki. A madár mozgásba lendül, felszáll, s mint a griffmadár János vitézt, ő is a mesébe röpíti köznapi hőseinket (itt a trükkoperatőr Rák József segítette ki a rendező operatőr alkotótársát, Ragályi Elemért). A hangsúlyozottan meseszerű mozzanat hiteles, legalábbis számomra. A filmeseknek sikerül ellendülni a köznapiság talajáról, alighanem csak így lehet feloldani vágy és valóság ellentmondását. A stilizálás arra is alkalmas, hogy meglóduljon a néző képzelete, hogy együtt szárnyalhassunk a turul nyakába csimpaszkodókkal. Az én fantáziám például a ragadozóra összpontosul. Sejtem, hogy a Bánhida falunál 1896-ban épített madár mit jelképezett a két világháború közti hivatalos ideológiában, ősmagyar hagyományok felélesztése, jobbos diákmozgalom, turáni átok. Az öreg, de megbízható Révai-nagylexikonból azt is megtudhatni, hogy a mondakörben gyakorta szereplő állat sokszoros félrefordítás nyomán kapta a turul nevet. Eredetileg Curul volt, ami karvalyt jelent, ez viszont gyűjtőnév, vérengző madarakra utal; eleink állítólag a sast, a sólymot, a héját meg a karvalyt nevezték így. „Árpádot, mint a turultól megáldott (magyar ősanya) Emese ivadékát Kézai (Simon) a turul-nemzetségből származtatta. Az ezredév (vagyis a millennium) emlékére Bánhidán, hol Árpád Szvatoplukot legyőzte, s az ország több helyén turulmadaras emlékeket állítottak föl.” Nem valószínű, hogy Gazdag Gyula tudatosan tervezte volna a nézői képzettársítások rendszerébe a magyar ősmadárhoz fűződő hagyományokat és ideologikumokat. Vérbeli rendező, nyilván a Tatabánya fölötti látvány ragadta meg. Mindazonáltal nehéz szabadulni a belemagyarázástól, amely nem egészen idegen . Hol volt, hol nem volt kesernyés tanulságától. Ha túl sokan vesztik el a munkakedvüket, netán még a távlatokat sem érzékelik, akkor hajlamosak lesznek turulra pattanni és a magyar ősködbe merülni vagy világgá menni. Mese a turulmadárról |ÉLET ÉS|©| Az Óbudán lévő Budapest Galéria Kiállítóháza (és augusztus végéig a Szombathelyi Képtár) ad otthont a Mágikus művek elnevezésű kiállításnak. Az elnevezés kitűnő, hiszen teljesen egyéni kiállításszervezői döntésekre ad alkalmat — nagyon nehéz felülbírálni, hogy valaki mit ért „mágikus”-on. A kiállításnak van egy művészettörténeti vonulata: Kondor Béla Késes ember című műve is szerepel , s aztán néhány kép Méhes Lászlótól, Lakner Lászlótól (az egyiken a híres fürdőzők a langyos vízben, a másikon a kinagyított „Száj”) vagy Ország Lili és Papp Oszkár képei mutatják, hogy a kiállítás teljességre törekszik. Rengeteg fényképet látunk Makovecz Imre tervezte épületekről, csakúgy, mint Csete György hasonlóan organikus formákkal építkező tereiről — és nem akarom vitatni, hogy az „organikus” formák használata bizonyos értelemben „mágikus”, de azt megjegyzem, hogy elég nehéz volt nekem, mint kiállításlátogatónak átállni a képnézésről az építészeti fotók befogadására. Ámbár ez — mármint a fotók megtekintése — semmiképp sem kikerülhető, ha a koncept azt is „mágikusnak” minősíttetik Pinczehelyitől, Maurer Dórán, Gulyás Gyulán át Szentjóby Tamásig — aki olyan magától értetődőséggel jelenik meg a művészeti életből való húszéves száműzetés után, mintha mindig ott lett volna a kiállításokon meghökkentő — de szerintem nem mágikus — ötleteivel. A katalógusban a kiállítás rendezője, Keserű Katalin, leírja, hogy „a konceptualitás mellett a konkretizmus” a mágikus művészet fő jellemzője. Ebben van igazság — de, talán azért, mert mindenki mást érezhet mágikusnak, varázslatosnak egy ilyen tág összefüggésben, mégis úgy látom, attól, hogy valami konkrét (mint a Szentjóbyféle vasrúd, az „új mértékegység” vagy a Pinczehelyi-féle kockakövek) —, attól még nem feltétlenül „mágikus”. Viszont Maurer Dóra — szintén konkrét — mennyiségtáblái egyértelműen mágikusnak tűnnek — az ismétlődő követhetetlen rendszerben elhelyezkedő apró tárgyak határozottan ijesztőek. A nagyon gazdag kiállítás sajnos kicsit szűk termeiben azt néztem csak, ami tetszik, félretéve a „miért mágikus?” kérdést, mert nincs semmi a mai világban — s pláne a művészetben —, ami nem mágikus, másrészt meg a mágiához való viszony különbözőségei éppen annyira zavarba ejthetik a kiállításlátogatót, mint a képnézésről a fotónézésre való átállás, melyet említettem. Itt van például Erdély Miklósnak két műve, mindkettő a rá jellemző mélységgel és sejtelmességgel hat — az egyik egy kettős fénykép, az elsőn a művész egy asztal előtt ül, a másikon hűlt helyét — aszéket — látjuk, s a kép attól mágikus, hogy ,ugye’ „eltűnt”. A másik „rendes” kép, színeiben is, formáiban is az Erdélyre jellemző túlérzékenység uralja — az embernek az az érzése, hogy először elkészített egy posztmodern formájú és színvilági vázlatot, és aztán a vázlatot lefaragta formában és visszafogta színben — ettől a visszafogottságtól szinte parázslik a kép —, és attól „mágikus”, hogy az a címe, „Alkímia”, s van rajta egy plusz meg egy mínuszjel. Nagyon szerettem már korábbi megjelenésükkor is a Zuzu- Vetőműveket, bár egyáltalán nem tudom, attól, hogy apró tárgyakat (kalapács, csavarhúzó stb.) és gyöngyöket használnak a selyemzászlóképeken, miért lesz „mágikusabb”, mint bármely, őket megelőző kollázs. Méhes Lórántnak „őslény-ösvénye” viszont egyszerűen lenyűgöző, de mert ezek a szó eredeti értelmében „mandalák” (a szemlélődés vezetői), hatásuk és témájuk sem nevezhető „mágikusnak”, mert a mágia mindig több szintből áll: valamivel hatok valamire, átalakítom. E mandalák viszont mintha az átalakítás belsejéből jönnének. Láttam azután Szirtes János, Wahorn András, ef Zámbó István, fe Lugossy László, Lugó László és El Kazovszkij műveit, amelyek közül ef Zámbó esetében meg Wahornnál érezni valamiféle mágiát, de hát a többi kép is érdekes volt. Általában: az egész kiállítás rendkívül érdekes és semmi kifogás nem merülhetne fel, ha ugyanezeket a képeket „Mai magyar festészet” cím alatt állítanák ki. Mert elsősorban erről van szó, egy szubjektív válogatás — és igényes válogatás — ez a kiállítás az elmúlt húsz év avantgardisztikus és avantgárd irányainak képviselői közül. A „mágia” szóba jólesik belekötni, s szerintem nemcsak kritikusnak, egyszerű nézőnek is eszébe jut, hogyha az egyik kép témájában, a másik technikájában, a harmadik utalásszerűen, a negyedik megint máshogy mágikus, de hát ennyire minden művészeti kiállítás „mágikus művészeti” kiállítás ... Aztán rájöttem, mi az, ami tényleg mágikus a kiállításon: a nevek. Karátsontól Wahornig, Papp Oszkártól Vető Jánosig, Makovecz, Erdély, Major, Szentjóby, Lakner, Méhes, Birkás, Pauer — megannyi legendás név. Tandori és Esterházy végképp, csak mint „sztárvendég” van jelen ... De miért hiányzik Kornis és Bereményi ? Háy Ágnes jelen van egy xeroxidézet erejéig, s az egyik utolsó teremben Nyári István Panka és Gyuri című hiperrealista képén saját magam a hárommá-éteresben. Hát engem mindenképpen elvarázsolt ez a kiállítás. Kozma György Mágikus művek tFHm Az ősvadász üzenete Történt egyszer Velencében, hogy útitársammal egy múzeum látnivalóit nézegettük. Talán éppen egy Tizián előtt állingáltunk, amikor betoppant a terembe egy hazai író ismerősünk. „Ti mit csináltok itt a képtárban?” — kérdezte, láthatólag őszinte érdeklődéssel. — „Ugyanazt, amit te” — válaszoltuk. — „Az nem biztos — így ő. — Én csak bevetődtem ide. Nekem még nem sikerült rájönnöm, hogy miért kennek egyesek festéket egy négyszögletes vászondarabra és miért akasztják a falra”. — Nevetgéltünk ugyan szívből jövő vallomásán, de nem bizonyos, hogy jogosan nevetgéltünk. Csakugyan: miért kennek egyesek festéket vászonra, papírra, vakolatra, miért írnak mások olyan rövid sorokat egymás alá, amelyek a végükön hasonlítanak, megint mások vajon miért pettyezik a kottapapírt fura jelekkel? Nem vitás: a művészetek gyökerénél tanyázik valamely abszurditás, amelyet sem előszörre, sem századszorra nem tudunk valahogy kellőleg megindokolni. Ismerősünk, ott Velencében, csak anynyiban tévedett, hogy Tizián szemében meglátta az abszurditási szálkát, saját írószemében a gerendát sem. Mégis azt ajánlanám: ne zavartassuk magunkat túlságosan mi, a művészet termelői és fogyasztói (akik lényegében olyan közel vannak egymáshoz) fura vesszőparipánk képtelensége által. Ha tevékenységünk nem indokolható, hát nem indokolható. Elvégre megbízatásból cselekszünk, hárítsuk a felelősséget megbízónkra. Nem, nem éppen a hivatalos megrendelésekre gondolok, s ez egyszer nem is ama daimonionra, aki bensőnkből vezérel, hanem — egyszerűen és természetesen — az ősemberre. Ott állt a mi megbízónk, a bozontos ősatya. Elhangzott Szentendrén, 1987. június 25-én, Szántó Piroska grafikai kiállításának megnyitójaként, az altamirai barlang környékén (esetleg másol és máskor), körülnézett a sziklaodúban és kijelentette: Itt pedig festeni kell. Nosza, elő a kenőkkel. — Azóta festünk. Ez az ősatya üzente meg szerintem Szántó Piroskának is: Édes lányom, festeni kell. — És ő teljesíti a nyomatékos megbízást. Annál szívesebben és könnyebben teljesíti, mert ravasz, huszadik századi művészetében megvan az a képesség, ami megbízójában is sűrűen biztosan megvolt: a természet jeleinek nem tévedő olvasása. Nyomolvasó festészet az övé: a természet tárgyaiból, füvekből és lófejekből, lepkékből és napraforgószárakból következtet a jelentésre, mint ősvadász egy letört ágból az ősvadra. De nem fukarkodik a festő magával a jelenséggel sem, önti elénk a látványt, villogtatja virágait, csörgeti mákfejeit és csontvázait, táncoltatja komor orchideáit, még akkor is színesen, ha éppen — mint most is, grafikáit állítva ki — megvonja tőlünk a színek elemi paradicsomát. A grafikus Szántó Piroska nem kevésbé önmaga, mint a festő, ami annyit jelent, hogy a vonal által, a fekete-fehér által is birtokolja saját világát, a látvány gazdagságát és a belőle kitekintő szemeket-jeleket, a konkrétumot és az absztraktumot. Hogy e kettő között feszültség van? Hogy a látvány és a jel nemegyszer ellentétesen torlódik egymásba? Hogy mennél tovább nézzük a képeket, annál világosabb előttünk a boldog vonalak ambiguitása? Hiszen ez magától értetődik. Hiszen éppen ezzel teljesíti Szántó Piroska az ősvadásztól kapott megbízatását. A nyomolvasás veszélyes mesterség. Mi pedig, „nézők” nyugtalan örömmel követhetjük a festőt mindannyiunk dzsungelének ösvényein. Nemes Nagy Ágnes Stösszel Nánda rajza 1937. JÚLIUS 3.