Élet és Irodalom, 1987. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1987-09-18 / 38. szám - Bándi András: Dürer-változat • kép (1. oldal) - Károlyi Amy: Felhőposta | Egy csésze fekete | Kancsalul festett egek • vers (1. oldal) - Varjas Endre: Világjáró mezítláb (1. oldal)
XXXI. ÉVFOLYAM, 38. SZÁM * — IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP 1987. SZEPTEMBER 18. Sükösd Mihály: Déry hiánya Búcsú Garai Gábortól Reinicznek még saját kútja volt (riport) Bandi András: Dürer-változat Insiss KÁROLYI AMY: Felhőposta Ahogy futott kék csokrosan fehér batiszt ruhában a leány. Beleszerettem a felhőbe. Mi szebb a filmnél, színháznál, képeknél, talán még a verseknél is? Felhőket nézni. Nem kell átírási illetéket fizetni, nem pereskednek a hagyatékon. Államnak, Rendnek, Társadalomnak, magánosnak nem kell törődni vele. Rátok hagyom a felhőket. Egy csésze fekete Ebbe a csésze feketébe került egy-két csepp Izolda bájitalából. Mert ugyan hogyan is történhetett volna máskülönben, hogy két rokonszenvesen közömbös ember, akik éppen egy örökösödési kérdésről tárgyaltak, egyszerre csak egymásra bámulnak és másnak látják egymást. A férfi akár szamárfüleket is viselhetett volna, Titánia akkor is belé szeret, s ki magyarázhatná meg, hogy a kékruhás lány varázsütésre átváltozott Titániává. Igaz, épp az alkonyodó félóra rózsaszín lett be az ablakon, mely megelőzi a „kék órát”. Röviden, az asztaltól két más ember kelt fel, mint aki leült. Mentek szótlanul egymás mellett az alkonyati derengésben elrémülve és boldogan engedve az ítéletnek. Kancsalul festett egek „Nem méricskél, nem mérlegel”, a szerelmet így képzelte el. Folyékony tüze perzsel falvakat, szétpattant köteléket, szabad a nem-szabad. Trisztánt várta, s jöttek egyebek, hitelesített gyári mérlegek. VARJAS ENDRE: Most a tárgyilagosság kedvéért jó volna megfeledkezni a felcsapó lelkesedésről, a meghatódottság torokszorító pillanatairól, elfelejteni a tapsorkánt, a tömeget, de még az abbáziai tengerpart napfényragyogását, pálmáit, babérfáit, virágzó hibiszkuszait, termő olajcserjéit is. A tárgyilagosság kedvéért el kéne hallgatni a szervezés aprócska, de ünneprontó döccenőit, az utólagos beszélgetésekben föl-fölvillámló sértődöttségeket, cikizést, egymás leszólását. ,A tülekedést, a pletykálkodást, a káromkodásokat. A tárgyilagosság kedvéért talán ki kellene törülnöm az emlékezetemből azt, amitől ez az esemény olyan összetéveszthetetlenül és jellemzőn magyar volt, hogy olyannak láthassam és láttathassam, amilyen szimbolikusan és éterien mégiscsak volt: magyarnak, ötszáz kilométernyire az ország határától, az egykori Monarchia egyik legszebb, legelegánsabb fürdővárosában. Mert hát mit is ünnepelt az a néhány ezernyi magyar turista, meg a hozzájuk csapódó más nációkból való sokaság az opatijai kikötőben, majd a szabadtéri színpadon, fogadván a hazatérő két magyar fiatalembert, Fa Nándort és Gál Józsefet, akik maguk bütykölte hajójukkal, a Szent Jupáttal körül vitorlázták a földet? Az egyik ünnepi szónok szerint egy olyan magatartást, amely a ránk váró gazdaságilag nehéz időkben segítség lehet, példa és a kiút megtalálásának egyik módja. A hajósok szavai szerint egy sportteljesítményt, amely önmagában semmiben sem volt úttörő. Mint egyikük megfogalmazta, amit ők végigcsináltak, azt mások, korábban, részben és egészben, egyedül, párban és csoportosan is, de gyorsabban is végrehajtották már. Ami ebben különös, amire a világ fölkapta fejét, mondta Fa Nándor, az volt, hogy ők egy olyan országból jöttek, amelynek nincs tengerpartja, nincsenek hajós-, vitorláshagyományai. Én hajlok arra, hogy a szerényebbnek tetsző önértékelést fogadjam el autentikusnak. A szónokias bombasztot már az elhangzásakor ünnepi nagyotmondásnak éreztem, az alkalom kényszere termette szóvirágnak. Most is azt hiszem, az volt. Mégsem tudok azonban megfeledkezni a lelkesedésről, a Himnusz felcsendülését követő, az én torkomba is belemarkoló meghatódottságról, arról a nyár végi forróságban is meglibabőröztető, a hátgerincet végigcsiklandozó érzésről, ahogy a zenébe egymás után belekapcsolódtak az énekhangok, s amelytől a szónokias szónoklatokat tolmácsoló fiatal hölgynek olykor sírósra csuklott a hangja. Lehet — túl az aktuális nagyotmondáson —, mégiscsak lehet valami ebben a bombasztikus szónoki fordulatban, gondolom. Mert kétségtelen, hogy a sportteljesítmény minden nehézsége ellenére összemérhetetlenül egyszerűbb, a lélekvesztőnyi kis hajón a többemeletes hullámokkal megküzdve „megvitorlázni” a Jóreménység-fokot, Tasmánia déli csücskét és a Cap Hornt, átszelni az óceánokat személyre méretezettebb feladat, mint a társadalmi, gazdasági és politikai ellentmondások szküllái és karübdiszei között hajózni, zsúfolt, minden billenéskor süllyedés veszélyével küszködő, országnyi bárkával. A példa szempontjából, azt hiszem, nem is maga a teljesítmény a legfontosabb, hanem amit utólag igazol: az elhatározás látszólagos kilátástalansága, a felkészülés fanatikus, makacs következetessége, ahogy a két hajós az út előtt és közben a körülmények rideg ellenállására a feladat belső kényszerré fogadott ismeretével válaszolt. Amikor tervüket megfogalmazták, többnyire kinevették őket, amikor a hajót — amelyet hazatérve a nemzetközi vásáron, később valószínűleg múzeumban fognak kiállítani — saját pénzükből és kölcsönökből megépítették, már találtak szponzorokat, akiknek pénzéből az induláskor nullszaldóssá tehették a vállalkozást, de az expedíciót még mindig több kételkedés kísérte, mint támogatás, öt évig készültek úgy, hogy rajtuk kívül senki sem hitt a sikerben. Két évig hajóztak egy vitorláson, amely méreteiben és felszereltségében évtizedekkel marad el a jelenleg hasonló célokat szolgáló eszközökhöz képest. És megcsinálták. Félúton derült ki, hogy itthon kapott mentőtutajuk néhány perc alatt elsülylyedt volna. Az ausztráliai magyaroktól kaptak helyette újat, jót. Mint annyi más segítséget a világon szétszórtan élő magyaroktól. Visszatérésükkor elhallgattak a kételkedők, sőt jobb híján ünnepeltek, s alighanem jó néhány közülük nem létező hozzájárulását igyekszik fontossá retusálni, a többiekét jelentéktelenné kisebbíteni. Azt hiszem, ez az oly jellegzetesen magyar jelenség ad igazán okot a megfontolásra, a kételkedésre, az óvatosságra. Nem a két hajós, hanem főként a magunk szempontjából. Ők végrehajtottak valamit, amit elterveztek. További terveik vannak: nem rendezkednek be a babérok learatására, sem a kivárásra. Fa Nándor új hajót akar építeni, amellyel benevezhet az egyszemélyes földkörüli világbajnokságra. Gál József pedig —szintén új, saját építésű hajóval — az ellenkező irányban kívánja végigjárni a Szent Jupát útját, családostul. Mindkét feladat merőben más típusú vízi járművet, más felkészülést, sok pénzt igényel, és újabb reménytelen nehézségek legyűrését követeli meg. Új kételyekkel és a régiek mellett új kételkedőkkel muszáj majd megküzdeniük. Mindez analóg az ország gazdasági helyzetével, én azonban óvakodom a látványosan poentírozható, többnyire felszínes párhuzamok kiaknázásától. Csöndes meditációt javaslok inkább. A valóban hasznos tanulságok mélyebben rejtőznek, és talán kevésbé csattanósak. A kétéves út alatt többet tanultunk, több hasznosítható tapasztalatra tettünk szert, mint az egész korábbi életünk és a felkészülés során együttvéve — mondták. Tehát az indulás után. Pedig, említették, sikerre vivő kitartásukat jórészt abból a közös sportolómúltból merítették, amelyet kajak-kenusként csináltak végig. Akkoriban az itthoni középmezőny, amelyhez tartoztak, megfelelt a világszínvonalnak. A tengeren hat óra hoszszat az egyikük, hatot a másikuk volt a parancsnok , de parancsra ritkán került sor, a szolgálatban levő parancsnok rendszerint maga végezte a munkát. Egész életüket az időjárás szabta meg, a szél írta elő munkájuk ritmusát, és ha jó idejük volt, s a hajót a szélkormányra lehetett bízni, sokat olvastak. A Szent Jupátnak viszonylag nagy könyvtára van, főként filozófia. Olyasmi, amire az embernek otthon, a mindennapok nyomása alatt nincs ideje, amivel könnyen restanciába kerül. Nehéz volt, de utólag visszatekintve, olybá tűnik, mintha nemigen történt volna olyasmi, amire azt lehetne mondani: „Hűha!”. Közben persze, mondták. Néhány rövid kihagyástól eltekintve folyamatos rádiókapcsolatban álltak az itthoniakkal, de a tengeri rádiózás szabályai nem engedik meg, hogy személyes információkat cseréljenek. Mégis sokat tudtak meg Magyarországról távollétük alatt, nem szakadtak el teljesen hazulról, a világsajtóban — ami a kikötések, a parti tartózkodások alatt a kezükbe került meglepően sok az információ rólunk. És egy kissé pimasz kérdésre válaszul: ha az ember valami nagy elhatározásra jut, és ha történetesen végre is hajtja, attól még nem válik abnormálissá. Amikor a kikötőbeli érkezés után a két hajós a lelkes tömeg kíséretében átvonult az ünnepélyes fogadtatás színhelyére, a szabadtéri színpadra, egy idős néni, ha jól láttam, épp az illető édesanyja, némi megbotránkozással, némi szomorkás szégyenkezéssel megjegyezte: „Még egy papucs sincs rajta!” A két ünnepelt világjáró egyike tényleg mezítláb volt, alkalmasint nem jutott ideje, hogy a kikötés közben és után magára húzzon valami komilfó lábbelit. Pucér talpon állta végig a beszédeket, a himnuszokat, így emelte feje fölé az emlékül kapott óriás serleget, így mondot köszönetet a jelenlevők szeretetten ovációjáért. Véletlen persze, de milyen kitalálhatatlanul jelképes véletlen. Mint az is, hogy abból ketten külön könyvet szándékoznak írni az útról , a legtöbben rögtön levonták a megfellebbezhetetlen következtetést, mely szerint a két fiatalember, aki fél életét együtt töltötte az út tervezésével, a hajóépítésben, az előkészületekkel, a föld körülvitorlázásának két éve alatt végérvényesen és visszavonhatatlanul összeveszett. Pedig lehet, hogy csak más a mondanivalójuk, a stílusuk. És épp ez a különbség tette lehetővé, hogy a hosszú összezártság idején elviseljék egymást. ',, i imm. - ARA: 7,50 Ft