Élet és Irodalom, 1987. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1987-09-18 / 38. szám - Bándi András: Dürer-változat • kép (1. oldal) - Károlyi Amy: Felhőposta | Egy csésze fekete | Kancsalul festett egek • vers (1. oldal) - Varjas Endre: Világjáró mezítláb (1. oldal)

XXXI. ÉVFOLYAM, 38. SZÁM­ ­ * — IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP 1987. SZEPTEMBER 18. Sükösd Mihály: Déry hiánya Búcsú Garai Gábortól Reinicznek még saját kútja volt (riport) Bandi András: Dürer-változat Insiss KÁROLYI AMY: Felhőposta Ahogy futott kék csokrosan fehér batiszt ruhában a leány. Beleszerettem a felhőbe. Mi szebb a filmnél, színháznál, képeknél, talán még a verseknél is? Felhőket nézni. Nem kell átírási illetéket fizetni, nem pereskednek a hagyatékon. Államnak, Rendnek, Társadalomnak, magánosnak nem kell törődni vele. Rátok hagyom a felhőket. Egy csésze fekete Ebbe a csésze feketébe került egy-két csepp Izolda báj­italából. Mert ugyan hogyan is történhetett volna máskülönben, hogy két rokonszenvesen közömbös ember, akik éppen egy örökösödési kérdésről tárgyaltak, egyszerre csak egymásra bámulnak és másnak látják egymást. A férfi akár szamárfüleket is viselhetett volna, Titánia akkor is belé szeret, s ki magyarázhatná meg, hogy a kékruhás lány varázsütésre átváltozott Titániává. Igaz, épp az alkonyodó félóra rózsaszín lett be az ablakon, mely megelőzi a „kék órát”. Röviden, az asztaltól két más ember kelt fel, mint aki leült. Mentek szótlanul egymás mellett az alkonyati derengésben elrémülve és boldogan engedve az ítéletnek. Kancsalul festett egek­ ­„Nem méricskél, nem mérlegel”, a szerelmet így képzelte el. Folyékony tüze perzsel falvakat, szétpattant köteléket, szabad a nem-szabad. Trisztánt várta, s jöttek egyebek, hitelesített gyári mérlegek. VARJAS ENDRE: Most a tárgyilagosság kedvéért jó volna megfeledkezni a felcsapó lelkesedésről, a meghatódottság torokszorító pillanatairól, elfelej­teni a tapsorkánt, a tömeget, de még az abbáziai tengerpart nap­fényragyogását, pálmáit, babérfáit, virágzó hibiszkuszait, termő olaj­­cserjéit is. A tárgyilagosság ked­véért el kéne hallgatni a szerve­zés aprócska, de ünneprontó döc­­cenőit, az utólagos beszélgetések­ben föl-fölvillámló sértődöttsége­ket, cikizést, egymás leszólását. ,A tülekedést, a pletykálkodást, a ká­romkodásokat. A tárgyilagosság kedvéért talán ki kellene törülnöm az emlékezetemből azt, amitől ez az esemény olyan összetéveszthe­tetlenül és jellemzőn magyar volt, hogy olyannak láthassam és láttat­hassam, amilyen szimbolikusan és éterien mégiscsak volt: magyar­nak, ötszáz kilométernyire az or­szág határától, az egykori Monar­chia egyik legszebb, legelegánsabb fürdővárosában. Mert hát mit is ünnepelt az a néhány ezernyi magyar turista, meg a hozzájuk csapódó más ná­ciókból való sokaság az opatijai kikötőben, majd a szabadtéri szín­padon, fogadván a hazatérő két magyar fiatalembert, Fa Nándort és Gál Józsefet, akik maguk büty­költe hajójukkal, a Szent Jupáttal körül vitorlázták a földet? Az egyik ünnepi szónok szerint egy olyan magatartást, amely a ránk váró gazdaságilag nehéz időkben segít­ség lehet, példa és a kiút megta­lálásának egyik módja. A hajósok szavai szerint egy sportteljesít­ményt, amely önmagában semmi­ben sem volt úttörő. Mint egyikük megfogalmazta, amit ők végigcsi­náltak, azt mások, korábban, rész­ben és egészben, egyedül, párban és csoportosan is, de gyorsabban is végrehajtották már. Ami ebben kü­lönös, amire a világ fölkapta fe­jét, mondta Fa Nándor, az volt, hogy ők egy olyan országból jöt­tek, amelynek nincs tengerpartja, nincsenek hajós-, vitorláshagyomá­nyai. Én hajlok arra, hogy a szeré­nyebbnek tetsző önértékelést fo­gadjam el autentikusnak. A szó­­nokias bombasztot már az elhang­zásakor ünnepi nagyotmondásnak éreztem, az alkalom kényszere ter­mette szóvirágnak. Most is azt hi­szem, az volt. Mégsem tudok azon­ban megfeledkezni a lelkesedésről, a Himnusz felcsendülését követő, az én torkomba is belemarkoló meghatódottságról, arról a nyár végi forróságban is meglibabőröz­­tető, a hátgerincet végigcsiklando­zó érzésről, ahogy a zenébe egy­más után belekapcsolódtak az énekhangok, s amelytől a szóno­­kias szónoklatokat tolmácsoló fia­tal hölgynek olykor sírósra csuk­­lott a hangja. Lehet — túl az aktuális nagyot­­mondáson —, mégiscsak lehet va­lami ebben a bombasztikus szóno­ki fordulatban, gondolom. Mert kétségtelen, hogy a sportteljesít­mény­ minden nehézsége ellenére összemérhetetlenül egyszerűbb, a lélekvesztőnyi kis hajón a több­emeletes hullámokkal megküzdve „megvitorlázni” a Jóreménység-fo­­kot, Tasmánia déli csücskét és a Cap Hornt, átszelni az óceánokat személyre méretezettebb feladat, mint a társadalmi, gazdasági és po­litikai ellentmondások szküllái és karübdiszei között hajózni, zsúfolt, minden billenéskor süllyedés ve­szélyével küszködő, országnyi bár­kával. A példa szempontjából, azt hi­szem, nem is maga a teljesítmény a legfontosabb, hanem amit utólag igazol: az elhatározás látszólagos kilátástalansága, a felkészülés fa­natikus, makacs következetessége, ahogy a két hajós az út előtt és közben a körülmények rideg ellen­állására a feladat belső kényszerré fogadott ismeretével válaszolt. Amikor tervüket megfogalmazták, többnyire kinevették őket, amikor a hajót — amelyet hazatérve a nemzetközi vásáron, később való­színűleg múzeumban fognak kiál­lítani — saját pénzükből és köl­csönökből megépítették, már talál­tak szponzorokat, akiknek pénzé­ből az induláskor nullszaldóssá te­hették a vállalkozást, de az expe­díciót még mindig több kételkedés kísérte, mint támogatás, öt évig készültek úgy, hogy rajtuk kívül senki sem hitt a sikerben. Két évig hajóztak egy vitorláson, amely mé­reteiben és felszereltségében évti­zedekkel marad el a jelenleg ha­sonló célokat szolgáló eszközökhöz képest. És megcsinálták. Félúton derült ki, hogy itthon kapott men­­tőtutajuk néhány perc alatt elsüly­­lyedt volna. Az ausztráliai magya­roktól kaptak helyette újat, jót. Mint annyi más segítséget a vilá­gon szétszórtan élő magyaroktól. Visszatérésükkor elhallgattak a kételkedők, sőt jobb híján ünne­peltek, s alighanem jó néhány közülük nem létező hozzájárulását igyekszik fontossá retusálni, a töb­biekét jelentéktelenné kisebbíteni. Azt hiszem, ez az oly jellegzete­sen magyar jelenség ad igazán okot a megfontolásra, a kételkedésre, az óvatosságra. Nem a két hajós, ha­nem főként a magunk szempontjá­ból. Ők végrehajtottak valamit, amit elterveztek. További terveik vannak: nem rendezkednek be a babérok learatására, sem a kivá­rásra. Fa Nándor új hajót akar építeni, amellyel benevezhet az egyszemélyes földkörüli világbaj­nokságra. Gál József pedig —szin­tén új, saját építésű hajóval — az ellenkező irányban kívánja végig­járni a Szent Jupát útját, családos­tul. Mindkét feladat merőben más típusú vízi járművet, más felkészü­lést, sok pénzt igényel, és újabb reménytelen nehézségek legyűrését követeli meg. Új kételyekkel és a régiek mellett új kételkedőkkel muszáj majd megküzdeniük. Mind­ez analóg az ország gazdasági hely­zetével, én azonban óvakodom a látványosan poentírozható, több­nyire felszínes párhuzamok kiak­názásától. Csöndes meditációt ja­vaslok inkább. A valóban hasznos tanulságok mélyebben rejtőznek, és talán kevésbé csattanósak. A kétéves út alatt többet tanul­tunk, több hasznosítható tapaszta­latra tettünk szert, mint az egész korábbi életünk és a felkészülés során együttvéve — mondták. Te­hát az indulás után. Pedig, emlí­tették, sikerre vivő kitartásukat jórészt abból a közös sportolómúlt­ból merítették, amelyet kajak-ke­nusként csináltak végig. Akkoriban az itthoni középmezőny, amelyhez tartoztak, megfelelt a világszínvo­nalnak. A tengeren hat óra hosz­­szat az egyikük, hatot a másikuk volt a parancsnok , de parancs­ra ritkán került sor, a szolgálat­ban levő parancsnok rendszerint maga végezte a munkát. Egész életüket az időjárás szabta meg, a szél írta elő munkájuk ritmusát, és ha jó idejük volt, s a hajót a szélkormányra lehetett bízni, sokat olvastak. A Szent Jupátnak vi­szonylag nagy könyvtára van, fő­ként filozófia. Olyasmi, amire az embernek otthon, a mindennapok nyomása alatt nincs ideje, amivel könnyen restanciába kerül. Nehéz volt, de utólag visszatekintve, oly­bá tűnik, mintha nemigen történt volna olyasmi, amire azt lehetne mondani: „Hűha!”. Közben persze, mondták. Néhány rövid kihagyás­tól eltekintve folyamatos rádiókap­csolatban álltak az itthoniakkal, de a tengeri rádiózás szabályai nem engedik meg, hogy személyes információkat cseréljenek. Mégis sokat tudtak meg Magyarországról távollétük alatt, nem szakadtak el teljesen hazulról, a világsajtóban — ami a kikötések, a parti tartóz­kodások alatt a kezükbe került meglepően sok az információ ró­lunk. És egy kissé pimasz kérdés­re válaszul: ha az ember valami nagy elhatározásra jut, és ha tör­ténetesen végre is hajtja, attól még nem válik abnormálissá. Amikor a kikötőbeli érkezés után a két hajós a lelkes tömeg kíséretében átvonult az ünnepélyes fogadtatás színhelyére, a szabad­téri színpadra, egy idős néni, ha jól láttam, épp az illető édesany­ja, némi megbotránkozással, némi szomorkás szégyenkezéssel megje­gyezte: „Még egy papucs sincs raj­ta!” A két ünnepelt világjáró egyi­ke tényleg mezítláb volt, alkalma­sint nem jutott ideje, hogy a kikö­tés közben és után magára húzzon valami komilfó lábbelit. Pucér tal­pon állta végig a beszédeket, a himnuszokat, így emelte feje fölé az emlékül kapott óriás serleget, így mondot köszönetet a jelenlevők szeretetten ovációjáért. Véletlen persze, de milyen kitalálhatatlanul jelképes véletlen. Mint az is, hogy abból­ ket­ten külön könyvet szándékoz­nak írni az útról , a legtöbben rögtön levonták a megfellebbezhe­tetlen következtetést, mely szerint a két fiatalember, aki fél életét együtt töltötte az út tervezésével, a hajóépítésben, az előkészületek­kel, a föld körülvitorlázásának két éve alatt végérvényesen és vissza­vonhatatlanul összeveszett. Pedig lehet, hogy csak más a mondani­valójuk, a stílusuk. És épp ez a különbség tette lehetővé, hogy a hosszú összezártság idején elvisel­jék egymást. '­­,, i imm. - ARA: 7,50 Ft

Next