Élet és Irodalom, 1987. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1987-10-02 / 40. szám - Kosnás Roland: rajza • kép (14. oldal) - Tóth Gábor Ákos: Pecking order • széppróza • Ez a kifejezés az amerikai angolban erőviszonyokon alapuló rangsorolást jelent. (14. oldal)

Az a valaki (vagy valami?) továbbra is kitartóan fi­gyelt. ■ Lyukakat mart belém a tekintete. Lehettem volna akár egy darab THRILLER típusú ementáli sajt. Ez az ördöngösök kedvenc eledele. Állítólag Raszputyin is ezt csipegette egy-egy látomásos roham előtt. Ilyen lenne a testet öltött félelem? Várva a késre egy rakás érett camembert között? Talán barátom követte minden lépésünket? Kezében a japán csodamasinával? Ujjai közt ide-oda pörgött az objektív fekete baketitkarikája? Halkan zümmögve töltődött a va­ku? A gép szíja megfeszült, belevágott barátom húsos nya­kába? De ha nem ő, akkor hogy van az, hogy éreztem minden pupillaszűkülését, minden szemhéjrezdülését? És mi volt az a zúgás, az a távoli suhanás a park fái közül, a kocsifel­hajtó roskatag oszlopai közül, a ridegen kongó folyosó ka­nyarulataiból? Egyre beljebb hatoltunk az épület tömbjébe. Kétoldalt roggyant ajtók, penészes rézkilincsek, üresen tátongó bolt­íves szobák, megpörkölődött kályhacserepek, törmelékhal­mok ... sűrű porszűrőn szitáltak gyönge fények. Mintha az eladdig szinte ellenségesen komor épület is engedékenyeb­bé vált volna ... beletörődött jelenlétünkbe ... • Dupla szárnyú ajtó elé értünk... Üvegfelületét hajdan vékony lécek osztották formás kis négyzetekre — a keret félig üresen tátongott. Kísérőm megállt, visszafordult félig felém, félresimí­totta loboncos hajtincseit, s mint aki bálba érkező vendé­geket konferál be, úgy közölte: — Minden látogatónknak először a kartotékrendszerünket mutatom meg. Azt hiszem, ez így helyes. Egy előzetes kép kialakítása végett. Szárma­zás, életkor s a többi miatt. Na, jöjjön — mondta s csú­nyácska, kortalan arcán valami mosolyféle futott végig. — Hány éves lehet — tűnődtem, miközben néhány lép­csőn ereszkedtünk lefelé, egy benyíló rövid folyosójára jutot­tunk, fejünk fölött egyetlen szál villanykörte himbálózott pókhálós zsinórján — kísérőm, szürke köpenyének ormót­lan zsebéből előhalászta azt a kulcsot — míg kereste, az elmúlásszínű anyag úgy hullámzott rajta, mintha önma­gát markolászná —, alacsony, faragott szemöldökfájú ajtó előtt álltunk, itt laknak az árva pigmeusok, humorizáltam, de csak egy fagyos pillantás volt a válasz. Ebben a házban ritka lehetett a nevetés, akár a nyertes sorsjegy az árus asztalán. Aztán kattant a zár, érthetetlen mennyiségű neonfény áradt szét a szűk, négyzetalakú, ablaktalan helyiségben, jó­­rózsaszín és kék neonok szaladtak sugárirányban, szórták a fényt a mennyezetről. A falak mentén — mint holmi játékos marklinvilágban — lépcsőzetes elrendezésű dexion-salgó polcok sorakoztak, a polcokon zsírosfényű, kopott faládikák, a ládikák mellső frontján az ábécé betűit hordozó ragasztott címkék, olya­nok, mint a kisiskolások füzetein, kék és piros keretben ... Sok, elszomorítóan sok ládikó sorjázott rendben, ben­nük fáradtzöld kartonok, akár egy közkönyvtár pincéjében, ahol a raktárosok nehéz, alkohol- és izzadtságszagú levegő­je uralkodik... A kartonok egy része géppel, többségük viszont szép, kalligrafikus kézírással volt kitöltve — a neonrózsa köze­pe alatt műanyagtetejű, vaslábas asztalka állt, mellette két furnérborítású támlás szék. Elképzeltem, hogy kísérőm szarukeretes szemüveget il­leszt az orrára, leül és kéri az olvasójegyemet. S némi kétségbeesés kerített hatalmába, mert tudtam, hogy nincs olvasójegyem, elhagytam valahol, nincs semmi­féle hiteles papírom, még egy általam aláírt számlám sincs, mondjuk aranyhörcsög-eledelről. De nem ez történt. A nő széles mozdulattal körülmu­tatott: — Itt minden információt megtalál... és természe­tesen nem talál meg, amit nem akarunk, hogy illetéktelen kezekbe jusson. No jó, gondoltam magamban, itt már lőttek a sajtókon­ferenciának. A nő kihívó mosollyal nekidőlt az egyik polcnak. Aztán minden átmenet nélkül, mintha egy bolondos fel­sőbb erő rendezői utasítását követné, sírva fakadt. Belefúr­ta karját, arcát a ládikák közé, könnyeivel áztatta a pisz­koszöld kartonokat, se lepte be a szerencsétlen sorsokat. Válla, szürke, köpenye hangtalanul rázkódott. Elég hülye helyzet — gondoltam, de egy pilanatig sem éreztem magam kényelmetlenül, nem ... még csak nem is zavart egy síró nő látványa, noha emlékképeim között szá­mos hasonló, színpadias vagy kevésbé mesterkélt jelenet rejtőzködött — egyszerűen kívül álltam mindenféle hatásme­chanizmuson, csak a szabványos, sztereotip férfireakció ug­rott be: elég hülye egy helyzet. Nem mozdultam. A nő váratlanul felém fordult, szürke köpenye szét­nyílt — súlyosan, akár a katedrálisok kapuja —, s látni engedte meztelen, rózsaszín és kékes neonfényben fürdő testét. LUST OBJEKT — valamiképp ez a két szó ötlött az agyamba. • E kifejezés az amerikai angolban erőviszonyokon alapuló rangsorolást jelent Rcsnás Roland rajza Mikor és hogyan gombolta ki a köpenyét a rejtély. Szemealja még vöröses volt a sírástól, de várakozón csil­logott, két kezével, csontos, hosszú ujjaival lassan végigsi­mított előreugró, hegyes mellein, aztán leg­tovább, kissé megereszkedett hasán, köldökének kagylóívén megpihent pillanatra, majd valósággal lezuhant, lesiklott alig-bundás szeméremdombjára, az ujjak találkoztak, akárha imára kul­­csolódtak volna. — Igazán szép test — gondoltam, no per­sze nem a szokásos értelemben szép. .Inkább valahogy ... illett, harmonizált a környezethez. Teszem azt, gázláng imbolygó fényében lehetett vol­na éppen ronda is. Odalépett hozzám. Átölelt. Nem éreztem semmit. Meglehet... féltem. Mintha azt suttogta volna: — Szökjünk el! Vigyen ma­gával! Én itten utálok! De hová? Minek? ■ Valójában egy szó sem esett. Miután egy ideig így össze­fonódva álltunk, közelről nézhettem szeplős, áttetsző orr- TÓTH GÁBOR ÁKOS: Pecking order nyergét, vértelen szigorú ajkait, hátralépett, s mindvégig te­kintetével fogva tartva tekintetemet, begombolkozott. Ahogy földet húzott volna magára. Perc múltán már kinn is voltunk a helyiségből, szótla­nul baktattunk a duplaszárnyú ajtó felé. Az udvaron sápatag, bágyadt fény fogadott. Meglepeté­semre, s addigi tapasztalataimat részben cáfolva, a térség viszonylag rendezett és tiszta volt, az U alakú épületkaréj közti területet frissen gereblyézett, csontszínű murva borí­totta, feloldva az uralkodó szürkeséget — az összképet csak egy a fal mellett árválkodó autóroncs, helyesebben egy ki­belezett váz rontotta. Ámbár nem igaz, hogy rontotta, mert jelenléte igenis elfogadható volt, mondhatni jelképes: egy menhely apokaliptikus emlékműve a rejtőzés lehetetlenségének mementója. Több fényévnyi csönd vett körül minket. De hát milyen is egy átlagos, hétköznap délutáni csönd? Apró zörejek, ne­szek zsongó kavalkádja. Süket az, ki a csöndet nem hallja, csak észleli. Szemben velünk földszintes, alacsony gazdasági épületek, hajdani cselédlakások gubbasztottak. Frissen meszelt falak. Barnára mázolt ablakkeretek. Minden ablakon rács. És hallottam a csöndet. Nyomuló, tülekedő testek ne­szét, egymáshoz verődő végtagok puffanásait, halk zihálást, fogak koccanását. És láttam a csöndet. Amint a rácsok mögött tülekedett a sok félbenyaklott sorsú kölyök, csupa, csupa tágra meredt, reménylő szem, követték minden mozdulatunk, rezzené­sünk ... és igen, mintha már az erdőben is ... az a sötétlő árny ... vagy árnyak? ... Mint egy izmokból, lüktető életből font energianyaláb, úgy vett célba, terelt oda az a részenként is egységes akarás, hogy válasszak ... közülük ... A testek némán küzdöttek a majdhogynem földig ereszkedő ablakoknál, egy pisszenés, egy nyikkanás sem hallatszott, s mindettől az udvar olyanná vált, akár egy TÖRTÉNELMI VÁLLALKOZÁS CSŐDBE MENT FIÓK­ÜZLETE, egy mindent magába szippantó félelmetes ör­vény ... Elindultunk az­­ egyik vége felé. Talpunk alatt hal­kan ropogott a fehér murva. Olyan hang volt­ ez, amilyent gyerekkoromban hallottam utoljára a húsvéti nagy kör­menetkor. Az idősebb asszonyok friss, bimbós virágokat, tu­lipánt, harangvirágot vetettek az oltári szentséget cipelő pap és a zászlórudat szorongató vagy füstölőt lóbáló ministrán­­sok elé — csak úgy durrogtak lépteik alatt a duzzadt nö­vényi rostok. Talán azt sikoltották a cipőtalpak alól: FEL­­TÁMADUNK! Módszeresen, az U egyik végétől a másikig végigsétál­tunk az ablakok előtt. A testek egymásnak ütődve, feszülve küzdöttek. Eszembe ötlött egy főiskolai csereüdültetés röp­ke mozzanata. A német kisváros középkori hangulatot idé­ző utcácskája, ahol negyven márkáért olyan nőt kaphatott az ember, amilyent csak akart. Annak az utcának sem volt különösebben hivalkodó jellege, csöndes, kellemes és jólszi­­tuált volt — a lányok épphogy sejtetni engedték mindama földi jót, melyben a betérő részesülhet s ezáltal az egész rövidke utca valamilyen iszonyú beletörődést, rosszul palás­tolt fásultságot árasztott magából, amit csak a néha-néha elröppenő sóhajszerű ajánlkozás akasztott meg: KOMM, HER, MEIN SCHATZ! GYERE BE, KINCSEM! Mintha egy gondos anya szólt volna rakoncátlan köly­­kéhez. Komm, her, mein schätz! raccsolta az udvarra terített murva. Komm, her, mein schätz! szuggerálták a párkányok mögül épphogy kikandikáló tekintetek. Istenem, vajon, hányukat taszajtom majd a kétségbe­esésbe, a reménytelenségbe? Aztán beugrott az ő szeme. Mintha távoli őseimre ismertem volna egy heraldikai szakdolgozatban. Még tettem egypár lopást, aztán... visz­­sza. Szégyelltem hangosan kimondani, így hát suttogtam! — Azt a kis vöröset szeretném! Olyan gyámoltalan sze­gényke. Igen, ha lehetne... őt szeretném! Azzal sarkon fordultam és kivágtattam az udvarból. Kí­sérőm csak a duplaszárnyú ajtó után ért utol. Lobogott utá­nam szürkén, görcsösen,­­mint egy házsártos madam, aki nemfizetésen kapta egyik vendégét. —Várjon — kiáltotta,— várjon már! Hova siet! Nem lóverseny ez! — vietnami papucsai készséggel kontráztak. — Még el kell intéznünk a formaságokat. .. várjon már az istenért! Kelletlenül, szinte megbélyegzetten lefékeztem. Igye­keztem nem belenézni az ajtó üvegmezőjébe, nem látni négyzetekre szabdalt sátáni önmagamat. Leginkább a KI KICSODÁ-ban rejtőztem volna el, az ELÁTKOZOTT KÖL­TŐ címszó mögött. Kísérőm ismételten az ablaktalan kis benyílóba terelt­ polcok, ládikók, fáradtzöld kartonok hádészi birodalmá­ba. Ránk borult, a kékes-rózsaszínes fény — akkor már fáztam is, rázott a hideg,'belül'pedig szégyen szülte láz perzselt. Hát milyen ember vagyok én? Milyen jóság az én jóságom? Könyörület? Szánalom? Alázat? , Szavak, szavak, szavak. Marad a parttalan önzés. Szélesen árad bennem, akár a modern költészet. A nő egyenesen a polcrendszer egy kiválasztott szaka­szához lépett, benyúlt a ládikák mögé, két kis narancsszí­nű pálinkáspoharat és egy üveg orosz vodkát emelve ki on­nan. — Először is... iszunk a szerencsés találkozásra! Vajon kire értette? Kettőnkre? Vagy a kis vörösre? Határozott csavarintással megszabadította az üveget est­hajnalszínű kupakjától, marokra fogta a két szampedlit, töl­tött, még mellé is loccsant pár csepp. Minden valószínűség szerint, házi receptúrájában egységként szerepelt a púpozott pohár pálinka. — Erről nem tud a vén banya — küldött felém egy cinkos vigyort. — Van szalonnám is, ha kell! Hogy felszívassuk a piát. Koccintottunk. Egy hajtásra lelökte. Én valamivel megfontoltabban kö­vettem. Még le sem ért, mikor bekotort az előbbi helyre — vizespohár került elő. — Én így szoktam ... — mutatta, és két kupicányit löttyintett a vizespohárba. — Na megpróbálja? — Udva­riasan elhárítottam. Vállat vont, majd magába döntötte a dupla mennyiséget. Kissé megrázkódott, de azonmód kisi­multak a vonásai. — Na most már dolgozhatunk — mondta, s rövid bön­gészés után kiemelt egy ládikát a polcról. Letelepedett a neonrózsa alá, ujjai közt pörögtek a penészzöld kartonok — egy kalandregény utolsó lapjai. Mindeközben cigányos derűvel vigyorgott. Ami végképp megerősítette bennem, hogy dinnye a spiné. — Itt van — szólalt meg nemsokára. Kiemelte a kartont, bejegyzett valamit egy spirálfüzetbe, a kartont, a szürke kö­peny zsebébe csúsztatta, töltött még mindkettőnknek, aztán elpakolta szép sorjában a ládikát, a poharakat meg az üve­get. — Na jöjjön — küldött maga elé —, most akkor visz­­szamegy az anyámhoz ... remélem nem téved el ... én meg odaviszem a kicsikét. Azzal oltotta is a neonfényt, zárta az ajtót, indult kife­lé az udvarra Néztem utána gyámoltalanul, aztán fogtam magam és elindultam a hosszú, dohszagú folyosón. Ekkor ért utol a hangja: — Ja és majd elfeledtem . .. készítsen elő kétszáz forin­tot! Kislányoknál ez a hivatalos tarifa! — s valami furcsa ecetes kacajt hallatott. 1937. OKTÓBER 2.

Next