Élet és Irodalom, 1987. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1987-10-02 / 40. szám - Kosnás Roland: rajza • kép (14. oldal) - Tóth Gábor Ákos: Pecking order • széppróza • Ez a kifejezés az amerikai angolban erőviszonyokon alapuló rangsorolást jelent. (14. oldal)
Az a valaki (vagy valami?) továbbra is kitartóan figyelt. ■ Lyukakat mart belém a tekintete. Lehettem volna akár egy darab THRILLER típusú ementáli sajt. Ez az ördöngösök kedvenc eledele. Állítólag Raszputyin is ezt csipegette egy-egy látomásos roham előtt. Ilyen lenne a testet öltött félelem? Várva a késre egy rakás érett camembert között? Talán barátom követte minden lépésünket? Kezében a japán csodamasinával? Ujjai közt ide-oda pörgött az objektív fekete baketitkarikája? Halkan zümmögve töltődött a vaku? A gép szíja megfeszült, belevágott barátom húsos nyakába? De ha nem ő, akkor hogy van az, hogy éreztem minden pupillaszűkülését, minden szemhéjrezdülését? És mi volt az a zúgás, az a távoli suhanás a park fái közül, a kocsifelhajtó roskatag oszlopai közül, a ridegen kongó folyosó kanyarulataiból? Egyre beljebb hatoltunk az épület tömbjébe. Kétoldalt roggyant ajtók, penészes rézkilincsek, üresen tátongó boltíves szobák, megpörkölődött kályhacserepek, törmelékhalmok ... sűrű porszűrőn szitáltak gyönge fények. Mintha az eladdig szinte ellenségesen komor épület is engedékenyebbé vált volna ... beletörődött jelenlétünkbe ... • Dupla szárnyú ajtó elé értünk... Üvegfelületét hajdan vékony lécek osztották formás kis négyzetekre — a keret félig üresen tátongott. Kísérőm megállt, visszafordult félig felém, félresimította loboncos hajtincseit, s mint aki bálba érkező vendégeket konferál be, úgy közölte: — Minden látogatónknak először a kartotékrendszerünket mutatom meg. Azt hiszem, ez így helyes. Egy előzetes kép kialakítása végett. Származás, életkor s a többi miatt. Na, jöjjön — mondta s csúnyácska, kortalan arcán valami mosolyféle futott végig. — Hány éves lehet — tűnődtem, miközben néhány lépcsőn ereszkedtünk lefelé, egy benyíló rövid folyosójára jutottunk, fejünk fölött egyetlen szál villanykörte himbálózott pókhálós zsinórján — kísérőm, szürke köpenyének ormótlan zsebéből előhalászta azt a kulcsot — míg kereste, az elmúlásszínű anyag úgy hullámzott rajta, mintha önmagát markolászná —, alacsony, faragott szemöldökfájú ajtó előtt álltunk, itt laknak az árva pigmeusok, humorizáltam, de csak egy fagyos pillantás volt a válasz. Ebben a házban ritka lehetett a nevetés, akár a nyertes sorsjegy az árus asztalán. Aztán kattant a zár, érthetetlen mennyiségű neonfény áradt szét a szűk, négyzetalakú, ablaktalan helyiségben, jórózsaszín és kék neonok szaladtak sugárirányban, szórták a fényt a mennyezetről. A falak mentén — mint holmi játékos marklinvilágban — lépcsőzetes elrendezésű dexion-salgó polcok sorakoztak, a polcokon zsírosfényű, kopott faládikák, a ládikák mellső frontján az ábécé betűit hordozó ragasztott címkék, olyanok, mint a kisiskolások füzetein, kék és piros keretben ... Sok, elszomorítóan sok ládikó sorjázott rendben, bennük fáradtzöld kartonok, akár egy közkönyvtár pincéjében, ahol a raktárosok nehéz, alkohol- és izzadtságszagú levegője uralkodik... A kartonok egy része géppel, többségük viszont szép, kalligrafikus kézírással volt kitöltve — a neonrózsa közepe alatt műanyagtetejű, vaslábas asztalka állt, mellette két furnérborítású támlás szék. Elképzeltem, hogy kísérőm szarukeretes szemüveget illeszt az orrára, leül és kéri az olvasójegyemet. S némi kétségbeesés kerített hatalmába, mert tudtam, hogy nincs olvasójegyem, elhagytam valahol, nincs semmiféle hiteles papírom, még egy általam aláírt számlám sincs, mondjuk aranyhörcsög-eledelről. De nem ez történt. A nő széles mozdulattal körülmutatott: — Itt minden információt megtalál... és természetesen nem talál meg, amit nem akarunk, hogy illetéktelen kezekbe jusson. No jó, gondoltam magamban, itt már lőttek a sajtókonferenciának. A nő kihívó mosollyal nekidőlt az egyik polcnak. Aztán minden átmenet nélkül, mintha egy bolondos felsőbb erő rendezői utasítását követné, sírva fakadt. Belefúrta karját, arcát a ládikák közé, könnyeivel áztatta a piszkoszöld kartonokat, se lepte be a szerencsétlen sorsokat. Válla, szürke, köpenye hangtalanul rázkódott. Elég hülye helyzet — gondoltam, de egy pilanatig sem éreztem magam kényelmetlenül, nem ... még csak nem is zavart egy síró nő látványa, noha emlékképeim között számos hasonló, színpadias vagy kevésbé mesterkélt jelenet rejtőzködött — egyszerűen kívül álltam mindenféle hatásmechanizmuson, csak a szabványos, sztereotip férfireakció ugrott be: elég hülye egy helyzet. Nem mozdultam. A nő váratlanul felém fordult, szürke köpenye szétnyílt — súlyosan, akár a katedrálisok kapuja —, s látni engedte meztelen, rózsaszín és kékes neonfényben fürdő testét. LUST OBJEKT — valamiképp ez a két szó ötlött az agyamba. • E kifejezés az amerikai angolban erőviszonyokon alapuló rangsorolást jelent Rcsnás Roland rajza Mikor és hogyan gombolta ki a köpenyét a rejtély. Szemealja még vöröses volt a sírástól, de várakozón csillogott, két kezével, csontos, hosszú ujjaival lassan végigsimított előreugró, hegyes mellein, aztán legtovább, kissé megereszkedett hasán, köldökének kagylóívén megpihent pillanatra, majd valósággal lezuhant, lesiklott alig-bundás szeméremdombjára, az ujjak találkoztak, akárha imára kulcsolódtak volna. — Igazán szép test — gondoltam, no persze nem a szokásos értelemben szép. .Inkább valahogy ... illett, harmonizált a környezethez. Teszem azt, gázláng imbolygó fényében lehetett volna éppen ronda is. Odalépett hozzám. Átölelt. Nem éreztem semmit. Meglehet... féltem. Mintha azt suttogta volna: — Szökjünk el! Vigyen magával! Én itten utálok! De hová? Minek? ■ Valójában egy szó sem esett. Miután egy ideig így összefonódva álltunk, közelről nézhettem szeplős, áttetsző orr- TÓTH GÁBOR ÁKOS: Pecking order nyergét, vértelen szigorú ajkait, hátralépett, s mindvégig tekintetével fogva tartva tekintetemet, begombolkozott. Ahogy földet húzott volna magára. Perc múltán már kinn is voltunk a helyiségből, szótlanul baktattunk a duplaszárnyú ajtó felé. Az udvaron sápatag, bágyadt fény fogadott. Meglepetésemre, s addigi tapasztalataimat részben cáfolva, a térség viszonylag rendezett és tiszta volt, az U alakú épületkaréj közti területet frissen gereblyézett, csontszínű murva borította, feloldva az uralkodó szürkeséget — az összképet csak egy a fal mellett árválkodó autóroncs, helyesebben egy kibelezett váz rontotta. Ámbár nem igaz, hogy rontotta, mert jelenléte igenis elfogadható volt, mondhatni jelképes: egy menhely apokaliptikus emlékműve a rejtőzés lehetetlenségének mementója. Több fényévnyi csönd vett körül minket. De hát milyen is egy átlagos, hétköznap délutáni csönd? Apró zörejek, neszek zsongó kavalkádja. Süket az, ki a csöndet nem hallja, csak észleli. Szemben velünk földszintes, alacsony gazdasági épületek, hajdani cselédlakások gubbasztottak. Frissen meszelt falak. Barnára mázolt ablakkeretek. Minden ablakon rács. És hallottam a csöndet. Nyomuló, tülekedő testek neszét, egymáshoz verődő végtagok puffanásait, halk zihálást, fogak koccanását. És láttam a csöndet. Amint a rácsok mögött tülekedett a sok félbenyaklott sorsú kölyök, csupa, csupa tágra meredt, reménylő szem, követték minden mozdulatunk, rezzenésünk ... és igen, mintha már az erdőben is ... az a sötétlő árny ... vagy árnyak? ... Mint egy izmokból, lüktető életből font energianyaláb, úgy vett célba, terelt oda az a részenként is egységes akarás, hogy válasszak ... közülük ... A testek némán küzdöttek a majdhogynem földig ereszkedő ablakoknál, egy pisszenés, egy nyikkanás sem hallatszott, s mindettől az udvar olyanná vált, akár egy TÖRTÉNELMI VÁLLALKOZÁS CSŐDBE MENT FIÓKÜZLETE, egy mindent magába szippantó félelmetes örvény ... Elindultunk az egyik vége felé. Talpunk alatt halkan ropogott a fehér murva. Olyan hang volt ez, amilyent gyerekkoromban hallottam utoljára a húsvéti nagy körmenetkor. Az idősebb asszonyok friss, bimbós virágokat, tulipánt, harangvirágot vetettek az oltári szentséget cipelő pap és a zászlórudat szorongató vagy füstölőt lóbáló ministránsok elé — csak úgy durrogtak lépteik alatt a duzzadt növényi rostok. Talán azt sikoltották a cipőtalpak alól: FELTÁMADUNK! Módszeresen, az U egyik végétől a másikig végigsétáltunk az ablakok előtt. A testek egymásnak ütődve, feszülve küzdöttek. Eszembe ötlött egy főiskolai csereüdültetés röpke mozzanata. A német kisváros középkori hangulatot idéző utcácskája, ahol negyven márkáért olyan nőt kaphatott az ember, amilyent csak akart. Annak az utcának sem volt különösebben hivalkodó jellege, csöndes, kellemes és jólszituált volt — a lányok épphogy sejtetni engedték mindama földi jót, melyben a betérő részesülhet s ezáltal az egész rövidke utca valamilyen iszonyú beletörődést, rosszul palástolt fásultságot árasztott magából, amit csak a néha-néha elröppenő sóhajszerű ajánlkozás akasztott meg: KOMM, HER, MEIN SCHATZ! GYERE BE, KINCSEM! Mintha egy gondos anya szólt volna rakoncátlan kölykéhez. Komm, her, mein schätz! raccsolta az udvarra terített murva. Komm, her, mein schätz! szuggerálták a párkányok mögül épphogy kikandikáló tekintetek. Istenem, vajon, hányukat taszajtom majd a kétségbeesésbe, a reménytelenségbe? Aztán beugrott az ő szeme. Mintha távoli őseimre ismertem volna egy heraldikai szakdolgozatban. Még tettem egypár lopást, aztán... viszsza. Szégyelltem hangosan kimondani, így hát suttogtam! — Azt a kis vöröset szeretném! Olyan gyámoltalan szegényke. Igen, ha lehetne... őt szeretném! Azzal sarkon fordultam és kivágtattam az udvarból. Kísérőm csak a duplaszárnyú ajtó után ért utol. Lobogott utánam szürkén, görcsösen,mint egy házsártos madam, aki nemfizetésen kapta egyik vendégét. —Várjon — kiáltotta,— várjon már! Hova siet! Nem lóverseny ez! — vietnami papucsai készséggel kontráztak. — Még el kell intéznünk a formaságokat. .. várjon már az istenért! Kelletlenül, szinte megbélyegzetten lefékeztem. Igyekeztem nem belenézni az ajtó üvegmezőjébe, nem látni négyzetekre szabdalt sátáni önmagamat. Leginkább a KI KICSODÁ-ban rejtőztem volna el, az ELÁTKOZOTT KÖLTŐ címszó mögött. Kísérőm ismételten az ablaktalan kis benyílóba terelt polcok, ládikók, fáradtzöld kartonok hádészi birodalmába. Ránk borult, a kékes-rózsaszínes fény — akkor már fáztam is, rázott a hideg,'belül'pedig szégyen szülte láz perzselt. Hát milyen ember vagyok én? Milyen jóság az én jóságom? Könyörület? Szánalom? Alázat? , Szavak, szavak, szavak. Marad a parttalan önzés. Szélesen árad bennem, akár a modern költészet. A nő egyenesen a polcrendszer egy kiválasztott szakaszához lépett, benyúlt a ládikák mögé, két kis narancsszínű pálinkáspoharat és egy üveg orosz vodkát emelve ki onnan. — Először is... iszunk a szerencsés találkozásra! Vajon kire értette? Kettőnkre? Vagy a kis vörösre? Határozott csavarintással megszabadította az üveget esthajnalszínű kupakjától, marokra fogta a két szampedlit, töltött, még mellé is loccsant pár csepp. Minden valószínűség szerint, házi receptúrájában egységként szerepelt a púpozott pohár pálinka. — Erről nem tud a vén banya — küldött felém egy cinkos vigyort. — Van szalonnám is, ha kell! Hogy felszívassuk a piát. Koccintottunk. Egy hajtásra lelökte. Én valamivel megfontoltabban követtem. Még le sem ért, mikor bekotort az előbbi helyre — vizespohár került elő. — Én így szoktam ... — mutatta, és két kupicányit löttyintett a vizespohárba. — Na megpróbálja? — Udvariasan elhárítottam. Vállat vont, majd magába döntötte a dupla mennyiséget. Kissé megrázkódott, de azonmód kisimultak a vonásai. — Na most már dolgozhatunk — mondta, s rövid böngészés után kiemelt egy ládikát a polcról. Letelepedett a neonrózsa alá, ujjai közt pörögtek a penészzöld kartonok — egy kalandregény utolsó lapjai. Mindeközben cigányos derűvel vigyorgott. Ami végképp megerősítette bennem, hogy dinnye a spiné. — Itt van — szólalt meg nemsokára. Kiemelte a kartont, bejegyzett valamit egy spirálfüzetbe, a kartont, a szürke köpeny zsebébe csúsztatta, töltött még mindkettőnknek, aztán elpakolta szép sorjában a ládikát, a poharakat meg az üveget. — Na jöjjön — küldött maga elé —, most akkor viszszamegy az anyámhoz ... remélem nem téved el ... én meg odaviszem a kicsikét. Azzal oltotta is a neonfényt, zárta az ajtót, indult kifelé az udvarra Néztem utána gyámoltalanul, aztán fogtam magam és elindultam a hosszú, dohszagú folyosón. Ekkor ért utol a hangja: — Ja és majd elfeledtem . .. készítsen elő kétszáz forintot! Kislányoknál ez a hivatalos tarifa! — s valami furcsa ecetes kacajt hallatott. 1937. OKTÓBER 2.