Élet és Irodalom, 1988. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1988-03-04 / 10. szám - Koppány Zsolt: Kórtermi etűd • vers (11. oldal) - Szeift Béla: • rajz (11. oldal) - N. Sándor László: Több-kevesebb „glasznoszty” • könyvkritika • E. Fehér Pál: A glasznoszty (Magvető) (11. oldal) - Földényi F. László: Az ismeretlen harmadik • könyvkritika • Hasbeszélő a gondolában (Bölcsész Index) (11. oldal)
KOPPÁNY ZSOLT: Kórtermi etűd Bátyámnak Tört állkapcsok, mosolytalan tengerészpofák mögött a fénytörésben kólásüvegek, ágytálak, matracok. Nagy zacskó a kórterem. Félig elszopogatott, aztán kiköpött savanyúcukrok a betegek. Ujjnyomoktól lesajnált tükörből kifelé vicsorít egy kulcscsomóval orrbavert suhanc. Nyúlszájú néger gyerekkel snúroz egy szájrákos öregúr. A túlgurult húszfillérekért A látogatók kufárzsivaját — Krisztus híján testszagokból sajdult korbács kergeti, űzi. Mintha már a földből jönne, olyan egy-egy horkanás, falfelé fordulás a néhány tejfehér vaságyon. A lábaknál lázgörbék mutatják miként izzik a sártapasztott, ötletes emberi test. Az ágyvégek a hosszúságot adják. A szélességet: ki mennyit, s meddig forgolódik. Pléhdoboz hidegei a csempék. Adott-kapott frászok, öklendező tekintetekben. Több-kevesebb „glasznoszty" ! E. Fehér Pál: A glasznoszty (Magvető, 237 old.) Többet is, kevesebbet is kap az olvasó E. Fehér Pálnak A glasznoszty című könyvecskéjétől, mint amit a cím ígér. Ha ugyanis valaki azért vásárolja meg a Magvető Gyorsuló idő sorozatában megjelent kis tanulmánykötetet, mert — legalábbis népszerű, mégis rendszerező — áttekintést szeretne a szovjet szellemi élet és politika szembeötlő változásairól, alighanem csalódik. Ez nem vethető a szerző szemére: ilyen áttekintésre eddig nem volt idő. Az érdeklődő közönségnek az a része, azonban, amely ismeri E. Fehér Pál villódzó szellemét, alapos és sokoldalú tájékozottságát a szovjet irodalmi világban és politikában, és aki az ottani értelmiség gondolkozásmódjáról friss impressziókat vár, kitűnő olvasmányélménnyel lesz gazdagabb. A jeles kritikus maga is saját friss olvasmányainak, a mai szovjet irodalom legjavának. Geraszimov, Gubarjov, Prisztavkin világszerte feltűnést keltő műveinek tükrében kísérli meg érzékeltetni, mekkora energiát szabadított fel a mai szellemi forradalom. A szerző elsősorban azokat az alkotókat idézi meg, akiknek művei iránt a szovjet olvasók is leginkább érdeklődnek. A tanulmányok írója meglehetősen pontosan beméri, kik azok, akik igazán jelenségek. Ennek az újságírói érzékenységnek a jele, hogy hihetetlen gyorsan reagált a két rokonregényre, mely a szovjet tudományon uralkodó sztálini önkényt leplezte le — Danyiil Granyin Bölényére és Vlagyimir Dugyincev, az oly soká hallgatásra kényszerített író Fehér ruhák című könyvére. Találó és okos esszéket olvashatunk a kötetben Borisz Paszternák és Marina Cvetajeva drámai sorsáról. Hála a szerzőnek, történelmi távlatba helyezhetjük a viták középpontjában álló figyelemre méltó alkotókat, amilyen Csingiz Ajtmatov, Jevgenyij Jevtusenko és Mihail Satrov. S ha elfogadjuk E. Fehérnek azt a megállapítását, hogy a „glasznoszty” történelmi jelenség, azaz, hogy előzményei legalább annyira fontosak, mint friss megnyilvánulásai, akkor el kell fogadnunk azt a szerkesztői módszert is, hogy az említett íróknak nem csupán azokról a műveiről olvashatunk itt, amelyek a „glasznoszty” eredményének könyvelhetők el, hanem korábbi találkozások alkalmával készült interjúk, feljegyzések, emlékezések is kiegészítik az új tanulmányokat. Ettől a kötet csak érdekesebb. Noha kevésbé áttekinthető. Az utóbb említett tanulmányokból tudniillik éppen az hiányzik, amit a cím sugároz: alig érezzük, miért jelent minőségileg új lehetőséget ezeknek az íróknak a most megteremtett és deklarált közlési szabadság. Hiszen ők eddig is írtak és nyilatkozhattak, sőt, a pangás éveinek ők voltak a kirakatba tett írói, s állami ejnye-ejnyék dacára sokféle kedvezményt is élvezhettek. De ezeket az írókat szintén megviselték a hetvenes évek, valamint a nyolcvanasok első néhány esztendeje. S erre nem figyel eléggé ez a kötet. Ma már kevésbé elfogadható E. Fehér Pál bennfentes kívülállása, amely a kötetbe foglalt tanulmányokban nemegyszer megmutatkozik. Mindig is rokonszenvezett például Jurij Trifonov kivételesen bátor írói magatartásával. Azzal a következetes kritikai realizmussal, amely Az öreg, az Eltünedezés, a Hely és idő írójának annyira sajátja. S mégis: ennek a gigászi és szívszakasztó meg nem alkuvásnak csak nyomait jelzi a Trifonovot is bemutató cikk. Satrovot, Jevtusenkót és főként Ajtmatovot ellenben mintha elnézéssel kezelné a szerző. Könnyebb kijelenteni, mint bizonyítani, hogy a „Solohov utáni szovjet szépprózának Ajtmatov ... a legkiemelkdőbb képviselője”. Hiszen ennek a prózának más olyan „kiemelkedő” képviselői is voltak, mint Vaszilij Suksin és az előbb említett Jurij Trifonov, és még vannak is, mint Valentyin Raszputyin, Borisz Mozsajev és Andrej Bitov. Ez utóbbiak azonban ilyenolyan okból kiesnek E. Fehér Pál látóköréből. Pedig legalább annyira előzménye és jellemzője tevékenységük a „glasznoszty”-nak, mint Csingiz Ajtmatové. Ha már Ajtmatovnál tartunk, hát az ő pályája mintapéldája az elmúlt korszak irodalomtörténeti ellentmondásainak. E. Fehérrel beszélgetve az író azt mondja 1969- ben: az őszinteség azt jelenti, hogy „többé-kevésbé pontosan és világosan kell beszélni az igazságról”. Pedig a „többé-kevésbé” igazság „többé-kevésbé” hazugságokat is hordoz. Ajtmatov egész életében épp ezzel a többé-kevésbével küszködött. Az évszázadnál hosszabb ez a nap című, csakugyan korszakos regényének főhőse, az igazságkereső Ediger beéri azzal a hazugsággal, hogy minden, az ötvenes évekbeli tövénysértést orvosoltak ... Ma már nem titok, mert Gorbacsov tavaly októberi, évfordulós beszéde is jelezte, mennyire befejezetlen volt ez a jóvátétel, és a tisztességes ártatlanok halála nem tehető jóvá. Ha ez a nagy író is beérte a többé-kevésbé igazsággal, akkor kár elfelejteni. Mint ahogy észre kell venni azt is, hogy Jevgenyij Jevtusenko a Sztálin örökösei és a Babij Jár című versein kívül sok-sok más verset írt, és jelentéktelen konjunktúraversek révén vásárolta meg a látványos közszereplés jogát. Az is belefért volna a tanulmányokba, hogy Satrovot, akinek közéleti tettnek minősíthető némely Lenin-drámája, nemcsak a konjunkturális kritika marasztalta el e darabok művészi tökéletlensége miatt. Jól tudjuk, hogy E. Fehér Pálnak éppen a debatterség a legfőbb erénye. Amikor a nacionalista elfogultság, a szlavofil konzervativizmus ellen állást foglal, érezzük a publicisztikai erőt, személyességet, ami hitelt ad egy-egy írásnak. Kár, hogy nem eléggé következetesen. N. Sándor László 1988. MÁRCIUS 4. földényi F. LÁSZLÓ Az ismeretlen harmadik . Hasbeszéld a gondolában (Bölcsész Index, 304 old.) A hasbeszélőnek nincs szüksége beszélgetőtársra. Beéri egy faragott bábuval is, amit az ölébe vehet. Társaloghat vele, és nem kell tartania a váratlantól. Semmi akadálya, hogy a kérdést a válasz felől fogalmazza meg, vagy zavartalanul és kényszerítően sugallhassa. „Jobban meg tudja ragadni saját hangját ha idegen szájból jön?” — kérdezi Lothar Sander a francia Sylvére Lotringert, a New York-i művészvilág riporterét-zaklatóját. A felelet: „Egy kis távolság nem rossz. Jobban felismeri valaki a saját hangját, ha a torkának ugrik? Ha közvetlenül akarjuk magunkat kifejezni, gyakran saját magunk hasbeszélőjeként térünk vissza magunkhoz.” A hasbeszélő azonban nemcsak önmaga közvetlen kifejezésére törekszik, hanem a partner likvidálására is. Gyanús alak: imitálja a dialógust, noha produkcióját éppen ez veszélyezteti a leginkább. Úgy tesz, mintha szimulál. Védekezhetne persze azzal, hogy istent akarja utánozni, akinek önmagán kívül nincs más beszélgetőpartnere, mégis folytonosan társalog; minden, ami van, az embert is beleértve, ennek a nyelvnek a kicsapódása. Ám a hasbeszélő nem isten, csupán töredék. Ezen változtatni nem tud, de nem kellene feltétlenül belenyugodnia. Élvezheti a látszólagos függetlenséget, de arra is módja van, hogy más szilánkokhoz hozzáragadva a teljesség vágyát is felkeltse magában. „Kérdezzél mást — mondja a kötet egyik beszélgetésében Erdély Miklós a partnerének. — Teljes abszurdum, hogy a szemléletemet megpróbáljam átültetni beléd és azután boldogan visszahalljam tőled, amit hallani akarok. Ez lenne az ideális állapot, de ezt világos, hogy nem lehet megkívánni.” Hasbeszélő kultúrában élünk. Erről kívánja meggyőzni olvasóit a Bölcsész Index kiadásában megjelenő Tartóshullám sorozat legújabb kötete, melynek címe: Hasbeszélő a gondolában. A több mint negy-ven esszét, dialógust, levelet, interjút tartalmazó antológia szerkesztői Beke László (a gondolás), valamint Csanády Dániel és Szőke Annamária; a kötet szerzői között éppúgy találhatunk klasszikus vagy élő külföldi szerzőket (Franz Rosenzweig, John Cage, Hermann Nitsch, Hannes Böhringer), mint magyar filozófusokat (Tatár György, Ludassy Mária, Erdélyi Ágnes, Jeleníts István), művészettörténészeket (Antal István, Mezei Árpád, Beke László, Karátson Gábor, Gyetvai Ágnes, Peternák Miklós), írókat (Tábor Ádám, Kodolányi Gyula, Kornis Mihály, Molnár Miklós, Tandori Dezső, Esterházy Péter), esszéistákat (Adamik Lajos, Tillmann J. A., Balassa Péter) vagy képzőművészeket (Erdély Miklós, Pauer Gyula, Sugár János — a kötet illusztrátora —, Najmányi László). A névsor korántsem teljes, de talán így is érzékelteti az antológia irányát és a szerkesztők szándékát. Egymástól viszonylag elkülöníthető tömbökből épül fel a kötet. Az első (és legsúlyosabb) a járványszerűnek bizonyuló hasbeszélés ellenében próbál kiutat felmutatni. Három, nálunk jószerivel ismeretlen gondolkodóval ismerkedhet meg az olvasó: Franz Rosenzweiggel, Martin Buberrel és Ferdinand Ebnerrel, az úgynevezett dialogikus gondolkodás legjelentősebb 20. századi képviselőivel, továbbá — utalások formájában — Palágyi Menyhérttel, Szabó Lajossal és Tábor Bélával. Ebnerről írva Mándy Stefánia a következő gondolatot idézi az osztrák katolikus filozófustól: „Ahogy az Én a Tehez fűződő viszonyában megvalósul, ebben a realitásban nyilvánul meg az ember valóban szellemi élete, és nem abban, amiben szívesen látni szokták: a költészetben és a művészetben, a filozófiában és a mitikus vallásokban — akármilyen nagyszerűen is, de mégis — csupán álmodunk a szellemről.” A dialogikus gondolkodás a kultúra képződményeiben nemcsak az emberi szellem emlékműveit látja, hanem olyan tehetetlen súlyokat is, amelyek agyonnyomják az embert, aki egyre több mindenre kénytelen tekintettel lenni, s közben önmagáról feledkezik meg. Szabó Lajos 1937-ben a dialogikus gondolkodásban látja megvalósulni a nyelv és a gondolkodás eredeti, természetes egységét. Minden létrejövő dialógusban ez az egység sejlik fel. A valódi párbeszédnek az az ismérve, hogy a felek egy váratlan ponton azt kezdik érezni , immár nem ők beszélgetnek, hanem egy ismeretlen harmadik szólal meg kettejükből. Ez a találkozás, amelynek során az ember nem saját vélt énjét, hanem valódi önmagát kezdi élni. Ez paradox módon úgy nyilvánul meg, hogy az ember úgy érzi, mintha kiemelték volna önmagából. Mind kevesebb érintkezés vagy beszélgetés válik dialógussá; a jelenlegi „hasbeszélő” kultúrát egyfelől fokozott narcizmus jellemzi (mindenki ösztönösen is magát tartja az igazság birtokosának, és ezt szeretné mindenütt visszahallani), másfelől mindent átitató ideologikusság, amelynek eredményeként a legtöbb ember mások megemészthetlen, soha át nem élt gondolatait szajkózza, oly elszántsággal, hogy gyakran még a hanglejtés is megtévesztővé válik. A kötet másik tömbje a nyelv és gondolkodás eredeti egységének lehetőségeit vizsgálja. A posztmodernitás korában, amikor egyetemes igénnyé vált, hogy bármit bármivel ki lehessen cserélni, és minden alól ki lehessen rángatni a végérvényesnek hitt alapot, a dialógust is veszély fenyegeti. Éltető eleme ugyanis a két ember közötti feszültségben megjelenő, általuk életre keltett és őket mégis felülmúló „harmadik” — a szilárd vonatkozási pont —, amit mintha a teljes kultúra tagadni igyekezne. Az egyik szerző, Hannes Böhringer szerint a „posztmodern tudat számára minden kor és minden kultúra azonos közelségben van. Minden idézhető.” A transzcendencia is kellékké válik. Ha minden esetlegesnek bizonyul (tréfával bármi elüthető), akkor két lehetőség marad a dialógus számára, amelynek igénye alighanem még a pokolban is feltámad. Vagy a meglevő kultúrán kívül keres magának fogódzót, vagy azon belül kutatja fel a sebezhető pontokat, s a „minden esetleges” létforma gyengéiből merít erőt. Az előbbire példa Kornis Mihály és Tillmann J. A. párbeszéde, a kötet egyik legszínvonalasabb (s számomra legproblematikusabb) darabja: a teljes kor negatív előjelet kap, s szembehelyeződik a kirekesztettségben élő szabadsággal. A másik lehetőség John Cage Erik Satie című írásában jelenik meg, és Beke Lászlónak Erdély Miklóssal folytatott beszélgetésében (Egyenrangú interjú), illetve Bob Kaufman és Janice Blue dialógusában. Mind azt példázza, miként merülhet alá az ember a mai világba úgy, hogy megviselten ugyan, mégis megerősödve bukkanjon fel megint. Pusztulásromantika helyett erő és humor az eredmény: a posztmodern korszakot a saját fegyvereivel győzik le a felek. A dialógus, a találkozás lehetősége, a nélkülözhetetlen „transzcendencia” ez esetben magában a romlott korban rejlik, s nem rajta kívül. Ami egyszersmind felébreszti a gyanút, hogy ha Isten bármilyen helyzetben hajlandó felsejleni két ember között, akkor minden korszak egyaránt kedves lehet neki. A kötet harmadik tömbje vegyes írásokat tartalmaz, amelyek némelyike bizonyára a véletlennek és a szerkesztők jó értelemben vett nagyvonalúságának köszönheti, hogy bekerült az antológiába. E rész legszínvonalasabb darabjai számomra: Mezei Árpád Dialógus és társszerzőség című rövid traktátusa, Tamaci írása, a Levél halott barátomhoz és Forgács Zsuzsa Tangó című monológja. Az első a tömörség és lényeglátás iskolapéldája; a második az élet és a halál közötti párbeszédé; a harmadikban pedig felbukkan a párbaj, a kölcsönös gyötrés, ami elengedhetetlen a dialógusból (az antológiában egyébként alig-alig tűnik fel). A dialógus lehetőségeit mutatja be a kötet. A hangsúlyokról vitatkozni lehet. Az egzisztenciális találkozásnak nem biztos, hogy csak ilyen példái vannak; kérdéses, hogy a mai magyar kultúrának a New York-i „szcénán” túl nincsenek-e más iránypontjai is; s vitatható, hogy a „planetáris” krízis és a közvetlen környezetünkben tapasztalható válság azonosítható-e magától értetődően. A fenntartások azonban zárójelbe tehetők az öröm mellett, amellyel ezt a, nem hivatásos kiadónál megjelent tanulmánykötetet üdvözölni kell.