Élet és Irodalom, 1988. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1988-05-27 / 22. szám - Szemethy Imre: • rajz (3. oldal) - Nóvé Béla: Az őszinteség delíriuma (3. oldal) - Veress Miklós: Szózat a Bartók-házban • vers (3. oldal) - Kovács Zoltán: Szerencse a mínusz egyediken (3. oldal)

NŐVÉ BÉLA: Az őszinteség delíriuma — A nyilvánosság nem bordély! Legalábbis nálunk nem ... — De hát ez mind tény, bármikor ellenőrizhető! — csattant fel az elutasított szerző, kéziratát meglobogtatva az üzemi lapocska felelősségben megőszült, hajthatatlan redaktora előtt. — Tény! Tény... Itt most mindenki a „csupasz tényekkel", a „meztelen igazsággal” házal! Tudja mit? Felőlem tombolhat a legvadabb kánikula, én akkor se megyek gatyátlanul az utcára. És ha ad magára, maga sem Barátomon, kivel az eset megesett, nem fogott a jó szó. Azóta is „házal az igazsággal” (egy üzemi személyzet is leleplezett üzelmeivel). Igaz, néhány házzal odébb, már más lapoknál. Nekem azonban, szöget ütött a fejemben e bölcs önmérsékletre szólító intelem. Mert az az igazság, hogy az igazsággal mostanában mintha csakugyan baj volna. Eddig alig vettük észre, most meg egyszerre anynyi lett belőle, hogy ha Dunát nem is, egy parlamenti ülést nyugodtan be lehetne rekeszteni vele. Pedig az igazság, akár a tiszta szesz, önpusztító narkotikum: öl, butít és nyomorba dönt, ha mértéktelenül fogyasztják. Megértem hát a józan absztinensek berzenkedését: ugyan hová vezet az őszinteség e tobzódó mámora, a nyílt színvallások, leleplező kampányok orgiasorozata? Lám, az egyiket még ki sem hevertük, máris nyakunkon a másik! Még tart a másnapos kábulat, de valaki máris színültig tölti poharunkat, s ivásra nógat: „Fenékig!” Ráiszunk és ráitatunk folyvást, akár egy hetedhét országra szóló szilaj lakodalomban ... A szolidabb lelkekben már-már riadtan ébred ez az aggodalom szava: Ó, ti igazság derék csaplárai és korhely részegesei, hát nem látjátok, mit csináltok? Hovatovább minden eddigi jussunk: a szolid kis stiklik, huncut kópéságok, jámbor öncsalások és közámítások kiváltságát is mind eltivornyázzátok. De hisz, ha már hazudni, színlelni, csalni sem lehet, itt az egész jól bevált, kedélyes nemzeti társasjáték tönkremegy. Jönnek az igazság önittasult karhatalmistái, hivatásosak és önkéntesek, beletenyerelnek a játszmába, téteinket, s gonddal cinkelt lapjainkat mind fölmarkolva. Nem, kérem, én ezt nem kérem! Magam és játékostársaim nevében ezennel tisztelettel óvást emelek ellene. Mert mi lesz, ha az Igazság ily kérlelhetetlen diadalmenetben masíroz tovább? A „mézédes” (töknél is tökebb) dinnye árusát bosszúból meglékelik, a táppénzcsalókat betegre verik, az orvost, ki a haldoklót bíztatja, vele együtt temetik elevenen a sírba. A nekrológusba belefojtják a szót, az adóalanyból hazugságérzékelő elektródákkal csiklandozzák ki a valót. A holdkóros poétát száműzik a Holdra, a tévedő tudós nyakába szégyentábla kerül, s a színészt szélhámossággal vádolva („Lám, lám, ugye,, hogy nem maga a Bánk bán!”) kivezetik az előadásról. A meteorológust dunsztosüvegbe dugják, a közgazdászt fütykössel hozzábruttósítják a tévesen prognosztizált csődtömeghez, az óvónőt pedig kikötözik a „mesefához” a mindenféle sületlen halandzsán méltán felbőszült kisdedek. Az általánosan eluralkodó vallomáskényszer alatt felelős közhivatalnokaink rendre kifecsegik az államtitkokat, s a sikkasztók, bankjegyhamisítók, nepperek, sőt még a gondolat vétkesek is önként nyújtják majd kezüket az államilag formatervezett karperecnek. Arról aztán nem is szólva, hogy a gyóntatópáterek, pszichiáterek, népi ülnökök és nevelőtisztek idegei mind tropára mennek az egyszerre rájuk szakadt össztársadalmi bűntudat iszonytató súlya alatt. Nem, kérem, e gátlástalan igazsághajhászásnak, féktelen őszinteségtébolynak valahol megálljt kell parancsolni! Ne hagyjuk magunkat az Igazság által folyvást provokálni! Csak hadd kellesse magát — ha eddig megvoltunk nélküle, eztán is megleszünk valahogy. Különben is, mire való örökké fogadkozni („Többé nem hazudunk!)”, atyáink sírját megbotozni, önvádaskodni, másokat tetemre hívni? Hol itt a jó ízlés, szemérem? Aki ad magára, kánikulában se megy csupaszon az utcára. Legalábbis, amíg az egész országra ki nem kerül a „Délegyháza” tábla ...★ Az Igazság mindenható rémuralma ellen bevált önvédelmi fegyver az anekdota. Használatát az alábbiakban demonstráljuk: Lidérces álmaimban még ma is gyakran felbukkan hajdanvolt elöljáróm, Kartács kapitány. (Valódi nevét okom van elhallgatni — az igazság mai kérlelhetetlen bajnokai még hajtóvadászatba kezdenének ellene!) Ez a gutaütéses ábrázatú, hidegháborúba hülyült hadfi szüntelen ordítozott, mámoros önkívületben vezényelt, kúszatott, foggal tépette ki velünk a gránát biztosítózárját, s ha rajta múlott volna, pipogyaságunkon méltán felindulva valamennyiünket főbe lövetett volna. Ám hogy, hogy nem, mindeme zordon és marcona tulajdonsága ellenére osztatlan bizalmunkat, már-már gyermeki ragaszkodásunkat élvezte. Amikor ugyanis már rekedtre üvöltözte magát, rendesen pihenőt vezényelt, s lehunyt szemmel, atyai enyhülettel emígyen szólott: „Ide hallgassatok! Én — én most — megmondom az őszintét!” Az igazság dermesztő pillanata volt ez. Szó bennszakadt, hang fennakadt, lehellett se ki, se be ... Mindenki a borvirágos tiszti orrot leste, a kapillárisok roppant feszülését, azon ádáz belső küzdelem áruló jelét, melyet e percben Kartács önmagával vívott, hogy most, most, most végre „megmondja” nekünk „az őszintét” ... „A hétszentségit, szar az egész! Újra!” — hörögte aztán, minthogy a vallomásos líra nem volt erőssége. Mi mégis becsültük érte, hogy az igazságot keresetlen szókkal, amúgy nyersen a képünkbe kente, s főként, hogy előtte sosem mulasztott el figyelmeztetni őszintesége közelgő rohamára. Különben, ha e kitüntető bizalmasságot — mint többnyire — mellőzte, mindig tudtuk, hányadán állunk, mennyire kell tartanunk tőle ... Szemethy Imre rajza 1388. MÁJUS 27. VERESS MIKLÓS: Szózat a Bartók-házban • Gyerek szavalóknak Hazádhoz mint szemedhez — vagy Rendikétien ül: ki tudja hol a hangsúly — csak érzi azt belül és hogy van-e még gyászkönnv vagy csupán gyászkönyvl az majd a jövendőben végképp kiderül De ki tudhatná jobban mint mi ts — mindenkinél — a gyerekhang-titokban, hogy nemzet aki él habárba úgy verődik a léte is ezért a kárpátos falak közt mint riadt denevér ebben a hangzavarban ahol a föld az ég és csak hangszórók ontják a megrendelt misét: a lemezjátszó tűje bőrünkbe beleég karunkba tetoválva azt — hogy emberiség lehet már átültetni szivet tüdőt szemet vesét meg májat — mindegy, csak egyet nem lehet: hogy a szomjúhozóktól elvegyék a vizet világba kitagadni bármilyen nemzetet apad a tiszta forrás — nézi a bronzszobor olyan embernyi mint más és haza bujdokol, hogyha haranggá tennék hát másképpen dalol mintha ágyúvá öntnék — valaha s valahol De — mondtátok, hogy Szózat és szerzője magyar — csak hát hányféle szózat van ami fölkavar és hány millió nyelv volt amit költő szavalt: lehetett dák hun latin szláv gát avagy avar / Néktek nem az a hant kell — ami majd eltakar néktek — csak az a bölcső amit ringat kar néktek — csak az a béke mi előtt volt vihar mit Vörösmarty bűvölt ide szavaival ki abba beleőszül csak amibe a Föld amely nem hagy az űrben magának sirgödört akár egy anya aki azért szült hogy csak ölt és mégis mégis mégis: miértünk tündökölt Hát így kívánok rendet én rendületlenül magamnak — nem csak néktek — kívül és legbelül: higgyétek hogy e lárma a világban elül s Cantata Profaná-ját issza a szem s a fül KOVÁCS ZOLTÁN: Szerencse a mínusz egyediken Amikor a magát maholnap tévés személyiséggé kinövő lottósorsolási titkár, Kauffmann Lajos minden hét csütörtökén, úgy negyed nyolc tájban halk pattintással rögzíti a szerencsekereket s bátorító mosoly kíséretében biccent a kisorsolt számhúzónak, hogy „lehet”, a gyerekre nézek, aki már a készülék előtt ül, és kezében filctollal várja, kihúzzák-e végre a számait. Én elejétől kezdve egészen biztos voltam abban, hogy nem nyer, de még azt is valószínűtlennek éreztem, hogy akár csak egyetlen találata legyen. Húzhatott már otthonkaruhás, püffedt karú pénztárosnő, szőke, kockás nyakkendős kéményseprő, ritkuló hajú boltvezető, számlaellenőr, felszolgáló vagy népdalénekes, tökéletesen mindegy, ő soha, egyetlen nyerőszámot nem talált el. Igaz, csak a legutóbbi lottóhúzáskor lett világos, hogy miért nem. Történt, hogy amikor a múlt csütörtökön megint megjelent a sorsolási stáb, az asztalra készített szelvényen példás, geometriai alakzatba szedett számokat láttam jelölve, torokszorítóan szigorú rendezettségben. Egy egész szelvényt beborító fekvő csillagalakzatot. Tán csak véletlen, biztosan én látom így, gondoltam, de néztem a többit, az egy héttel, két héttel, hónappal előbbit is. Ilyen szelvényeket még életemben nem láttam. Mindegyiken a rend! Ezen áthúzva egy-egy szám a sarkokban és valahol még a szelvény közepén. A másikon azonos sorban mindegyik, a harmadikon függőlegesen, egymás alatt. Mindenhol szimmetria, párhuzam, minden szelvényen a tökéletes rendezettség. Nem tudom, hány gyerek ülhet csütörtökönként a tévé előtt, kezében a maga kitalálta szabályos, de mindenképpen tiszta, világos logikával kitöltött szelvénnyel. Mert nyilván pontosan így ül minden kilenc-tízéves társközségi kisgyerek is egészen kicsiny faluban, ahol a kollektív bölcsesség termékeként másnap reggel hatkor jön érte majd egy munkásbusz, amelyik aztán szállít óvodást, kisiskolást, rokkant bányászembert, ahogy a körzetesítés óta ez természetes. S így ülnek láthatással, rendes és rendkívüli kapcsolattartási idővel kedvezményezett gyerekek, félárván, ilyen-olyan töredékcsaládokban, miután hazakeveredtek a betonjátszóterekről, hogy átmenetileg elfelejtsék a nulladik órát — valahol már mínusz egyedik is van, meddig lehet ezt művelni még velük, ki tudja? De bírják. Magyarázat nincs rá, ellentmond minden logikának, de egészen jól bírják. Valami különleges csoda folytán még mindig köröket és egyeneseket álmodnak a panel-lakótelep töredezett aszfaltjára, szabályos formákat mocskos, fertőzött játszótéri homokba, koszos lépcsőház meszelt falára, lottószelvényre, mindegy. És már pufók bevételellenőr indul széles léptekkel a szerencsekerék felé, az ember őt figyeli, végtére is, miért ne lehetne éppen most szerencséje a gyereknek. A számhúzó párnás tappancs kezében elvész a kis piros félgömb, fújtat, amint mondja a számot. — Ilyen megint nincs — hallom a fotelből, sejtettem is előre. S most nekem kellene lelket öntenem felé, mondani valamit, de már húzzák a többi számot. Egymás mellettieket, aztán jóval odébb kerül már a harmadik, sehol a logika, csődöt mond itt minden szabály. — Megint nincs találat. Megint nincs semmi — mondja a gyerek. Ilyenkor az ember mégiscsak föláll, okoskodva kezébe veszi a szelvényt, s annyit mond: — Majd legközelebb. Legközelebb összejön, majd meglátod. Azután bámulja a szelvényt hosszasan tovább, a képzeletbeli átlót nézi, a csillaggal. S amint tenyerébe fekteti a kis papírdarabot, lassan az ő lelkére telepszik nyugalom: téglalapot lát, szabályos csillagot, rendezett vonalakat, már tudja biztosan, hogy egy ideig megint kibírja valahogy.