Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)

1988-09-09 / 37. szám - Vadas József: Metamorfózis • tárlat • Miskolci Építész Műhely. Budapesti Galéria (13. oldal) - Magyar Judit: Ki nem tud aludni? • rádiókritika • Máról holnapra. Korányi Tamás összeállítása (13. oldal) - Zöldi László: Két pónem • filmkritika • Miss Arizona. Rendező: Sándor Pál (13. oldal) - Kozma György: Toronyzene (13. oldal) - Orgoványi Anikó: • rajz (13. oldal)

VADAS JÓZSEF: 1988. SZEPTEMBER 9. Képzőművészet Meghökkentem, amikor néhány éve — vendégként — az újpesti művelődési otthonba léptem. Homályos emlékeimben egy elhanyagolt — öreg és ócska — épület derengett fel, a valóságban viszont vidám, tiszta, elegáns látvány fogadott. Utóbb, hogy közelebbről és belülről is megismertem, csak nőtt az elragadtatásom: az építész nemcsak a színháztermet (az egykori mozit) újította fel szellemesen, hanem körülötte épületegyüttest hozott létre. — foglalkozásokra eszményi kis — helyiségek sorát emelte, a szó szoros értelmében. E központi épületet két oldalra karéjosan körülölelő kétszintes blokk, a tekeredő folyosókkal, az ívelő hidakkal és a föl-lefutó lépcsőkkel, ráadásul nemcsak változatos összképet nyújt, hanem védett teret is teremt: a forgalom elől elzárt udvarokban nyugodtan játszhatnak a gyerekek. Csak most, a Budapesti Galéria Szabadsajtó úti termében, a Mis-Pénteken éjjel, miközben félszemmel Jifi Menzel filmjét, a Szeszélyes nyárt néztem a televízióban, félfüllel pedig Korányi Tamás összeállítását, a Máról holnapra című műsort hallgattam a rádióban, arra gondoltam, vajon miért mindig a passzív, a bágyatag szépség kábít? Miért vonzanak jobban kövérkés, tohonya, csíkos fürdőnadrágos férfiak egy csöndes városkában, mint azok, akik nyakkendőben egy arra kijelölt szobában okosak? Miért kábítanak el inkább az unalmasan horgászó, halkan mormogó alakok, mint azok, akik minden idegszálukkal arra törekszenek, hogy vonzóak legyenek? Bányai Gábor meg Korányi Tamás játszhatta volna ezúttal a nyakkendős férfiakat. Szerencsére, nem jól tudták a dolgukat. Fogalmuk sem volt, miről kellene beszélniük. Fogalmuk sem volt, mi volna a mézesmadzag, amit bekapnának a hallgatók. Hát beszélgettek erről meg arról. Bemondták a telefonszámot A műsor alcímét, hogy zene, szórakozás azoknak, akik nem szeretnek, nem akarnak vagy nem tudnak aludni — így legalább volt mibe kapaszkodni. Sorban elmesélték, hogy miért nem tudnak aludni. Hogy nem tudnak aludni azért, mert a hazai iskolákban nem tanítanak latint. Hogy nem tudnak aludni azért, mert kiveszőiélben a monogámia. Hogy nem tudnak aludni, mert nincs ki mellé leülni beszélgetni. Nincs ki mellé leülni hallgatni. Közben vicceket meg tanulságos történeteket meséltek arról, hogyan szorult be a macska az egérlyukba. Hogyan morogta el az asztali áldást az oroszlán a gladiátorcsarnokban. Hogyan hívta föl egy lelki segélyszolgálatos unalmában a hölgyet, aki végül a felesége lett. Mégis tetszett. Mert valahogy mindaz, ami körülölelte a zavart, ismerős és közhelyes félmondatokat, az a mód, ahogyan ezek a zavart, ismerős és közhelyes félmondatok elhangzottak — meghatott. Mert ebben a műsorban nem váltották meg a világot. Mi az, hogy egy csónak, ami ha kilyukad, és szurokkal tapasztgatják, egyszercsak nem csónak többé? Mi az, hogy ők nincsenek a házasság ellen és mellett? Mi az, hogy Debussyre is ráfogták, hogy már nem ír több jó zenét és Fellinire is, hogy nem rendez több jó filmet? Az ilyen műsorokban általában megkérdeznek néhány tudóst, mit tegyünk az alvás érdekében és az álmatlanság ellen. Megkérdeznek néhány írót és néhány színészt, hogyan bírják a fordított létezést. Továbbá beszélnek magukról, a maguk alvásigényéről frappánsan és tudományosan. Korányiék az éjszakát lehetőségnek tekintették. Vissza nem térő alkalomnak, hogy bemutassák kedvenc íróikat, költőiket és zenészeiket. Hogy belesűrítsék Harold Pintért, Anatole Francét, Devecserit és mindenkit, akit csak valaha szerettek. Fél Metamorfózis kolci Építész Műhely tevékenységét monografikusain áttekintő kiállításon tudtam meg, hogy aki e metamorfózist létrehozta: Ferencz István, a csoport egyik vezető egyénisége. A miskolci társaság nem ismeretlen azok előtt, akik látták a moziban Vitézi László Kollektív Ház című filmjét, amely első — törekvéseiket — mintegy manifesztáló, és sok nehézséget is kiváltó — közös munkájukról szól. Az épület, a csoport másik vezető egyénisége, Bodonyi Csaba tervei szerint felépült, de nem talált követésre. Major Máté — élete alkonyán — sajnálkozva tette szóvá, hogy a modern baloldali építészek nagy álma, az úgynevezett kórház nem valósult meg, és nem említette a Miskolci Műhelyt. Úgy látszik, méltó utódainak — és a munkájuknak — híre nem jutott el hozzá. Minthogy a társaság ma is vállalja a Kollektív Ház gondolatát, azt kell mondanom: a csoport Rádió sem merült bennük, hogy esetleg éjjel egy és három óra között valaki nem Szentkuthy Miklóst akarná hallgatni: a naivitás párosult azzal, hogy az elhangzott művekhez sem voltak képesek igazán semmit hozzáfűzni. Maradt hát a csónak. A házasság. Fellini. Közben lassú zene szólt, valaki a Prae fekete pikkelyes magányának leírásából olvasott fel gyönyörű részletet. Ketten eljátszották a szomorú, ideges és megunt szeretőket, futballmeccs közepén Devecseri-verset szavalt valaki — kicsit hasonlított az egész valamilyen diákköri önképzőkörre, ahol mindenki meg akarja magát mutatni. Ám Pilinszky János beszélgetése Sheryll Suttonnal, a fekete bőrű és fekete hajú színésznővel úgy emelkedett ki az éjszakából, úgy fűnt be és vett körül, mint amikor az ember már ma a holnapnak örül. Ötvennégy éves székesfehérvári tanár vagyok, kényelmesen, mezítláb sétálok — mondta Sutton — és Pilinszky csodálkozott. De hiszen ez én vagyok. Nem mindegy, kedvesem — mondta Sutton —, hiszen a gondolkozásunk párhuzamos. A beszélgetéseink csapongóak, mégis egymásba kapaszkodóak. Mindent egymásról, anélkül, hogy tudunk bármit bevallanánk egymásnak. Valóban. Olyan szép volt ez a részlet, mint amikor két fantasztikus magány kapaszkodik össze. És olyan frivol, mint amikor egy költő, középkorú és fehér bőrű, Magyarországról és Auschwitzról beszélget egy színésznővel, aki fiatal, fekete bőrű és Amerikából jött. Még arra is gondoltam, betelefonálok és gratulálok — de elaludtam. Álmomban csöndes, közhelyes kis városka tavánál horgásztam, csíkos fürdőnadrágban és egészen hiábavalóan, amikor jött Korányi, és azt mondta: ehhez már nincs mit hozzátenni, nagy utat tett meg (szellemileg és szemléletileg) az elmúlt egy-másfél évtizedben. A kolház ideája ugyanis a húszas évek radikalizmusának — a Bauhausnak és a fiatal szovjet építészeknek — volt a szülötte; nem kevés illúzió és ma már utópisztikusnak tekinthető elképzelés nyomán fogant. Olyan — szinte papíron szervezett és feszültségektől mentes — életformát feltételezett, amely még ma is nagyon távolinak tűnik. Nagy utat tett meg tehát a Miskolci Műhely (a falon Kós Károly képe jelzi a váltást), de nem fordított hátat korábbi eszményének. Aki a társaság idősebb tagjainak (Ferencz és Bodonyi mellett Plesz Antal nevét említhetjük) korai munkáit összeveti a maiakkal, jól láthatja a stiláris átalakulást. Sőt gazdagodást. A funkcionalista — szabályos és fegyelmezett — formanyelvet romantikus, terekben, színekben és anyagokban egyaránt gazdag megoldások váltják fel. A puritanizmus helyébe, amelyet a szimplifikálás is mégmegkísértett, lendület és invenció lép: merészen ívelő tetők, homlokzatra hozott harsány szerkezeti elemek, erőteljesen előrevagy hátraugró tömbök. Ezek az a épületek nemhogy hangsúlyozzák környezet domborzati (vagy más) adottságait, hanem, ha természet esetleg unalmas, izgalamas áthidalásokkal pótolják így erősítik fel a látványt. Egy ülés talán: ez az építészet már nem radíroz, inkább alkalmazkodik és helyreállít. Legyen szó malomról, kastélyról vagy parasztházról. Csak akkor rombol, ha muszáj, így a jó. Ettől változatosak a teljesítmények, így sem az emberek nem egyformák, sem a munkáik nem egyenértékűek. Jelentős köztük a különbség. Akad itt templom és egyetemi aula, sorház és nyaraló, tömbrehabilitáció és művelődési ház. A látványos mellett szegényes épület is. De ebben a kis terjedelmű beszámolóban inkább más dolgokat hangsúlyoznék. Különösen a másik nevezetes társasággal, Csete György körével összevetve rokonszenves, hogy ez a társaság nem alakított ki saját stílust. Rokon a szemlélet, amely összefűzi munkáikat, de más és más a formavilág — nem is annyira az építészek egyéniségéből következően, mint inkább az épületek funkciójából adódóan. Nem valamiféle öntörvényű — akár mégoly eredeti — formanyelv alkalmazására keresnek és találnak ürügyet az épületben, hanem egy építészeti feladatkört próbálnak érvényesíteni szemünknek vonzó módon. Fő erényük és levezethető ebből generális stílustól való tartózkodásból. Az érdekesek itt is reprezentatív épületek, amilyen a a templom, az étterem, a székház, de munkásságukban a lakóháznak és a munkahelynek alapvető szerepe van. Márpedig, jó lenne észrevenni, hogy napjainkban csak az a fajta építészet szerezhet magának érvényt (stílusban, formavilágban, szemléletben egyaránt), amely mindenek előtt az emberi otthont szolgálja. Az építésznek, ha nem is kollektív házat kell terveznie, de házakat a kollektívának. MAGYAR JUDIT: Ki nem tud aludni? / ZÖLDI LÁSZLÓ: Film Két pónem Diákkorom kedvenc lapjában, a Hajdú-Bihari Napló egyik legutóbbi számában érdekes beharangozó cikk olvasható a Miss Arizona című filmről. Íme, a legjellemzőbb részlet: Mioi, a későbbi Miss Arizona „Egy véletlen találkozás alkalmából megismerkedik a félig olasz, félig magyar, félig zsidó Rozsnyai Sándorral.” Nem szívesen ironizálnék a másfélszeres férfiún. Már csak azért sem, mert a sikerült fogalmazásmód azt sejteti, hogy a történelmi valóságból miként alakul a legenda. Egyébként Rozsnyai urat Marcello Mastroianni jeleníti meg. A híres színész túl van a hatvanon, ráncok barázdálják még mindig férfias arcát; azt hiszem, most érett meg olyan jellemszínésze, aki örökös baleknak kölcsönzi a személyiségét. Fellinis szerepeiben is észrevehettünk rajta némi szomorúságot, de hiába verték át a nők, vereségeit még képes volt ellensúlyozni amorózus külsejével. Sándor Pál új filmjében, Ragályi Elemér kamerája előtt a szép férfi romjai közül kisejlik az eleve kudarcra kárhoztatott kispolgár. Zsidó az istenadta, ráadásul Horthy Magyarországán, ahol az asszimiláció lehetőségei beszűkültek. Talán a numerus clausus miatt nem tanulhatott tovább, pedig a legszívesebben, elvégre félig olasz. Bolognában sajátította volna el az orvostudományokat, de anyagilag nem volt rá érkezése. Találkozott viszont egy nővel — félig kurva, félig angyal, de leginkább varieté-sztár —, ez a szintén túlnövesztett személyiségű asszony avatja őt balekká. Hanna Schygulla ugyancsak világhírű színész, róla azonban kevesebb a mondandóm, mert haloványabb Mastroianninál. Mintha ismételné is önmagát, majdnem ugyanezt a szeretni való vamptípust eljátszotta már Fassbinder Lili Marleenjében. Azóta több filmben láttam, úgy tetszik, mintha állandó rendezője és alkotótársa, Fassbinder halála óta csak árnyéka volna önmagának. Arcvonásai fellazultak, személyisége megkopott; lehetséges, hogy belőle már senki sem tudja elővarázsolni a csodát? Ezúttal is jól mozog, persze, csak éppen nehéz neki elhinni, hogy érdemes minden félrelépését megbocsátani. Ilyenformán felbillen a kényes egyensúly, a két világhírű vendég közül az olasz szinte partner híján igyekszik életet lehelni különben nem rosszul megírt szerepébe. Pedig kettejüknek azt a mentalitást kellett volna megérzékíteniük, amely a harmincas-negyvenes évekbeli magyar zsidóságot jellemezte. Kabos Gyula játszotta hivatalnokokat és újgazdagokat. Azokat a tízezreket, akik kávéházban zenéltek, fillérekért, kabarészöveget írtak, valamivel többért, netán mulatót vezettek a Nagymező utcában — sokkal többért. Ütjük egyaránt Auschwitzba torkollott. Sándor Pál olasz—magyar vállalkozásában erről a holokausztról szinte semmit sem tudunk meg. A hangulat profi rendezőre vall, de minden zsűrinek, kiglancoltnak hat. Illetve majdnem minden. Azért nem tartom teljesen sikertelen kooprodukciónak a Miss Arizonát, mert feltűnik benne két pónem. Látszólag két nagyszerű jellemszínész, Garas Dezső és Eperjes Károly arca, valójában azonban a Garay vagy a Teleki téren találkozhattunk velük. Fuvarosok, napközben keményen dolgoznak, este feketébe öltöznek és a zsinagógába vonulnak. Hangtalanul kísérik végig Rozsnyaiék történetét, már a fizikai jelenlétükkel is elhalványítják a legendásított házaspárt. A mentők még csak félig sem olaszok, csupán talpraesett magyar zsidók, az is elképzelhető róluk, hogy túlélték Auschwitzot. Azóta megöregedtek ugyan, de néhány hónapja, két trógerolás között, megálltak a Nagymező utcában, megbámulták a forgatást, egymást böködve lesték a híres külföldi színészeket, amint éppen azt próbálják eljátszani, amit ők megéltek. A margitszigeti Víztoronyban Julius Gyula kiállítása látható. Nagyon szorgalmas művész, és hogy ezt leplezze, kitalált néhány speciális new wave-es hangulatú, látszólag egyetlen odavetett ecsetvonást, mely valójában apró részletekből áll össze. Később a torony alatt az alternatív zenekarok fesztiválján fellépett zenekara is, a Magnetic Band, sokan táncra is perdültek. A szöveget a lágy zenére Platón írta és Shakespeare, mint megtudtuk. Máskor üvegen fekvő mágneshez vonzott szögek repültek szerteszét és Julius asztalifociból átalakított hangszeren játszott, akár Iggy Popot is. Iggy Pop a mi emberünk. És Kierkegaard is. A zenekarvezető elmesélte, hogy a nagy dán filozófus évfordulójára grafikai pályázatot írt ki a Filozófiai Társaság és 150 példányban kell beadni a pályaműveket. Aztán elhangzott egy másik ötlet is, arról, hogy 1990-ben Nizsinszkij-centenárium lesz és az orosz táncos a század egyetlen olyan sztárja, aki kijelentette — mielőtt elnémult, hogy aztán öreg korában tévét nézzen —, hogy ő a messiás. (Itt Budán. Szó esett egy titkos messiáshitű telepátiával foglalkozó zsidó hölgyről is, aki, mielőtt elvitték a németek, átadhatta neki ezt a hittitkot...) A fiatalokat tehát foglalkoztatják történelmünk „fehér foltjai”. Bár néha a jelent nehezebb megérteni, azt olvasom például a Magyar Nemzetben, hogy a Fiatal Művészek Klubjában az előző igazgató távozása után a Fővárosi Tanács által kinevezett igazgatóját, Huszthy Ádámot, miután önállósító törekvésű átalakítási programját benyújtotta, ugyanez a szerv leváltotta, „tanácsi biztost” helyezve a klubvezető mellé. Inkább nem is töprengek ezen, hanem hallgatom tovább a Mord Buben együttest, Ausztriából, ők úgy látszik nem tudják, hogy ez csak egy alternatív fesztivál, és olyan jól játszanak a hálás közönségnek, mintha „igazi” volna. Bár tulajdonképpen mindenki felülmúlja önmagát, a Flesh éppúgy, mint az Ippolit Matvejevics együttes búgó hangú énekesnőjével, aki legszebb számát oroszul énekli. Az Apropó filmfotórajzfilmzenekar tényleg apropó film fotórajzfilmzenét játszik, dr. Horváth kitűnő, bár dobbravúrjával néha gépies. Kártyalap nagyságban Méhes Zuzu hatalmas színesceruza-mandaláiból készült rajzfilmet vetít Vető és arról énekel, hogy: „Burundiban egy pigmeus a bujumburai bankban kiringiül kérdez valamit a tugrikról. Hiába, Mongóliában egy tugrik, száz mengő.” És máris látjuk, amint Zámbó öcsi is beszáll, majd sorban átalakul Happy Banddé az együttes: „Föld-pénz föld-útlevél, földerült arcokon földöntúli Fény.” Megint megváltották az időmet. Bárcsak tudnék hinni az avantgárd sztárokban (Stravinskytől a Hobóig), ahogy Krisztusban kéne hinni , vagy a tévében „s a mikrobarázdában”. Ha csak egy percre úgy érezném: oké a Kozmosz. KOZMA GYÖRGY: TORONYZENE mai IRODALOM!