Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)

1988-09-23 / 39. szám - Koltai Tamás: Író a liftben • színikritika • Arthur Miller: Az érseki palota mennyezete. Madách Kamaraszínház. Rendező: Lengyel György (13. oldal) - Hárs Ernő: Megőszült vizeken | Ébredő Osiris • vers (13. oldal) - Faragó Vilmos: „Szal töképpen” • TElevíziókritika • Fiúk-lányok (13. oldal) - Révész László: • rajz (13. oldal)

HÁRS ERNŐ: Megőszült vizeken Megőszült vizeken befordítva pihennek a szerelem megfáradt evezői, a part úgy csillog, mint a részvét, s fanyar levelek ákom-bákomában böngész a ferde napfény. Nincs megkönnyebbülést okozó üzenet, üresen konganak a felhőkre akasztott mennyei postaládák, s az esték kapualja homálytól huzatos. Minden szilánkra tört, végiggondolni senki nem tudja már a teljes láthatárt, cölöptől cölöpig csorgunk alá az árral, anélkül, hogy kikötnénk. Megőszült vizeken a nagy vetélkedésből alig imbolyog egy-két pattogzó mázú csónak, álom csobban közöttük, árnyakat fuvaroznak, s nem hallják meg a csend dugójával fülükben, hogy nem messze előttük szikláit feni már vesztükre a tavasz dörgő magarája. Ébredő Osiris Amit szétszed a nappal, összerakják az álmok, Osiris-arcomat építik éjről éjre, fogyok és megtelek, akár a holdkorong, látható s láthatatlan pótolja bennem egymást, s ugyanaz maradok, akármennyim hiányzik. Kívül napsugaras nyugalmú kőlapok, belül csupa kanyar folyosók kuszasága, fény s homály fogai csapnak fölöttem össze, kézenfogva vezet ki mivoltomból az árnyam, s naponta hazajárok beléje, mint a visszhang. Ki mondja meg, melyik életem a valódibb : hajósként készülök nem ismert hosszú útra, vakon tanulva látni, süketen hallani, s küldöm magam elé az újszülött tudat kikötőt kereső tűzszemű karvalyát. Színház KOLTAI TAMÁS Becsületes rossz darab Arthur Milleré, Az érseki palota mennyezete. Nagyon becsületes és elég rossz. A szerző moralista elkötelezettsége közismert, legyen szó egyéni vagy politikai morálról, boszorkányüldözésről, zsidóüldözésről vagy íróüldözésről. Ebben az 1977- ben írt darabban az utóbbi foglalkoztatja. Modellje a hetvenes évek elejének Prágája. Udvariatlan vagyok, amikor óvatos titkolózók ellenében kimondom ezt, mert bár a cselekmény helyszíne „egy meg nem nevezett keleteurópai ország” tökéletesen fölismerhető fővárosa, annak érdekében, hogy a műből elkészülte, illetve közvetlen aktualitása után egy évtizeddel általánosabb jelentést csiholjon ki, számos utólagos nyilatkozat — beleértve Millerét is — próbálja elködösíteni az ügyetlenül rejtjelzett helyszínt. Millernek mindig is kevés fantáziája volt, és még kevesebb érzéke az absztrakciók iránt. Ez nem értékítélet, ez tény. Drámáit a valóság cserepeiből építi föl, szorgos gyűjtögetőmunka és gondos dramaturgiai szerkezet segítségével. Anyagért ritkán megy a szomszédba, legjobb témáit az Édes fiaimtól A salemi boszorkányokig, Az ügynök halálától az Alkuig saját közvetlen környezetében találta meg. Ez alkalommal átjött Európába. Mint művészt, értelmiségit és moralistát érdeklik a mi problémáink. Néhány éve Budapesten is járt. Emlékszem, egy napig volt nálunk, délután a Bábszínház előadását akarta látni, majd a Vigadóba volt hivatalos, a Pen-klub szervezte találkozóra. Történetesen mellém szállt be menet közben a páternoszterba, színházi spétreakcióval ismertem föl, s mielőtt megszólíthattam volna, némi tanácstalanság után kilépett a liftből — rossz helyen. író a liftben Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ugyanilyen tanácstalanul mozog azon a területen, amelyet Az érseki palota mennyezetében választott, s amelyet kevéssé szabatosan úgy definiálhatnék, hogy a kelet-európai értelmiségi lét. A darabban általában minden igaz, részleteiben szinte semmi. Millert magánemberi és hivatali elkötelezettsége folytán — egy időben a Pen-klub elnöke volt — fölkavarja a valóságos vagy belső emigrációba kényszerült írók helyzete, többükkel bizonyára személyesen is találkozik, beszélgetésekből, újságcikkekből vagy barátai barátainak a barátaitól ismeri a sorsukat. Csak a gondolkodásuk mechanizmusát, a számukra adott szűk mozgástérben lehetséges szellemi reflexiók paradoxonét nem ismeri, nem ismerheti. Ahhoz, kelet-európainak kellene lennie. Mint, mondjuk, Slawomir Mrozeknak. Érezve idegenségét, beépíti a darabba önmagát, mint világhírű amerikai írót, aki három nap alatt akar a végére járni mindannak, amit nem ért. Például, hogy Sigmund, a Nyugaton publikáló és protestáló nagy író, a nemzeti lelkiismeret ébren tartója — akinek a rendőrség váratlanul elkobozza, majd ugyanilyen hirtelen önkénnyel még aznap vissza is adja kéziratos regényét — miért nem fogadja el a számára fölkínált emigrációt, írói és állampolgári szabadságában korlátozva is miért ragaszkodik szülőföldjéhez, anyanyelvéhez, azokhoz a minden tekintetben bizonytalan létfeltételekhez, amelyek lehetetlenné teszik, de mégiscsak elidegeníthetetlenül az övéi. Vagy, hogy ellenlábasa, a rendszer reprezentatív írójává előléptetett Marc ellensége-e vagy megmentője Sigmundnak, amikor rá akarja bírni az emigrálásra, s egyáltalán: „megbízóinak” szolgál-e ezzel konformista önérdekből, vagy abban az őszinte hitben cselekszik, hogy megakadályozhatja az ország visszasüllyedését a sztálini idők százszor rosszabb „sötétségébe”. Csakhogy amíg Miller darabbeli alteregója, Adrian lehet naiv és tudatlan a kérdések föltevésében — egyébként nem az: a kérdések hitelesek és igazak —, addig ami a drámai alapszituáció hitelességét illeti, Miller maga nem lehet naiv és tudatlan. Neki pontosan kell ismernie szereplőinek helyzetét és lélektanát ahhoz, hogy hitelesen ábrázolja a kívülről szemlélő idegen felelős együttérzését. Egy dráma ilyen értelemben nem lehet kísérlet, nem szolgálhatja azt a célt, hogy maga a szerző megértsen valamit általa, esetleg épp azt, amit ábrázolni akar. Márpedig Az érseki palota mennyezete annyi ártatlan naivitást árul el, hogy néha már paródiának hat. Nem igaz, hogy az az író, akit Miller Sigmundban elképzel, „olasz elvtársakat” emleget. Nem igaz, hogy ha a másként gondolkodó „disszidens” zseni a sztár Nyugaton, akkor a „rendszer” hivatalos tehetségtelenjének londoni kiadója (!) fogadást ad az illető új könyvének megjelenése alkalmából. Úgy, ahogy Miller megírja, nem igaz a belügyminiszter fejekkel játszó dilettáns költő lánya, és nem igaz, hogy a szereplők egy álló napon át ott és úgy beszélgetnek a volt érseki palota mennyezete alatt, amelybe talán lehallgatókészülék van beszerelve ... Mindezt csak egy látványos robbanásokra épülő, Priestley-típusú, „leleplező” dramaturgia próbálja elhitetni, ami tökéletesen alkalmatlan a drámai alapszituációban ténylegesen létező összefüggések föltárására. Amikor pedig a sorsát pár perccel korábban szikár póztalansággal vállaló íróhős a darab végén melodrámai gesztussal európai hírességek leveleit adja át megőrzésre amerikai barátjának, azon gondolkoztam, hogy vajon Millert végképp elhagyta-e az ízlése, s hogy ezzel az emberileg-drámailag hihetetlen, tiltakozó-publicisztikus mozzanattal miként volt képes még azt is szétrombolni, amit addig fölépített. Persze, amikor a darab született, ennek a befejezésnek még lett volna gesztusértéke. De akkor nem mutatták be, ott nem akarták, itt meg hiába is akarták volna... Ma pedig már menthetetlenül elkésett, akár a londoni Királyi Shakespeare Társulatban, akár Madách Kamaraszínházban, mert az a kis drámai libikóka is megszűnt, ami egy évtizede érdekesebbé tette: pillanatnyilag Kelet-Európa több pontján úgy látszik, a Marc-féle típusba, ha másért nem, legalább a dramaturgiai balanszírozás kedvéért beépített viszonylagos igazságokat a legcsekélyebb mértékben sem igazolta az idő. Pedig, hogy mifelénk sokat tudnak erről a típusról, azt Avar István játéka bizonyítja. Ő az előadás legjobbja, neki elhiszem, amit képvisel. Székhelyi József (Adrian) és Huszti Péter (Sigmund) nem tud az alkata ellen harcolni. Székhelyi a saját felelősségét kereső, öngyötrő értelmiségi helyett egy nemzetközi irodalmi playboyt játszik. Huszti egy ideig bírja önfegyelemmel, de aztán elkezd magának tetszeni, és meghatódik a körülcsodált mártír szerepétől. (Igaz, Miller maga is.) Schütz llára osztani Mayát, a szexepiljét az irodalom és az írók között megosztó szerkesztőnőt, bár még csak az első bemutatónál tartunk, nem túlzás az évad szereposztási tévedésének nevezni; kellően rémült is ahhoz, hogy mindent természetellenesen túljátszom A rendező Lengyel György biztonságosan épít a darab publicisztikus értékét hordozó szövegre, pontosabban Vajda Miklós fordítására. Ezen túlmenően az előadás három szereplőjét kellett volna kimozdítania eddigi rutinjából, amire nem hiszem, hogy volt esélye. Bár félek, ő is, mások is hajlamosak a darab eljátszását önmagában tettnek tartani. Én úgy vélem, hogy amit egy műalkotásban nem lehet átélni esztétikailag, az más úton sem juthat el a nézőhöz. Kicsit szkeptikusan gondolok arra, hogy Arthur Miller beszállt mellénk a liftbe, jött velünk egy emeletet, aztán kiszállt belőle. De mi benne maradunk. 1988. SZEPTEMBER 23. FARAGÓ VILMOS: Televízió „Szál tőképpen” Azt meséli el egyik karcolatéban Csehov, miért kezdenek peckesen járni egy kisvárosi család tagjai. Bábuska, anyácska, Tányocska, Aljoska, roppant büszke az egész família. Szemük fénye, név szerint Ignatyij Lavrentyics — de lehet, hogy Lavrentyij Ignatyicsnak hívják — benne van ugyanis az újságban. Mutogatják szomszédnak, rokonnak, járókelőnek, boldognak, boldogtalannak. Nézd meg galambocskám, ha nem hiszed, amit mondunk, itt áll kinyomtatva a neve a mi szemünk fényének. A szomszéd, a rokon, a járókelő, a boldog és a boldogtalan pedig megnézi, hogy mi áll kinyomtatva az újságban és sárgul az irigységtől: „Városunk polgára, Ignatyij Lavrentyics” — de lehet, hogy Lavrentyij Ignatyicsnak, esetleg Valentyin Jermolájicsnak hívják, F. V. — „részegen tántorgott ki a Vadmacskához címzett vendéglőből, s az utcán egy robogó társzekér alá esett. Csodával határos módon könnyebb sérüléseket szenvedett csak, s most a Kazányi Szűzről elnevezett ispotályban ápolják”. Emlékezetből, tehát pontatlanul idézem a karcolatot, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy miről jutott eszembe. Van a televíziónak egy tizenévesekhez szóló, önismeretük gyarapítását célzó Fiúk-lányok című műsora, amelynek nyomtatott műsorelőzetese diákportrékat ígért az elmúlt hétre, felgyújtva képzeletemet a büszke családok iránt. Képzelje szomszédasszony — mondja valamennyi diákanyuka —, hol fog ülni tizenhét óra tizenöttől az egész család, hát a tévé előtt fog ülni, mert — és most fogódzzon meg jól — szemünk fénye fog szerepelni benne, Attila (de lehet Zsolti is, Csabi is, Krisztián is, F. V.). A szomszédasszony pedig belenéz a nyomtatott műsorelőzetesbe és ezt látja: „A kamaszoknak szóló sorozatműsor ma bukott diákok portréját rajzolja meg”. Minthogy pedig sok műsort látott és hallott már arról, hogy milyen alacsony az iskolák színvonala, ezt gondolja rögtön: Uramisten, micsoda buta gyerek ez az Attila (de lehet Zsolti is, Csabi is, Krisztián is), ha még ennek az alacsony színvonalnak sem tudott megfelelni. Aztán elérkezett a tizenhét óra tizenöt perc és én magam is félve néztem a képernyőre: kínos lesz negyven percen át buta gyerekeket látni. Hogy fognak ezek hebegni, habogni, szégyenkezni, szemet lesütni, hosszú kézzel-lábbal ide-oda kaszálni! Röviden elmondom tehát, hogy mit láttam. Három fiút: Henriket, Ferit és Richárdot. Henrik: intelligens arc, eleven csillogás a szemüveg mögött. Matekból és irodalomból bukott: „Eszembe nem jutott, hogy irodalomból meg lehetne bukni. Meg lehet.” Most osztályt ismétel: „A bukott diákok nincsenek nálunk kiközösítve. Nem éreznek hátrányt.” Szenvedélyes fotós, a kamrában nagyít, a fürdőszobában szárít: „Ilyenkor egy napig senkinek sem szabad belépnie”. Rendkívül értelmes fiú. Fényképész lesz, ha ez nem sikerül, szabónak megy. Szépen beszél, jó hallgatni. Feri: mozgékony arc, formás koponya. Gépészeti szakközépiskolás, humán tárgyakból bukott: „Szaktárgyakból jó vagyok, de van bennem egy elemi lustaság”. Nem érzi magát bukott diáknak: „Mit csináljak, unatkozom az órákon”. Képzeletében utazik. Csillagtérképeket fest, űrhajózásról álmodozik, rajz szakkörbe jár. „Mi leszel Feri?” „Dekoratőr.” „Szereted magadat?” „Nem túlzottan. Néha rámjön az önsajnálat, néha ki nem állhatom magam. Ilyenkor hülyülni kezdek.” Pompás — már-már szakszerűen okos — önjellemzés. Foltocska a portrén: nem beszél olyan szépen, mint Henrik. Azt mondja, hogy „szál tőképpen”, maifiatalul azt jelenti ez, hogy „szóval tulajdonképpen”. Richárd: puskaagyra simuló, átszellemülten feszült arc. Angolból és matekból bukott a gimnázium második osztálya végén, ki is maradt: „Nem érdekel, hogy bukott diák vagyok.” Most kézbesítő a Békávénál. És? A Budapesti Honvéd sportlövője: „Kikapcsolni, ellazulni, célozni, eltalálni a tízest. Gyönyörű érzés.” „Szeretnél bajnok lenni?” „Nagyon.” Mihez értesz még? „Trombitálni tudok. De most csak a sport. Van hozzá kitartásom.” Szépen beszél. A sportról szakszerűen is, ami több ennél: költőien. A kiválasztás, meglehet, önkényes volt. Mégis tipikusnak gondolom a három fiút. Olyan iskolát sejtet minden mozdulatuk, amelyben megzavarodott az értékrend. Amelyben nem szégyen a bukás. Amelyben az okos is megbukik. Hülyülésből. Amely nem tudja vonzó céllá tenni az általa kínált munkát. Az iskola mögött pedig fölsejlik a társadalom, amelyben hasonló törvények dolgoznak. Amelyben nem érvényes tehát a csehovi történet, hiszen igaz, hogy Henrik, Feri és Richárd megbukott, joggal büszke rájuk mégis a család. Mert Henrik szépen fényképez, Feri ügyesen rajzol, Richárd pedig országos bajnok lesz.