Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)

1988-09-30 / 40. szám - Berkes Erzsébet: A violamag hatalma • könyvkritika • Nagy László összegyűjtött versei (Magvető) (10. oldal) - Czigány György: Trillák • vers (10. oldal) - Vargha Balázs: Füttyös kalauznőktől ős bálványokig • könyvkritika • Tüskés Tibor: Veress Pál (Képzőművészeti Kiadó) (10. oldal) - Bartók István: • fotógrafika (10. oldal)

BERKES ERZSÉBET: ■ Nagy László összegyűjtött versei (Magvető, 764 old.) Régi a példa: amikor már minden összezavarodott, jó levenni a polcról betéve tudott köteteket, mert lám, úgy és ott, ismét megszólal a toronyőr. Ahogy Bálint György is rávezet, meg a magam hajlandósága its, mostanság mind gyakrabban támad kedvem diákkorom olvasmányaira. Nemcsak a rendet ellenőrzöm — ott van-e még az első fejezetekben a szabadságról, a lehetőségről álmodozó Julien Soréi; szatíráig ér-e még a Háború és béke utolsó ötven oldala; reménykedik-e még Égető Eszter —, hanem magamat is. Képes vagyok-e még szívdobogást érezni a Gondolatok a könyvtárban utolsó sorainál? Megszólít-e még engem az Intés az őrzőkhöz? Arany János Dante-verse őrzi-e még, jelenti-e még a fönséges tisztaságát? A vizsgáztatás kettős szándékával forgatom hetek óta ezt a vadonatúj verseskönyvet is. Nagy László összegyűjtött verseit már majdnem kézreálló könyvtestbe fűzve jelentette meg a Magvető Könyvkiadó. Talán bibliapapíron, törhetetlen, mert hajlékony borítóval is tudna még könyvet kiadni a magyar ipar (zsebnaptárokat tud), s akkor éppen olyan lenne, mint a sokezrünk agyonolvasott József Attilája ... Addig is: ez a vizsgáztató könyv. Kell-e még Nagy László? Korszerű-e még? Ezt firtatni harmadfél évvel ezelőtt az Alföld jelentetett meg emlékszámot. A publikált hozzászólásokból (86/2. szám) az tetszik ki, de csak haloványan, inkább a korszerűség egyik motívumaként, hogy korszerűsége — ősisége (Csoóri), érvényessége mellett sem jellegzetesen korszerű (Tamás Attila). Hál’ istennek — teszem hozzá, míg a kort ésszerűségét a verseihez méregetem. Mert a mai líra csupán pitiáner versekből áll? Dehogy! Hiszen nagyszerű vers a Döbrentei Magyar Siratófala. Szíven üt erejével a dísztelen tisztaságú Orbán Ottó-líra utóbbi két esztendejének termése. Aprócskának álcázott műhelyéből létélményt jelenítő műveket küldözget világgá Kántor Péter. Lászlóffy Aladár versfegyelembe szorított mai szenvedéstudata, Kányádi rapszódikus hevülete, Fehér Ferenc minap publikált Illyésverse a mai magyar líra nagyszerűségének bizonyítékai. És egyik sem jellegzetesen korszerű. Ma jellegzetesen korszerű Tandori Dezső és Zalán Tibor, Szőcs Géza és Petőcz András, Juhász Ferenc és Márton László. Jóllehet merőben más-más lírát művelnek, de a jellegzetesen korszerű élményt — hogy tudniillik minden egész eltörött, a költő kompetenciája vagy az, hogy az egészet összerakja, vagy az, hogy csak annyit, amennyit körbe vonhat — ők dokumentálják legerősebben. Ezért vonja kompetenciája körét a magánvilágnál szűkebbre az egyik, ezért növeszti kozmikussá a másik, s ezért politizálja át minden lírikusi kijelentését a harmadik. Mintha azt mondanák: csak magammal van elszámolnivalóm, csak a mindenséggel, csak a politikával, mert én csak a magamé vagyok, én csak a mindenségé, én meg a politikában kifejezett közügyeké. S valahogy ebben a felosztásban kimaradok én, és te, és ő, akik csupán emberek vagyunk. Mindebből persze az is kitetszik, hogy számomra nem a legvonzóbb az, ami jellegzetesen korszerű. Pedig az a meggyőződésem, hogy „kit nem hevít korának érzeménye, szakítsa ketté lantja húrjait”. És az is a meggyőződésem, hogy személyes megéltség nélkül nincsen nyilvános beszéd. Márpedig a korszerűek csapatába soroltak közül senkit sem marasztalhatok el a kor érzeményének meg-nem-élése miatt. Miért vonz mégis inkább a nem-egészen-korszerű, a koron túli, a személyes megéltséggel visszafelé is mutató? Miért vonzó a többjelentésű, a máskor másképp is olvasható? Az újonnan új jelentéseket hordozó, tehát a titkos értelmű? (Nem keverendő össze a zavarossal, a vers szándékának bármivel helyettesítésével, a vajákolással!) Mitől van az, hogy a korhoz, alkathoz, a műalkotásba konkrétan kötődő képek, nemcsak kor, alkat, műalkotás determináltságában bírnak jelentéssel, hanem a más idő, más alkat, más gondolkodás összefüggésébe is képesek integrálódni a szerző ős szándékától nem idegenül? Régibb, már klasszikussá lett költők esetében könnyen tudunk felelni. Vörösmarty akkor írta a Gondolatok a könyvtárban-t, amikor a nemzeti eszmélés megszületett. Programja — „előttünk egy nemzetnek sorsa áll” — mindaddig program marad, amíg erkölcsi parancs a nemzeti közösségért cselekedni. Aztán már csak kordokumentumként olvashatja egy nyelvi közösség, vagy még az sem. A Párizsban járt az őszt nyilván másként olvassa egy párizsi — múló hangulat megörökítésének —, mint egy közép-balkáni, akinek Párizs az európai kultúra városa. Neki a meglesett pillanatból a „nyögő lombok alatt” zakatol az idegeiben. És hogyan olvassa Nagy László Császármetszés című versecskéjét egy sokgyermekes kazah és egy mind kevesebb gyermeket akaró európai? „Vasbábák, vasbába-árnyak / ezek hasítják föl kifent / késsel a nyomorult jelent: / méhét az anyabáránynak, / lészen a vak magzat bunda, / a majd-ból a lelet ilyen, / vasbába-mű, de milyen / selymes, ez mesteri munka. / De a hidegre hűlt belet, / jázmin-orroknak bűzletet / mi viseljük mint bűnjelet, / mind idevarrva nyakunkba.” A perzsa bundákért leölt anyajuhok és bárányok képe — a kifosztott jövendő képe. Nemcsak a karakumi pásztor érti, és nem is csak a magzatát életszínvonala jobbítása végett elkapartató európai jelentést hordoz annak is, aki úgy érzi, hogy a mai pillanatért eladtak valamit a jövőből, vagy akinek az az élménye, hogy a természet elemi törvényét — a nemzést — meggyalázták, mert kényelmetlenségekkel jár az ivadék — a jövő —, a lehetőség föltáplálása Úgy tetszik, a többféle értelmezés nem a vers kiforgatásából adódik, hanem a vers kínálta szabadságból. A költő felvesz egy élethelyzetet, megérzékíti a maga személyes élményeiből vett képekkel — mi mással? —, aztán szélnek ereszti. Elkapkodhatják a madarak, eshet meddő sziklára, rothadhat vizesárok mélyén, de termő földbe is hullhatik. S hogy kihajt, kenyér lesz-e vagy nyúltáp — többé nem a költő dolga. Nem közöny és nem dölyf készteti arra a költőt, hogy elengedje a verse kezét. („Gondolta a fene” — mondotta volt Arany János utóéletét reflektálva, s József Attila: „csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret”; a két merőben másként hangzó nyilatkozat nagyon is egy tőről fakad.) Költőjétől a vers válik el: nincs mit hozzátenni. S amit még mondhatna, az már egy másik írásba kívánkozik. A költő tehát megírja azt, és ellódítja magától emezt Tudja, hogy életképes, vagy ép oly képtelen, mint minden más a nap alatt. Nem flegmaság ez, és nem is loholás. Inkább a belátott halálközeliség. Ezt nem így fejezi ki, hogy folyvást az elmúlás képeinek festésével jön elő s rá a sommás válasz — gondolati hurrá-optimizmus — az élet igenlésének kizengetése. Berzsenyitől Nagy Lászlóig, a korszerű jellegzetességeket fölülmúlókat az jellemzi, hogy az elmúlás evidenciáját belátva szökkennek ki az eleven tömkelegből. S mert így van, a maguk halálát is megtervezik, létezésük egészeként megélve verssé formálják: „lehunyt szememet fel nem igézheti Lollim barna szemöldöke”... — mondja bukolikusan Berzsenyi. Vörösmarty bukott forradalom után a magát újracicomázó agg föld arcába vágja: „Kérdjétek akikor azt a vén kacért, Hová tévé boldogtalan fiait.” Petőfi: „Holttestemen át / Fújó paripák / Száguldjanak a kivívott diadalra, S ott hagyjanak engemet összetiporva (...) Világszabadság”. Arany: „Félreálltam, letöröltem.” Ady. ..lelkem adom a Titkolónak”. Nagy László az Arany úr, az őszikék meg én című verse gesztusával tervezi a mindenbe visszasimuló Egy jelenetét: ”... jó Arany úr, / mert relatív a méret: világon egy violamag. / Ide sűrűi a létem, körhintám itt sustorog ...” Csakhogy ebbe a violamagba — a mustármagnál is apróbb, s termését tekintve haszontalanabb növénybe — zárt lét mesésen nagyszerű: ellakik benne az idő kerekét hajtani képes pici bogár, Mab királynőcske, a szerelem, a kifáradt sárkányt csengős csikóra váltó szenvedély, s a mindent elveszteni kész, még a megszólított Arany ereklyéjét is elhullajtó lemondás. „E violamagban kerengő / jégvirágos üveghintóban te bús Arany úr, / a szememre csúszott fekete kalap alatt / hahotázik a hús és vigyorog a csont”. Nagy László az utolsó versekben végigszólongatja lírikus elődjeiből a néki legkedvesebbeket: Balassit, Berzsenyit, Arany Jánost. Valamennyi vers az elmúlás tervezete. Legfájdalmasabban az Aranynak címzett szól: „Óhajtom-e én a mennyet? / Halhatatlanság? A Semmiből por, majd a porból a Semmi.” De erre a keserűségre ráüt a hetyke, a violamagnyi létből kivigyorgó elmúlás is. Nincs világszabadság. Nincs üdvözlet a győzőnek. Mindent összefog, túlél a violamag, a tájainkon ismert legapróbb élethordozó, és még ennek esélyein is, legbelül gúnykacajjal búcsúzik a tudatos lét: a hús és csont ember. Mi ebben a korszerű? Semmi. Mi ebben a korszerűtlen? Ugyanannyi. Tájékozódási pontul áll az időben: a Semmi bizonyosságát értve cáfoló esély. Belátva a realitás, de mert képessé tesz a belátásra, fölemel, a nagyszerű egész részévé asszimilál Mindehhez képest a maga körében maradó Én, a mindenséget fölszótározó, végtelenített sorolások, s az alkalmi esetekre megoldást kereső politizálás lírája esetleges jelentésű marad. A korszerűtlen állandósága fog ehhez a kötethez. Nevenincs titok. Mint a violamagoké. a vicsamag hatalma CZIGÁNY GYÖRGY: T úilák Amikor fémen a nap fölszikrázik ahogy „fogaidon a tündér nevetés” mint igen és nem egy reszketésben vagy fiú-lány egymáson hempergőzik kövek közt ható forr vagy halak ívnak két szó kering őrületig gyorsulóban könyörögj értünk míg tört ág jégben diadalt virágzik a sírásnak kétségbeesett gyönyörűsége a te meg én és a soha meg örökké húr és verő a hűs test s a forró zápor fent és lent felröppent zuhanásban örvények fuldokló gyönyör-gyorsulása köyörögj értünk szívverések vágtája halomban szakadékig és rigók dáridója halottas házon ha rozsdás leveleként elejt az emlékezet és megaláz a díszeiben édes dallam ellenségért titokban mondott imádság irgalmazz nekünk ha a csend rohamai a végtelent átszakítják Füttyös kalauznőktől és bálványokig . Tüskés Tibor: Veress Pál. (Képzőművészeti Kiadó, 61 oldal, 16 színes tábla.) Azt hittem eddig, hogy a Füttyös kalauznő című festmény, amelyet az első, 1950-es Magyar Képzőművészeti Kiállításra küldött be alkotója, magányos mű, amelyet olyan tökéletesen kigondolt Felekiné Gáspár Anna, hogy a kornak legagyonvitatottabb festménye lett. Már-már azt az aggodalmat keltette ez a mű, hogy ezután az lesz a mérték: derűs zsánerkép műcsarnokiasan előadva. Tüskés Tibor, aki a művészetek minden ágáról tökéletes felkészültséggel tud értekezni — azzal lepett meg Veress Pálról írt tanulmányában, hogy hárman is festettek akkortájt füttyös kalauzt. Sőt az is gyanítható, hogy magához az ötlethez Papp Oszkár segítette hozzá a művésznőt, a Valóság 1947. évi 1. számában megjelent, Füttyös című rajzával. Az egyezés persze csak a témára vonatkozik, Papp Oszkár „kemény tusvonalakkal készült, kis- és Derkovits hangjára utaló realisztikus rajzával” nem rokonítható a „felületes naturalizmussal megfestett érzelgős életkép.” (Tüskés Tibor jellemezte őket így.) A harmadik kalauznő, Veress Pál nagyméretű, többalakos olajfestménye 1955-ben szerepelt a fiatal művészek kiállításán. Akkori festési módját simának mondja ma a művész, olyasmit jelezve ezzel, mint a későbbi hiperrealizmus. Tengersok év elmúlt azóta, hogy ők hárman ilyen szépen összefutottak félszeg randevún a dolgozó nép lányával. Közülük csak Felekiné maradt hű egykori önmagához. Ezt a következetességet a közelmúltban alapítvánnyal is nyomatékosította, hogy az abból jutalmazott ifjú művészekből váljanak követői. Papp Oszkár és Veress Pál, akik már amikor jó barátságban voltak, s meg is maradtak ebben, nagy ívben elkanyarodtak a kalauznő tematika minden lehetséges fajtájától, hogy aztán egyenesbe kerülve párhuzamosan haladjanak tovább. Mindkettőjüknek van egy-egy kedvenc (de persze nem egyedüli) festési patentja. Papp Oszkár gömbölyegeket fest a legváltozatosabb felületkezeléssel és színezéssel: minél tovább nézzük ezeket, annál bizonyosabbak leszünk, hogy mind egy-egy fej. Veress Pál ugyancsak a hasonlóság és különbözőség dialektikájában találta meg azt a szilárd alapot, amelyre érdemes volt egész életművét fölépítenie, ő meg a bálványtéma változatait festette és festi. A bálvány fogalmában eleve erős az archaikus vonás. Szükséges, hogy ősi legyen a bálvány, hiszen az újabb szóhasználat metaforásította s ezzel kiüresítette a fogalmat. (Szívem bálványa ...) Bálványaink címet is ad Veress Pál, hogy serkentse, terelgesse a néző képzeletét. A lírai festménykeresztelés szokása eléggé elterjedt, különösen az absztrakcióra hajlamos művészek körében. De az még nem dőlt el, hogy ez a mankó segíti-e vagy éppen hátráltatja az esztétikai elmélyülést. A címadásokból kitűnik, hogy angyalból is, ördögből is lehet bálvány, illetve, hogy bálványból lehet angyal is, ördög is. Bibliai utalással kapta nevét a Kreatúra, hiszen minden bálvány emberkéz csinálmánya, ahogy azt mérges próféták minduntalan hirdetik. A mindent tudó Tüskés Tibor azt is levezeti imponáló szakszerűséggel, hogyan alakította ki Veress Pál a neki (és bálványainak) való eljárásokat. Salakdomborműveinek fényelnyelő felületei finoman sejtelmes színhatást keltenek. A deszkanyomat-kollázsokban a fa erezete csupa rendszer, csupa biológiai determináltság, de ez a rend alá van vetve a művész könyörtelen határozatainak és darabolószerszámainak. Vannak aztán olyan szobrai, amelyek fahulladékként évtizedekig rejtőzködtek az erdőben, mígnem műalkotás-jelöltekké érlelte őket a múlandóság. Tüskés Tibornak is, Veress Pálnak is számos megszívlelni való gondolata van a művészetek mai állapotáról, a művészek hánykolódásáról remény és kétségbeesés között. Kettőjük eddigi barátsága, együttműködése célratörően és praktikusan ennek a kis tanulmánynak tető alá hozására szorítkozott. Szívesen hallgatnám (vagy olvasnám) eszmecseréjüket, például arról, hogy látnak-e, elképzelnek-e „kigázolást”. Tüskés hamar belobbanó képzelete előhívhatná Veress Pálból azokat a véleményeket, amelyeket befagyasztva őriz, mint Münchausen kürtje a vidám hallait. Vargha Balázs Bartók István fotógrafikája ÉLET ÉS# IRODALOM IB JJ 1388. SZEPidWtítR jfl.