Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)

1988-11-11 / 46. szám - Taxner Tóth Ernő: Múzeumnézés - vendégszemmel (4. oldal) - Képes Géza: Napforduló előtt • vers (4. oldal) - Kováts Albert: • rajz (4. oldal)

TAXNER TOTH ERNŐ: MUZEUMNÉZES - VENDÉGSZEMMEL Érdeklődéssel olvastam az Élet és Irodalom október 28-i számában Hoffmann Tamás Camembert a kolostorban című élménybeszámolóját néhány nyugat-európai múzeumban tett látogatásáról. Az Országos Múzeumi Tanács elnöke ezzel a kérdéssel fejezte be írását: „Mi lesz a sorsuk a múzeumoknak?” Válasz helyett egy minapi élmény leírása. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy vendéglátóként öt napon keresztül kísérhettem a múzeumi világszervezet, az ICOM főtitkárát. Patrick D. Cardon arról megérkezésekor annyit tudtam még, hogy jól fizetett tudományos pályát hagyott ott mostani hivataláért. Tudtam továbbá, hogy szorgalmas világjáró, akinek feladatai közé tartozik, hogy megismerje a különböző országok múzeumait és szakembereit, s ennek alapján sikeresebben fáradozzék együttműködésük fejlesztésén. Három okból fogadta el az ICOM Magyar Nemzeti Bizottságának a meghívását: itt ülésezett a világszervezet egyik nemzetközi bizottsága, s a főtitkár részt kívánt venni a múzeumépítészek, berendezők szakmai szervezetének tanácskozásán. Második oka az volt, hogy Magyarország megpályázta az ICOM 1995-ös közgyűlésének rendezési jogát. A harmadik pedig szükségszerű kíváncsisága: a magyar muzeológia jó nemzetközi hírneve. Tizennyolc múzeumot látott, jó néhány szakemberrel találkozott. Nem tudhatom pontosan, milyen összképet vitt magával, csak arról szólhatok, ami valamilyen formában megnyilatkozásra késztette. Súlyos gondokat hozott magával : a világszervezet pénzügyi válságban van, ami egyenes következménye az UNESCO beszűkült lehetőségeinek. A főtitkár azonban nem akar kudarcot vallani, keresi a kiutat és az ehhez szükséges pénzt. Nagy lehetőséget lát például a múzeumok marketing munkájában. Ennek jelzéséül egy 1989-es naptárat hozott magával, amelynek színes képanyagát a világ különböző múzeumaiból gyűjtötte össze, s amit az ICOM mindenütt árultatni akar, ahol van rá fizetőképes kereslet. (A magyar vevőnek túlságosan drága lenne.) E naptár egyszerre hoz hasznot és reklámot a kiadó világszervezetnek, a képanyagot szolgáltató múzeumoknak, valamint az azokat támogató cégeknek, amelyek ily módon is fölhívhatják magukra a figyelmet. Cardon úr fölajánlotta a magyar múzeumoknak és cégeknek, hogy kapcsolódjanak be vállalkozásába, másrészt hasonló lehetőségeket lát képeslapok és műtárgy másolatok nemzetközi árusításában is. Mindezek után nem volt számára meglepő, hogy nálunk a leggyakrabban hallott mondat az lesz: nincs rá pénz. Megnyugtatott: a múzeumoknak minden országban gondjaik vannak. Nehézségek ott is bőven találhatók, ahol mi csak gazdagságot látunk. Az állami támogatás csökkentésének szándéka is világjelenség. Csakhogy ő sem ismer olyan országot, ahol a múzeumok önfenntartóak lennének (vagy csupán az üzleti élet támogatására támaszkodnának). Az állami támogatás még a gazdag alapítványairól híres Egyesült Államokban is nélkülözhetetlen. A múzeum sokféle módon tehet szert különleges bevételre, képeslapok árusításától termek bérbeadásán keresztül cégek reklámozásáig. Alapvető szolgáltatása mégis az, amiért létrehozták: gyűjti, megőrzi és feldolgozza a múlt tárgyi emlékeit. S mert annak a közösségnek, amely a nemzeti jövedelmet megtermeli, erre a szolgáltatásra nélkülözhetetlen szüksége van, a költségvetés nem jótékonyságot gyakorol, hanem befektet az ország szellemi tőkéjének gyarapítására vagy legalább megőrzésére. Sajnos, a múzeumi építészek, berendezők nemzetközi bizottságának ülésén nem alakult ki igazi párbeszéd a magyar gondokról. Az ottani vitákról a főtitkár inkább udvariasan, mint érdemlegesen nyilatkozott. Múzeumainkat járva, annál kevésbé rejtette véka alá véleményét. Egyértelmű tetszéssel nyilatkozott például — a más szempontból is megcsodált — székesfehérvári Deák-gyűjtemény elhelyezéséről. Budapesten is meglepte, hogy országos múzeumaink milyen pompás épületekben vannak. A Néprajzi Múzeum aulájában figyelmeztetett, hogy nemcsak a Vár, hanem ezek az épületek is szerves részei történelmi örökségünknek. Mivel pedig ekkor látta ott az erdélyi műemlékeket szemléltető kiállítás előkészületeit, valószínűleg a maga diplomatikus módján arra is utalni akart, hogy ne csak a romániai falurombolás ellen tiltakozzunk; itthon is van tennivalónk. Érdeklődve hallgatta a Nemzeti Múzeum felújításának részletesen ismertetett terveit. Mintha azonban összevonta volna a szemöldökét, amikor a megvalósulás időpontjának a bizonytalanságáról értesült. A Szépművészeti Múzeumban tett látogatása után pedig határozott aggodalommal kérdezte tőlem a Károlyi-palota koszos, málladozó vakolata láttán: „Ha Magyarország megkapja az 1995-ös közgyűlés rendezési jogát, elkészül-e addig a nagy múzeumok felújítása?” Mivel csak álltam és hallgattam, önmagának válaszolt: „No persze, az olyan jelentős üzlet lenne az idegenforgalomnak, hogy az abban érdekeltek nyilván a zsebükbe nyúlnak. Elvégre a turisták nem a szállodák kedvéért jönnek Magyarországra, jelentős részüket a múzeumok is vonzzák.” Ez volt az a pillanat, amikor a magyar borokra kellett terelnem a beszélgetést, elvégre keserűségem, keserűségünk nem tartozik rá. Elhallgattam, hogy a Károlyipalota mostani vakolata alig tízéves, és nem a pénzhiány, hanem a rossz anyagok és a hanyag munka miatt fest siralmasan. Azt sem mutattam meg, mire folyik el a költségvetés művelődésre szánt tételének jelentős része. Pedig Cardon urat rendkívül érdekelték a magyar gazdaság gondjai. Például sehogy sem tudta összeegyeztetni a minduntalan emlegetett pénzhiányt a Váci utca kirakataival és emberforgatagával. Nehéz volt megállnom, hogy el ne magyarázzam neki: a művelődési tárca segít eltartani a gigantománia szellemében alapított tervező intézeteket, amelyek óriási összegekért gyakran használhatatlan terveket készítenek. A magyar pénzügyi előírásokat bizonyára meg sem érti. Például azt, hogy a költségvetési intézményeknek versenytárgyaláson kell a felújítási munkákhoz vállalkozókat találniuk, de ez csak egyoldalú kötelezettséget jelent. A „vállalkozók” ugyanis szinte tetszés szerint lépik túl a kialkudott költségvetést, a megállapított határidőt és végül minősíthetetlen színvonalú munkájukat is ki kellett fizetni. Ez a logika teszi aztán lehetővé, hogy a napozgató-sörözgető segédmunkások a művelődési költségvetés terhére kapjanak többször akkora fizetést, mint a muzeológusok. Ráadásul a „vállalkozó” semmit nem kockáztat, mert jelentős jutalék ellenében téeszek és más cégek zászlaja mögé rejtőzik. A véletlen hozta úgy, hogy Cardon úr ízelítőt kapott a magyar muzeológusok életéből. Hadd ne nevezzem meg azt a múzeumot, ahonnan elkéstünk. Itt angolul jól beszélő, a maga területén nemzetközileg ismert szakember kalauzolta. Fél hat körül nekem is föltűnt, hogy a kolléganő egyre idegesebben nézi az óráját. Végül elnézést kért udvariatlanságáért, de neki mennie kell, mert várja a mellékállása, ahol fizikai munkával egészíti ki jövedelmét. A főtitkár kapott az alkalmon, s megkérdezte a múzeumi fizetését. Aztán előkapta zsebszámológépét, s mert Párizsban lakik, francia frankra számította át a hallott összeget. Ezt aztán nekem is le kellett fordítanom, mert nem akarta elhinni, hogy egy kétgyermekes, kiemelkedő képzettségű, szakmai tekintélyre emelkedett magyar muzeológus havi ötezernyolcszáz forintért dolgozik. Azt hiszem, rögtön megértette, hogy a kolléganőt nem az öncélú pénzvágy hajtja, s azt is, hogy többletjövedelemre csak szakmai önképzése rovására tehet szert. Akárhová mentünk, mindenütt angolul vagy franciául tudó muzeológusok fogadták, ennek alapján talán túl is becsülhette nyelvi fölkészültségünket. Azt nem tudom, mennyire lepte meg, hogy kalauzai kitűnően képzett szakemberek voltak, akik nem csupán a magaik szőkébb területének nemzetközi szintű ismeretét bizonyították, hanem ki tudták elégíteni a főtitkár széles körű kíváncsiságát is. Önáltatás lenne azt gondolni, hogy a múzeumi világszervezet főtitkára sehol nem látott olyan gazdag gyűjteményeket, mint Magyarországon. Azt azonban előre tudta, hogy egy kis országba érkezik, Európa egészen sajátos művelődési körébe pillanthat bele. Érdekes volt megfigyelni, hogyan igyekezett fölfedezni a magyar világ, a magyar múlt jellegzetességeit, és hogyan szembesítette a maga élményeit hozott ismereteivel, tapasztalataival. Végső soron azt hiszem, a legmélyebb benyomást muzeológus elődeink munkája tette rá: a magyar muzeológia történelmi megalapozottságát meglepően pontosan észlelte. Talán azt is megérezte, hogy a múlt hagyományainak milyen fontos szerepe volt nemzeti tudatunk kifejlődésében. Mielőtt elutazott, visszatérési szándékáról beszélt. Ez arra vall, hogy jól érezte magát; talán emlékei között a számunkra kedvező élmények vannak többségben. Az azonban nem maradhatott titokban előtte, hogy a magyar múzeumügynek súlyos gondjai vannak, s ezek alighanem fokozódni fognak. Hacsak olyan fordulat nem történik, aminek az előjeleit egyelőre mi is csak várjuk. Azt viszont már tudjuk, hogy néhány múzeumot máris bezártak télire, másokat csökkentett időben tudnak csak nyitva tartani. (Folytatás a 3. oldalról:) te marha” — így egy beavatott —, „ha a költőt bántod, a szövetségi politikát támadod; ő nem egy ember, ő mögötte ott sejlik a virtuális Nemzeti Parasztpárt”. Lázas tárgyalások kezdődnek, Jovánovics levelet ír március elsejei dátummal a költőnek, hivatkozik benne a megbántódásáról szóló „mendemondákra”, kéri, adjon alkalmat a félreértések tisztázására. Válaszul levelet kap, ez a levél jelenik meg a március 20-i szám első oldalán, „azon a helyen, ahol a helyettes főszerkesztő cikke megjelent”. (A helyettes főszerkesztőzés a megvetés jele: ez az alak arra sem méltó, hogy a nevét leírjuk.) Jovánovics Miklós válaszol a levélre, ugyanabban a számban. Hogy minden súrlódást elkerüljön, nem teszi világossá: a szerkesztői üzenet és a kifogásolt cikk különböző tollakból származik; nem magyarázza meg, hogy a kifogásolt „fajtaszeretet” és „fajtagyűlölet” szavak egy „fajtavédelmi” törvényt követelő Népszava-cikkből valók, s szegény helyettes főszerkesztő maga is „parázs szavafc”-nak tartja őket; nem tér ki a lap egészét érintő vádra; nem beszél a kínos következményről: ha igaz, hogy mi sértjük a nemzeti érzést, s ezért írói bojkott a jogos büntetésünk, akkor minden író cinkosunkká válik, aki nem hajlandó a bojkottra. Tisztelettel ír, a megbékítés jegyében, a nacionalizmus fogalmának bonyolultságát magyarázva, a helyettes főszerkesztő jó szándékát bizonygatva. Ámde, vert helyzetből. Annak lehet csak igaza itt, aki tőlünk, levele tanúsága szerint, bántást szenvedett. Egy helyettes főszerkesztőnek is lehet lelke, ehelyt elmondhatom tehát, mennyire nem fogadtam el egy pillanatra sem, hogy én Illyés sértegetője volnék, s ezért jogos haragja alatt állok. Nemcsak azért, mert az ő Petőfi-könyve vagy a Puszták népe életre szólóan meghatározó olvasmányaim, hanem — hogy is mondjam — a méretkülönbség miatt. Hogy jövök én ahhoz, hogy Illyés vitaellenfelének tartson? Ha elégedetlen azzal a romlott marxizmussal, amit általam képviselni vél, válassza emez ideológia hatalmi képviselőit, hogy hozzá méltó ellenfeleket kapjon. Pedig csakugyan haragszik rám. Tévés portréműsor készül Boldizsár Ivánról, én beszélgetek vele. Iván csak sokára mondja el, amit a költőtől hallott: „Kérlek, én meg akartalak nézni. Amikor megtudtam, hogy Faragóval ülsz a kamera előtt, indulatomban elzártam a készüléket.” De miért vette magára cikkemet? Hetekig szálazta mondataimat a szerkesztőség minden tagja, nem tudtunk rájönni. Garai Gábor hívott fel az írószövetségből: „öregem, én rájöttem. Ugye, hogy idézel cikkedben Lázár Ervinnek egy rácegresi riportjából? Nos, ezt tekintette ő rejtjeles hívószónak: Rácegrespusztát. Nem kell mondanom, hogy miért.” Nemigen hittem ezt, amíg meg nem látogattam Déry Tiborékat Balatonfüreden. Ültünk a hordalékokban oly sokszor megrajzolt nyaralóház sarokszobájában, amikor Déryné így szólt valamilyen apropóból: „No, akkor elmondom, mit mondott Gyula, miért is haragszik magára.” „Hagyd, ne bántsuk szegény Faragót” — így Déry. Mire a felesége: „De igenis, hadd tudja meg, miért is haragszik rá Gyula. Mert Faragó apja dunántúli jószágkormányzó volt, mindig konflison járt és durván beszélt a cselédekkel.” Ezt mondta Déryné, s akkor felködlött előttem, amit Lázár Ervin mesélt. Kölyökkutya korában odasündörgött egyszer Illyéshez egy irodalmi összejövetelen. A költő atyai szeretettel fogadta, ezért felbátorodván kinyögte: „Bizonyára nem tetszik tudni Gyula bátyám, én is rácegresi vagyok.” A költő megfagyott, két kézzel tolta el őt magától, és hátat fordítván neki, otthagyta. Hogy miért, ő tudja. Ha rám az apám dunántúli jószágkormányzósága miatt — emiatt is — haragszik, holott apám még csak nem is járt soha a Dunántúl, akkor össze vagyok keverve Lázár Ervinnel, akit cikkemben idéztem, s akinek csakugyan uradalmi intéző volt az apja — gondoltam megkönnyebbülten is, zavartan is Déryék sarokszobájában. A történetnek ezzel vége (csak az utóéletének nincs). Eljutván idáig, többeknek megmutattam dolgozatomat, rá is mutattak gyengéire mindnyájan: akiről szólsz — mondták —, nem tud már válaszolni, ez az egyik; sok benne a szóbeli értesülés, az „ezt mondta, azt mondta”, ez a második; és sok benne a feltételezés, ez a harmadik. Emlékeztettem őket, hogy írásra egy könyv késztetett, s a könyv, sajnos most jelent csak meg. Hivatkoztam a dolgozat elején látható célmegjelölésre is: nem filológiai szakcikket írok, hanem egy történetet próbálok rekonstruálni, „ahogyan én láttam, ahogyan én megéltem”. De hivatkozhatom arra is, hogy az elmúlt évtizedek irodalmi élete dokumentálatlan „ezt mondta, azt mondta” esetekkel terhes, a látszatégység és látszatnyugalom görcsös erőltetése, az érdektagolatlan intézményi és sajtószerkezet miatt. Tekinthető hát dolgozatom szerény mai mustrájaként is a tegnapi helyzetnek. Ui. Illyés 1968-as naplójegyzeteit közli most a Kortárs. Megindítóak, mert, személyisége testközelébe vonzzák az olvasót. Nem tudok másként, csak szeretettel gondolni rá. TISZTÁZÁS-KÍSÉRLET KEPES GÉZA: Napforduló előtt Pinochetnek ű, életem torz, elsikkadt tavassza, mikor derül sugárszóró napod rám? Mikor törik meg hullámaid sodrán a kínok jégpáncélba bújt falanxa? Le sem szorongva, konduljon harang s a lelkem, csupasz völgykatlan, még mogorván gunnyasztva, lássa már: a havas ormán fény zászló leng. Vagy ez is csak halandzsa? A tábornok még rohamokat rendel, díszlépés dong, villog a bárd s a rendjel — üszők marad belőlük és üres tál. Elég, ha majd kipattan egy sziporka s mi a földet s a lelket megtiporta, örömtüzek szálló pernyéje lesz már. I 1988. NOVEMBER 11.