Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)

1988-08-05 / 32. szám - Balogh Ferenc: Miért kell építészeti múzeum? (4. oldal) - Botka Ferenc: A teljes Gárdonyiért • tárlat • Gárdonyi Géza Emlékmúzem, Agárd, állandó kiállítás • Elhangzott augusztus 3-án az agárdi Gárdonyi Géza Emlékmúzeum állandó kiállításának megnyitóján (4. oldal) - András László: Az angyal • vers • András László hagyatékából (4. oldal) - Havas Ervin: Az a hét krajcár • vers • Havas Ervin hagyatékából (4. oldal) - Czuczy Zsuzsanna: • rajz (4. oldal)

Miért kell építészeti múzeum? Energiatudatos méz a madzagon — ezzel a címmel készített inter­jút a bioépítészetről Dlusztus Imre (Élet és Irodalom, 1988. július 29.). Szeretnék az interjúalany, Szász János építész fejtegetéseihez kap­csolódni, abban a reményben, hogy soraim kötődnek azokhoz a vita­cikkekhez is — például az úgyne­vezett Preisich-vitához az ÉS ko­rábbi számaiban —, amelyek a magyar építészeti hagyományrend­szer ellentmondásait feszegetik. Az építészeti alkotás, függetlenül a benne rejtőző célszerűség és mű­­vésziség érvényesülésétől, a kultú­ra szerves része, s így össztársa­dalmi művelést igényel. Nemcsak a szakemberek dolga tehát, hanem az anyagi fedezetet előteremtő és megrendelő társadalomé is. A tár­sadalom közvetlenül minőségben. A szakmai érdekek­ a minőség javulását tehát nemcsak az építé­szi felkészültségtől várhatjuk, ha­nem a közönség hozzáértésének emelésétől is. Az építészeti kultúra­nevelésről van tehát szó, amelynek egyik igen­ fontos eszköze lehetne az építészeti múzeum. Az összegyűjtött tárgyi anyag és egy ház még nem elég, olyan in­tézményre van szükség, amely az eredeti muzeális anyagot maket­tekkel, felmérési rajzokkal, fotók­kal és esetleg filmekkel is haté­konyan tudja kiegészíteni. Kisej­­lik, hogy fotó nélkül nincs építé­szeti kiállítás. Ebből a tényből adódhat több kérdőjel, bizalmat­lanság és bizonytalanság az egész múzeum gondolatával kapcsolat­ban. Miért is akarjuk múzeumnak nevezni, ha nem eredeti alkotást állít ki? Ha nem lehet magát az alkotást (épületet) kiállítani, mi­ért szükséges a múzeum? Hauser Arnold A művészet szo­ciológiája című művében írja: „...A művészt tehát nem kizá­rólag eredeti' terve­ik első­', ihlető eszméi vezérlik alkotás közben, hanem ezeknél is döntőbb mérték­ben és módon­ a születő mű folyto­nosan változó iránya, úgyhogy sok­szor maga sem tudja, hová viszik, önállósult szereplői és utólagos, véletlen ötletei.” Ez az építészetre is érvényes, összehasonlítva a kép­zőművészettel, megállapítható, hogy egy kész festmény, amely az eredeti vásznon jön létre, csak a véglegeset, az elkészültét mutat­hatja, és így a művész csak a vég­legeset állíthatja ki. Az építészet­ben, ahol a végleges megvalósulás nem állítható ugyan ki, a vázlat­tervek és előtervek sokszori cseré­lődése és megmaradása folytán vi­szont később is betekinthetünk az alkotási folyamatba. Ennek doku­mentumai már ki is állíthatók. Egy építészeti múzeum sajátossá­ga, hogy az alkotás folyamatát ra­gadhatja meg és ott eredetit nyújt­hat. Az építészeti mű megszületésé­nek nemcsak története van, hanem sokszor — tervek sorozata és váz­latok tömege révén — jelentős nyoma is. A tervrajzok önmaguk­ban is önálló alkotások, bemuta­tásuk többet mondana az alkotás­ról, mint például egy irodalmi mú­zeum kéziratai. Az sem lebecsü­lendő, hogy a tervrajzok látványo­sak, és hogy az építészeti alkotás folyamatát — ellentétben az elké­szült alkotással — csak kiállításon lehet bemutatni. Vannak jó pél­dák. A visegrádi Salamon-torony restaurálásának története az időn­ként újra és újra elkészült tervek bemutatása alapján, valamint az esztergomi bazilika születésének — terveinek — történetét bemutató kiállítás (mindkettő a helyszínen). Már azért is fontos az ilyen terv­gyűjtemény közszemlére bocsátá­sa, mert az is megtörténik, hogy a megvalósulatlan terv értékesebb, mint maga az elkészült munka. Különben is, csak akkor értékel­jük-e az építész munkáját, ha a terv megvalósult? Vannak ellenpéldák, ahol a je­lentéktelenebb alkotók munkái va­lósulnak meg. Igényes egyedi té­mák esetében pályázatokat hirdet­nek, és a mű végül is a legjobb ötletek kombinációjából valósul meg, jelentéktelenebb szerzői gár­da munkája nyomán. Ezek a pá­lyázati nyertesek megálmodói, de nem megvalósítói a műnek, nem érdemelnék meg, hogy munkájuk kiállításra kerüljön? Ha a sok ter­vet és a megvalósult munkát tes­­­szük serpenyőbe, kiderül, hogy az építészek a legnagyobb álmodozók és egyben a legreálisabb művészek. A festő minden vízióját vászonra vetheti, míg az építész álmait csak ritkán valósíthatja meg, ezért több az építészeti álomalkotás, mint a megvalósulás. De ezek az álmok kiállíthatók, az alkotót erősíthetik — ők is hiú emberek —, és a kö­zönség ismeretei is gyarapodhat­nak. Az is az építészeti alkotás saját­ja, hogy csapatmunka, s helyen­ként maga az alkotó kétségessé válik. Finta József nyilatkozta va­lahol, hogy a munka, amit veze­tett, alkotott és tervezett, kész ál­­­lapotában már korántsem volt az övé. De rögtön hozzá kell tenni, hogy biztosan vannak olyan papír­ra vetett kiindulási ötletei, ame­lyek végeredményben meghatároz­ták az egész tervezés menetét. Az alapvető ötlet, a kiindulási vázlat szerves része az egésznek és meg­határozója az alkotásnak. És hogyan lehet bemutatni a ré­gebbi dolgokat? A helyszínről el­tűnt, az időközben megváltozott Alkotásokat, amelyeket az idő hoz­záférhetetlenné tett, és tervrajzok sem találhatók? eredeti Több sajátos lehetőség van. Rekonstruk­ciós makett, a feltárt részletek élethű kiállítása vagy a felmérési rajzok bemutatása. A makett ide­­genforgalmilag is nagyobb érdek­lődésre tarthat számot, nagy lehe­tőségeket rejteget, és több, mint a képzőművészetben a reprodukció vagy egy szakkönyv illusztrációja. Közérthetősége és önállósága van, így az építészeti múzeum kiemel­kedő lehetősége. A makett termé­keny kölcsönhatásban lehet az élethű, pontos másolatokkal vagy eredeti részletek kiállításával. A párizsi Francia Monumentális Mű­vészet­ Múzeumában (Chaillot-pa­­lota) egyaránt találhatunk terve­ket, maketteket, térképeket, de legfőképpen nagy épületrészek (gó­tikus templomok bejáratai) pontos másolatait. A látogató boldogan nézi a gyűjteményt, mert fél Fran­ciaországot bejárni nem volt lehe­tősége, ráadásul szakszerű magya­rázatot kap hozzá. Egy építészeti múzeum ritkán dolgozhat összehasonlítás, nemzet­közi viszonylatok kimutatása nél­kül — még nemzeti irányzatok mérlegelésekor sem. Bármely épí­tészeti stílus kialakulása, forma­vándorlásának követése országha­tárokon túl terjed, több a nemzet­közi általános benne, mint a sa­játosan helyi vagy nemzeti. Az ös­­­szehasonlítás bemutatása ma már elképzelhetetlen a fotó és a film bevonása nélkül. Ez gyakorlati­gazdasági kényszer, de technikai lehetőség is ebben az átfogó igé­nyű munkában. A fotó ma min­denkié, de dokumentumértéke csak hozzáértők kezében van, a valóság számtalan, biztosan megállapított és leírt adat összefüggésében, az in­formációk rendszerében. Művészi szempontból is széles az értékská­la, s nem túlzás, hogy ma már ma­ga az önálló fotó is lehet elismert múzeumi tárgy. Ha­ a fotó mellett felmérési rajzok, tájékoztató tér­képek és egyéb muzeális tárgyak szerepelnek, akkor sokkal többet nyújthatnak, mint egy szakkönyv. Párhuzamosság is elképzelhető szakkönyv és kiállítás között. De azt is tudni kell, hogy két azonos témájú fotó, amely csak méretben különbözik, már nem azonos; a ki­nagyítás hatása nagyobb a szem­lélőre. Ha a valóságot és a fotót mérlegeljük, a fotó javára az szól, hogy kiragadó módszere hatéko­nyan mutathat a lényegre. Bizo­nyos részletek felfedezéséhez a helyszínen szakértelem kell — a legtöbb látogató észre sem veszi —, míg a múzeumban „készen kap­hatja” a megfelelő nézőpontot. Az eredeti kínai terrakotta katonák bécsi kiállításán a valóságosnál legalább tízszer nagyobb fotók hív­ták fel a figyelmet a hajfonatokra és a lábbelik célszerű, differenciált recézésére. Az építészeti film vagy videofilm instruktív jelentősége igen nagy, mert az időben fokoza­tosan kibontakozó építészeti teret tudja érzékeltetni, a helyszíni él­ményhalmaz vizuális begyűjtésé­hez hasonlóan. Az egyéniségekre és az alkotók­ra emlékezve egészen az életrajzok és életpályák emberközelségű be­mutatásáig juthat el egy múzeum. Régi idők mestereiről keveset tu­dunk, de ahogyan közeledünk nap­jainkhoz, egyre inkább előtérbe kerülnek az egyéniségek, illetve kerülnének, ha ezt kiállítások se­gítenék. A színészt, drámaírót, szó­listát, szobrászt a közönség tapsa vagy egyszerű jelenléte erősíti, ezt a lehetőséget kell megteremteni az arra érdemes építészeknek is. Ahogyan léteznek írói emlékházak (mondjuk, a Benedek Eleké Kisba­conban vagy a Fábry Zoltáné Stó­­szon), úgy elképzelhető hasonló építészek esetében is. Építészeti kiállítás már több is volt a „ház nélküli” Építészeti Múzeum anya­gából az Országos Műemléki Fel­ügyelőségen (Kós Károly, Kozma Lajos, Reissmann K. Miksa, Foerk Ernő és Paki Lajos emlékkiállítá­sokról tudok), de ezt részleteiben kellene állandósítani és élő építé­szek számára is megteremteni. Balogh Ferenc (Kolozsvár) m oani I­RODALOM“ ““l t! r I ANDRÁS LÁSZLÓ HAGYATÉKÁBÓL* Az angyal ki tudna verset írni s mégsem ír, int a magzatként végelgyengülő ihletnek, s lassan már nem is zsenír­­ozza, hogy nincs. Nem elevenszülő. És bár rímtechnikája még a régi, fércműtől fél; homály az, nem vakít, s nem ő volna. Hess, homlokcsókos égi múzsa! Majmolja tán Romálynokyt? Torz kis angyal biceg a levegőben — ezt én csináltam! — s bámulja merően ahogy a dohányfüstben szertefoszlik. Méghogy verset? Más vizekre hajózz át, írj tisztességes, érzékletes prózát, s a példa: önmagad. (Ha nem megy: Ottlik.) HAVAS ERVIN HAGYATÉKÁBÓL: Az a hét krajcár Az a hét krajcár, az a jólismert itt csörög a zsebemben, mert messze kell mennem. Értsétek meg, nem szabad fáradtnak lennem, nem vaspáncél, könnyű sejthalmaz a mellem. Onnan jövök, ahonnan a tenger. (Ezt képletesen mondom, de valóban olyan mélyről indultam, mint a pincék lépcsőfokai.) És úgy lehet hogy félek is, de vágyom megmaradni a fenti világban e jó levegőjű tájban mint zömmögő barátaim, az oszlopok s a huzalokon a megtérő fecskék. A teljes Gárdonyiért „Az embernek csak az arca is­merhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan.” E sorok, amelyeket Gárdonyi Géza egyik legsikeresebb regényéből­­ idézünk, megborzongtatóan­­ igaz­nak tetszenek, bár ugyanakkor el­lentmondásra is késztetnek. Az író­ nem maradhat láthatat­lan. Arca, művei akarva-akaratlan legbelsőbb lényéről vallanak. De melyik arcát fogadjuk el hiteles­nek? Azt-e, amelyik a világtól el­­vonultan széles történelmi tabló­kat fest? Vagy az ifjú lázadóét, aki harcos publicisztikával támad az avatag pedagógiai elvek és po­litikai intézmények ellen? Azt-e, amelyik falusi néptanítóként köz­vetíteni akar a társadalom vezető rétege és a falu között? Vagy aki lámpásként kíván világítani az el­maradottságban? Azt-e, aki bum­fordi történeteket gyártott Göre Gábor városi kalandjairól? Vagy azt, aki megálmodta Az én falum lírai szépségű elbeszéléseit? Azt-e, aki elmerül a hétköznapok lágy ecsetvonású, pszichologizáló leírá­sában? Vagy aki hosszú filológiai Elhangzott augusztus 3-án, az agárdi Gárdonyi Géza Emlékmúzeum állandó kiállításának megnyitóján, stúdiumok után, magyar, német, latin, francia, sőt török források adattengeréből építi föl A látha­tatlan ember, az Isten rabjai és az Egri csillagok világát? E sokarcú, életmű csak a maga teljességében — ha úgy tetszik: el­lentmondásosságában — tárja föl Gárdonyi egyéniségét, láthatatlan lényét, lényegét, amelyet korábban sajnos csak részleteiben, szeletei­ben láttunk, láttattunk. Közvéleményünkben Gárdonyi Géza elsősorban mint az „egri re­mete” él. Ezt a képet erősítette föl az író egykori lakóházában be­rendezett múzeum is: az emléke­zetes, lezárt ablakú dolgozószoba, amely egyetlen ponton, az íróasz­tal fölött a tetőről kapja a fényt, hogy ily módon, fizikai mivoltá­ban is elmélyülésre, alkotásra kész­tessen. S ezt támogatta az itt ke­letkezett és csak nemrég nyilvá­nosságra hozott titkosírásos napló is. Gárdonyi elmélyült önművelé­sének, műhelymunkájának beszé­des dokumentuma. S közben az írói életformának ezek a vonat­kozásai valahogy elhomályosítot­ták Gárdonyi Géza írásművésze­tének szélesebb távlatait­. Azt, aminek a világtól való elvonulás is alá volt rendelve: az alkotást, azt, aminek az utolsónak leírt sza­vai is kifejezést adtak: „Az író ne legyen magányos szobában égő lángocska, hanem vigye ki a vi­lágosságot az életbe.” A Gárdonyi Géza születésének 125. évfordulójára elkészült kiál­lítás oldani tud a korábbi beideg­ződéseken. A szülőházra, igaz, csu­pán a földi lét egy rövidke esz­tendeje jutott, de a még Ziegler­­ként itt született író számára még­is sokat jelentett, hiszen új nevét innen Gárdonyból vette, választot­ta. Feltehetően azokhoz az 1848-as hagyományokhoz és a kétkezi munkásoknak ahhoz a büszkesé­géhez ragaszkodva, amely atyját jellemezte, s amit az újonnan be­rendezett emlékmúzeum is jól ér­zékeltet a maga teljességre törő szemléletével. A kiállításnál is fontosabb azon­ban, hogy ez alkalommal újra kéz­be vegyük a jubiláló írásait, nemcsak a tisztelgés okán. Érzel­­­mekben elsivárosodó korunk tiszta forrásként találhatja meg bennük a természet, s az emberi kapcso­latok hamvas harmóniáját. Nem ő­k mi nyerünk e gesz­tussal. Botka Ferenc Czuczy Zsuzsanna rajza 1988. AUGUSZTUS 5.

Next