Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)
1988-08-05 / 32. szám - Balogh Ferenc: Miért kell építészeti múzeum? (4. oldal) - Botka Ferenc: A teljes Gárdonyiért • tárlat • Gárdonyi Géza Emlékmúzem, Agárd, állandó kiállítás • Elhangzott augusztus 3-án az agárdi Gárdonyi Géza Emlékmúzeum állandó kiállításának megnyitóján (4. oldal) - András László: Az angyal • vers • András László hagyatékából (4. oldal) - Havas Ervin: Az a hét krajcár • vers • Havas Ervin hagyatékából (4. oldal) - Czuczy Zsuzsanna: • rajz (4. oldal)
Miért kell építészeti múzeum? Energiatudatos méz a madzagon — ezzel a címmel készített interjút a bioépítészetről Dlusztus Imre (Élet és Irodalom, 1988. július 29.). Szeretnék az interjúalany, Szász János építész fejtegetéseihez kapcsolódni, abban a reményben, hogy soraim kötődnek azokhoz a vitacikkekhez is — például az úgynevezett Preisich-vitához az ÉS korábbi számaiban —, amelyek a magyar építészeti hagyományrendszer ellentmondásait feszegetik. Az építészeti alkotás, függetlenül a benne rejtőző célszerűség és művésziség érvényesülésétől, a kultúra szerves része, s így össztársadalmi művelést igényel. Nemcsak a szakemberek dolga tehát, hanem az anyagi fedezetet előteremtő és megrendelő társadalomé is. A társadalom közvetlenül minőségben. A szakmai érdekek a minőség javulását tehát nemcsak az építészi felkészültségtől várhatjuk, hanem a közönség hozzáértésének emelésétől is. Az építészeti kultúranevelésről van tehát szó, amelynek egyik igen fontos eszköze lehetne az építészeti múzeum. Az összegyűjtött tárgyi anyag és egy ház még nem elég, olyan intézményre van szükség, amely az eredeti muzeális anyagot makettekkel, felmérési rajzokkal, fotókkal és esetleg filmekkel is hatékonyan tudja kiegészíteni. Kisejlik, hogy fotó nélkül nincs építészeti kiállítás. Ebből a tényből adódhat több kérdőjel, bizalmatlanság és bizonytalanság az egész múzeum gondolatával kapcsolatban. Miért is akarjuk múzeumnak nevezni, ha nem eredeti alkotást állít ki? Ha nem lehet magát az alkotást (épületet) kiállítani, miért szükséges a múzeum? Hauser Arnold A művészet szociológiája című művében írja: „...A művészt tehát nem kizárólag eredeti' terveik első', ihlető eszméi vezérlik alkotás közben, hanem ezeknél is döntőbb mértékben és módon a születő mű folytonosan változó iránya, úgyhogy sokszor maga sem tudja, hová viszik, önállósult szereplői és utólagos, véletlen ötletei.” Ez az építészetre is érvényes, összehasonlítva a képzőművészettel, megállapítható, hogy egy kész festmény, amely az eredeti vásznon jön létre, csak a véglegeset, az elkészültét mutathatja, és így a művész csak a véglegeset állíthatja ki. Az építészetben, ahol a végleges megvalósulás nem állítható ugyan ki, a vázlattervek és előtervek sokszori cserélődése és megmaradása folytán viszont később is betekinthetünk az alkotási folyamatba. Ennek dokumentumai már ki is állíthatók. Egy építészeti múzeum sajátossága, hogy az alkotás folyamatát ragadhatja meg és ott eredetit nyújthat. Az építészeti mű megszületésének nemcsak története van, hanem sokszor — tervek sorozata és vázlatok tömege révén — jelentős nyoma is. A tervrajzok önmagukban is önálló alkotások, bemutatásuk többet mondana az alkotásról, mint például egy irodalmi múzeum kéziratai. Az sem lebecsülendő, hogy a tervrajzok látványosak, és hogy az építészeti alkotás folyamatát — ellentétben az elkészült alkotással — csak kiállításon lehet bemutatni. Vannak jó példák. A visegrádi Salamon-torony restaurálásának története az időnként újra és újra elkészült tervek bemutatása alapján, valamint az esztergomi bazilika születésének — terveinek — történetét bemutató kiállítás (mindkettő a helyszínen). Már azért is fontos az ilyen tervgyűjtemény közszemlére bocsátása, mert az is megtörténik, hogy a megvalósulatlan terv értékesebb, mint maga az elkészült munka. Különben is, csak akkor értékeljük-e az építész munkáját, ha a terv megvalósult? Vannak ellenpéldák, ahol a jelentéktelenebb alkotók munkái valósulnak meg. Igényes egyedi témák esetében pályázatokat hirdetnek, és a mű végül is a legjobb ötletek kombinációjából valósul meg, jelentéktelenebb szerzői gárda munkája nyomán. Ezek a pályázati nyertesek megálmodói, de nem megvalósítói a műnek, nem érdemelnék meg, hogy munkájuk kiállításra kerüljön? Ha a sok tervet és a megvalósult munkát tesszük serpenyőbe, kiderül, hogy az építészek a legnagyobb álmodozók és egyben a legreálisabb művészek. A festő minden vízióját vászonra vetheti, míg az építész álmait csak ritkán valósíthatja meg, ezért több az építészeti álomalkotás, mint a megvalósulás. De ezek az álmok kiállíthatók, az alkotót erősíthetik — ők is hiú emberek —, és a közönség ismeretei is gyarapodhatnak. Az is az építészeti alkotás sajátja, hogy csapatmunka, s helyenként maga az alkotó kétségessé válik. Finta József nyilatkozta valahol, hogy a munka, amit vezetett, alkotott és tervezett, kész állapotában már korántsem volt az övé. De rögtön hozzá kell tenni, hogy biztosan vannak olyan papírra vetett kiindulási ötletei, amelyek végeredményben meghatározták az egész tervezés menetét. Az alapvető ötlet, a kiindulási vázlat szerves része az egésznek és meghatározója az alkotásnak. És hogyan lehet bemutatni a régebbi dolgokat? A helyszínről eltűnt, az időközben megváltozott Alkotásokat, amelyeket az idő hozzáférhetetlenné tett, és tervrajzok sem találhatók? eredeti Több sajátos lehetőség van. Rekonstrukciós makett, a feltárt részletek élethű kiállítása vagy a felmérési rajzok bemutatása. A makett idegenforgalmilag is nagyobb érdeklődésre tarthat számot, nagy lehetőségeket rejteget, és több, mint a képzőművészetben a reprodukció vagy egy szakkönyv illusztrációja. Közérthetősége és önállósága van, így az építészeti múzeum kiemelkedő lehetősége. A makett termékeny kölcsönhatásban lehet az élethű, pontos másolatokkal vagy eredeti részletek kiállításával. A párizsi Francia Monumentális Művészet Múzeumában (Chaillot-palota) egyaránt találhatunk terveket, maketteket, térképeket, de legfőképpen nagy épületrészek (gótikus templomok bejáratai) pontos másolatait. A látogató boldogan nézi a gyűjteményt, mert fél Franciaországot bejárni nem volt lehetősége, ráadásul szakszerű magyarázatot kap hozzá. Egy építészeti múzeum ritkán dolgozhat összehasonlítás, nemzetközi viszonylatok kimutatása nélkül — még nemzeti irányzatok mérlegelésekor sem. Bármely építészeti stílus kialakulása, formavándorlásának követése országhatárokon túl terjed, több a nemzetközi általános benne, mint a sajátosan helyi vagy nemzeti. Az összehasonlítás bemutatása ma már elképzelhetetlen a fotó és a film bevonása nélkül. Ez gyakorlatigazdasági kényszer, de technikai lehetőség is ebben az átfogó igényű munkában. A fotó ma mindenkié, de dokumentumértéke csak hozzáértők kezében van, a valóság számtalan, biztosan megállapított és leírt adat összefüggésében, az információk rendszerében. Művészi szempontból is széles az értékskála, s nem túlzás, hogy ma már maga az önálló fotó is lehet elismert múzeumi tárgy. Ha a fotó mellett felmérési rajzok, tájékoztató térképek és egyéb muzeális tárgyak szerepelnek, akkor sokkal többet nyújthatnak, mint egy szakkönyv. Párhuzamosság is elképzelhető szakkönyv és kiállítás között. De azt is tudni kell, hogy két azonos témájú fotó, amely csak méretben különbözik, már nem azonos; a kinagyítás hatása nagyobb a szemlélőre. Ha a valóságot és a fotót mérlegeljük, a fotó javára az szól, hogy kiragadó módszere hatékonyan mutathat a lényegre. Bizonyos részletek felfedezéséhez a helyszínen szakértelem kell — a legtöbb látogató észre sem veszi —, míg a múzeumban „készen kaphatja” a megfelelő nézőpontot. Az eredeti kínai terrakotta katonák bécsi kiállításán a valóságosnál legalább tízszer nagyobb fotók hívták fel a figyelmet a hajfonatokra és a lábbelik célszerű, differenciált recézésére. Az építészeti film vagy videofilm instruktív jelentősége igen nagy, mert az időben fokozatosan kibontakozó építészeti teret tudja érzékeltetni, a helyszíni élményhalmaz vizuális begyűjtéséhez hasonlóan. Az egyéniségekre és az alkotókra emlékezve egészen az életrajzok és életpályák emberközelségű bemutatásáig juthat el egy múzeum. Régi idők mestereiről keveset tudunk, de ahogyan közeledünk napjainkhoz, egyre inkább előtérbe kerülnek az egyéniségek, illetve kerülnének, ha ezt kiállítások segítenék. A színészt, drámaírót, szólistát, szobrászt a közönség tapsa vagy egyszerű jelenléte erősíti, ezt a lehetőséget kell megteremteni az arra érdemes építészeknek is. Ahogyan léteznek írói emlékházak (mondjuk, a Benedek Eleké Kisbaconban vagy a Fábry Zoltáné Stószon), úgy elképzelhető hasonló építészek esetében is. Építészeti kiállítás már több is volt a „ház nélküli” Építészeti Múzeum anyagából az Országos Műemléki Felügyelőségen (Kós Károly, Kozma Lajos, Reissmann K. Miksa, Foerk Ernő és Paki Lajos emlékkiállításokról tudok), de ezt részleteiben kellene állandósítani és élő építészek számára is megteremteni. Balogh Ferenc (Kolozsvár) m oani IRODALOM“ ““l t! r I ANDRÁS LÁSZLÓ HAGYATÉKÁBÓL* Az angyal ki tudna verset írni s mégsem ír, int a magzatként végelgyengülő ihletnek, s lassan már nem is zsenírozza, hogy nincs. Nem elevenszülő. És bár rímtechnikája még a régi, fércműtől fél; homály az, nem vakít, s nem ő volna. Hess, homlokcsókos égi múzsa! Majmolja tán Romálynokyt? Torz kis angyal biceg a levegőben — ezt én csináltam! — s bámulja merően ahogy a dohányfüstben szertefoszlik. Méghogy verset? Más vizekre hajózz át, írj tisztességes, érzékletes prózát, s a példa: önmagad. (Ha nem megy: Ottlik.) HAVAS ERVIN HAGYATÉKÁBÓL: Az a hét krajcár Az a hét krajcár, az a jólismert itt csörög a zsebemben, mert messze kell mennem. Értsétek meg, nem szabad fáradtnak lennem, nem vaspáncél, könnyű sejthalmaz a mellem. Onnan jövök, ahonnan a tenger. (Ezt képletesen mondom, de valóban olyan mélyről indultam, mint a pincék lépcsőfokai.) És úgy lehet hogy félek is, de vágyom megmaradni a fenti világban e jó levegőjű tájban mint zömmögő barátaim, az oszlopok s a huzalokon a megtérő fecskék. A teljes Gárdonyiért „Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan.” E sorok, amelyeket Gárdonyi Géza egyik legsikeresebb regényéből idézünk, megborzongtatóan igaznak tetszenek, bár ugyanakkor ellentmondásra is késztetnek. Az író nem maradhat láthatatlan. Arca, művei akarva-akaratlan legbelsőbb lényéről vallanak. De melyik arcát fogadjuk el hitelesnek? Azt-e, amelyik a világtól elvonultan széles történelmi tablókat fest? Vagy az ifjú lázadóét, aki harcos publicisztikával támad az avatag pedagógiai elvek és politikai intézmények ellen? Azt-e, amelyik falusi néptanítóként közvetíteni akar a társadalom vezető rétege és a falu között? Vagy aki lámpásként kíván világítani az elmaradottságban? Azt-e, aki bumfordi történeteket gyártott Göre Gábor városi kalandjairól? Vagy azt, aki megálmodta Az én falum lírai szépségű elbeszéléseit? Azt-e, aki elmerül a hétköznapok lágy ecsetvonású, pszichologizáló leírásában? Vagy aki hosszú filológiai Elhangzott augusztus 3-án, az agárdi Gárdonyi Géza Emlékmúzeum állandó kiállításának megnyitóján, stúdiumok után, magyar, német, latin, francia, sőt török források adattengeréből építi föl A láthatatlan ember, az Isten rabjai és az Egri csillagok világát? E sokarcú, életmű csak a maga teljességében — ha úgy tetszik: ellentmondásosságában — tárja föl Gárdonyi egyéniségét, láthatatlan lényét, lényegét, amelyet korábban sajnos csak részleteiben, szeleteiben láttunk, láttattunk. Közvéleményünkben Gárdonyi Géza elsősorban mint az „egri remete” él. Ezt a képet erősítette föl az író egykori lakóházában berendezett múzeum is: az emlékezetes, lezárt ablakú dolgozószoba, amely egyetlen ponton, az íróasztal fölött a tetőről kapja a fényt, hogy ily módon, fizikai mivoltában is elmélyülésre, alkotásra késztessen. S ezt támogatta az itt keletkezett és csak nemrég nyilvánosságra hozott titkosírásos napló is. Gárdonyi elmélyült önművelésének, műhelymunkájának beszédes dokumentuma. S közben az írói életformának ezek a vonatkozásai valahogy elhomályosították Gárdonyi Géza írásművészetének szélesebb távlatait. Azt, aminek a világtól való elvonulás is alá volt rendelve: az alkotást, azt, aminek az utolsónak leírt szavai is kifejezést adtak: „Az író ne legyen magányos szobában égő lángocska, hanem vigye ki a világosságot az életbe.” A Gárdonyi Géza születésének 125. évfordulójára elkészült kiállítás oldani tud a korábbi beidegződéseken. A szülőházra, igaz, csupán a földi lét egy rövidke esztendeje jutott, de a még Zieglerként itt született író számára mégis sokat jelentett, hiszen új nevét innen Gárdonyból vette, választotta. Feltehetően azokhoz az 1848-as hagyományokhoz és a kétkezi munkásoknak ahhoz a büszkeségéhez ragaszkodva, amely atyját jellemezte, s amit az újonnan berendezett emlékmúzeum is jól érzékeltet a maga teljességre törő szemléletével. A kiállításnál is fontosabb azonban, hogy ez alkalommal újra kézbe vegyük a jubiláló írásait, nemcsak a tisztelgés okán. Érzelmekben elsivárosodó korunk tiszta forrásként találhatja meg bennük a természet, s az emberi kapcsolatok hamvas harmóniáját. Nem ők mi nyerünk e gesztussal. Botka Ferenc Czuczy Zsuzsanna rajza 1988. AUGUSZTUS 5.