Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)

1988-09-16 / 38. szám - Szakály Sándor: Hány munkaszolgálatos? • reflexió • Vezér Erzsébet: De hányan jöttek vissza. ÉS 1988. augusztus 26. (2. oldal) - Baranyai György: Zalai zivatar • reflexió • Romhányi András: Ki viszi át a kultúrát? ÉS 1988. augusztus 26. • Baranyai György, a megyei könyvtár igazgatóhelyettese, Zalaegerszeg (2. oldal) - Lengyel László: Megérkeztünk Hungáriába • reflexió • Vince Gábor: Milyen színű legyen a zebra? ÉS 1988. szeptember 2. (2. oldal) - Weinacht Péter: • rajz (2. oldal)

Hány munkaszolgálatos? De hányan jöttek vissza? —kér­dezte tőlem Vezér Erzsébet b Az Élet és Irodalom 1988. augusztus 20. számában, kit a lap korábbi számában (ES, 1988. augusztus 12.) közölt írásom — Csendőrök nyo­mában — egyes adatai késztettek írásra. Kérdésemre, sajnos, azt kell válaszoln­o­m, hogy nem tudjuk. Mint ahogy azt sem tudjuk pon­tosan, hányan nem jöttek vissza. Több min­t negyvenöt esztendővel a 2. magyar hadsereg tragédiája után sem tudjuk megmondani, há­nyan jöttek vissza a Don-kanyar poklából. Egyet azonban tudunk: valamennyi ottmaradott ért kár. Haláluk máig élő fájdalom, el isi­­latásuk közös ügyünk és nem ta­gadhatjuk meg ezt a jogot senki­itől sem. Vezér Erzsébet talán statisztikai adatokat vár tőlem. Amiket isme­rek, a rendelkezésére bocsátom, bár ezek azokról szólnak, akik nem (vagy sebesülten) jöttek haza. A honvédség véres vesztesége (elesett és meghalt, sebesült és sé­rült, eltűnt, hadifogságba került). 1941. június 26.—1941. december 11.: 3851 fő. 1942. január 1.—1942. december 81.: 33 763 fő, közöttük 2149 mun­­kaszolgálatos. 31.: 1943. január 1.—1943. december 105 063 fő, közöttük 23 308 a munkaszolgálatos. A Don­ikamgarham legsúlyosabb veszteséget szenvedett alakulatok között a 13. gyalogezred „járt az élen”, 65 tisztjéből 47, mintegy 4200 főnyi legénységéből 3322 fő nem tért haza. * Szakály Sándor 'A hosszúra nyúlt csendőr­vita utolsó előtti hozzászólását ol­vashatja az érdeklődő. Emlékeztetőül: • Szakály Sándor had­tör­ténész kritikát írt egy másik magyar hadtörténész könyvéről, rövid értékeléséhez szólt hozzá­­ több levélíró. Elsősorban a csend­őrségnek — mint intézménynek — a mibenlétét firtatták a két világ­háború közötti időszakban. Közben a vita el-elágazott más irányba is, különösen sok szó esett a második világháború poklába elhurcolt mun­kaszolgálatosai­ról. Szakály Sándor háromszor válaszolt a hoz­zászólóknak, feleletei azonban nem elégítették k ki a levélírókat. A vita, számunkra tulajdonképpen vá­ratlanul, felfokozott érzelmeket váltott ki az érintett olvasókból. A szerkesztőségbe érkezett hozzá­szólások vaskos dossziét töltenek meg, áttanulmányozásuk nyomán a csendőrvitát a következőképpen magyarázzuk. 1. Olvasóink elsősorban, ha nem is kizárólag, érzelmi okok miatt aktivizálták maguka­t. a) Hozzá­tartozóik munkaszolgálattosként tűnntek el vagy „csak” szenvedtek a keleti fronton. b) Hozzátartozóik csendőrök voltak. c) Hozzátarto­zóik nincsenek közvetlenül érintve, de a levélírók úgy érzik, hogy a felszínre tört csendőrvita ürügyén kifejthetik benyomásaikat a nem­zettudat ellentmondásairól. 2. Sza­kály Sándor igyekezett mindig pon­tosan válaszolni, de hozzászólásai bennünk is hiányérzetet keltettek. Csak a dokumentumokban föllel­hető tényeket sorjázta; nem fo­galmazta meg félreérthetetlenül, hogy a magyar királyi csendőrség megítélésénél figyelembe kell ven­ni két szemléleti mozzanatot. Az egyik: a csendőrség — mint in­tézmény — nem volt a humaniz­mus fellegvára; pontosan meghatá­rozott osztálycélokat valósított meg következetesen, olykor brutá­lisam. A másik mozzanat: ennek ellenére akadtak olyan csendőrök, akik segítettek az üldözötteken. Emlékeztetjük arra is olvasóin­kat, hogy két héttel ezelőtt, egy szerkesztői üzenetben céloztunk arra: a közeljövőben összeállítást szeretnénk közölni a hozzászólók legérdekesebb gondolataiból. (Fel­téve, persze, ha maguk a levél­írók írásban járulnak hozzá véle­ményük megkurtításához.) Sajnos, azóta csak két felhatalmazást kap­tunk, ezért el kell állnunk a kü­lönben érdekes és értékes írások publikálásától. Ezt annál inkább megtehetjük, mert időközben a csendőrség kérdéskör ága-bogában eligazító cikket kaptunk Hollós Ervin professzortól, a téma avatott kutatójától. Eme írást közöljük mostani lapszámunkban, vitazáró gyanánt. És két előzetes megjegy­zéssel: 1. Köszönjük Szakály Sán­dornak, hogy egy nyáron át állta a kérdezőik rohamát. Biztosiak va­gyunk benne, hogy a rendelke­zésére bocsátandó hozzászólás­gyűjtemény nyomán szakmai fóru­mon árnyalja majd álláspontját. 2. Sajnáljuk, hogy az imént említett okok miatt nem tarthatjuk be szerkesztői üzenetben megfogalma­zott­­ ígéretünket. A csendőr­­vitából­­ adódó szemléleti tanulsá­gok reményében kérjük olvasóink megértését. A szerkesztőség Zalai zivatar Az Élet és Irodalom 1988. augusztus 26-i számában olvastam Romhányi András Ki viszi át a kultúrát? című cikkét. Erről ju­tott eszembe, hogy talán még a természet feletti erők is kultúra­­ellenesek. Mert úgy látszik, hogy Zalában a megyei közgyűjtemé­nyeket az égiek sem kímélik. Ta­valy a Zala Megyei Levéltár ázott be úgy, hogy egész emeleti szintjét ki kellett üríteni, s a tör­téneti értékű iratokat, a szak­­könyvtárat és az irodákat szük­séghelyekre telepíteni, most meg a Zala Megyei Könyvtár mennye­zetéből csurgott több helyen a víz. Az olvasóteremben néhány arasznyira, a számítógépektől, könyvektől, folyóiratoktól. Még szerencse, hogy mindez nem éj­jel történt, hanem a meghosszab­bított esti nyitva tartási időben, alig 19 óra után — éppen egy irodalmi est kellős közepén. A mentésül elhelyezett vödör­ből még 20 órakor is kihallatszó „csöpögő csap effektus” kínvalla­tó módszere sem volt annyira za­varó, mint annak tudata, hogy éppen akkor esett meg mindez velünk, amikor nemcsak helyi verskedvelők voltak jelen, hanem az irodalmi estre Hévízről, Kaposvárról, Keszthelyről, Szombat­ m­asaM ■ IHM ■ [UNK] 2 VISSZHANG helyről, Székesfehérvárról is jöt­tek, és a dolgok természetéből következően Svájcból és az NSZK-ból is. Major-Zala Lajos zalai származású, Svájcban élő magyar költő estje volt éppen, s ez vonzotta ide az érdeklődő­ket. Most csak abban reményke­dünk, hogy szeptember 2-án, amikor az erdélyi megsegítésére hirdetett menekültek irodalmi estünket tartjuk, az égben sem lesz háború. Baranyai György megyei könyvtár igazgatóhelyettes: Zalaegerszeg Megérkeztünk Hungáriába Az európai Magyarországról Hungáriába értünk. Régóta sejtet­tem, hogy előbb vagy utóbb ez lesz a vége. Minél kevésbé vagyunk Európa részei gazdaságilag, annál inkább vissza kellett esnünk a faji, vallási mítoszok, érzékenységek anakronisztikus világába. Annál inkább kiderül, hogy ez bizony csak távoli és elhagyatott provin­cia, ahol elvadult törzsek mágikus szavakkal és tettekkel fenyegetőz­nek és ijedeznek. Magyarország helyett szomorú Hungária: odúk és gettók, ködök és homályok. Vin­ce Gábor Milyen színű legyen a zebra? (Élet és Irodalom, 1988. szeptember 2.) című írásában a Magyar Nemzet ötven évvel ez­előtti vezércikkével fenyeget és ije­­dezik. A szerző, akiről megtudjuk, hogy a Foxi Maxinak nevezett ideológiai esti egyetem szorgalmas hallgatója volt, a M­agyar Nemzet jubileumi számának melléklete kapcsán érte­kezik. E melléklet-vezető ■ helyen hozza az ötven évvel ezelőtti Pethő-­ vezércikket. Innen idézi Vince azt a korszakra jellemző, megbocsátha­tatlan mondatot, amely szerint a zsidókérdésben a fajmagyarság ál­láspontjának kell érvényesülnie, s a közélet minden stratégiai pont­ját e szempont szerint kell elfog­lalni. Pethő mondatát Vince Gábor a mai Magyar Nemzet szerkesztői­nek álláspontjával azonosítja, majd egy összeesküvést feltételezve fel­idézi két oldallal arrébb, egészen másról szóló nyilatkozatom gondo­latmenetét. Ebben arról szóltam, hogy a Magyar Nemzetnek szakí­tania kellene a jövőben a mai zeb­ralapok szerkezetével, olyan egy­séges politikai karaktert kialakítva, amely a rovatok között természe­tes egységet teremt. Vince ezután burkoltan arra utalt, hogy a poli­tikai egység alapjául Pethő Sándor ötven év előtti mondatának mon­danivalóját kívánom tenni, s a szerkesztőség ugyanerre készül. Nem tudom, hogy a Magyar Nemzet szerkesztői mit kezdenek majd e besarazó váddal. Nem tu­dom, hogy kollektív antiszemita­ként való megbélyegzésüket hová teszik, én a magam részéről Vince Gábor hungáriai förmedvényét a legnagyobb utálattal és undorral visszautasítom. Ne nyúlj darázsfészekbe, hagyd a fenébe az egészet — mondták so­kan barátaim közül. Hiszen min­denki, aki tud olvasni, nyilatkoza­todból kiolvashatja, hogy semmi közöd az egészhez. A világosság lobogója alatt című dokumentum arról szól, hogy miért szereted a Magyar Nemzetet, ezt az igazán európaisághoz közelálló napilapot, hogy a demokrácia, a szabadgon­dolkodás, az igazi reformok alap­ján álló politikai célok népfrontos egységére szólítottál fel. Minek magadra venni a piszkálódást? Vá­laszoljon a Magyar Nemzet, ha akar. Ha nem döccent volna bárkánk Hungária partjaihoz, ha nem ju­tottunk volna abba az átok-ország­ba, ahol a leírt szónak, a kimon­dott gondolatnak annyi tekintélye sincs, hogy elolvassák és meghall­gassák, , akkor csak némán írásom­ra, s eddigi nyilatkozataimra mu­tatnék. De ez már Hungária. Itt már nyugodtan állíthatja valaki történeti kordokumentumot idézve, hogy ezt tegnap írták és ma is vall­ják azok, akik nagy fekete tollal nem húzták hamisító módon át. És hozzá lehet konstruálni visinjakiji bájjal egy teljesen másról szóló cikk gondolatait. Sajnálom, hogy azt kell válaszolnom Vince Gábor milyen színű a zebra­­ kérdésére: kétszínű. Mert egyik színével ateis­ta propagandát feketít, másikkal Szent István országának emlegeté­sével fehérít. Mert egyik színével reformokról m­utatványoskodik, másik színével az ellenkezőjét te­szi. E kétszínű zebra országállapot, sajtóállapot, válságunk méltó mu­tató­ja. Ismét idézem Adyt: „Ször­nyű bajunk, hogy nekünk egyszer­re mindent ma kell megcsinálnunk. Éppen olyan időben, amikor erein­ket fölvágta a bosszúálló idő. Ami­kor igazán pusztulunk és veszünk. S amikor az ősi, elbutító kormány­zásrend legitipikus­abban támadt föl, s kantározo­­t meg bennünket. A zsidókat suttyomban sakkban tartják egy ostoba ijesztgetéssel. Meg van ebben az országban ala­posan markolva, fogva minden üs­tök és minden agyvelő” (A világos­ság lobogója alatt). Ostoba ijesztgetés ez a magyar faji igénnyel a Magyar Nemzet kapcsán is. Ki és miféle hatalmi pozíciót akar így elragadni? Ki és m­iféle politikai és gazdasági fele­lősséget akar faji, vallási, nemzeti felelősségre átváltani? Ebben az országban nem faji, nem nemzeti, nem vallási alapon támadt szakadék, keletkezett bi­zalmi válság vezetők és vezetettek között. Nem faji, nemzeti vagy val­lási alapon roppant meg a társa­dalom vezetését igénylők szavahi­hetősége. Aki a társadalmi harco­kat és elégedetlenséget e terekre viszi, bármely oldalról is, annak csak Hungáriában van hely, de nincs Magyarországon. 1987 szep­temberében Lakitelken a Magyar Demokrata Fórum alakuló­ ülésén próbáltam valamennyi értelmiségi tábort figyelmeztetni: bármely tár­sadalmi csoport kizárása az ország ügyeinek megvitatásából és megol­dásaiból katasztrófával fenyeget. Legyen a példánk az a történelmi Erdély, ahol viszonylag békés egyetértésben tudott­ egymás mel­lett­ élni román, magyar, zsidó és szász, görögkeleti, katolikus, refor­mátus, unitárius és szombatos, örüljünk sokszínűségünknek, de menjünk vissza olyan történeti ko­rokba, amikor nemzetet, vallást, kultúrát meg lehetett bélyegezni, ki lehetett taszítani a másságáért. Amikor kiirtjuk magunkból az európai kultúrát. Vince Gábor a fajmagyarság ha­talomátvételére összeesküdött Ma­gyar Nemzet megbélyezésével, sze­mélyem megcsillagozásával egy hungáriai odulakó ítélkezését adta közre. Szomorú , ország. Ebből az országból el kell menni. Hátha még vissza tudunk evezni Magyarország­ra. Hátha újra otthon leszünk magyarok, zsidók, svábok, szlová­kok, délszlávok, románok közös hazájában. Van-e ott haza még? Ahová befogadtatik több százezer cigány. Hol értük-e hexametert is? Ahonnan nem kell, nem szabad el­mennünk. Lengyel László ---------------------------------------------------------- Szerkesztői üzenetek CSONGRÁDI JENŐ, ZAMÁRDI. Olvasónk leveléből: „Mint hetilap­juk állandó olvasója érdeklődéssel olvastam Nádor István A mi vár­megyénk című összeállítását (Élet és Irodalom, 1988.­­augusztus 26.). Sajnos, az olvasottak nemcsak a szóban forgó megyében fordulnak elő. Amiért most megírom e pár sort, az a következő: a Népszabad­ság augusztus 27-i számának utolsó előtti oldalán felhívást olvastam, mely szerint a Csongrád megyei le­véltár megyei közigazgatási élet­rajzi lexikon készítését tervezi, s az adatgyűjtéshez kéri az érdekel­tek segítségét. Ezek szerint orszá­gunk jelenlegi sanyarú anyagi hely­zetében fontosnak látszik az elmúlt harmincöt év alatt különféle vezetői állást betöltő személyekről lexikont összeállítani. Vajon mi mindent tar­talmaz majd ez az összeállítás? Ta­lán e munka a hibák tudományos vizsgálatának kezdetét jelenti?” Ta­lán. P. BNE, MISKOLC. „Néhány éve írogatok. Nagyon szívesen küldenék időnként egy-egy cikket, ha meg­felelőnek ítélik látásmódomat, stílu­somat. Szeretem a munkám, de nem bírnak megmaradni bennem a tapasztalatok.” Leveléhez mellékelt írását elolvastuk. Apró morgolódá­­sai nem formálódnak újságcikké, éppen ezért kívánságának megfele­lően az írást visszajuttatjuk címére. LANG CSABA, BUDAPEST. Ha jól értjük olvasónk levelét, vélemé­nye szerint helytelen, ha egy sör­féleséget Szent Istvánról neveznek el. Olvasónk is azok közé tartozik, akik az efféle elnevezéseket, mint Kossuth keserűvíz, cigaretta, Hunyadi János Petőfi rostélyos, tiszte­letlennek tartják. Lehet benne vala­mi, mi mégis úgy véljük, nagy­jaink tekintélye ilyesmitől nem csorbul. Nemzetközi példákat is so­rolhatnánk, a Queen Elisabeth whiskytől a Zrínyi és Frangepán nevű jugoszláviai konyakig, amely még a szomszéd népek példás együttműködéseként is értékelhető. SZABÓ ENDRE, BUDAPEST. Nyug­díjas olvasónk írja: „Több mint két hónappal ezelőtt azzal a kéréssel kerestem meg a T. Szerkesztőséget, hogy az erdélyi menekültek meg­segítésében segítséget adni szíves­kednek. Azóta két alkalommal is érdeklődtem, de válaszra sem mél­tattak ! Hallgatásukra nem tudok elfogadható magyarázatot találni. Azon túlmenően, hogy sértően ud­variatlan ez a magatartás, még ak­kor is, ha szándékommal, elképze­lésemmel nem értenek egyet, és megvalósításához ezért nem adnak segítséget. Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy én is dolgoztam szerkesztőségben, de nálunk elkép­zelhetetlen volt, hogy a szerkesztő­ségnek címzett levélre be­­­adtunk volna választ! Lehet, hogy a szűk gépírói kapacitás következtében megkésve, de irtunk. Az sem za­var, ha azt írják, illetve gondolják: «•Ez a vén szamár mit idétlenkedik Itt.« De írjanak! De ne bújjanak a közöny és a sajtó nagyhatalma paj­zsa mögé! Ez felér a hatalommal való visszaélés fogalmával. Lehet, hogy levelemmel rontottam esélyei­men, de ezt meg kellett írnom!” Élcelődhetnénk a nyugdíjas levélíró indulatain, ironizálhatnánk a fel­kiáltójelein. Ehelyett inkább együtt­érzésünkről biztosítjuk és megérté­sét kérjük. Csakugyan nem reagál­tunk első küldeményére. Nem ment­ség, csak magyarázat, hogy éppen a nyári hónapokban vagyunk a leg­kevesebben — volt olyan hét, ami­kor három-négy munkatárs csinálta a lapot. Érthető­­ talán, hogy nem maradt energiánk az olvasókkal való kapcsolattartásra. Most is­mét együtt vagyunk, folyamatosan igyekszünk törleszteni erkölcsi adós­ságainkat. .Az olvasók türelmét kér­jük. SZORÍTÓBAN (Folytatás az 1. oldalról.) gok és hűségek, bizalmak és re­mények. Ez az ország mindig pé­­terbácsizta, pappiacizta, legyurizta vagy gyurkázta (Sárosit), akit a szívébe zárt. A kudarcok idején is. (Apropó, kudarcok: tudják a mi versenyzőink — egy első vi­lágháborús szökött hadifogoly jut­tatta eszembe —, hogy Koreában milyen az éghajlat, a páratarta­lom?) A közösség elismerését pe­dig teljesítménnyel és megfelelő magatartással lehet kivívni. A riporterek visszatérő kérdése a győzteshez: most mit érez? Bol­dogságot. Bár részem alig volt benne, mégis bővíteném a választ. Akinek a kezét magasba emelik, akit átölelve húznak ki a meden­céből, akinek az érmet a nyakába akasztják, azt érzi, legalább egy pillanatig, hogy jobb lett körülötte a világ s benne ő is. Hogy ez az érzés tovább tartson, vagy leg­alább a lehetőség reménye meg­maradjon, abban az egészséges társadalomban — életben — az egészséges sportnak több szerepe van, mint gondolnánk. A 190 centis, nehézsúlyú Nánai mester után a kis Sallai, a BVSC egykori légsúlyú öklöző­je lett az edzőnk. Maga is felhúzta a kesz­tyűt, akármilyen apró volt, a bal egyenest mindig bevitte. Nem tu­dom, ismerte-e Madáchot, de ugyanazt mondta, amit a költő és filozófus. Nem csoda, hiszen sport­ember volt, mondását nem kellett Heltai Gáspár magyarázatai mellé följegyeznem, bennem maradt, ben­nem kellett, hogy maradjon, hi­szen háború, hadifogság, nyomor, újjáépítés, hitekre mért lelki knock-outok ... izzadtan lihegve eresztettem le a karom, ő abba­hagyta a pofozást, mellém lépett — már betöltöttem a tizenhatot —, kesztyűs kezével átölelt, s azt mondta: ha úgy érzed, nem bírod tovább, táncolj el, mérd föl a tá­volságot, a lehetőségeket, végy mély lélegzetet, aztán újra neki, folytasd, ne add fel. 1988. SZEPTEMBER 16.

Next