Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)
1988-09-09 / 37. szám - Faragó Vilmos: Csodáink • TElevíziókritika • Kalendárium (12. oldal) - Kabdebó Tamás: Izmir • vers (12. oldal) - Budai Tibor: • rajz (12. oldal) - Lévai Júlia: Johan von Köppen korvettkapitány csasztuskái • zenekritika (12. oldal) - Frank János: Felemás nosztalgia (12. oldal)
FARAGÓ VILMOS: Televízió Csodáink Terhessége harmadik hónapjában rácsodálkozott a képernyőre, mert Hacki Tamást látta és hallotta megjelenni rajta. „Bárcsak születendő gyermekem is ilyen szépen tudna majd fütyülni!” — sóhajtott az asszony. És mit tesz isten? Isten azt teszi, hogy a gyermek szépen tud most fütyülni. Áll a kamera előtt Nógrádi Tünde, szőke leányka, és fütyül. Csücsörítés nélkül, akárcsak Hacki Tamás. Nógrádi anyuka egyike azoknak, akik válaszoltak a Kalendárium című ismeretterjesztő magazin felszólítására: jelentkezzenek levélben, akik úgy tudják, hogy velük csoda történt. Csodás megmenekülés például vagy gyógyulás. Azok is jelentkezzenek, akik részesei vagy tanúi voltak természeti csodának, s ami ennél is gyakoribb, isteni beavatkozásnak. A Kalendárium két műsorvezetője, Radványi Dorottya és Vágó István szerint sok levél érkezett, azzal a kíváncsisággal ültem hát végig az adást az elmúlt hét keddjén, hogy megtudok valamit önmagunkról. Nem a csodák tudományos magyarázatára voltam ugyanis kíváncsi, noha Greguss Pál biofizikus és Király József pszichológus azért ült a stúdióban, hogy minden titkot megfejtsen. Valaha kígyóvá vált bot és fordítva, borrá a víz, élővé a halott, égi hang szólt a csipkebokorból, beszélni kezdett a néma, járni a lábatlan és sugárzó nőalak jelent meg barlang szájában, fák lombjai közt balga gyermekek szemei előtt. Milyenek a mai csodák, a század és ezredvég magyar csodái ? mindig olyan csoda Mindenkivel történik, amilyenre vágyakozik, amilyen a helyzetéből, sőt a karakteréből következik, a csodák úgyszólván testreszabottak. Milyen csodákra vágyunk ma? Fogadjuk el, hogy a műsorban szereplő Nógrádi anyuka és társai a levélírók sokaságát képviselik. A levélírók pedig a mai magyar népességet. És akkor a következő csodák estek még meg — a kislány füttytudományán túl — velünk: Egy hölgy elveszítette gyűrűje értékes kövét, s mert sehol sem találták, kapott egy szépet, ám értéktelent helyette. Történt pedig, hogy az új kő leesett és az asztal alá gurult. Hajolnak érte, s — mert úgy látszik, régen nem takarítottak — mit találnak közvetlen mellette a szőnyegen? A régi követ, Hoffer Tamás általános iskolai tanuló kerékpárra pattant, s boldogan karikázván azt vette észre, hogy elveszett pumpájának nehezen beszerezhető gumitömlője. Amikor aztán visszafelé karikázott, leejtette esőkabátját is. Megállt tehát, hogy a kabátot fölvegye, és mit talált meg közvetlenül mellette az úton? A gumitömlőt Bakonyi József katolikus lelkész egyedül volt otthon, amikor rosszul lett. Nem fohászkodott segítségért, kit látott meg mégis az ablaküvegen át? Hozzá igyekvő orvos barátját. „Véletlen volt, de én felülről jött segítségként — mondta a lelkész,éltem meg” Molnár Istvánná azon kapta magát, „valaki diktál” neki. Természetesen „föntről”, „odaátról”. Valahányszor meghallja a diktáló hangot, leül és írni kezd. Százötvenöt füzetet írt már eddig tele. Ennyi. Vagyis: gyűrűkő, gumitömlő, orvosi segítség, diktáló hang. A kő és a tömlő pimf csoda. Az orvosbarát érkezése szimpla véletlen. A diktáló hang egészen közönséges eset, minden költővel előfordul. Ilyen fantáziátlanok vagyunk? Ilyen szerények? Vagy annyira nagy a baj, hogy már csodákat sem várunk? Elhangzott még egy történet, azért hagytam a végére, mert reménykeltőbb az előzőeknél. A televízió csodatévő hatalmára, illetve rejtett hasznára, lehet következtetni belőle. Mladoniczky Béláné mesélte: kutyájuk békésen aludt a lakásban, majd hirtelen felugrott, kirohant az előszobába és hason csúszva vinnyogni kezdett. Este fél nyolc volt, két nap múlva tudták meg, hogy a távol élő mama meghalt. Természetesen akkor, amikor a kutya vinnyogni kezdett. Igen — mondta Greguss Pál biofizikus —, a kutyák nagyon érzékenyek. Voltaképp a legtöbb állat érzékenyebb az embernél.Köztudomású, hogy ahol megjelenik a televízió, ott kipusztulnak a patkányok. Ezt mondta Greguss Pál, és körbehordozta tekintetét a stábon. LÉVAI JÚLIA: Johan von Koppen korvettkapitány csasztuskái A Hungaroton legszórakoztatóbb kiadványai azok a madárlátta kuriózumok, amiket egy régész buzgalmával ástak elő a zenetörténet nagy korszakainak félárnyékos pagonyaiból. Mértéktartó, nemzetközi színvonalon kiállított tasak, „1st Recording” embléma, Antiqua márka és egy körülbelül három és fél ember által ismert zeneszerző neve. Meg kell venni. Az ember nem maradhat le például Johan Helmich Roman ünnepi kantátáiról. Vasárnap délután a legjobb hallgatni az ilyen lemezeket, löncs és diner között, és célszerű közben a lemezhez csatolt három nyelvű szövegeket olvasgatni. J. H. Roman 17. századbeli svéd zeneszerző, londoni iskolákkal. Szövegírói jelentéktelen költők, akik megrendelésre vagy magánszorgalomból, valószínűleg nagy rutinnal ontották emelkedett hangú royalista dicshimnuszaikat. A borítón olvashatjuk, hogy egyikük, bizonyos von Koppen, nemesi rangra emelkedett korvett-kapitány bátor katona volt, aki „költőként elsősorban az önmaga számára írt sírfelirat révén vált ismertté”. Nincs ezen mit csodálkozni, Magyarországon is jártak bátor katonák, akik hosszú időre meghatározták a hazai kantáta termés szövegeit, sőt még a zenéjét is, bár kétségtelen, hogy például Gavrilov őrnagy, a magyar zeneszerzők vendége 1949-ben nem tartott igényt saját versei megzenésítésére (csak azt mondta meg, hogy másoknak hogyan kell írni). Sajátos módon Koppen kapitány szövegei mégis asszociációkat válthatnak ki a gavrilovi idők kantáta- és csasztuska szövegeiben jártas hallgatókban. Különösen, amikor azt olvassuk: „Ó drága Frigyes, Orcád csakis jóságos pillantásokat sugároz. Ugyan, ki távozik boldogtalanul tőled (?) (...) Szemed olyan, mint a napfény, Mely hegyre és völgyre sugároz (...) Hatalmad kegyességre használod. (Mind:) Ezért vagy örömünk és az ország gyönyörűsége”. Vagy: „A földműves látja, hogy pénz nélkül Gazdagon élhet, És elégedetten vidám énekre gyújt”. Ismerjük be, van valami báj abban az idealizmusban, amelynek úgy látszik, minden korban és minden háború után meg kell születnie, s amely szerint bizonyos esetekben vidám énekkel is jól lehet lakni, csak nagyon kell hinni a pénz nélküli gazdagság eszméjében. Persze, azért ez más világ volt. A zeneszerző például két király — XII. Károly és I. Frigyes — uralkodását is zökkenőmentesen átvészelte, sőt, mindkettőnél a „támogatott” kategóriába tartozott. Pályája úgy kezdődött, hogy a 21 évig háborúskodó és szerencsétlen véget ért XII. Károly még törökországi bujdosásai közepette is gondot viselt rá, hogy a tehetséges kezdőnek öt évre elegendő „ösztöndíjat” utaljanak ki, londoni tanulmányaihoz. Roman akkor tért haza, amikor a svéd-orosz háború befejezése és a nystadi béke nyugalmat és fellendülést hozott Svédországnak. Nincs hír arról, hogy Londonból, Händeltől és Pepushhtól hozott tudását, a korabeli európai barokk ízlésnek megfelelő stílusát kozmopolitának bélyegezték volna, pedig zenéjében svéd vonásoknak nyoma sincs. Mégis ő lett „a svéd zene atyja”, hiszen módjában állt pezsgő koncertéletet és zeneiskolákat szervezni. Roman tehát előbb pénzt, lehetőséget és alkotói szabadságot kapott, s csak azután volt nagyon hálás... A lemezen hallható kantáták (Újévi és Születésnapi) a kor gáláns stílusának kellemes kis darabjai, merészebb megoldásokat legfeljebb a díszítések hosszadalmasságában alkalmazva. Egyébként semmiben sem különböznek bármelyik recitativókból és Da Capo áriákból álló, nagy hangszerelői tudással megírt korabeli darabtól. A két énekest, Maros Ilonát és Szitányi Bélát a magyar mezőnyhöz szokott füleknek felüdülés lesz hallgatni: az összes ilyenkor szokásos elviselhetetlen manirt — hehezés, huhogás, öblögetés — szerencsésen nélkülözik. A baritonista Szilágyi, meleg színeire különösen érdemes figyelni. A korhű , hangszereken játszó szombathelyi együttes, a Capella Savaria karnagy, Németh Pál) és az énekegyüttes zenélésén sok és míves munka nyomai érezhetők. Ha valaki feltétlenül nagyon kritikus füllel szándékozik hallgatni e lemezt, biztosan észre fogja venni: egynémely tipikus csapdákba ők is beleestek (a hosszadalmas melizmák lelassítják a zenészeket. A zenekar utólag hangsúlyozza a frázisokat, nem nekiindítja, hanem a „végén nyomja” a dallamot, amikor az már javában szólna, ha hagynák. Az énekkar pedig a magasabb régiókban befullad. Ám félre a szigorú kritikus fülekkel. Ez egy jó hangzású, szimpatikus és szórakoztató lemez, még kemény inflációs időkben is. KABDEBÓ TAMÁS: Izmir Konstantinápolyból: Istanbul: „Majallah” — kértük az Istentől. Háremben görög lányt bibizlám Bizáncot meghágta az izlám. Izmirben egy kedves, jó török kalauzként mellettünk sündörög Bábeli sokaság kavarog Európa, Ázsia, arabok. Megmutatja a leglényeget Bazárban a perzsaszőnyeget Nagy Sándor várát fönn a hegyen S hogy a kis túra kerek legyen — A kalauzom büszkén nevetett — A helyet hol Homér született. Izmir — így én — akkor Smyrna volt E földön még ógörög honolt. Türköm megigazítja fejét Égnek emeli mindkét kezét: „E földön honos az őstörök Még régebben mint az ógörög És eldönthet ez minden vitát Östürkök éltek itt, hettiták! S az eposzköltő Omér Aga? Bár görögül írt de török volt állaga.” Budai Tibor rajza Felemás nosztalgia Újra megjelent a Szent István sör, jó drága, de legalább az íze is jó. Újra gyártják a Dreher sört is; én ugyan nem ismerek rá benne a régi ízeire, szerintem jobb volt, amikor még „dreer”-nek ejtették, nem úgy, mint most — szökésben-hosszában — „dreher”nek. Inkább az olasz Birra Dreher-re emlékeztet ez az új sör, jobban. De nem gasztronómiai értekezést írok, hanem alkalmazott grafikai bírálatot: a fenti sörök új címkéit megoldatlannak, bágyadtnak találom, az eredeti Szent István fejrajzát vagy a Dreher név gót betűit lerontja a modern grafikai körítés. Felemás nosztalgia ez, csak az áru nevét támasztották föl, de nem vették elő a régi vignyettát. A grafikusművésznek szép feladata volna egy régi rajz adaptálása is, olyasmi, mint amikor a klasszikus festményt, vagy a katedrális színes üvegablakát resturálják. Volt bája az egykori kemény, akadémikus rajzoltatásnak is, manapság amúgy is a levegőben van a tradíció. Miért kell egy régi remek emblémát mindenáron megújítani, a jót rosszra vagy éppen közepesre cserélni? Jó néhány éve megglosszáztam a dohánygyárat, hogy Végh Gusztávnak a háborút is túlélő Symphonia cigaretta dobozrajzát — megtartva a hangszer jelképét — áttervezték. Az áru, a cég, intézmény rangját emeli, hitelesíti, mintegy nőnemeséget ad neki, ha a címerén is látják, milyen régi a családfája. Gondoljunk a Johnnie Walker címkéjére, vagy a Coca-Cola Art Nouveau felfogású betűire és üvegére; gyártóiknak eszükbe se jutott valaha is modernizálni ezeket a régi bevezetett jelképeket. Valamikor, a harmincas években a Ford is, a Fiat is szakított a hagyományos gyártmányjelzéssel, aztán két évtizede észbekaptak és a régieket használják megint. A Ford a fekvő ellipszis, a Fiat a kerek zománctáblácskát. Tudták, hogy az amúgy is remek autóiknak a patinás jelvény még inkább emeli a tekintélyét, sőt ez újabb reklámkampányra ad módot. A régi lett az újítás. Csak azt sajnálom, hogy — mindkét gyár az eredeti, szecessziós, lila színt megváltoztatta. Túl „lilának” találták? A gömbölyű Unicumos üvegek is szerencsésen átvészelték a háborút, megmaradt a híres vöröskereszt jelzés, olvasom, hogy még a régi Zwack nevet is visszakapják, s a régi receptet. Utóbbira nem vágyom, a mai Unicum igenis erősebb, fűszeresebb, mint a régi jó időkben volt. Lám a Gerbeaud a családnévvel a korhű grafikát is visszahozták eklektikus díszbetűivel, ez a cégér, ez van a csokoládén, a csomagolópapíroson is. Bár úgy emlékszem, azelőtt a csomag még ennél is elegánsabb volt: tiszta fehér selyempapírt használtak, s csak egyetlen egyszer ütötték rá az emblémát, lila bélyegzővel. Az utóbbi évtizedben divatba jött új városcímerek tervezése, a modern grafikusok csináltak is egy pár jó tervet. De minek. Hiszen megvolt már az egykori. Győrött láttam a frissen felújított városháza tornyán az ősi címert, örültem neki. Úgy látom, Budapest címerét sem szégyellik már, de miért hiányzik az a két kedélyes címertartó sárkány a villamosok oldaláról? A pajzs pozitív már, de a sárkány reakciós maradt? Indokaimon felháborodva, itt és most javaslom, hogy a MÁV szedje elő az egykori, meghatóan régimódi, tiszteletreméltó precizitással megtervezett jelvényét, a szárnyas vaskereket. Ők is újítottak, a mostani embléma — kör és két egyenes áthatása — a gyorsaságot szimbolizálja vagy azt, hogy a vonat bemegy az alagútba. Mindenesetre unalmas, szimpla ábra ez. A dús tollazatú szárnyaskerék jobban illenék az Eiffelék Nyugati Pályaudvarához vagy a nosztalgia-vonatokhoz. Még az idegenforgalomban is jótékonyan bizonyítaná a Magyar Királyi Államvasutak tisztes múltját, tisztes korát. Hogy drága az átállás? A vagonokat olykor újra kell festeni amúgy is, a vasutasnak is kell majd új sapka. Menetrendet meg minden évben nyomnak. Barátaim megleptek a múltkor egy doboz Franck kávéval, rajta a jellegzetes dőltbetűs felirat, meg a kávédaráló, Zágrábból hozták. Ott őrzöm a konyhakredenc tetején, a kerti törpém mellett Meg nem kóstolnám ugyan, inkább Neseafét iszom, de ha már pótkávé, szebb emlékeim vannak a Szent István cikóriáról, mert abba egy kis csomag magyar stollwerk cukorkát rejtett a figyelmes gyáros.