Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)

1988-09-09 / 37. szám - Faragó Vilmos: Csodáink • TElevíziókritika • Kalendárium (12. oldal) - Kabdebó Tamás: Izmir • vers (12. oldal) - Budai Tibor: • rajz (12. oldal) - Lévai Júlia: Johan von Köppen korvettkapitány csasztuskái • zenekritika (12. oldal) - Frank János: Felemás nosztalgia (12. oldal)

FARAGÓ VILMOS: Televízió Csodáink Terhessége harmadik hónap­jában rácsodálkozott a képer­nyőre, mert Hacki Tamást lát­ta és hallotta megjelenni rajta. „Bárcsak születendő gyerme­kem is ilyen szépen tudna majd fütyülni!” — sóhajtott az as­­­szony. És mit tesz isten? Isten azt teszi, hogy a gyermek szé­pen tud most fütyülni. Áll a kamera előtt Nógrádi Tünde, szőke leányka, és fütyül. Csü­­csörítés nélkül, akárcsak Hacki Tamás. Nógrádi anyuka egyike azok­nak, akik válaszoltak a Kalen­dárium című ismeretterjesztő magazin felszólítására: jelent­kezzenek levélben, akik úgy tudják, hogy velük csoda tör­tént. Csodás megmenekülés pél­dául vagy gyógyulás. Azok is jelentkezzenek, akik részesei vagy tanúi voltak természeti csodának, s ami ennél is gyako­ribb, isteni beavatkozásnak. A Kalendárium két műsorvezető­je, Radványi Dorottya és Vá­gó István szerint sok levél ér­kezett, azzal a kíváncsisággal ültem hát végig az adást az el­múlt hét keddjén, hogy megtu­dok valamit önmagunkról. Nem a csodák tudományos magyará­zatára voltam ugyanis kíván­csi, noha Greguss Pál biofizi­kus és Király József pszicholó­gus azért ült a stúdióban, hogy minden titkot megfejtsen. Vala­ha kígyóvá vált bot és fordítva, borrá a víz, élővé a halott, égi hang szólt a csipkebokorból, be­szélni kezdett a néma, járni a lábatlan és sugárzó nőalak je­lent meg barlang szájában, fák lombjai közt balga gyermekek szemei előtt. Milyenek a mai csodák, a század és ezredvég magyar csodái ? mindig olyan csoda Mindenkivel történik, amilyenre vágyakozik, amilyen a helyzetéből, sőt a karakteré­ből következik, a csodák úgy­szólván testreszabottak. Milyen csodákra vágyunk ma? Fogadjuk el, hogy a műsor­ban szereplő Nógrádi anyuka és társai a levélírók sokaságát képviselik. A levélírók pedig a mai magyar népességet. És ak­kor a következő csodák estek még meg — a kislány füttytu­dományán túl — velünk: Egy hölgy elveszítette gyűrű­je értékes kövét, s mert sehol sem találták, kapott egy szépet, ám értéktelent helyette. Történt pedig, hogy az új kő leesett és az asztal alá gurult. Hajolnak érte, s — mert úgy látszik, ré­gen nem takarítottak — mit találnak közvetlen mellette a szőnyegen? A régi követ, Hoffer Tamás általános isko­lai tanuló kerékpárra pattant, s boldogan karikázván azt vette észre, hogy elveszett pumpájá­nak nehezen beszerezhető gu­mitömlője. Amikor aztán vis­­­szafelé karikázott, leejtette eső­kabátját is. Megállt tehát, hogy a kabátot fölvegye, és mit ta­lált meg közvetlenül mellette az úton? A gumitömlőt­ Bakonyi József katolikus lel­kész egyedül volt otthon, ami­kor rosszul lett. Nem fohász­kodott segítségért, kit látott meg mégis az ablaküvegen át? Hozzá igyekvő orvos barátját. „Véletlen volt, de én felülről jött segítségként — mondta a lelkész,éltem meg” Molnár Istvánná azon kapta magát, „valaki diktál” neki. Természetesen „föntről”, „oda­­átról”. Valahányszor meghallja a diktáló hangot, leül és írni kezd. Százötvenöt füzetet írt már eddig tele. Ennyi. Vagyis: gyűrűkő, gu­mitömlő, orvosi segítség, dik­táló hang. A kő és a tömlő pimf csoda. Az orvosbarát ér­kezése szimpla véletlen. A dik­táló hang egészen közönséges eset, minden költővel előfordul. Ilyen fantáziátlanok vagyunk? Ilyen szerények? Vagy annyi­ra nagy a baj, hogy már csodá­kat sem várunk? Elhangzott még egy történet, azért hagytam a végére, mert reménykeltőbb az előzőeknél. A televízió csodatévő hatalmára, illetve rejtett hasznára, lehet következtetni belőle. Mlado­­niczky Béláné mesélte: ku­tyájuk békésen aludt a la­kásban, majd hirtelen felug­rott, kirohant az előszobába és hason csúszva vinnyogni kezdett. Este fél nyolc volt, két nap múlva tudták meg, hogy a távol élő mama meghalt. Természetesen akkor, amikor a kutya vinnyogni kezdett. Igen — mondta Greguss Pál biofizi­kus —, a kutyák nagyon érzé­kenyek. Voltaképp a legtöbb állat érzékenyebb az embernél.­­Köztudomású, hogy ahol meg­jelenik a televízió, ott kipusz­tulnak a patkányok. Ezt mond­ta Greguss Pál, és körbehordoz­­ta tekintetét a stábon. LÉVAI JÚLIA: Johan von Koppen korvettkapitány csasztuskái A Hungaroton legszórakoztatóbb kiadványai azok a madárlátta ku­riózumok, amiket egy régész buz­galmával ástak elő a zenetörténet nagy korszakainak félárnyékos pa­gonyaiból. Mértéktartó, nemzetközi színvo­nalon kiállított tasak, „1st Re­cording” embléma, Antiqua már­ka és egy körülbelül három és fél ember által ismert zeneszerző ne­ve. Meg kell venni. Az ember nem maradhat le például Johan Hel­­mich Roman ünnepi kantátáiról. Vasárnap délután a legjobb hall­gatni az ilyen lemezeket, löncs és diner között, és célszerű közben a lemezhez csatolt három nyelvű szövegeket olvasgatni. J. H. Roman 17. századbeli svéd zeneszerző, londoni iskolákkal. Szövegírói jelentéktelen költők, akik megrendelésre vagy magán­­szorgalomból, valószínűleg nagy ru­tinnal ontották emelkedett hangú royalista dicshimnuszaikat. A borí­tón olvashatjuk, hogy egyikük, bi­zonyos von Koppen, nemesi rang­ra emelkedett korvett-kapitány bátor katona volt, aki „költőként elsősorban az önmaga számára írt sírfelirat révén vált ismertté”. Nincs ezen mit csodálkozni, Ma­gyarországon is jártak bátor kato­nák, akik hosszú időre meghatá­rozták a hazai kantáta termés szö­vegeit, sőt még a zenéjét is, bár kétségtelen, hogy például Gavrilov őrnagy, a magyar zeneszerzők ven­dége 1949-ben nem tartott igényt saját versei megzenésítésére (csak azt mondta meg, hogy másoknak hogyan kell írni). Sajátos módon Koppen kapitány szövegei mégis asszociációkat vált­hatnak ki a gavrilovi idők kantá­ta- és csasztuska szövegeiben jár­tas hallgatókban. Különösen, ami­kor azt olvassuk: „Ó drága Fri­gyes, Orcád csakis jóságos pillan­tásokat sugároz. Ugyan, ki távozik boldogtalanul tőled (?) (...) Sze­med olyan, mint a napfény, Mely hegyre és völgyre sugároz (...) Hatalmad kegyességre használod. (Mind:) Ezért vagy örömünk és az ország gyönyörűsége”. Vagy: „A földműves látja, hogy pénz nélkül Gazdagon élhet, És elégedetten vi­dám énekre gyújt”. Ismerjük be, van valami báj abban az idealiz­musban, amelynek úgy látszik, minden korban és minden háború után meg kell születnie, s amely szerint bizonyos esetekben vidám énekkel is jól lehet lakni, csak na­gyon kell hinni a pénz nélküli gazdagság eszméjében. Persze, azért ez más világ volt. A zeneszerző például két király — XII. Károly és I. Frigyes — ural­kodását is zökkenőmentesen át­vészelte, sőt, mindkettőnél a „tá­mogatott” kategóriába tartozott. Pályája úgy kezdődött, hogy a 21 évig háborúskodó és szerencsétlen véget ért XII. Károly még török­­országi bujdosásai közepette is gondot viselt rá, hogy a tehetséges kezdőnek öt évre elegendő „ösztön­díjat” utaljanak ki, londoni tanul­mányaihoz. Roman akkor tért haza, amikor a svéd-orosz háború befejezése és a nystadi béke nyugalmat és fel­lendülést hozott Svédországnak. Nincs hír arról, hogy Londonból, Händeltől és Pepushhtól hozott tu­dását, a korabeli európai barokk ízlésnek megfelelő stílusát kozmo­politának bélyegezték volna, pedig zenéjében svéd vonásoknak nyoma sincs. Mégis ő lett „a svéd zene atyja”, hiszen módjában állt pezs­gő koncertéletet és zeneiskolákat szervezni. Roman tehát előbb pénzt, lehetőséget és alkotói szabadságot kapott, s csak azután volt nagyon hálás... A lemezen hallható kantáták (Újévi és Születésnapi) a kor gá­láns stílusának kellemes kis da­rabjai, merészebb megoldásokat legfeljebb a díszítések hosszadal­masságában alkalmazva. Egyébként semmiben sem különböznek bár­melyik recitativókból és Da Capo áriákból álló, nagy hangszerelői tudással megírt korabeli darabtól. A két énekest, Maros Ilonát és Szitányi Bélát a magyar mezőny­höz szokott füleknek felüdülés lesz hallgatni: az összes ilyenkor szo­kásos elviselhetetlen manirt — he­­hezés, huhogás, öblögetés — sze­rencsésen nélkülözik. A baritonis­ta Szilágyi, meleg színeire különö­sen érdemes figyelni. A korhű , hangszereken játszó szombathelyi együttes, a Capella Savaria kar­nagy, Németh Pál) és az ének­­együttes zenélésén sok és míves munka nyomai érezhetők. Ha va­laki feltétlenül nagyon kritikus fül­lel szándékozik hallgatni e lemezt, biztosan észre fogja venni: egyné­mely tipikus csapdákba ők is be­leestek (a hosszadalmas melizmák lelassítják a zenészeket. A zenekar utólag hangsúlyozza a frázisokat, nem nekiindítja, hanem a „végén nyomja” a dallamot, amikor az már javában szólna, ha hagynák. Az énekkar pedig a magasabb régiók­ban befullad­. Ám félre a szigorú kritikus fü­lekkel. Ez egy jó hangzású, szim­patikus és szórakoztató lemez, még kemény inflációs időkben is. KABDEBÓ TAMÁS: Izmir Konstantinápolyból: Istanbul: „Majallah” — kértük az Istentől. Háremben görög lányt bibiz­lám Bizáncot meghágta az izlám. Izmirben egy kedves, jó török kalauzként mellettünk sündörög Bábeli sokaság kavarog Európa, Ázsia, arabok. Megmutatja a leglényeget Bazárban a perzsaszőnyeget Nagy Sándor várát fönn a hegyen S hogy a kis túra kerek legyen — A kalauzom büszkén nevetett — A helyet hol Homér született. Izmir — így én — akkor Smyrna volt E földön még ógörög honolt. Türköm megigazítja fejét Égnek emeli mindkét kezét: „E földön honos az őstörök Még régebben mint az ógörög És eldönthet ez minden vitát Östürkök éltek itt, hettiták! S az eposzköltő O­mér Aga? Bár görögül írt de török volt állaga.” Budai Tibor rajza Felemás nosztalgia Újra megjelent a Szent Ist­ván sör, jó drága, de legalább az íze is jó. Újra gyártják a Dreher sört is; én ugyan nem ismerek rá benne a régi ízeire, szerintem jobb volt, amikor még „dreer”-nek ejtették, nem úgy, mint most — szök­é­­s­ben-hosszában — „dreher”­­nek. Inkább az olasz Birra Dreher-re emlékeztet ez az új sör, jobban. De nem gasztronó­­miai értekezést írok, hanem al­kalmazott grafikai bírálatot: a fenti sörök új címkéit megol­datlannak, bágyadtnak találom, az eredeti Szent István fej­raj­zát vagy a Dreher név gót be­tűit lerontja a modern grafikai körítés. Felemás nosztalgia ez, csak az áru nevét támasztot­ták föl, de nem vették elő a régi vignyettát. A grafikusmű­vésznek szép feladata volna egy régi rajz adaptálása is, olyas­mi, mint amikor a klasszikus festményt, vagy a katedrális színes üvegablakát resturálják. Volt bája az egykori kemény, akadémikus rajzoltatásnak is, manapság amúgy is a levegőben van a tradíció. Miért kell egy régi remek emblémát minden­áron megújítani, a jót rosszra vagy éppen közepesre cserélni? Jó néhány éve megglosszáztam a dohánygyárat, hogy Végh Gusztávnak a háborút is túl­élő Symphonia cigaretta do­bozrajzát — megtartva a hang­szer jelképét — áttervezték. Az áru, a cég, intézmény rangját emeli, hitelesíti, mintegy nő­­nemeséget ad neki, ha a címe­rén is látják, milyen régi a családfája. Gondoljunk a John­nie Walker címkéjére, vagy a Coca-Cola Art Nouveau felfo­­gású betűire és üvegére; gyár­tóiknak eszükbe se jutott va­laha is modernizálni ezeket a régi bevezetett jelképeket. Valamikor, a harmincas években a Ford is, a Fiat is szakított a hagyományos gyárt­mány­jelzéssel, aztán két évti­zede észbekaptak és a régieket használják megint. A Ford a fekvő ellipszis, a Fiat a kerek zománctáblácskát. Tudták, hogy az amúgy is remek autóiknak a patinás jelvény még inkább emeli a tekintélyét, sőt ez újabb reklámkampányra ad módot. A régi lett az újítás. Csak azt sajnálom, hogy — mindkét gyár­­ az eredeti, szecessziós, lila színt megváltoztatta. Túl „lilának” találták? A gömbölyű Unicumos üve­gek is szerencsésen átvészel­ték a háborút, megmaradt a híres vöröskereszt jelzés, olva­som, hogy még a régi Zwack nevet is visszakapják, s a régi receptet. Utóbbira nem vá­gyom, a mai Unicum igenis erősebb, fűszeresebb, mint a ré­gi jó időkben volt. Lám a Ger­beaud a családnévvel a korhű grafikát is visszahozták eklek­tikus díszbetűivel, ez a cégér, ez van a csokoládén, a csoma­golópapíroson is. Bár úgy em­lékszem, azelőtt a csomag még ennél is elegánsabb volt: tisz­ta fehér selyempapírt használ­tak, s csak egyetlen egyszer ütötték rá az emblémát, lila bé­lyegzővel. Az utóbbi évtizedben divat­ba jött új városcímerek terve­zése, a modern grafikusok csi­náltak is egy pár jó tervet. De minek. Hiszen megvolt már az egykori. Győrött láttam a fris­sen felújított városháza tor­nyán az ősi címert, örültem ne­ki. Úgy látom, Budapest cí­merét sem szégyellik már, de miért hiányzik az a két kedé­lyes címertartó sárkány a vil­lamosok oldaláról? A pajzs po­zitív már, de a sárkány reak­ciós maradt? Indokaimon felháborodva, itt és most javaslom, hogy a MÁV szedje elő az egykori, meghatóan régimódi, tisztelet­reméltó precizitással megterve­zett jelvényét, a szárnyas vas­kereket. Ők is újítottak, a mostani embléma — kör és két egyenes áthatása — a gyorsa­ságot szimbolizálja vagy azt, hogy a vonat bemegy az ala­gútba. Mindenesetre unalmas, szimpla ábra ez. A dús tollaza­tú szárnyaskerék jobban illenék az Eiffelék Nyugati Pályaud­varához vagy a nosztalgia-vo­natokhoz. Még az idegenforga­lomban is jótékonyan bizonyí­taná a Magyar Királyi Állam­vasutak tisztes múltját, tisztes korát. Hogy drága az átállás? A vagonokat olykor újra kell festeni amúgy is, a vasutasnak is kell majd új sapka. Menet­rendet meg minden évben nyomnak. Barátaim megleptek a múlt­kor egy doboz Franck kávéval, rajta a jellegzetes dőltbetűs fel­irat, meg a kávédaráló, Zág­rábból hozták. Ott őrzöm a konyhakredenc tetején, a kerti törpém mellett Meg nem kós­tolnám ugyan, inkább Nesea­­fét iszom, de ha már pótkávé, szebb emlékeim vannak a Szent István cikóriáról, mert abba egy kis csomag magyar stoll­­werk cukorkát rejtett a figyel­mes gyáros.

Next