Élet és Irodalom, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-24 / 8. szám - Tóth Bálint: Fodor Andrásnak • vers (15. oldal) - Kovács Zoltán: Kapcsolatteremtés a Dunán • széppróza (15. oldal) - Fodor András: Zuhanás | Átutazóban • vers (15. oldal) - Szécsi Magda: rajza • kép (15. oldal)
TÓTH BÁLINT: Fodor Andrásnak Hatvanadik születésnapjára Kérdő mosollyal, félrebillent fejjel, táskádban száraz szamorodni, jössz, jössz a téren, pontosan, időben, miként ígérted, Bandi. Festina lente ... Hány téren, úton, lápon vágtál át s mégis legjobbkor érkezvén lagzira, párbajra, temetésre, döntse el majd az utókor. Késtél? Tán késésed is erény lesz e könyöklő korban, időzített bomba, kinek csontjában, szerkezetében felezi, méri az időt a foghatatlan s eldönti mikor robban. Valami szellemi DNS működik benned, s tévedve se téved, formál szavakat, verset, ítéletet, ha nem ma, tán száz év múltán igazolja az élet. Mert vagy: okos, s a fortélyos igazságra különösen fogékony, kinek látását el nem veheti, se maszlag, se mákony, sem a „szeszi”. S nem tudom, van-e egy is köztünk, ki a képre, zenére, szoborra, térre, a láthatóra, s a ritmus- s dallamkatedrálist árkádóló időre ilyen fogékonyan hajolna. Mert a forrás felett csak addig áll a szarvas, míg ajkát, nyelvét belé nem meríti, a mű, a Mester, a nép előtt meghajtasz erejük magadba szívni. Majd a tanítvány, így lesz tanítóvá, hány ifjú előtt, irtva a gazt, liánokat és önkényt, bozótkéssel hadakozván vágtad az ösvényt. Sőt nem csak ifjak, meglett férfiak előtt is, minek sorolnám: hányan vagyunk, akad nálad idősebb is, kinek igazáért golyóálló inget öltöttél, egy általad s általunk is undorítónak ítélt „vitézi” tornán. Hol sebet osztani nem, csak kapni lehetett, hol, ha győztél. „Vesztett!” jött az arctalan égből, s viselhettük a sanda ítéletet. Ma más világ van. Ma más világ van? Belekábul az ember, meddig, s hány mahout-ot hordunk a nyakunkban , elefántnyi türelemmel? Mert tévednek azok, akik azt hiszik, hatvan évvel a nyakában már felejt az ember. Mi már cirkuszi elefántnak nem megyünk el, barátom, s elnézzük a tűzkarikán átugró tigrist, de ha kell, az Alpokon átlábalunk így is. Ha lesz Róma, ki ellen felinduljunk, ha lesz Karthágó, bár örök vesztes. „A győzelem hasonlít a halálra” ... — nem: „Vae victis!” — a mi jelmondatunk ez lesz! Mint a lucfenyő, mint a borbolya, mint a tölgy- s bükkfacsemete növekszik, kérlelhetetlenül, s nincs erő soha melytől a levél nem föl a fénybe, a gyökér meg a mélybe törekszik. Innét soha! ki nem tép sem Európa európai acéllal s piperével, de régi e nóta! Se ki nem tép, az ősanya, áldott Ob, s Jenyiszej a honfoglalás óta! Hidegen és okosan, élesen, mint a finn tőr, itt nincs idő a töprengésre: — boldog-szomorú Helsinger — LENII — ez a parancs. S víni nem mérgezett karddal, kardunk segítse az angyal, meg az Isten, nem más, segítsen bennünk: András! Budapest, 1989. február 20.' tiBl&iÜ KOVÁCS ZOLTÁN: Kapcsolatteremtés a Dunán Itt, a műegyetemi rakparton, a Goldmann téri lépcsőknél, ahol a Margitsziget utáni enyhe kanyarulat miatt a sodrás erősebben csapja a vizet a kövekhez, nemcsak mocskos, de büdös is a Duna. Ilyenkor télen a szokottnál is büdösebb. A csatornanyílásból pedig egyenesen tésztaszag árad, ez már nehezen viselhető. A sirályok persze most is peckesen lépdelnek a nyílásból kisodródó tejeszacskók, műanyagpoharak és megnyúlt kotoncok között, csak most maguk is feketék a kosztól. Vagyis pontosabban csak a hasuk fekete, a szárnyuk meg szürke. A fejük viszont már egészen fehér. Vasárnap délelőtt van, meglepően nagy a csönd, az előbb több irányból is megszólaltak a harangok, tíz körül járhat. Közelebb a hídlábhoz két idősebb ember horgászik már kora reggel óta. Szinte biztos, hogy nem fogtak semmit, ami egyáltalán nem meglepő, legalábbis természetesebb annál, mint hogy a Duna partján egyáltalán vannak még pecások. Amikor néha kitekerik a zsinórt nyúlós, takonyszerű anyagot csévélnek az orsóra, oldhatatlan celluloid származékot, ami erősen tapad mindenre, beborít fenékólmot, horgot, eresztéket — ugyan mi élhet meg ebben a vízben? Tíz óra után néhány perccel két terepzöld katonai rácsó tűnik föl a Margit-híd felől, nem hirtelen, inkább váratlanul. Mozgásuk egyenes irányú, egyenletes, minthogy a víz sodrával jönnek. Hangtalanul csorognak lefelé. Az egyik horgász előrelép, hogy kijjebb tekerje a damilt, hosszú viharkabátja suhog, könyékben minden mozdulatra robajszerűen gyúródik — tényleg hatalmas a csönd. — Vércse! Halassz engem? A hang váratlan, felrázó és kijózanító. Terjedése minden logikát és törvényt felborít: egyre erősödik, így söpör végig a part felé, s megpattan a rakparti lépcsőkön, és valahol a műegyetem belső épületének falán hal el, nagyot puffanva. És még egyszer: — Vércse! Vércse, miért nem jelentkezik? Jelentkezzen, vétel! A két rocsó közti távolság legföljebb tizennyolchúsz méter. Már a csatornanyílás magasságához érnek, jól kivehető a két tiszt arca, fejükön terepzöld fejhallgató, már a két fülest összekötő vékony fémpánt is látható, amint belapul a hajukba. — Forgalmaznak — szól a kövérebbik pecás a viharkabátos felé, de halkan, mintha a forgalmazó híradós tiszt puszta látványa is titkos volna. — Híradósok,ott a fejükön a hallgató. — Vércse! Vércse, miért nem válaszol? — kiált megint az egyik, az Irinyi utca felől emberek érkeznek, a híd lábánál visszafordul egy család. — Sólyom! Sólyom! Itt Vércse, miért nem jelentkezik vétel. Ha nálunk ketten forgalmaznak, akkor az egyik nem lehet más, mint Vércse, a másik meg menthetetlenül Sólyom. A hídlábhoz érkezve Sólyom újabb kísérletet tesz: — Vércse! Vércse, jelentkezzen. Csavarja azt a barna gombot jobbra, egészen koppanásig — mondja üvöltve, aztán csendesebben: — Ki az a faszinger odaát? — és a vízbe köp. Vércse már egészen közel csorog a part mellett, jól látható, a madárfejű fiatal hadnagy fején, a jókora fülhallgató. Valószínűleg nemcsak a hallásban, de az oldalirányú kilátásban is akadályozza. Elhagyták már a szilikát tanszék magasságát, amikor megszólal a viharkabátos: — Kötelékben jönnek. Ez már kötelék. Ha két katona együtt megy, az egyik már parancsnok — mondja halkan, mintha tán a kötelék puszta látványa is titkos volna. — Vércse, az istenit magának! Jelentkezzen már, hallja? Vércse! — Sólyom, itt Vércse! Utasítást kérek, vétel. — Pólyák! Pólyák őrmester nézzen már erre! — A fekete hadnagy most már fölváltva kiabál a mikrofonba meg csak úgy át a rocsóba, de Pólyák láthatóan nem hall és nem lát oldalra. Hisz a rábízott a technikában. — Vércse, álljon meg! Vércse! Állítsa be a frekvenciát! A frekvenciát! Vércse...! — TEK 100-assal dolgoznak a gyerekek — mondja a viharkabátos. — TEK 100-assal — ismétli —, istenem, de sokat forgalmaztam én is — mondja emlékezőn, s amint a két rocsó után néz, el is érzékenyül. Azok már a Boráros tér magasságában járnak, a lágymányosi kavicshegyeknél, amikor a másik pecás megszólal: — Igen, kapcsolattartás az egységek között. Az nem mellőzhető. Anélkül megbénul minden. A hangok a Déli-összekötő híd irányából érkeznek, már foszlányokban, alig kivehetően. Sólyom még mindig Vércsét hívja, Vércse pedig utasítást vár. De tán az mégsem lehet, hogy így hagyták el Mohácsnál Magyarországot. 19S9. FEBRUÁR 24. FODOR ANDRÁS: Zuhanás A lépcsőház elfeketült s nem volt egyéb csak a lépcsők goromba márvány fogazata s körben, kellékek hosszan visszhangzó, ijedt csörömpölése, széttört szemüveg hideg szilánkesője és a leszakadt karóra ... Lapján az elakadt idő. Ott feküdtem hanyatt. Szemhéjam, arcom, ingem csupa vér, bal vállamban a homorú, kitéphetetlen fájdalom húzása. Ahogy fölém hajoltatok, a testvérirgalom döbbenetéből pillanatra megláttam, milyen abszurd, milyen hazárd-bizonytalan marionett-szökdécselés a nemlét paravánján — ez az egész, ahogy vagyunk. Átutazóban A munkatársak megörülnek a váratlan betoppanásnak. Andris szokásosan már húzza is mellém a széket, kevés szóval de pontosan fog össze minden érdemes hírt, leolvas rólam minden változást. A Palota előtt kint, egy percre elgyönyörködöm a vágott fű, a lombbal teli völgy napfényben fürdő fészek illatában. A tér padjairól szemembe gyűjtöm elmenőben az égre feszülő eleven arcok, vállak mezítlen örömét. A Metró hűvös üregében valaki fiatalasszony köszönt, vidáman körbemutat, hogy most aztán vele együtt négy hozzám láncolódott nő fogságába estem. Fogalmam sincs mióta, honnan ismerjük egymást ennyire, de ő olyan évődő-kedvesen forgatja rám bizalmát, megkérdezni se merném, végtére is hová szállunk e lépcsőn. Eurüdiké? Szécsi Magda rajza aiéin 41 [UNK] im