Élet és Irodalom, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-31 / 13. szám - Hegyi Béla: Pócspetri előtt • publicisztika (5. oldal) - Pinter József: rajza • kép (5. oldal)
HEGYI BÉLA: PÓCSPETRI ELŐTT 0 Mi előzte meg Pócspetrit? Mi vezetett a tragikus színjátékhoz és a megrendezett perhez, egy falu kollektív elítéléséhez? Legalább három ok: 1. a katolikus egyházi vezetés troglodita magatartása, 2. a Rákosiék által szított indulatok, az indulatok mélyén megbújó koncepciók, 3. a szélsőségekbe torkolló egyházellenes sajtókampány, a túlhevített kritika. A felszabadulás után mind sürgetőbben vetették fel a koalíciós pártok és a közvélemény hangadói, hogy a katolikus egyház vezetői tartsanak önvizsgálatot, nézzenek szembe az egyház múltban játszott szerepével, s különös nyíltsággal elemezzék az egyház magatartását a második világháború idején. A második világháború ismét megmérettetést jelentett az egyház számára, mint a történelem sok más kataklizmája. Az intézményes egyház azonban — enyhén szólva — közömbös, részvétlen volt a magyar nemzet szenvedései iránt, az üldözött és elhurcolt zsidó tömegek, baloldaliak és a cigány nép nélkülözései iránt. A közvélemény éppen ezért elvárta, hogy az egyházi vezetés határolja el magát a reakció mindenfajta megnyilvánulásától, s elismerve vétkeit és mulasztásait, amiket a szeretet parancsa ellen a múltban elkövetett, vegyen részt az ország újjáépítésében, a demokratikus közélet megteremtésében. Sokan látták mindennek jogosságát és fontosságát katolikus oldalról is. A vallásos emberek többsége azt kívánta, hogy az egyház végezze el szigorú belső analízisét, és keressen tisztes kiegyezést az új renddel. Hangot adtak ebbeli véleményüknek papok, szerzetesek — főként a bencések, piaristák, ciszterek közül —, megfogalmazták a tisztázás és a továbblépés igényét írók, újságírók, politikusok is — Parragi György, Balogh István, Rónay György, Mihelics Vid, Márkus László és mások, a világi és a katolikus sajtó hasábjain egyaránt. Figyelemre méltó ebből a szempontból az Új Ember 1948. január 18-i vezércikke, mely nyíltan, elfogulatlanul beszél: „Az együttműködés nemcsak lehetséges, hanem a történelem sokszoros tanúsága szerint egyenesen kívánatos, hanem éppen nélkülözhetetlen, ám a hatalmi szóval és nem egyezkedéssel való megoldás eleve járhatatlan út...” A cikk pozitív programmal válaszol az egyházat ért vádakra, és igyekszik az egyházon belül feszülő ellentéteket csillapítani. Hat pontban foglalja össze a megújulásra törekvő katolikus tábor állásfoglalását: 1. az egyház a köztársasági államforma alapján áll. A Vatikánnal kötendő konkordátummal a magyar köztársaság megszilárdítását óhajtja; 2. kész segíteni a nép érdekeit és a haza javát szolgáló változásokat; 3. részt vesz 1848 emlékének megünneplésében; 4. az egyház tudatában van annak, hogy a történelem során földreformot még soha vissza nem vontak, tehát a magyar földreformot sem lehet visszavonni; 5. minden erejével támogatja a hároméves terv megvalósulását; 6. elítéli a háborús uszítás mindenfajta jelentkezését és mindennemű spekulációt egy új háború kirobbanására. Hiába próbálkoztak azonban a tárgyalások hívei, próbálkozásaik és kezdeményezéseik minduntalan Mirtdszenty József makacs ellenállásába ütköztek. Jóllehet mindössze három évig, gyakorlatilag 1945 októberétől 1948. decemberéig viselte az esztergomi érseki méltóságot, elvileg 1973-ig — az amerikai követségről történt külföldre távozásáig — a magyar egyház feje volt. A hercegprímást nemcsak ultrakonzervatív, legitimista elvei és túlhaladott egyházkoncepciója akadályozták abban, hogy a hazai viszonyokról a valóságnak megfelelő képet alakíthasson ki, hanem a hatalom megragadásáért, a népi demokratikus átalakulásért folyó harc olykor törvénytelen módszerei, az elharapózó torz, szektás jelenségek is növelték ellenszegülését. A vezetés dogmatikus gyakorlatot állított szembe Mindszenty dogmatikus gondolkozásával. Tevékenységének mérlegelése évtizedek óta nélkülözi az objektivitást. Hosszú ideig csak sommásan ítélkeztek fölötte, néha egyenesen dicséretesnek minősült becsmérlése. Nem válik a magyar történeti kutatás és politikai irodalom javára, hogy mindmáig nem készült róla egy minden apologikus egyoldalúságot kizáró, történeti kontextusba ágyazott életrajz, hogy hiányzik a minden sematikus, egysíkú ábrázolástól mentes Mindszenty-portré. Mindszenty elődeihez híven igényt tartott a „legfőbb zászlósúr” címére, s közjogi méltóságát gyakorolta is a politika színterén, egy régi törvény alapján, melyet 1949-ben érvénytelenítettek. Nézetei, cselekedetei sok zavart és kárt okoztak az éledő új magyar társadalomnak, mert a politikailag együttérzők és az új rendben talajt vesztettek tömegeit vonzották köréje. A kialakult szituációt a Fáklya 1947. november 2-i száma így ítélte meg A katolikus politika nyugtalan útja című cikkében: „Mindszenty bíboros tábora nagy, de nincsen politikai vezérkara. Pedig most ismét itt a történelmi pillanat, amikor a magyar katolicizmus elindulhat a helyes úton. Táborában vannak igazi hívők, áradnak feléje olyanok, akik megtisztult kereszténységet vágyakoznak s keresik az utat, de sodródnak feléje a demokrácia ellenségei is ... Tőle függ, hogy milyen arculata lesz az elkövetkezendő években a katolikus közéleti mozgalmaknak. Válogassa meg tanácsadóit, s inkább a katolikus népmozgalmak nagy halottaitól fogadjon el tanácsot, mint azoktól, akik az elmúlt években a nagybirtok és nagytőke árnyékában éltek, és Bethlentől egészen Szálasiig: igen jól éltek!” A prímás híján volt ugyan a politikai realitásérzéknek, az általános nemzetközi helyzetet rosszul mérte föl, a tényekből hibás következtetéseket vont le, egyházféltése mégis reálisnak, aggodalma a vallás és az egyház további sorsáért helyénvalónak bizonyult. Az események hazai ellentmondásosságát legtöbbször csak fokozta közszerepléseivel, fellépéseit a koalíciós kormányzat egyértelműen az államrend elleni provokációknak tekintette. A történeti hűségnek azonban tartozunk azzal, hogy tárgyilagosan megállapítjuk: még a konfliktusokat teremtő közszereplései folyamán is, jóllehet az ellenkező oldalról tette, nem egy esetben emelte föl szavát azokkal szemben, akik „önző törekvéseket takaró jelszónak” használják a demokráciát s „föltetsző tévelyek” mögé húzódnak, mihelyt a felelősség kérdése felmerül. Nem lehet elvitatni tőle, hogy emberi jogokat is védelmezett a szlovákok és a svábok erőszakos kitelepítésének ügyében, a B-listázáskor, mely emberek ezreit fosztotta meg egyik pillanatról a másikra munkahelyüktől; hogy etikai kifogással élt, amikor kétségbe vonta az 1947-es kékcédulás választások szabályosságát. Mindez természetesen nem menti a bíboros haragvó indulatait és szónokias dekadenciáját, de tényszerűségével óv a túlzásoktól, s mindenképpen adalék egy leendő teljesebb, összetettebb Mindszenty-képhez. Gyárfás Miklós ezt írta a Haladás 1948. november 25-i vezércikkének — Élőket nem gyilkolhatnak — halottakat ölnek... — befejező részében: „Egyre több aggodalommal fordulunk az egyház felé, és most is leszögezzük: mi sohasem fogjuk gyűlölni a vallást, egyetlen vallást sem, hiába követnek el az emberi béke és egyben a vallás lényege ellen olyan cselekedeteket egyes személyek, amelyek a tömegekben komoly és szükségtelen ellenszenvet váltanak ki. Mi csak azok iránt táplálunk rokon érzéseket, akik az értelem méltóságával szállnak vitába vallások szempontjaival, de sohaa sem adjuk át magunkat romboló indulatoknak. El kell választani a vallást mindazoktól a tettektől, amelyeket ma egyházi pozíciójukban némelyek elkövethetnek. A harc még mindig elkerülhető, de a békét nemcsak a népi demokrácia és az egyház között kell megteremteni, hanem azok között is, akik ma már csak a rosszat és csak az ellenszenveset látják az egyházak működésében.” A cikk szerzője ellentmondásba keveredik. Egyfelől azt állítja, hogy szó sem lehet egyház- és vallásüldözésről, másfelől viszont megjegyzi, hogy most már azokat is meg kellene békíteni, akik minden rosszat és ellenszenveset az egyházak tevékenységében vélnek fölfedezni. Nem követhette Gyárfás figyelmesen az eseményeket, az események láncolatát, mert azok akkor már tényszerűen bizonyították a gyűlölködés erősödését, az egyház- és vallásellenes propagandahullám emelkedését. Hadd idézzünk emlékeztetőül két passzust a Haladás 1947. július 20-án kelt számából: a „Kételkedünk abban, hogy azt jóhiszeműséget és lojalitást, amellyel a kommunista párt az egyház felé fordul, egyházi oldalról jóhiszeműség és lojalitás fogadja ... Mi láttuk az egyházat az ellenforradalom megalapítójaként és sárkányölő bajnokaként: átéltük az ellenforradalom negyedszázadát, amely valójában osztatlan egész volt, s még akkor is az 1919-es terror sugallatát követte, amikor nyilassággá fajzott... Veszélyesnek tartanók, ha a demokrácia olyan engedményeket tenne, amelyeket a klerikális ellenforradalmiság használhatna ki a maga céljaira.” „Az ellenforradalom egész kultúrpolitikáját döntően az egyház sugalmazta és irányította... Az a konzekvens harcmodor, amely tömegek minél nagyobb butaságában látja korlátlan befolyásának garanciáját, a demokrácia két éve alatt sem változott... A fakultatív vallásoktatás és az egyházi iskola fokozatos háttérbe szorítása változatlanul életkérdése a demokrácia jövőjének.” A két világháború között több száz katolikus egyesület, párt, szövetség létezett az országban. Többségüknek már akkor sem volt igazán létjogosultságuk, mert jobbadán csak egy uralkodó szellemiséget akartak demonstrálni és a tömegekbe szuggerálni. Még kevésbé lehetett azonban 1945 után, amikor a katolicizmus elvesztette uralkodó hatalmi pozícióját, és mint vallást egyenlősítették a többi vallással. A klerikális reakció elleni felpumpált küzdelem viszont olyan méreteket öltött, hogy súlyos megpróbáltatásokat jelentett a lakosságnak. Kezdődött azzal, hogy feloszlattak minden katolikus munkásegyesületet, és volt tagjaikat a fasizmus vádjával kizárták az általános választójogból. Megszüntették a katolikus ifjúsági szervezeteket, köztük a népművelésben rangos eredményeket produkáló KALOT-ot és a nagy hagyományú cserkészszövetséget, s az elhangzott ígéretek ellenére sem engedélyezték új szervezetek alakítását, holott értelmes célú, együttműködésre kész közösségek alakulhattak volna. Aztán folytatódott később azzal, hogy — rágalmak, följelentések alapján — betiltották a hitbuzgalmi társaságokat, baráti köröket és kiadványaikat (teológiai szemléket, A Szív című lapot stb.) elkobozták. Akik tiltakozni próbáltak, azokat hónapokon át, jogos indok nélkül, őrizetben tartották, noha igazukat végül a kormányzat is elismerte — túlkapásnak minősítve a történteket. Válságosra fordult a katolikus nevelő és betegápoló rendek sorsa is, amelyek — különösen a szerzetesnővérek intézeteiben és a kórházakban — hosszú időn át értékes segítséget nyújtottak a társadalomnak. A „fordulat évére”, 1948-ra alaposan felkészítette a sajtó az országot. Főleg 1947 nyarától a különféle orgánumok a támadások, a vádak, a jogos és jogtalan bírálatok sorozatait intézték az egyház és a vallás ellen. A főkapitányság államvédelmi osztályán egyre-másra készültek a letartóztatási parancsok, az internálások, az ellenség ügynökeinek „leleplezései” és az összeesküvések „feltárása”, amelyeknek nem kis részben az volt a céljuk, hogy minél nagyobb félelmet gerjesszenek az országban, és a teljes kiszolgáltatottság érzését ültessék el az emberekben. A növekvő nyugtalanságot, az általános ijedelmet igyekezett csillapítani a Képes Figyelő 1947. november 29-i számának Fokozott államvédelem! című közlése, Rátkai Károly tollából: „Amikor a leleplezett politikai bűncselekmények jelentőségét és a felgöngyölítés által okozott riadalom konzekvenciáit vizsgáljuk, mindenekelőtt arra a megállapításra juthatunk, hogy államvédelmi szerveink jól végezték munkájukat ... Amikor tehát megelégedéssel szemléljük az államvédelmi szervek hatásos működését, nekünk csak az a megjegyzésünk lehet, hogy ezek a hatóságok még korántsem végezték el azt a munkát, amely a demokrácia boldogabb és békésebb jövendőjének biztosítása tekintetében reájuk hárul. Fokozott államvédelemre van szükség. S ha az ilyen államvédelmi munka újabb és újabb leleplező eredményei után bizonyos oldalról átlátszó tendenciával vetik fel a kérdést: »ki következik most soron?« — erre mi azt feleljük, hogy csak azoknak van okuk ijedelemre és rettegésre, akik a nyugatos szellem feltámadásának, a régi úri világ visszatérésének hiú reménységét hordozzák lelkükben. A józan, értelmes, dolgos és becsületes emberek nem vesztik el a fejüket, nem ülnek fel a politikai ködösítők rémhíreinek.Senkire sem kerül a sor« — írta Révai József legutóbbi cikkében. Hangsúlyozta, hogy a Magyar Kommunista Pártot nem kalandorok vezetik, hanem értelmes politikusok, akik számolnak a nemzet többségének hangulatával és akaratával.” A kellően előkészített, felkorbácsolt tömeghangulatban, az egyházi vezetés, de mindenekelőtt Mindszenty hercegprímás magatartására hivatkozva, adta meg a kampány intenzívebb és tudatosabb folytatásához a hivatalos hozzájárulást Rákosi Mátyás az 1948. január 10-én mondott beszédében. A kommunista pártfunkcionáriusok értekezletén a főtitkár félreérthetetlenül leszögezte: „A demokrácia ez évi feladatai között ott van az egyház és a népi köztársaság viszonyának rendezése... A magyar demokrácia eddig minden problémát, mely elé a történelem állította, megoldott. Amikor napirendre tűzi, végezni fog azzal a reakcióval is, mely az egyház köntöse mögé búvik... Mert legyünk tisztában azzal: a reakciónak, köztük az egyházi reakciónak, tervei megvalósításához Csak egy reménye van, a véres, pusztító háború, a magyar nép újabb százezreinek nyomora és pusztulása.” Ilyen felpiszkált, zaklatott légkörben, az indulatoknak ilyen felbolydulásában érkeztünk el 1948. június 3-hoz, Pócspetrihez. Mi játszódott itt le valójában? Mennyi az igazság? Mint azt Ember Judit megrendítően hiteles, tanúságtevő filmjéből megtudjuk, a következő: a helybeli plébános felbiztatta a falu népét, hogy ne engedjék államosítani az egyházi iskolát, mert az állami iskolában a vallás és az egyház ellen, ateistának fogják nevelni gyermekeiket, arra fogják tanítani őket, hogy az embert nem Isten teremtette, hanem állati ősöktől, a majomtól származik. A falu lakói tiltakozásul a községháza elé vonultak, ahol két rendőr igyekezett biztosítani a rendet és a nyugalmat. Váratlanul elsült egy puska, ki tudja, honnan s ki tudja, kinek a kezében, amely Takács Gábor rendőr szakaszvezető halálát okozta. Ennyi az igazság. A többi: hazugság, kitaláció. Minden további „tény” kiagyalt, előre megrendezett provokáció. Mindmáig nem derült fény rá, kinek az elméjében született meg ez az ördögi terv, s ki vagy kik dolgozták ki részleteiben is ennyire pontosan a végrehajtást. A korabeli sajtó úgy kommentálta az eseményeket, hogy azok szorosan összefüggenek az iskolák államosításáért folyó politikai harccal. A klerikális reakció Pócspetrin odáig ment, hogy fasiszta tüntetést robbantott ki, melynek során meggyilkolták Takács Gábor rendőrt. Déry Tibor öt nappal a tragédia után járt a faluban riporton. A látottakat-hallottakat, kusza és zavaros benyomásait, a tárgyat alig érintő észleleteit ekként összegezte: „Nem akadtam egyetlenegy emberre sem, aki szavával ne hazudtolta volna, létével ugyanakkor ne igazolta volna a másikét. Valamennyien egyetlen hatalmas ellentmondás mozgásában vesznek részt: egy évszázados rabság és egy szabadság összeütközésében. Létük minden porcikájával, eszméletük minden mozdulatával, idegeik minden rostjával egy megmerevedett közösséghez tartoznak, amelynek a külvilággal szemben első s egyetlen ösztönös reakciója: a védekezés. A külvilág minden szavára sötétséggel felelnek, sötétséget árasztanak magukból, mint a tintahal, sötétségbe gubóznak, mint a hernyó. Nem nézeteikkel antidemokratikusak, hanem az egzisztenciájukkal ... Alakoskodóvá, hazuggá, képmutatóvá akkor válik a lélek, ha hosszú ideig elnyomatásban van. A parasztság lelkére nehezedő évszázados nyomást a vallás csak levezetni tudta, de nem feloldani; a forradalmi demokráciára vár a feladat, a hosszantartó, bonyolult, keserves feladat, hogy megteremtsük számára a félelem nélküli életet.” Figyeljünk a dátumokra: Rákosi beszéde, mely voltaképpen jelt adott a tettleges leszámolásra, 1948. január elején hangzott el; az első látványos atrocitást június 3-án Pócspetrin hajtották végre, ez indította meg a politikailag és rendőrileg szervezett egyházüldözés folyamatát. Az év végén, december 26-án zajlott le a második látványos akció: a belügyi szervek az államrend iránti hűtlenség, a köztársaság megdöntésére irányuló bűncselekmény, kémkedés és valutaüzérkedés vádjával letartóztatták Mindszenty hercegprímást, Zakar Andrást, a prímás titkárát, Nagy Miklóst, az Actio Catholica országos titkárát, Beresztóczy Miklóst, az Actio Catholica budapesti titkárát és Baranyay Jusztin egyetemi tanárt. A magyar főpapot tehát ugyanaz a sors érte, mint a lengyel egyház fejét, Wyszynski bíborost, a prágai érseket, Berant vagy Erdélyben Márton Áron püspököt, ámbátor ők, más körülmények között a Mindszentjétől eltérő válaszokat adtak a kor és a politika kihívására Pintér József rajza 1989. MÁRCIUS 31. életés irodalqmI