Élet és Irodalom, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)

1989-03-31 / 13. szám - Hegyi Béla: Pócspetri előtt • publicisztika (5. oldal) - Pinter József: rajza • kép (5. oldal)

HEGYI BÉLA: PÓCSPETRI ELŐTT 0 Mi előzte meg Pócspetrit? Mi vezetett a tragikus színjátékhoz és a megrendezett perhez, egy falu kollektív elítéléséhez? Legalább három ok: 1. a katolikus egyházi vezetés troglodita magatartása, 2. a Rákosiék által szított indulatok, az indulatok mélyén­ megbújó kon­cepciók, 3. a szélsőségekbe torkol­ló egyházellenes sajtókampány, a túlhevített kritika. A felszabadulás után mind sür­getőbben vetették fel a koalíciós pártok és a közvélemény hangadói, hogy a katolikus egyház vezetői tartsanak önvizsgálatot, nézzenek szembe az egyház múltban játszott szerepével, s különös nyíltsággal elemezzék az egyház magatartását a második világháború idején. A második világháború ismét meg­mérettetést jelentett az egyház számára, mint a történelem sok más kataklizmája. Az intézményes egyház azonban — enyhén szólva — közömbös, részvétlen volt a ma­gyar nemzet szenvedései iránt, az üldözött és elhurcolt zsidó töme­gek, baloldaliak és a cigány nép nélkülözései iránt. A közvélemény éppen ezért elvárta, hogy az egy­házi vezetés határolja el magát a reakció mindenfajta megnyilvá­nulásától, s elismerve vétkeit és mulasztásait, amiket a szeretet pa­rancsa ellen a múltban elkövetett, vegyen részt az ország újjáépíté­sében, a demokratikus közélet megteremtésében. Sokan látták mindennek jogos­ságát és fontosságát katolikus ol­dalról is. A vallásos emberek több­sége azt kívánta, hogy az egyház végezze el szigorú belső analízisét, és keressen tisztes kiegyezést az új renddel. Hangot adtak ebbeli vé­leményüknek papok, szerzetesek — főként a bencések, piaristák, ciszterek közül —, megfogalmaz­ták a tisztázás és a továbblépés igényét írók, újságírók, politiku­sok is — Parragi György, Balogh István, Rónay György, Mihelics Vid, Márkus László és mások, a világi és a katolikus sajtó hasáb­jain egyaránt. Figyelemre méltó ebből a szempontból az Új Ember 1948. január 18-i vezércikke, mely nyíltan, elfogulatlanul beszél: „Az együttműködés nemcsak lehetsé­ges, hanem a történelem sokszo­ros tanúsága szerint egyenesen kí­vánatos, ha­nem éppen nélkülöz­hetetlen, ám a hatalmi szóval és nem egyezkedéssel való megoldás eleve járhatatlan út...” A cikk po­zitív programmal válaszol az egy­házat ért vádakra, és igyekszik az egyházon belül feszülő ellentéteket csillapítani. Hat pontban foglalja össze a megújulásra törekvő katoli­kus tábor állásfoglalását: 1. az egyház a köztársasági államforma alapján áll. A Vatikánnal kötendő konkordátummal a magyar köz­társaság megszilárdítását óhajtja; 2. kész segíteni a nép érdekeit és a haza javát szolgáló változáso­­kat; 3. részt vesz 1848 emlékének megünneplésében; 4. az egyház tu­datában van annak, hogy a tör­ténelem során földreformot még soha vissza nem vontak, tehát a magyar földreformot sem lehet visszavonni; 5. minden erejével tá­mogatja a hároméves terv megva­lósulását; 6. elítéli a háborús uszí­tás mindenfajta jelentkezését és mindennemű spekulációt egy új háború kirobbanására. Hiába próbálkoztak azonban a tárgyalások hívei, próbálkozásaik és kezdeményezéseik minduntalan Mirtdszenty József makacs ellenál­lásába ütköztek. Jóllehet mindös­­­sze három évig, gyakorlatilag 1945 októberétől 1948. decemberéig vi­selte az esztergomi érseki méltósá­got, elvileg 1973-ig — az amerikai követségről történt külföldre tá­vozásáig — a magyar egyház feje volt. A hercegprímást nemcsak ult­rakonzervatív, legitimista elvei és túlhaladott egyházkoncepciója aka­dályozták abban, hogy a hazai vi­szonyokról a valóságnak megfe­lelő képet alakíthasson ki, hanem a hatalom megragadásáért, a né­pi demokratikus átalakulásért fo­lyó harc olykor törvénytelen mód­szerei, az elharapózó torz, szektás jelenségek is növelték ellenszegü­lését. A vezetés dogmatikus gya­korlatot állított szembe Mindszen­­ty dogmatikus gondolkozásával. Tevékenységének mérlegelése évtizedek óta nélkülözi az objek­tivitást. Hosszú ideig csak som­másan ítélkeztek fölötte, néha egyenesen dicséretesnek minősült becsmérlése. Nem válik a magyar történeti kutatás és politikai iro­dalom javára, hogy mindmáig nem készült róla egy minden apo­­logikus egyoldalúságot kizáró, tör­téneti kontextusba ágyazott élet­rajz, hogy hiányzik a minden se­matikus, egysíkú ábrázolástól men­tes Mindszenty-portré.­ ­ Mindszenty elődeihez híven igényt tartott a „legfőbb zászlós­úr” címére, s közjogi méltóságát gyakorolta is a politika színterén, egy régi törvény alapján, melyet 1949-ben érvénytelenítettek. Néze­tei, cselekedetei sok zavart és kárt okoztak az éledő új magyar társa­dalomnak, mert a politikailag együttérzők és az új rendben ta­lajt vesztettek tömegeit vonzották köréje. A kialakult szituációt a Fáklya 1947. november 2-i száma így ítélte meg A katolikus politika nyugtalan útja című cikkében: „Mindszenty bíboros tábora nagy, de nincsen politikai vezérkara. Pe­dig most ismét itt a történelmi pillanat, amikor a magyar katoli­cizmus elindulhat a helyes úton. Táborában vannak igazi hívők, áradnak feléje olyanok, akik meg­tisztult kereszténységet vágyakoz­nak s keresik az utat, de sodród­nak feléje a demokrácia ellenségei is ... Tőle függ, hogy milyen ar­culata lesz az elkövetkezendő évek­ben a katolikus közéleti mozgal­maknak. Válogassa meg tanács­adóit, s inkább a katolikus nép­mozgalmak nagy halottaitól fogad­jon el tanácsot, mint azoktól, akik az elmúlt években a nagybirtok és nagytőke árnyékában éltek, és Bethlentől egészen Szálasiig: igen jól éltek!” A prímás híján volt ugyan a po­litikai realitásérzéknek, az általá­nos nemzetközi helyzetet rosszul mérte föl, a tényekből hibás követ­keztetéseket vont le, egyházféltése mégis reálisnak, aggodalma a val­lás és az egyház további sorsáért helyénvalónak bizonyult. Az ese­mények hazai ellentmondásosságát legtöbbször csak fokozta közsze­repléseivel, fellépéseit a koalíciós kormányzat egyértelműen az ál­lamrend elleni provokációknak te­kintette. A történeti hűségnek azonban tartozunk azzal, hogy tár­gyilagosan megállapítjuk: még a konfliktusokat teremtő közszerep­lései folyamán is, jóllehet az el­lenkező oldalról tette, nem egy esetben emelte föl szavát azokkal szemben, akik „önző törekvéseket takaró jelszónak” használják a de­mokráciát s „föltetsző tévelyek” mögé húzódnak, mihelyt a felelős­ség kérdése felmerül. Nem lehet elvitatni tőle, hogy emberi jogo­kat is védelmezett a szlovákok és a svábok erőszakos kitelepítésé­nek ügyében, a B-listázáskor, mely emberek ezreit fosztotta meg egyik pillanatról a másikra munkahe­lyüktől; hogy etikai kifogással élt, amikor kétségbe vonta az 1947-es kékcédulás választások szabályos­ságát. Mindez természetesen nem menti a bíboros haragvó indula­tait és szónokias dekadenciáját, de tényszerűségével óv a túlzásoktól, s mindenképpen adalék egy leen­dő teljesebb, összetettebb Mind­­szenty-képhez. Gyárfás Miklós ezt írta a Hala­dás 1948. november 25-i vezércik­kének — Élőket nem gyilkolhat­nak — halottakat ölnek... — be­fejező részében: „Egyre több ag­godalommal fordulunk az egyház felé, és most is leszögezzük: mi so­hasem fogjuk gyűlölni a vallást, egyetlen vallást sem, hiába követ­nek el az emberi béke és egyben a vallás lényege ellen olyan cse­lekedeteket egyes személyek, ame­lyek a tömegekben komoly és szükségtelen ellenszenvet váltanak ki. Mi csak azok iránt táplálunk rokon érzéseket, akik az értelem méltóságával szállnak vitába vallások szempontjaival, de soha­a sem adjuk át magunkat romboló indulatoknak. El kell választani a vallást mindazoktól a tettektől, amelyeket ma egyházi pozíciójuk­ban némelyek elkövethetnek. A harc még mindig elkerülhető, de a békét nemcsak a népi demokrá­cia és az egyház között kell meg­teremteni, hanem azok között is, akik ma már csak a rosszat és csak az ellenszenveset látják az egyházak működésében.” A cikk szerzője ellentmondásba keveredik. Egyfelől azt állítja, hogy szó sem lehet egyház- és vallásüldözésről, másfelől viszont megjegyzi, hogy most már azokat is meg kellene békíteni, akik min­den rosszat és ellenszenveset az egyházak tevékenységében vélnek fölfedezni. Nem követhette Gyárfás figyelmesen az eseményeket, az események láncolatát, mert azok akkor már tényszerűen bizonyítot­ták a gyűlölködés erősödését, az egyház- és vallásellenes propagan­dahullám emelkedését. Hadd idézzünk emlékeztetőül két pas­­­szust a Haladás 1947. július 20-án kelt számából: a „Kételkedünk abban, hogy azt jóhiszeműséget és lojalitást, amellyel a kommunista párt az egyház felé fordul, egyházi oldal­ról jóhiszeműség és lojalitás fo­gadja ... Mi láttuk az egyházat az ellenforradalom megalapítójaként és sárkányölő bajnokaként: átél­tük az ellenforradalom negyed­­századát, amely valójában osztat­lan egész volt, s még akkor is az 1919-es terror sugallatát követte, amikor nyilassággá fajzott... Ve­szélyesnek tartanók, ha a demok­rácia olyan engedményeket tenne, amelyeket a klerikális ellenforra­­dalmiság használhatna ki a maga céljaira.” „Az ellenforradalom egész kul­túrpolitikáját döntően az egyház sugalmazta és irányította... Az a konzekvens harcmodor, amely tö­megek minél nagyobb butaságában látja korlátlan befolyásának ga­ranciáját, a demokrácia két éve alatt sem változott... A fakulta­tív vallásoktatás és az egyházi is­kola fokozatos háttérbe szorítása változatlanul életkérdése a de­mokrácia jövőjének.” A két világháború között több száz katolikus egyesület, párt, szö­vetség létezett az országban. Több­ségüknek már akkor sem volt iga­zán létjogosultságuk, mert jobba­dán csak egy uralkodó szellemisé­get akartak demonstrálni és a tö­megekbe szuggerálni. Még kevés­bé lehetett azonban 1945 után, amikor a katolicizmus elvesztette uralkodó hatalmi pozícióját, és mint vallást egyenlősítették a töb­bi vallással. A klerikális reakció elleni felpumpált küzdelem vi­szont olyan méreteket öltött, hogy súlyos megpróbáltatásokat jelen­tett a lakosságnak. Kezdődött az­zal, hogy feloszlattak minden kato­likus munkásegyesületet, és volt tagjaikat a fasizmus vádjával ki­zárták az általános választójogból. Megszüntették a katolikus ifjúsá­gi szervezeteket, köztük a népmű­velésben rangos eredményeket produkáló KALOT-ot és a nagy hagyományú cserkészszövetséget, s az elhangzott ígéretek ellenére sem engedélyezték új szervezetek ala­kítását, holott értelmes célú, együttműködésre kész közösségek alakulhattak volna. Aztán folyta­tódott később azzal, hogy — rá­galmak, följelentések alapján — betiltották a hitbuzgalmi társasá­gokat, baráti köröket és kiadvá­nyaikat (teológiai szemléket, A Szív című lapot stb.) elkobozták. Akik tiltakozni próbáltak, azokat hóna­pokon át, jogos indok nélkül, őri­zetben tartották, noha igazukat vé­gül a kormányzat is elismerte — túlkapásnak minősítve a történte­ket. Válságosra fordult a katoli­kus nevelő és betegápoló rendek sorsa is, amelyek — különösen a szerzetesnővérek intézeteiben és a kórházakban — hosszú időn át ér­tékes segítséget nyújtottak a tár­sadalomnak.­ ­ A „fordulat évére”, 1948-ra ala­posan felkészítette a sajtó az or­szágot. Főleg 1947 nyarától a külön­féle orgánumok a támadások, a vá­dak, a jogos és jogtalan bírálatok sorozatait intézték az egyház és a vallás ellen. A főkapitányság ál­lamvédelmi osztályán egyre-másra készültek a letartóztatási paran­csok, az internálások, az ellenség ügynökeinek „leleplezései” és az összeesküvések „feltárása”, ame­lyeknek nem kis részben az volt a céljuk, hogy minél nagyobb fé­lelmet gerjesszenek az országban, és a teljes kiszolgáltatottság érzé­sét ültessék el az emberekben. A növekvő nyugtalanságot, az álta­lános ijedelmet igyekezett csilla­pítani a Képes Figyelő 1947. no­vember 29-i számának Fokozott államvédelem! című közlése, Rát­­kai Károly tollából: „Amikor a leleplezett politikai bűncselekmények jelentőségét és a felgöngyölítés által okozott riada­lom konzekvenciáit vizsgáljuk, mindenekelőtt arra a megállapítás­ra juthatunk, hogy államvédelmi szerveink jól végezték munkáju­kat ... Amikor tehát megelégedés­sel szemléljük az államvédelmi szervek hatásos működését, nekünk csak az a megjegyzésünk lehet, hogy ezek a hatóságok még ko­rántsem végezték el azt a munkát, amely a demokrácia boldogabb és békésebb jövendőjének biztosítása tekintetében reájuk hárul. Fokozott államvédelemre van szükség. S ha az ilyen államvé­delmi munka újabb és újabb le­leplező eredményei után bizonyos oldalról átlátszó tendenciával ve­tik fel a kérdést: »ki következik most soron?« — erre mi azt felel­jük, hogy csak azoknak van okuk ijedelemre és rettegésre, akik a nyugatos szellem feltámadásának, a régi úri világ visszatérésének hiú reménységét hordozzák lelkükben. A józan, értelmes, dolgos és be­csületes emberek nem vesztik el a fejüket, nem ülnek fel a politikai ködösítők rémhíreinek.­­­Senkire sem kerül a sor« — írta Révai Jó­zsef legutóbbi cikkében. Hangsú­lyozta, hogy a Magyar Kommunis­ta Pártot nem kalandorok vezetik, hanem értelmes politikusok, akik számolnak a nemzet többségének hangulatával és akaratával.” A kellően előkészített, felkorbá­csolt tömeghangulatban, az egyhá­zi vezetés, de mindenekelőtt Mind­szenty hercegprímás magatartásá­ra hivatkozva, adta meg a kam­pány intenzívebb és tudatosabb folytatásához a hivatalos hozzájá­rulást Rákosi Mátyás az 1948. ja­nuár 10-én mondott beszédében. A kommunista pártfunkcionáriusok értekezletén a főtitkár félreérthe­tetlenül leszögezte: „A demokrá­cia ez évi feladatai között ott van az egyház és a népi köztársaság viszonyának rendezése... A ma­gyar demokrácia eddig minden problémát, mely elé a történelem állította, megoldott. Amikor napi­rendre tűzi, végezni fog azzal a reakcióval is, mely az egyház kön­töse mögé búvik... Mert legyünk tisztában azzal: a reakciónak, köztük az egyházi reakciónak, ter­vei megvalósításához Csak egy re­ménye van, a véres, pusztító há­ború, a magyar nép újabb száz­ezreinek nyomora és pusztulása.” Ilyen felpiszkált, zaklatott lég­körben, az indulatoknak ilyen fel­bolydulásában érkeztünk el 1948. június 3-hoz, Pócspetrihez. Mi ját­szódott itt le valójában? Mennyi az igazság? Mint azt Ember Judit megrendítően hiteles, tanúságtevő filmjéből megtudjuk, a következő: a helybeli plébános felbiztatta a falu népét, hogy ne engedjék álla­mosítani az egyházi iskolát, mert az állami iskolában a vallás és az egyház ellen, ateistának fogják nevelni gyermekeiket, arra fogják tanítani őket, hogy az embert nem­­ Isten teremtette, hanem állati ősöktől, a majomtól származik. A falu lakói tiltakozásul a községhá­za elé vonultak, ahol két rendőr igyekezett biztosítani a rendet és a nyugalmat. Váratlanul elsült egy puska, ki tudja, honnan s ki tud­ja, kinek a kezében, amely Takács Gábor rendőr szakaszvezető halá­lát okozta. Ennyi az igazság. A többi: hazugság, kitaláció. Minden további „tény” kiagyalt, előre meg­rendezett provokáció. Mindmáig nem derült fény rá, kinek az el­méjében született meg ez az ördö­gi terv, s ki vagy kik dolgozták ki részleteiben is ennyire pontosan a végrehajtást. A korabeli sajtó úgy kommen­tálta az eseményeket, hogy azok szorosan összefüggenek az isko­lák államosításáért folyó politikai harccal. A klerikális reakció Pócs­­petrin odáig ment, hogy fasiszta tüntetést robbantott ki, melynek során meggyilkolták Takács Gá­bor rendőrt. Déry Tibor öt nappal a tragédia után járt a faluban ri­porton. A látottakat-hallottakat, kusza és zavaros benyomásait, a tárgyat alig érintő észleleteit ek­ként összegezte: „Nem akadtam egyetlenegy em­berre sem, aki szavával ne hazud­tolta volna, létével ugyanakkor ne igazolta volna a másikét. Vala­mennyien egyetlen hatalmas el­lentmondás mozgásában vesznek részt: egy évszázados rabság és egy szabadság összeütközésében. Létük minden porcikájával, eszméletük minden mozdulatával, idegeik min­den rostjával egy megmerevedett közösséghez tartoznak, amelynek a külvilággal szemben első s egyet­len ösztönös reakciója: a védeke­zés. A külvilág minden szavára sötétséggel felelnek, sötétséget árasztanak magukból, mint a tin­tahal, sötétségbe gubóznak, mint a hernyó. Nem nézeteikkel antide­­mokratikusak, hanem az egzisz­tenciájukkal ... Alakoskodóvá, hazuggá, képmu­tatóvá akkor válik a lélek, ha hosszú ideig elnyomatásban van. A parasztság lelkére nehezedő év­százados nyomást a vallás csak levezetni tudta, de nem feloldani; a forradalmi demokráciára vár a feladat, a hosszantartó, bonyolult, keserves feladat, hogy megteremt­sük számára a félelem nélküli éle­tet.” Figyeljünk a dátumokra: Rákosi beszéde, mely voltaképpen jelt adott a tettleges leszámolásra, 1948. január elején hangzott el; az első látványos atrocitást június 3-án Pócspetrin hajtották végre, ez in­dította meg a politikailag és ren­dőrileg szervezett egyházüldözés folyamatát. Az év végén, december 26-án zajlott le a második látvá­nyos akció: a belügyi szervek az államrend iránti hűtlenség, a köz­társaság megdöntésére irányuló bűncselekmény, kémkedés és va­lutaüzérkedés vádjával letartóztat­ták Mindszenty hercegprímást, Za­­kar Andrást, a prímás titkárát, Nagy Miklóst, az Actio Catholica országos titkárát, Beresztóczy Mik­lóst, az Actio Catholica budapesti titkárát és Baranyay Jusztin egye­temi tanárt. A magyar főpapot te­hát ugyanaz a sors érte, mint a lengyel egyház fejét, Wyszynski bíborost, a prágai érseket, Berant vagy Erdélyben Márton Áron püs­pököt, ámbátor ők, más körül­mények között a Mindszen­­tjétől eltérő válaszokat adtak a kor és a politika kihívására Pintér József rajza 1989. MÁRCIUS 31. életés­ irodalqmI

Next