Élet és Irodalom, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-21 / 16. szám - Lázár István: Vadászidény • publicisztika (3. oldal) - Tettamanti Béla: rajza • kép (3. oldal)
LÁZÁR ISTVÁN : VADÁGHDÉNY Véget ért a tilalmi idő. Nevezik kíméleti időnek is azt az időszakot, amikor — vadfajtánként különbözően — tilos a vadászat, akár lesből, akár hajtáson, akár becserkélve. Ám amikor most, érzékeltetendő a mai politikai korszakot, a vadászéletből merítünk metaforát, a tilalmi idő kifejezés kölcsönzése a helyénvaló. Azt szeretnék ugyanis leírni, hogy hazánk közéletében — még nem tudható, hogy véglegesen-e — véget ért egy hosszú szakasz, amelyben az összefonódott párt- és állami vezetést csak hódolat illethette, sohasem bírálat. S e tekintetben nem kíméleti volt a helyzet. Ez túl enyhe szó. Hanem tilalmi állapot állt fenn. És ez ért véget mostanában. Megkezdődött a vadászidény. ★ Gyakori, kedvelt kabarétéma úgy szakaszolni a valamennyire azért mindig változó időt, hogy a Patyolat-kritizálás kora után következett az ennél azért valamivel már fontosabb intézmények munkájának és dolgozóinak bírálhatása, ámde az utóbbiaknál legfeljebb főosztályvezetőig; azután nagy óvatosan érinthetővé lön a kifogás szavaival egy-egy vezérigazgató, ne adj’ isten egy-egy miniszterhelyettes is; később szabaddá vált a terep a kiskirálykodó téeszelnökök, majd a községi, kisvárosi tanácselnökök zokszavakkal illetkezésére; azután sorra kerültek, hierarchikusan fölfelé haladva, a párt némely tisztségviselői, idővel egészen a megyei titkárokig és a KB- osztályok középszintű beosztottaiig, sőt egyes KB-tagokig. A megyei első titkárok, a KB-tagok java, KB-titkárok és főként a PB-tagok, a meg — kimondani is csak többszöri nekirugaszkodással merem! — a párt első avagy főtitkára azonban szinte tegnapig-máig olyan védernyő alatt állt, amelyen nyílt bírálat át nem hatolhat. Pontosabban, ez a folyamat nem írható le teljesen azzal a két dimenzióval, amelyben az egyik az idő múlása, a másik a „hely a tetőn”: a hierarchikus pozíció. Mert az idő maga itt kétszer számítandó. A magas pártfunkcióban már nem lévők, hanem onnan kikerültek ugyanis sorra-rendre elveszítették helyüket a gyakorlatilag mindenki által ismert, holott le sohasem írt érinthetetlenségi listán. Az ő esetükben tehát az időmúlás kihatása kétszeres. Miközben a bírálhatóság határa, a tilalom érvénye mind följebb és följebb tolódott, a leváltottak számára — nota bene: visszavonulásra, arra példa igen kevés volt! — a hierarchiából kikerülésük óta eltelt idő is megmutatkozott az órán, amely egyszerre csak csöngetett kinek-kinek: most már az ő bőrére is mehet a vásár. Több figyelmet azonban aligha érdemes fordítani a folyamat menetének a leírására. E sorok íróját sokkal jobban érdekli a ma és a holnap. Mi van most, és mi lehet ebből. Hol vagyunk és hová megyünk, illetve, hová jutunk ... ★ Véget ért a tilalmi idő. Ez a változás ezer okkal és csak roppantul elkésve következett be. Évtizedek során válsággá mélyült nehézségeink, bajaink nagy hányada fakadt abból, hogy az időben történhető, folyamatos kiigazítás, a kisebb hibák kijavítása, a kisebb vétkesek vagy a pozicionáltabbak még kicsiny eltévelyedéseinek feltárása és — ha szükséges — arányos megbüntetése nem következett be, éppen a „tilalmi idő” miatt. Számos védett személy esetében jól nyomon követhető, hogy a bírálhatatlanság és a büntethetetlenség tudata hogyan kezdett el kialakulni, majd elmélyülni. Hogyan lett az illető mind beképzeltebb, intranzigensebb. Hogyan alakult ki benne annak a tudata, hogy ő a maga helyén a Szuverén, a Felkent, aki legföljebb fölfelé felelős vagy még arra sem. Ebből azután hogyan fakadt kiváltság-elfogadás, majd igény, végül követelés, szerteágazó korrupció — és ez még a kisebb baj! —, s hogyan támadt a téves döntések embereket sértő és a gazdasági, társadalmi folyamatokat eltorzító sokasága. Megfigyelhető ugyanez a torzulási folyamat testületek esetében is. A párt egyes szerveiben, de részben a tanácsszervekben és sok intézmény vezető testületeiben is — az időnkénti, erőtlen demokratizálási kezdeményezések ellenére — mindjobban eluralkodott a tagság, a választók, a beosztottak lebecsülése. A Hazafias Népfront a választások alkalmi kulisszatologatója maradt, a parlament régen kész döntések utólagos rábólintója; VB-k mindenhol fölébe kerekedtek a megbízóiknak, a hivatali apparátus a félig-meddig mégiscsak választott VB-knek és így tovább. Végül is ez, paradox módon, már odáig fajult, hogy nemcsak „lent”, tehát az istenadta nép nem a boldogult azokkal, akik színleg őt képviselték például egy-egy testületben, hanem a „fent”, az állami és a pártvezetés sem mindig volt képes kellően kézben tartani a közbülső, kis Napóleonok által kihívó önkénnyel* vezetett szerveket. Az általános tilalmi"időben, a„ bírálhatatlanság légkörében, a kierőszakolt védernyő alatt például vízügyi, energetikai, bányászati, nehézipari és más lobbyk hamis, manipulált információkkal ték félre a döntéshozókat vezethetéppen úgy, mint a közvéleményt. Vagy más példaként szolgálhat az a megyei önállóság, amely némi védelmet nyújtott ugyan a túlcentralizált pártvezetés és államigazgatás hatalmával szemben, ám többe került a leves, mint a hús, mert ugyanez a megyei intranzigencia több kárt okozott az adott, a maga regionálisan centralizált hatalma alá gyűrt országterületnek és lakosságnak, mint amennyi védelemben részesítette. ★ idő:Ám azután véget ért a tilalmi A védernyők sorra szakadoztak, lehulltak. S ennek sajátos üteme, ritmusa volt. Döntő fordulatot hozott az 1988. májusi pártértekezlet, amely azonban féloldalas változást eredményezett. Elsodorta — meglehet, éppen a vidéki küldöttek „lázadása” révén — a csúcsról, a PB- ből a közelmúlt évtizedek több kulcsemberét, ugyanakkor kevésbé érintette a KB, még kevésbé a KEB összetételét. Ezt tavaly nyáron a középvezetés pontosan érzékelte, amikor gyöngének, netán átmenetinek vélte a változást, és ezért a helyi pártértekezletek megtartásával sorra szembeszegült. Pár hónap után azonban a változások igénye, ereje nagyobbnak mutatkozott, az eddigi hatalom eróziója ismét megindult, majd fölgyorsult — sokak örömére, mások rémületére. S megkezdődött a vadászidény. Néhol érvényre jutott a dominóelv. Alsóbb bábok hullását fölsőbbeké követte, avagy fordítva: a föntebb lehullt fej gurultában lefelé is tarolt. És szélesen kibontakozott a kritikakampány. Ez ma is tart, naponta szélesedik. De inkább csak szélesedik, mintsem mélyül. Inkább elvadul, mintsem alaposabbá válik. Nehéz az ország mai, mámoros állapotában, a rég várt, frissen hódított szabadság pezsgő hangulatában — és amikor annyi mindenben látjuk elkésettségünket, az égető sürgősséget — mégis óvatosságot, higgadtságot kell ajánlani. Ám vegyük észre legalább az igazán szembetűnőt. Miközben országszerte akadtak bőségesen botrányos ügyek, a még mindig erősen centralizált s korábbi korlátozottságát hirtelen rekompenzáló sajtónk mit csinált? Nemigen tekintette át az egész terepet. Hanem ha egy lap fölkapott valamely esetet, annak néhány nap és hét alatt egyenként és együtt szinte az összes napi- és hetilap, rádió- és tévéműsor nekiesett, és azt rágta le csontig, így nem egy ügy országos hecckampánnyá jön — Tiszakécske, Gyomaendrőd, Szeged, miskolci „cigánygettó” —, miközben máshol más, hasonló ügyek helyi érvényűek maradtak, fölöttük varjú se károgott. A tájékoztatás szükségessége, szabadsága szent (kellene, hogy legyen). Ám egy-egy ilyen kampány, amely ráadásul gyakran prejudikál, a gyanút bizonyított tényként teszi közzé, sokszorozza meg, közel kerül ahhoz, hogy látszólag jogot védve és érvényesítve, jogot is sért. Márpedig a jogállam jogsértő sürgetése veszélyes paradoxon. ~k Az persze jó, ha a táguló nyilvánosság — feltehetően — visszatartó hatású. És biztatás is máshol, más, hasonló esetek föltárása. Ám, ha a „kiszerkesztés” hajszává lesz, miközben viszont esetleges, kiragadott; ha a sok ügy közül kevés kerül terítékre, ám az untig taglaltatik , akkor a glasznoszty féloldalas, erőtlen. Nem lehet elég hiteles és így elég hatékony. Máskor eszembe jut az a mértékvesztés, amellyel például a kommunisták — Hitler előtt — a főcsapást a szociáldemokratákra mérték. Amikor tehát a fő ellenség nem az, aki az ellenkező oldalon áll, hanem az, aki majdnem mellettünk, a kis eltérés a nézetekben vagy doktrínákban megbocsáthatatlanabb, mint a nagy. Alpári hangú támadás éri például a neves kritikust és publicistát. Az ő irodalmi értékítélete s talán taktikai megítélése sem egyezett a támadóéval (az enyémmel se mindig). A társadalmi, gazdasági, politikai reformnak azonban évtizedek óta következetes harcosa, elkötelezettje. De mit számít ez most, a vele szemben törleszteni való tudatában? S aki azután a megtámadottat balról nem kedveli, kaján örömmel figyelheti, hogyan készíti ki őt az, akinek pedig vele szövetséget kellene kötnie, ha igazán tekintetbe venné a valóságos érdemeket és érdekeket. (S ha nem félnék, hogy mindketten tiltakoznak, netán elkezdeném itt támadott és támadó publicisztikai tevékenységében a szoros rokonvonásokat kimutatni.) De nem itt említendő-e rögtön az, hogy az alakuló, új pártok és pártkezdemények ideiglenes vezetőségében máris mennyi a szakadás? Számukra önsorsrontó, számunkra a vágyott pluralizmus, a politikai kibontakozás távlatai szemszögéből elkeserítő a régi és új, régi és régi, új és új kisgazdák, szociáldemokraták és mások sorozatos összekülönbözése. Ilyen általános társadalmunkban a tolerancia, a konszenzusképzés hiánya? Ilyen drága annak a hatalomnak az ára, amely ráadásul még oly esetleges, távoli? ★ Véget ért a tilalmi idő. S vége-hossza nincs a fölhánytorgatásnak. Hibák és bűnök persze többé ne takargattassanak. De amikor ingerülten oktatja ki a tavalyelőtt „kiábrándult” ortodox a tavaly kiábrándultat; amikor nemrég még balra túllihegő most a jobbra liheg túl; amikor húsz év előtti magatartása, álláspontja rögtön elfeledtetik annak, aki — ha netán gyanús indítékok alapján is, de — hirtelen szekértábort vált, ide, ám megbocsáthatatlan annak, aki netán szintén vált ugyan, csakhogy oda... Habozva írok, nevekkel nem nevezetten. Mi a jobb? A jelenség modellizált leírása? Vagy konkrét esetek címzett taglalása? Vágjunk hát elevenbe ... Az „Aczél-korszak” művelődéspolitikájának negatívumait én is hosszan tudnám sorolni. nemzedékem életének java Hiszen ebben telt. Kibontakozásunk, megrokkanásunk — kinek mi jutott, akár a kettő együtt! — erre esik. Nem nőhettünk ki belőle, nem szökhettünk meg előle — ha csak külföldre nem. Voltunk részesei, voltunk elszenvedői, voltunk — igen! — haszonélvezői. Ki milyen arányban ez, az és amaz. Jó volna e korszakot, már amennyire a közelség engedi, alapos és méltányos vizsgálatra vetni. A dühödt támadások helyett. Megértem a föltorlódott indulatot. Mégsem vélem elég jó tanácsadónak. Egyetlen, folyamatos „Aczél-korszak” persze nincs is. Ezzel kellene kezdeni. És itt nem csupán arra gondolok, ahogyan magát Aczél Györgyöt is hullámvasútra tette az a káderpolitika, amelynek ő végrehajtója és elszenvedője egyaránt volt. Ő tudja — ő vállalta. Ám az az idő, melynek során végig egyik vagy a főszereplője volt a magyarországi ideológiai és kulturális irányításnak, szakaszokra oszlik. Eleinte főként a magyar szellemi élet néhány legjelesebbjét igyekezett — vagy tudta — bevonni konszolidációba. S ekkor körüldavarolta Kodály Zoltánt, Illyés Gyulát, Németh Lászlót. Elgondolkodtató már az is, hogy éppen őket, míg másokat nem vagy csak kevésbé. Mennyiben mutatkoztak ebben az ő korlátai, mennyiben a bevonandók hajlandóságának hiánya? (A Lukács Györggyel való viszony még ellentmondásosabb, szorosabb ideológiai, politikai, párttörténeti és nemzetközi vonatkozásai miatt.) Később, ki tudja, mennyire a lehetőségei és mennyire a felismerései nyomán, szélesebb közmegegyezésre törekedett az értelmiséggel. Az ideológiában kevésbé oldódhatott a merevség. A korábban kiátkozott művészeti irányzatok viszont elég gyorsan kibontakoztak. Érheti igen sok jogos kritika Aczél személyét, tevékenységét. De nem lehet őróla és a hatása alatt kialakultakról méltányosan ítélni némely mai hangulatok sodorvonalában és történetietlenül. Akkor és ott, a korba, a hazai és a nemzetközi környezetbe ágyazva mérhető csak akár az, hogy miben volt avantgárd — például: a brezsnyevista tespedés időszakában! —, akár az, hogy személyes tulajdonságai, pro és kontra elfogultságai mikor fogták őt vissza akkor is, amikor talán többre nyílhatott volna lehetősége, többre nyithatott volna lehetőséget. Végigtekintve a nevével jegyzett korszakán kulturális életünknek, a keleti térfélen — ha Lengyelország némely, rövid felrobbanásait nem tekintjük — nálunk volt a legtágasabb az alkotói műhely, főként a művészetekben, ám nem kis részt a tudományokban is. Szűkös szabadság volt ez persze. Ám a viszonylagosság ezt is fölértékeli. Hallom az ellenvéleményt. Hogy, még ha igaz is állításom, akkor is: kik voltak hát a haszonélvezők? Most mondjam azt, hogy én tizedannyit sem ültem nála előszobázva, mint többen, akik ma nem tudnak mást, mint az ő „lakatait gúnyolni? A mérce valóban nem mért egyformát. A kéz gyakran remegett, máskor mellényúlt. Indulat, hangulat is sok mindent befolyásolt, és nem csupán a sokat emlegetett korlátozó környezet, amelyben — úgymond — nem lehetett másként politizálni. Ám, ha ma nem csupán azt tekintjük, hogy mi nem engedtetett meg, hanem azt is, hogy viszont mi engedtetett meg, akkor az eredmény nem annyira negatív, mint amennyire most sokan állítják. Közöttük nem kevés elszánt haszonélvező. Jó, hogy a három T letöröltetett a tábláról. A támogatott, tűrt, tiltott hármasság ideje jobb volt a korábbinál, ám sokkal kevésbé jó, mint amire igazán szükségünk van, ami már nélkülözhetetlen. A marxizmus monopóliuma helyett akkor is jobb volt a marxizmus hegemóniája, ha ma már a kutatási szabadság e hegemóniával korlátozása sem tartható. Búcsúzva egy kortól, melynek visszatérésétől isten mentsen, búcsúnk során váljunk meg önmagunk tegnapi énjétől is. Ám, ha eközben a visszatekintésben a méltányosságot is föladjuk, akkor megújulásunk értéke kétes. Akkor miféle erkölcsi tartást kínálunk önmagunkkal a jövőnek? ★ Ma rettegő országban élünk. És mindenkinek van mitől rettegnie. Fél az egyik párt a másiktól. A hatalmas a hatalomvesztéstől. A hatalomra törő — és vele, persze, még sok mindenki! — a visszarendeződéstől, a visszarendezéstől. A szellem a durva üzletiesség eluralkodásától. A gazdaság a lefölözéstől. A szegény a teljes elnyomorodástól. A dolgozó a munkanélküliségtől. A foglalkoztatott attól, hogy valóban számon kérik majd munkahelyén. A tehetős az „újraállamosítástól”. Elég is ennyi, bár még volna untig. Közben pedig: roppantul sokan félnek a korrupció elleni harctól. Miért? Természetesen elsősorban azért, mert maguk is sárosak. Ha ma egy Mindenható holmi Utolsó ítéletre trombitáltatna bennünket, ugyan ki állna eléje tisztán? Még akkor is, ha csak két ószövetségi parancsolatról volna szó, arról, hogy ne lopj, és arról, hogy hamis tanúságot ne tégy felebarátod ellen? Nem a nagy nemzeti összeborulást és minden megbocsátást igénylem. De tudnunk kell valamennyiünknek, amit például minden tanácsi tisztségviselő és minden gazdasági vezető tud vezetni, irányítani ebben az országban régóta csak a milliónyi, egymásnak is, és főként a hatékonyságnak, ésszerűségnek ellentmondó paragrafusok között bujkálva lehetett — azokat időnként nyíltan áthágva. És ez roppant erkölcsi terhet jelentett. Se szeri, se száma e helyzet rokkantjainak. Egyetlen község, közösség, egyetlen üzem, területi vagy munkahelyi közösség sem juthatott egyről kettőre, ha nem állt be az ügyeskedők sorába, így hát majdnem mindenki beállt. S így sokan, persze, végleg meginogtak. Zuhantak mind gyorsabban lefelé a lejtőn. A közhaszon és a magánérdek nem egyenes úton érvényesítése előbb csak összekapcsolódott, majd netán az előbbi már elenyészett. Mások viszont megprób báltak — s netán tudtak is, holott ez majdnem fogalmi képtelenség — relatíve becsületesek maradni. Járták a keskeny ösvényt, amely a nélkülözhetetlen és az azon túlburjánzott ügyeskedés, törvénytelenség között olyan keskeny, hogy szinte nincs is. Mindez akkora zűrzavart teremtett a fejekben, a lelkekben — az ügyviteli iratokról ne is beszéljünk —, hogy ebből kilábalni lehetetlen csak purifikációval és türelmetlen tisztogatással. Torkomra torlódnak a szavak. Mindaz, amit írok, már látom, inkább csak vázlat és deklaráció nem árnyalt kifejtés. Mindegy Most már így jutok el a nyilván sokakat fölháborító summázatig. Ma ez az ország pusztán purifikációval sokkal hamarabb tehető működésképtelenné, mint becsületessé. Gondoljunk azért talán erre is, most, amikor véget ért a tilalmi idő. És megkezdődött a vadászidény. 1939. ÁPRILIS 21.