Élet és Irodalom, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-06 / 1. szám - Szántó Péter: Miért lépek ki a Nyilvánosság Klubból? • Nyilvánosság-vita (4. oldal) - Pomogáts Béla: Gyorsuló idő • Nyilvánosság-vita (4. oldal) - Serfőző Simon: Gáspár, Menyhért, Boldizsár • vers (4. oldal) - Balogh Lajos: rajza • kép (4. oldal)

NYILVÁNOSSÁG-VITA SZÁNTÓ PÉTER: Miért lépek ki a Nyilvánosság Klubból? Már be se léptem. Ugyanakkor így mégsem igaz. Valamikor nagyon is benne vol­tam. Igen-igen az elején írtam alá azt a bizonyos ívet, amely a szó­ban forgó egyesület alapítását tűzte célul. Vagyis sokáig úgy éreztem, hogy­­ a tíz alapító tag közé ugyan nem tartozom, de az egyik legelső útitárs vagyok. Akkoriban ezért nem járt kitüntetés és néhány szerkesztőségben komoly nyomás gyakoroltatott kollégáimra, hogy aláírásukat ne adják, vagy vonják vissza. Nos, nem tudunk tovább útitár­sak lenni. Feltételesen, az egyesü­let jó felé megy, azzal nincs sem­mi hiba. Az én irányom is jó. Csak a kettő együtt nem azonos. ★ Azok közé tartozom, akik már jó néhányszor beverték a fejüket a túlontúl szűk nyilvánosság falába, s ezért nagyon örültem, amikor arról hallottam, hogy születik vég­re egy szervezet, amely a sajtó jo­gi reformját szeretné. Amelyik nem hisz abban, hogy a sajtó sem­mi más, mint a mindenkori sajtó­irányítás szolgálója, egy időnként mozgalmi szoborcsoport a mereve­dő bíbborosi kollégium kollektív agitátora és propagandistája. Azt az okmányt akkor azért ír­tam alá, mert úgy gondoltam, sok mindenen kell segíteni a sajtónyil­vánosság ügyében. 1. Az újságíró és a sajtóirányítás között kibékíthetetlen ellentét van, lévén, hogy az előbbi tájékoztatni akar, az utóbbi pedig sajtópoliti­zálni, a mi viszonyaink között idő­,­ részt nem annyira híráramoltatást, mint hírvisszafogást jelent. Infor­málás helyett (csak) manipulálást. 2. A korszakalkotóként, demok­ratikusként beharangozott új saj­tótörvény néhány „vívmánya” a rabszolgaság helyzetébe hozta az újságírót, mert a szólamokban ki­mondott tájékoztatási kötelezettség mellé (hallott-e valaki arról, hogy illetékest felelősségre vontak en­nek elmulasztása miatt?) oly mér­tékben korlátozza az újságíró ke­vés mozgási szabadságát, hogy va­lósággal gúzsba kötötte. Az eddigi politikai, munkajogi retorziók mellé lépett a jogi-bíró­sági is: még a nyilvánvalóan becs­telenül hazudozó „tájékoztatásra kötelezettet” is jogok garmadája védi; nemcsak saját nyilatkozatát vagyok köteles bemutatni neki megjelenés előtt, hanem az egész cikket, például az őt cáfoló nyilat­kozatokat is, amelyekre 5 vála­szolhat, előző állításait akár az el­lenkezőjükre is „finomíthatja”. Sőt, még azt is ő dönti el, lehet-e írásom címe az, amit eredetileg adtam. Aki életében egyszer is olvasott jogszabályt, annak számára azon­nal világos, hogy a Sajtótörvény­ indokolásával ellentétben nem a „kisembert” védd a Nagy, Gonosz Sajtófarkas ellen, hanem egy Hi­vatalos Nyilatkozót tételez, akinek eddig a pimasz sajtójegyek sok apró gondot okoztak, de akit most majd a tájékoztatáspolitika gondo­san megvéd a kritikai írásoktól. A nyilvánosság veszélyétől. 3. Az újságíró-szövetség (MUOSZ) vezetése mintha nem a tagság vá­lasztott képviselete, hanem az ál­lam delegált helytartója volna az újságíró-társadalom megrendsza­­bályozására. (Jellemző például ma­gatartásuk éppen a Nyilvánosság Klub ügyében, hiszen — meglehe­tősen hosszan tartó — „első ref­lexük” az volt, hogy ki kell zárni bennünket a MUOSZ-ból. Jól tes­sék érteni: szövetségi vezetők, ál­lítólag maguk is újságírók, meg akartak fosztani más újságírókat a munkajogi létezés lehetőségétől, mert utóbbiak a sajtó szabadságá­ért, nyilvánosságáért, végső soron a tisztesebb munkakörülménye­kért léptek föl.) A vezetés szűk csoport, amely­nek némely élenjáró tagjai — nagyobb becsületünkre — időnként balatoni műsorokban magyarnóta­­énekléssel, más vezető tagjai pedig egymás külföldre utaztatásával vannak elfoglalva. Tizenkét éve vagyok MUOSZ-tag, az újságíró­társadalom igazi gondjairól se köz­vetlenül, se képviselőm útján so­ha nem kérték a véleményemet és ezt nem is volt módom elmondani. Ezzel nem a kisebbséghez tarto­zom. 4. Az újságírónak van egy top­listája az olvasók körében, hivata­los megbecsültségük viszont — meglehetősen sokszor, szemláto­mást szándékosan — ezzel ellenté­tes. Egyetlen szakmai kitüntetésünk, a Rózsa Ferenc-díj elnyeréséhez vagy sokáig a párt lapjánál kell írni — jól-rosszul —, vagy sokáig MUOSZ-középvezetőnek, illetve gondot nem okozó vidéki főszer­kesztőnek kell lenni. (E szabály alól, persze, kivételt mondani én is tudok, de azért a szabály meg­marad.) Mondok konkrét példát, házit, hadd érjen az elfogultság vádja: harminc esztendő összesen száz­nyolcvanhat Rózsa Ferenc-díjasa közül három ÉS-es. Komolyan ál­lítható, hogy az Élet és Irodalom­nak ekkor­a szerepe volt a mai magyar sajtó kialakításában? ★ A nyilvánosság érvényesítésére, a sajtó és a politika összehozására, az újságírók elnyomoríttatásának megszüntetésére szükséges az olyan szervezet, mint a Nyilvánosság Klub. ■ Nem rendítettek meg a rossz hí­rek sem. Hogy egy-két tisztelt kol­légám a még meg sem alakult Nyilvánosság Klub nevét — és így nevünket, persze, megkérdezésünk nélkül — meglehetősen kétes ak­ciókhoz használja föl. Ennek mély­pontja volt ama Lipták profes­­­szornak hazai kolportálása, aki az egész magyarság hitelügyi meg­büntetésével zsarolta Bős—Nagy­maros ügyben a kormányzatot. Úgy gondolom, van úgy, hogy egy egész politikai rendszert nem kedvel az ember. Ha azonban emiatt a hazája ellen fordul, hiába van esetleg igaza, nem különb, mint egy Baader-Meinhof-terroris­­ta. Lehet, hogy tévedek, de akkori klubtársaimnak erről nem volt módjuk meggyőzni, lévén hogy se előtte, se utána nem kérdeztek meg. Az sem izgatott föl, hogy az egyesület környékén — amint kez­dett biztosabbnak látszani a siker, mint a kudarc — megjelentek a nehezen elviselhető politikus csiz­madiák, valamint azok, akik mos­tanában minden új egyesület, szer­vezet és klub elnökségében helyet foglalnak. Harminchét éve élek Magyarországon, tudom, hogy min­dig így van. Avval is tisztában vagyok, hogy előbb-utóbb minden ilyen szerve­zetbe belépnek és hangadó szere­pet követelnek maguknak azok, akik eddig kinevezett sztárként fe­­redőztek a nyilvánosság­talanság napsütésben, vagy éppen jelentős szerepük volt eddig a nyilvános­ság elfojtásában, most viszont en­nek a szószólói lettek. Kiderül, hogy ők már régen, csak nem látszott. De mikor éppen ellenke­zőleg, amikor is csippentettek a sze­mükkel nekünk, hogy tudjuk. Mi?! Nem vettük észre?! ★ Tudom, hogy minden új mozga­lomban, alakuló szervezetben föl­ütik a fejüket a pancserok. Annál inkább, mert a dilettánsok szokták saját tehetségtelenségüket elnyo­­mattatásuknak érezni. Ez se baj, jöjjenek ők is. Még akkor is, ha ezt a klubot tekintik alkalomnak az érvényesülésre vagy a nagy le­számolásra, bosszúra. Az ilyesmik, illetve az ilyenek ellen lehet harcolni, lehet velük vitatkozni. Ez sem rettentett meg. Az alakuló közgyűlésen már megkezdődött a címkézés, a szek­ta-szellemű kirekesztősdi, a „ki nyilvánosabb” jegyében. Az, hogy akadtak, akik maguk is csak nem­rég mertek jönni, de nagy hangon máris két „ajánlót” követeltek an­nak, aki — utánuk — be akar lépni, legföljebb csak elkedvetle­nített. Ám ha az ember szétnézve azt látja a teremben, hogy a még meg sem alakult szervezetben máris ki­sebbségben van, legjobb csende­sen elmenni. Hiszen mi várható, ha a Nyilvánosság Klubban eleve kevesebben vannak (vagy rövide­sen biztosan kevesebben lesznek) az újságírók? Ha a leghangosabb, számára ismeretlen klubtársai po­litikai vagy egyéni sérelmeiket ki­áltva — szemükben némelykor bi­zonyos sajtólevelezők s az őrület jól ismert tüzével — a sajtónyil­vánosság helyett jogokat követel­nek az egész népnek, sőt szabad­ságot Közép-Kelet-Európának?! Legyen joga a népnek, kérem tisztelettel, de ez a klub erede­tileg nagyon is konkrétan a nép egy bizonyos kicsiny, de integráns részének, az újságíróknak a jógád­ról szólt! Van ma számos egyesület, szer­vezet, fórum és pszeudo-párt arra, hogy a demokratikus társadalom­­fejlődés szükségszerű alaptételeit megfogalmazzák, kimondják. Hogy követeljenek ezt meg azt, tiltakoz­zanak úgy általában vagy akár konkrétan. De amikor mi, némi­képp a bőrünket kockáztatva, be­levágtunk ebbe az egészbe, szerve­zőtársaink nem egy parttalanul demokratikus, szájtépő szervezetet ígértek, ahol a sajtó dolgozóinak gondjai, éppen mert kisebbségben vannak a saját egyesületükben, már sokadrangúak, hanem azt, hogy együtt kiharcoljuk saját le­hetőségeinket. A sajtó jogait. ★ Szóval, egyetlen dolog miatt döntöttem el, hogy nem lépek be (noha az egyesület egyre átfogóbb, általánosabb frázisainak legtöbb­jével egyetértek és sok szerencsét kívánok a végrehajtáshoz). Azért nem lépek be, mert nekem keve­sebb több lett volna. Azért, mert a Nyilvánosság Klub­­ nyilvános. Megint papolunk, papolunk, pa­polunk ... Útjaim most elváltak a Nyilvá­nosság Klubtól. De örök optimista vagyok. Várakozással nézek az új­ságíró-szövetség rendkívüli köz­gyűlése elé. Vasárnap kora reggel felébre­dek, félálomban bekapcsolom a rádiót, hallgatom a keserű vissza­emlékezéseket, feltörő vallomáso­kat. Kinyitom az újságot, s olyan nevekre, megnevezésekre bukka­nok, amelyeket hosszú évtizedekig tilalmak zártak el a legális sajtó olvasói elől. Hétről hétre gyorsuló ütemben tárul fel előttünk egy sokáig rejtegetett történelmi és köznapi valóság, persze, tudtunk róla vagy éppen jól ismertük sze­mélyes tapasztalatból is. Ez a való­ság egészen másmilyen volt, mint az a kép, amely róla az újságcik­kekben, a rádióban, a tévé kép­ernyőjén megjelent. Nemcsak én érzem ezt a zavart a kommunikációs gépezet váratlan nekilódulása, a kibeszélés hirtelen eufóriája, az őszinteség fel-feltó­­duló rohamai következtében. Za­vart, amelyet részben az is okoz, hogy a kommunikációs rendszer­nek nemegyszer ugyanazok az al­kalmazottai zúdítják most nya­kamba a keserű igazságokat és a bátor leleplezéseket, akik nem is olyan régen még szinte hihetetlen tr­ükkökre voltak képesek annak érdekében, hogy jótékony homály borítsa történelmünk szörnyű szakadékait, és lehetőleg ne nevez­zük nevükön a dolgokat, az ese­ményeket. Baráti társaságban, munkahelyem folyosóján más is felteszi a kérdést: miként van ez? meddig engedik ezt? S valóban, a „glasznoszty” minden korábbi ta­but és tilalmat elsöprő győzelmé­nek a szerencsés kortársai, tanúi és haszonélvezői vagyunk, avagy csupán — nem először a történe­lemben — a magyar értelmiség egy nagyszabású önfeljelentő ak­cióját szemléljük, és persze, ve­szünk részt benne, amit majd a hagyományosan bekövetkező „vis­­­szarendeződés” és megtorlás kö­vet? Visszagondolok ugyanis 1949-re, arról ugyan nincsenek igazán ta­pasztalataim, minthogy általános iskolai tanulóként éltem át a „for­dulat évének”, mint mostanában ismét kiderül, nem túlságosan vi­dám eseményeit; visszagondolok 1955-re, midőn Rákosi Mátyás igaz, átmeneti sikerrel, „visszaren­dezte” a parancsuralomnak azokat a sorait, amelyeket a júniusi párt­­határozat és a Nagy Imre-féle kormányprogram megzavart, nyomban utána megrendszabályoz­­­­ta a lázongó értelmiséget, és vis­­­szagondolok 1956—1957-re, midőn, ugyancsak általános „visszarende­ződés” és széles körű megtorlás kö­vette a közismert eseményeket. Gondolom, vannak, akik ennyi ta­pasztalat birtokában már el sem olvassák az újságban a recski kényszermunkatáborral kapcsola­tos emlékezéseket és kikapcsolják a rádiót, midőn valaki 1956-ról beszél. Minek izgassák fel magu­kat, elvégre a történelemnek ez a rendje: ha a hatalom nehéz hely­zetben van, az ország válságba kerül, kinyitnak néhány szelepet, kiengedik kissé az általános elke­seredés gőzét, aztán ha csökken a belső nyomás, kiválogatják azokat, akik ezzel a feszültségcsökkentő szelepnyitogatással élni merész­kedtek. Vagy éppen ezek válogat­ják ki egymást, mint Jancsó Mik­lósnál, a Szegénylegényekben. Mégis nehéz dolog elutasítani a reményt, tudniillik a reményét an­nak, hogy most valóban fordul egyet a történelem kereke, valóban kinyílik a világ, s a mindent el­árasztó, olykor már követhetetlen mértékben duzzadó információ­­halmaz mégiscsak azt eredménye­zi, hogy a történelmi és köznapi valóság és ennek az újságokban, a rádióban, a tévében megjelenő képe többé-kevésbé egybeesik. Ez az „egybeesés” jelentené ugyanis a valóságos nyilvánosságot, és a valóságos nyilvánosság lehetne előkészítője, fegyvere, védelmezője a valóságos demokráciának. Ezért aztán lelkesen olvasom az újságok beszámolóit, visszaemléke­zéseit, hallgatom a rádió híreit, nézem a televízióban az „alterna­tív” szervezetek szónokait, őket már nem hallgatom, helyettük a kommentátor beszél, igyekszem követni ezt a gyorsuló időt, és szurkolok annak, hogy a hirtelen megnőtt sebesség ne okozzon köz­lekedési balesetet. Reménykedem abban, hogy az igazságkereső és igazat mondó nyilvánosságnak ez a szinte váratlan diadala maga is fékezi, akadályozza, talán meg­akadályozza a „visszarendeződési” kísérleteket. Mondják, a világpoli­tika szelei most a mi vitorlánkat dagasztják: meg lehet lovagolni a hullámokat. Reménykedem abban, hogy olyanok ülnek ennek a „glasznosztynak” a kormányánál, akik ismerik a szeleket és tarta­ni tudják a hajót. Pomogáts Béla Gyorsuló idő Balogh Lajos rajza □ ,, . . ^m­m ! IRODALOM ! SERFŐZO SIMON: Gáspár, Menyhért, Boldizsár Betlehem, felé menni őket még sehol se látom. Pedig szaporán hullong az ég, havazik Karácsony. Az az út nem nekik való már, fáradtak, öregek. Magukban, otthon ünnepüik meg, aki ma született, ültükben el-elbóbiskolnak, mint szakállas szentek. Későn jött már megváltásukra világra a gyermek. 1989. JANUÁR 6.

Next