Élet és Irodalom, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-06 / 1. szám - Szántó Péter: Miért lépek ki a Nyilvánosság Klubból? • Nyilvánosság-vita (4. oldal) - Pomogáts Béla: Gyorsuló idő • Nyilvánosság-vita (4. oldal) - Serfőző Simon: Gáspár, Menyhért, Boldizsár • vers (4. oldal) - Balogh Lajos: rajza • kép (4. oldal)
NYILVÁNOSSÁG-VITA SZÁNTÓ PÉTER: Miért lépek ki a Nyilvánosság Klubból? Már be se léptem. Ugyanakkor így mégsem igaz. Valamikor nagyon is benne voltam. Igen-igen az elején írtam alá azt a bizonyos ívet, amely a szóban forgó egyesület alapítását tűzte célul. Vagyis sokáig úgy éreztem, hogy a tíz alapító tag közé ugyan nem tartozom, de az egyik legelső útitárs vagyok. Akkoriban ezért nem járt kitüntetés és néhány szerkesztőségben komoly nyomás gyakoroltatott kollégáimra, hogy aláírásukat ne adják, vagy vonják vissza. Nos, nem tudunk tovább útitársak lenni. Feltételesen, az egyesület jó felé megy, azzal nincs semmi hiba. Az én irányom is jó. Csak a kettő együtt nem azonos. ★ Azok közé tartozom, akik már jó néhányszor beverték a fejüket a túlontúl szűk nyilvánosság falába, s ezért nagyon örültem, amikor arról hallottam, hogy születik végre egy szervezet, amely a sajtó jogi reformját szeretné. Amelyik nem hisz abban, hogy a sajtó semmi más, mint a mindenkori sajtóirányítás szolgálója, egy időnként mozgalmi szoborcsoport a merevedő bíbborosi kollégium kollektív agitátora és propagandistája. Azt az okmányt akkor azért írtam alá, mert úgy gondoltam, sok mindenen kell segíteni a sajtónyilvánosság ügyében. 1. Az újságíró és a sajtóirányítás között kibékíthetetlen ellentét van, lévén, hogy az előbbi tájékoztatni akar, az utóbbi pedig sajtópolitizálni, a mi viszonyaink között idő, részt nem annyira híráramoltatást, mint hírvisszafogást jelent. Informálás helyett (csak) manipulálást. 2. A korszakalkotóként, demokratikusként beharangozott új sajtótörvény néhány „vívmánya” a rabszolgaság helyzetébe hozta az újságírót, mert a szólamokban kimondott tájékoztatási kötelezettség mellé (hallott-e valaki arról, hogy illetékest felelősségre vontak ennek elmulasztása miatt?) oly mértékben korlátozza az újságíró kevés mozgási szabadságát, hogy valósággal gúzsba kötötte. Az eddigi politikai, munkajogi retorziók mellé lépett a jogi-bírósági is: még a nyilvánvalóan becstelenül hazudozó „tájékoztatásra kötelezettet” is jogok garmadája védi; nemcsak saját nyilatkozatát vagyok köteles bemutatni neki megjelenés előtt, hanem az egész cikket, például az őt cáfoló nyilatkozatokat is, amelyekre 5 válaszolhat, előző állításait akár az ellenkezőjükre is „finomíthatja”. Sőt, még azt is ő dönti el, lehet-e írásom címe az, amit eredetileg adtam. Aki életében egyszer is olvasott jogszabályt, annak számára azonnal világos, hogy a Sajtótörvény indokolásával ellentétben nem a „kisembert” védd a Nagy, Gonosz Sajtófarkas ellen, hanem egy Hivatalos Nyilatkozót tételez, akinek eddig a pimasz sajtójegyek sok apró gondot okoztak, de akit most majd a tájékoztatáspolitika gondosan megvéd a kritikai írásoktól. A nyilvánosság veszélyétől. 3. Az újságíró-szövetség (MUOSZ) vezetése mintha nem a tagság választott képviselete, hanem az állam delegált helytartója volna az újságíró-társadalom megrendszabályozására. (Jellemző például magatartásuk éppen a Nyilvánosság Klub ügyében, hiszen — meglehetősen hosszan tartó — „első reflexük” az volt, hogy ki kell zárni bennünket a MUOSZ-ból. Jól tessék érteni: szövetségi vezetők, állítólag maguk is újságírók, meg akartak fosztani más újságírókat a munkajogi létezés lehetőségétől, mert utóbbiak a sajtó szabadságáért, nyilvánosságáért, végső soron a tisztesebb munkakörülményekért léptek föl.) A vezetés szűk csoport, amelynek némely élenjáró tagjai — nagyobb becsületünkre — időnként balatoni műsorokban magyarnótaénekléssel, más vezető tagjai pedig egymás külföldre utaztatásával vannak elfoglalva. Tizenkét éve vagyok MUOSZ-tag, az újságírótársadalom igazi gondjairól se közvetlenül, se képviselőm útján soha nem kérték a véleményemet és ezt nem is volt módom elmondani. Ezzel nem a kisebbséghez tartozom. 4. Az újságírónak van egy toplistája az olvasók körében, hivatalos megbecsültségük viszont — meglehetősen sokszor, szemlátomást szándékosan — ezzel ellentétes. Egyetlen szakmai kitüntetésünk, a Rózsa Ferenc-díj elnyeréséhez vagy sokáig a párt lapjánál kell írni — jól-rosszul —, vagy sokáig MUOSZ-középvezetőnek, illetve gondot nem okozó vidéki főszerkesztőnek kell lenni. (E szabály alól, persze, kivételt mondani én is tudok, de azért a szabály megmarad.) Mondok konkrét példát, házit, hadd érjen az elfogultság vádja: harminc esztendő összesen száznyolcvanhat Rózsa Ferenc-díjasa közül három ÉS-es. Komolyan állítható, hogy az Élet és Irodalomnak ekkora szerepe volt a mai magyar sajtó kialakításában? ★ A nyilvánosság érvényesítésére, a sajtó és a politika összehozására, az újságírók elnyomoríttatásának megszüntetésére szükséges az olyan szervezet, mint a Nyilvánosság Klub. ■ Nem rendítettek meg a rossz hírek sem. Hogy egy-két tisztelt kollégám a még meg sem alakult Nyilvánosság Klub nevét — és így nevünket, persze, megkérdezésünk nélkül — meglehetősen kétes akciókhoz használja föl. Ennek mélypontja volt ama Lipták professzornak hazai kolportálása, aki az egész magyarság hitelügyi megbüntetésével zsarolta Bős—Nagymaros ügyben a kormányzatot. Úgy gondolom, van úgy, hogy egy egész politikai rendszert nem kedvel az ember. Ha azonban emiatt a hazája ellen fordul, hiába van esetleg igaza, nem különb, mint egy Baader-Meinhof-terrorista. Lehet, hogy tévedek, de akkori klubtársaimnak erről nem volt módjuk meggyőzni, lévén hogy se előtte, se utána nem kérdeztek meg. Az sem izgatott föl, hogy az egyesület környékén — amint kezdett biztosabbnak látszani a siker, mint a kudarc — megjelentek a nehezen elviselhető politikus csizmadiák, valamint azok, akik mostanában minden új egyesület, szervezet és klub elnökségében helyet foglalnak. Harminchét éve élek Magyarországon, tudom, hogy mindig így van. Avval is tisztában vagyok, hogy előbb-utóbb minden ilyen szervezetbe belépnek és hangadó szerepet követelnek maguknak azok, akik eddig kinevezett sztárként feredőztek a nyilvánosságtalanság napsütésben, vagy éppen jelentős szerepük volt eddig a nyilvánosság elfojtásában, most viszont ennek a szószólói lettek. Kiderül, hogy ők már régen, csak nem látszott. De mikor éppen ellenkezőleg, amikor is csippentettek a szemükkel nekünk, hogy tudjuk. Mi?! Nem vettük észre?! ★ Tudom, hogy minden új mozgalomban, alakuló szervezetben fölütik a fejüket a pancserok. Annál inkább, mert a dilettánsok szokták saját tehetségtelenségüket elnyomattatásuknak érezni. Ez se baj, jöjjenek ők is. Még akkor is, ha ezt a klubot tekintik alkalomnak az érvényesülésre vagy a nagy leszámolásra, bosszúra. Az ilyesmik, illetve az ilyenek ellen lehet harcolni, lehet velük vitatkozni. Ez sem rettentett meg. Az alakuló közgyűlésen már megkezdődött a címkézés, a szekta-szellemű kirekesztősdi, a „ki nyilvánosabb” jegyében. Az, hogy akadtak, akik maguk is csak nemrég mertek jönni, de nagy hangon máris két „ajánlót” követeltek annak, aki — utánuk — be akar lépni, legföljebb csak elkedvetlenített. Ám ha az ember szétnézve azt látja a teremben, hogy a még meg sem alakult szervezetben máris kisebbségben van, legjobb csendesen elmenni. Hiszen mi várható, ha a Nyilvánosság Klubban eleve kevesebben vannak (vagy rövidesen biztosan kevesebben lesznek) az újságírók? Ha a leghangosabb, számára ismeretlen klubtársai politikai vagy egyéni sérelmeiket kiáltva — szemükben némelykor bizonyos sajtólevelezők s az őrület jól ismert tüzével — a sajtónyilvánosság helyett jogokat követelnek az egész népnek, sőt szabadságot Közép-Kelet-Európának?! Legyen joga a népnek, kérem tisztelettel, de ez a klub eredetileg nagyon is konkrétan a nép egy bizonyos kicsiny, de integráns részének, az újságíróknak a jógádról szólt! Van ma számos egyesület, szervezet, fórum és pszeudo-párt arra, hogy a demokratikus társadalomfejlődés szükségszerű alaptételeit megfogalmazzák, kimondják. Hogy követeljenek ezt meg azt, tiltakozzanak úgy általában vagy akár konkrétan. De amikor mi, némiképp a bőrünket kockáztatva, belevágtunk ebbe az egészbe, szervezőtársaink nem egy parttalanul demokratikus, szájtépő szervezetet ígértek, ahol a sajtó dolgozóinak gondjai, éppen mert kisebbségben vannak a saját egyesületükben, már sokadrangúak, hanem azt, hogy együtt kiharcoljuk saját lehetőségeinket. A sajtó jogait. ★ Szóval, egyetlen dolog miatt döntöttem el, hogy nem lépek be (noha az egyesület egyre átfogóbb, általánosabb frázisainak legtöbbjével egyetértek és sok szerencsét kívánok a végrehajtáshoz). Azért nem lépek be, mert nekem kevesebb több lett volna. Azért, mert a Nyilvánosság Klub nyilvános. Megint papolunk, papolunk, papolunk ... Útjaim most elváltak a Nyilvánosság Klubtól. De örök optimista vagyok. Várakozással nézek az újságíró-szövetség rendkívüli közgyűlése elé. Vasárnap kora reggel felébredek, félálomban bekapcsolom a rádiót, hallgatom a keserű visszaemlékezéseket, feltörő vallomásokat. Kinyitom az újságot, s olyan nevekre, megnevezésekre bukkanok, amelyeket hosszú évtizedekig tilalmak zártak el a legális sajtó olvasói elől. Hétről hétre gyorsuló ütemben tárul fel előttünk egy sokáig rejtegetett történelmi és köznapi valóság, persze, tudtunk róla vagy éppen jól ismertük személyes tapasztalatból is. Ez a valóság egészen másmilyen volt, mint az a kép, amely róla az újságcikkekben, a rádióban, a tévé képernyőjén megjelent. Nemcsak én érzem ezt a zavart a kommunikációs gépezet váratlan nekilódulása, a kibeszélés hirtelen eufóriája, az őszinteség fel-feltóduló rohamai következtében. Zavart, amelyet részben az is okoz, hogy a kommunikációs rendszernek nemegyszer ugyanazok az alkalmazottai zúdítják most nyakamba a keserű igazságokat és a bátor leleplezéseket, akik nem is olyan régen még szinte hihetetlen trükkökre voltak képesek annak érdekében, hogy jótékony homály borítsa történelmünk szörnyű szakadékait, és lehetőleg ne nevezzük nevükön a dolgokat, az eseményeket. Baráti társaságban, munkahelyem folyosóján más is felteszi a kérdést: miként van ez? meddig engedik ezt? S valóban, a „glasznoszty” minden korábbi tabut és tilalmat elsöprő győzelmének a szerencsés kortársai, tanúi és haszonélvezői vagyunk, avagy csupán — nem először a történelemben — a magyar értelmiség egy nagyszabású önfeljelentő akcióját szemléljük, és persze, veszünk részt benne, amit majd a hagyományosan bekövetkező „visszarendeződés” és megtorlás követ? Visszagondolok ugyanis 1949-re, arról ugyan nincsenek igazán tapasztalataim, minthogy általános iskolai tanulóként éltem át a „fordulat évének”, mint mostanában ismét kiderül, nem túlságosan vidám eseményeit; visszagondolok 1955-re, midőn Rákosi Mátyás igaz, átmeneti sikerrel, „visszarendezte” a parancsuralomnak azokat a sorait, amelyeket a júniusi párthatározat és a Nagy Imre-féle kormányprogram megzavart, nyomban utána megrendszabályozta a lázongó értelmiséget, és visszagondolok 1956—1957-re, midőn, ugyancsak általános „visszarendeződés” és széles körű megtorlás követte a közismert eseményeket. Gondolom, vannak, akik ennyi tapasztalat birtokában már el sem olvassák az újságban a recski kényszermunkatáborral kapcsolatos emlékezéseket és kikapcsolják a rádiót, midőn valaki 1956-ról beszél. Minek izgassák fel magukat, elvégre a történelemnek ez a rendje: ha a hatalom nehéz helyzetben van, az ország válságba kerül, kinyitnak néhány szelepet, kiengedik kissé az általános elkeseredés gőzét, aztán ha csökken a belső nyomás, kiválogatják azokat, akik ezzel a feszültségcsökkentő szelepnyitogatással élni merészkedtek. Vagy éppen ezek válogatják ki egymást, mint Jancsó Miklósnál, a Szegénylegényekben. Mégis nehéz dolog elutasítani a reményt, tudniillik a reményét annak, hogy most valóban fordul egyet a történelem kereke, valóban kinyílik a világ, s a mindent elárasztó, olykor már követhetetlen mértékben duzzadó információhalmaz mégiscsak azt eredményezi, hogy a történelmi és köznapi valóság és ennek az újságokban, a rádióban, a tévében megjelenő képe többé-kevésbé egybeesik. Ez az „egybeesés” jelentené ugyanis a valóságos nyilvánosságot, és a valóságos nyilvánosság lehetne előkészítője, fegyvere, védelmezője a valóságos demokráciának. Ezért aztán lelkesen olvasom az újságok beszámolóit, visszaemlékezéseit, hallgatom a rádió híreit, nézem a televízióban az „alternatív” szervezetek szónokait, őket már nem hallgatom, helyettük a kommentátor beszél, igyekszem követni ezt a gyorsuló időt, és szurkolok annak, hogy a hirtelen megnőtt sebesség ne okozzon közlekedési balesetet. Reménykedem abban, hogy az igazságkereső és igazat mondó nyilvánosságnak ez a szinte váratlan diadala maga is fékezi, akadályozza, talán megakadályozza a „visszarendeződési” kísérleteket. Mondják, a világpolitika szelei most a mi vitorlánkat dagasztják: meg lehet lovagolni a hullámokat. Reménykedem abban, hogy olyanok ülnek ennek a „glasznosztynak” a kormányánál, akik ismerik a szeleket és tartani tudják a hajót. Pomogáts Béla Gyorsuló idő Balogh Lajos rajza □ ,, . . ^mm ! IRODALOM ! SERFŐZO SIMON: Gáspár, Menyhért, Boldizsár Betlehem, felé menni őket még sehol se látom. Pedig szaporán hullong az ég, havazik Karácsony. Az az út nem nekik való már, fáradtak, öregek. Magukban, otthon ünnepüik meg, aki ma született, ültükben el-elbóbiskolnak, mint szakállas szentek. Későn jött már megváltásukra világra a gyermek. 1989. JANUÁR 6.