Élet és Irodalom, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)

1989-05-26 / 21. szám - Baltási Nándor: Pócspetri előtt és után • reflexió | Visszhang • Hegyi Béla: Pócspetri előtt (ÉS 1989. március 31.) • Baltási Nándor r. k. pap (4. oldal) - Bisztray Ádám: Elmúlt év | Anyanyelv | Szénporos szárnyak • vers (4. oldal) - Rédey Pál: Állam és egyház Pócspetri után • reflexió | Visszhang • Hegyi Béla: Pócspetri előtt (ÉS 1989. március 31.) (4. oldal)

Pócspetri előtt és után Pócspetri után címmel válaszoltam Hegyi Béla első, Pócspetri előtt című cikkére (Élet és Irodalom, 1989. március 31.), de az ÉS szerkesztőségében kértek, hogy várjak, mert lesz folytatás, amit ez a cikk nem jelzett. Vártam, és valóban érdemes volt, mert Hegyi Béla második cikkében bőségesen taglalja legtöbb észrevételemet. Miért nem álltam el mégsem a válasz megírásától? Mert az első írásban felrajzolt Mindszenty-képen mit sem változtat a későbbi események leírásával, pedig a napjainkig tartó események és a Mindszentyvel történtek között szoros összefüggés van. Az eltelt negyven esztendő eseményeinek tükrében, azt hiszem, ezt az összefüggést már fel lehetett volna fedezni. Egy-egy korszak elemzéséhez éppen azért szükségeltetik a történelmi távlat, hogy egyebek közt a kor meghatározó személyiségeinek szavait, lépéseit az eredmény, a fejlemények ismeretében lehessen mérlegre tenni. Éppen az tesz valakit nagy politikussá, hogy a jövőt mennyire látja, mennyire tud az eseményeknek elébe menni. Ez a jövőbe látás pedig nemcsak felkészültség eredménye, hanem intuíció. Hogy ez mennyire volt meg Mindszenty Józsefben, azt én nem tudom eldönteni, de az egyházzal és az egyházakkal történtek igazolták magatartását. Félreállítása után akadtak olyan püspökök, akik megkötötték azt a szükségesnek mondott egyezményt. Tehát van módunk megismerni az eredményt, amit Hegyi Béla is tisztán lát. Tudom, hogy ez így túlságos leegyszerűsítése a történelemnek, de mi okunk lenne feltételezni, hogy egy „politikusabb” Mindszenty kedvezőbb egyezményt tudott volna kötni, mint utódai, egy olyan hatalommal, melynek programjában szerepelt az egyház kiirtása és a nemzet szolgaságba taszítása. Sőt, megkockáztatom, hogy Mindszenty nélkül itt sem volnánk. Példáját követhették azok, akik a tartották a magyar egyházban.lelket Az egyezményt megkötötték, és ennek lett következménye mindaz, amit Hegyi Béla is leír. Az egyház megosztottsága és anyagi függősége többek között. Létrehozták papi békemozgalmat, amelyet ugye a egy Mindszentyvel az egyház élén nem lehetett volna keresztülvinni, és amely meghosszabbított karja lett a hatalomnak, és eszköze az egyházi élet visszaszorításának. Nem kellett a hatalomnak erőszakszervezeteivel mindig beavatkoznia ott, ahol felvirágzott hitélet, a piszkos munkát elvégezték az egyházon belül. Papok voltak, akik a lelkigyakorlatokat szétkergették, püspökök voltak, akik a tenni akarókat eldugott helyekre vagy kereten kívülre kényszerítették, helyezték. Egyházi körlevél tiltotta a börtönben levő papok látogatását. De a papi békemozgalom tagjai most is ott ülnek abban a hatalomban, amely a magyarországi egyház mai helyzetéért felelős, megakadályozhatják szentmise felajánlását halottakért (1988. június 16.), ott állnak március 15-én a hatalom képviselői között a múzeum lépcsőjén, megszavazzák az országot romlásba döntő nagyberuházásokat (és véleményükért a felelősséget sem vállalják — tisztelet a kivételnek), álmosan hallgatják hogy egy párttagnak kelljen az új, egyházra vonatkozó törvényért felszólalnia a parlamentben. Mindezt a néppel szemben, elzárkózva, megosztva. Mindezt előre látta volna Mindszenty? És amit a leghatásosabban lehet ellene felhozni, mert annyira igazságosnak látszik (és az is lenne), az egyházi birtokok elleni vélt szavai, vagy inkább ellenérzése. Az új elmélet szerint az egyház tartsa el magát. Lesz miből, hiszen a hívők is kapnak az újraelosztáskor. Lehet, hogy ezt is előre látta Mindszenty, hogy hiába a földosztás, mert akkor sem lesz miből? Mert látjuk, hogy nincs miből. Mert nem mindegy, hogy ki oszt. Tehát azzal a nagyon kívánt megegyezéssel mégiscsak eladtuk magunkat. A hatalom elszívta, elszívja a termelt értéket, majd alamizsnaként visszalök belőle az egyháznak is, persze már nem önzetlenül, hanem megkövetelve a teljes lojalitást, a megélhetési lehetőségért cserébe. Aztán a hiány pótlására külföldről érkező valutát bezsebelni, és belőle forintért megint csak újabb feltételek teljesítésével enged tenni, építeni. Az amúgy is hátrányos helyzetben levő hívő embert többszörösen megsarcolja, és még az ÁEH fenntartását, az ateista propagandát vele fizetteti meg, és az ő költséngén nevel janicsárt a gyermekéből. Miért történhetett meg mindez? Mert az egyháznak nem volt egy Mindszentyje, mert elvették tőle, megrágalmazták, lejáratták előtte. Évtizedekig az esztergomi érsekségen még a nevét sem volt szabad kiejteni. Lékai László az elődjéért felajánlott szentmisét is rendszeresen Serédi Jusztinián mondta (mondhattam). .......... Miért ez a nagy hallgatás? Csak nem azért, mert tehetetlensége idején is féltek az Isten magyar népe körében élő szellemétől, hatásától? Egy tanárom mondta a teológián: Hogy még ennyi kis élet van a magyar egyházban, azt Mindszentynek köszönhetjük. Talán önnek is az volt a szándéka, kedves Hegyi Béla, hogy két írásával elindítson vagy szorgalmazzon egy objektív kutatást Mindszenty ügyében is, de éppen nekünk, hívő embereknek lenne kötelességünk, hogy reálisan lássunk, sőt, némi elfogultságot sem tartanék megbocsáthatatlannak. Annak az objektív kutatásnak lenne a feladata, hogy eldöntse: későbbi fejlemények intuitív megalázása vezette Mindszenty Józsefet magatartásában, vagy pusztán történelem torz játéka, hogy a későbbiek őt igazolták. Én az előbbire voksolok. Kedves Hegyi Béla, nem Mindszenty József prímással, hanem nélküle jutottunk ide, ahol vagyunk. Baltási Nándor r. k. pap Az Országos Széchényi Könyvtár felhívása Nemzetünk sorsfordító időket él. A társadalom tagjai újra élnek jogaikkal, s véleményüket, állásfoglalásukat nyilvánosságra hozzák. Nekünk, a nemzet könyvtárának gondoskodnunk kell arról, hogy mindezen érték hiánytalanul megmaradjon, s bárki számára — legyen az mai érdeklődő, vagy jövőbeni történész — hozzáférhető legyen. A kötelespéldány szolgáltatási lezettségéről jelenleg a 17/1989. köt.(VIII. 26.) MM számú rendelet intézkedik. E szolgáltatás alapján könyvtárunk az iratnak tekintendő dokumentumokon kívül mindent gyűjt, amit az ország területén sokszorosítottak, vagy közreadtak; könyvektől a műszaki leírásokon át a plakátokig és röplapokig, újságoktól a belső tájékoztatókig, valamint hanglemezeket, hangszalagokat, diafilmeket, mikrofilmeket. Felhívunk minden, sokszorosító berendezést üzemeltető, valamint közreadó vállalatot, szövetkezetet és egyéb szervezetet, amely eddig nem tett eleget kötelespéldány-szolgáltatási kötelezettségének, hogy e közérdekű feladat ellátásával kapcsolatban lépjen kapcsolatba az OSZK illetékesével (dr. Tóth Lajos, Bp. I., Budavári Palota. F-épület, postai cím: OSZK Kötelespéldány-szolgálat, Budapest, 182*; telefon: 757-533/127 mellék), s kérjen felvilágosítást, írásos útmutatót. ÉLET ÉS IRODALOM BISZTRAY ÁDAM: Elmúlt év Mulasztásaid, súlyosak, nem az érdem, nem is a vétek, elszámolt az esztendő vége, a kicsi halál, mely a nagy egészből hasad le, és omlik rád, mint égő forgács. Kerted is! Fásd ha nőttek az aszályban arasznyit, lusta volt a kacor, véletlen a kevéske termés, kezedé a hűtlen szándék, föltenni piros cserepet, habarni kék mésszel össze sárga homokot. Kapudról a rozsda maliik magától, a házszám, a név is hiányzik, hadd keressék vándorok a névtelent. Anyanyelv Félteni kell mert elvész * nincsen rá emlékezet mégis zengőn szól bennünk van közöttünk valaki vagy lehetett valaki nem látjuk meg a némát mozdítatlan ajakkal ki súgja a szavakat Szénporos szárnyak Előkerülsz-e valaha, szénhordó kosár? Csuklyának gyűrve a zsák csiszolódjék fényesre vesszőiden, ahogy fekete súllyal mozdulsz keskeny hátamon. Siess, még biztos a kezem. Századik lépcső élén túl vállamon átbuksz boldogan, és könnyű leszel, de oly könnyű, hogy fölemelsz. * Kéklő zuhogás fölött csattognak szénporos szárnyaim. Állam és egyház Pócspetri után közel egy évtizede Vas Zoltán arra kért, beszéljek egyházamról, annak jelenlegi helyzetéről, a nép vallásosságáról. Hangsúlyozta, vezetőiről egy szót se, azok nem érdeklik, azokat — ő tudja — az állam ültette stallumaikba. Az utóbbi időkben egyre gyakrabban vetődik fel a kérdés: valóban olyan harmonikus, idilli volt az állam és egyház házassága mögöttünk lévő évtizedekben, mint a ahogy azt az egykori ünnepélyes nyilatkozatok hirdették. Hegyi Béla ebből a történelmi szakaszból a csak, egyikét mozzanatra hívta fel a figyelmet (Élet és Irodalom, 1989. április 14.). Persze könnyen elintézhetnénk a dolgot azzal, hogy a Rákosi-klikk nyakába varrjuk ezt az eltorzult helyzetet. Csakhogy a gondolkodó ember észrevette, hogy volt egy „posztrákosi kurzus” is — és milyen tartósan —, amelyben az alapvető ideológiai és gyakorlati célkitűzés egy jottányit sem változott. És ha már az őszinteség kérdését feszegetjük, akkor még kritikusabb probléma előtt torpanhatunk meg, hogy ti. a különböző egyházak vezetőinek nyilatkozata félelmetesen összecsendült. Sőt, egyfajta, titkos vagy nyílt versengés bontakozott ki vezetők között. Egymáson túlliciatálva hódoltak annak a vezetésnek, amely egyértelműen megsemmisítésre ítélte őket. A versengésnek ebben a helyzetében azután sikerült az egyházakat egymással szemben is kijátszani, nem egy esetben tartós ellentétet szítani egymás között, amely gyakorlatilag a további gyengülésüket eredményezte. Nem volt ez rossz taktika. Így azután az óvatosabb katolikus egyházat kiáltották ki a legreakciósabbnak, míg a két történelmi protestáns egyház holtversenyben haladó egyháznak számított. S ebben a helyzetben, mint elkényeztetett menyasszony fogadta az udvarlást az állam, s már-már sértésszámba ment, ha nem dicsőítették szépségét ráncai és a szeme sarkában megjelenő szarkalábak ellenére. De elhitte-e vajon magáról, hogy olyan szép, és akkor is, amikor a násznép egyre hallgatagabb lett és egyre többen fordítottak hátat a kényszerű lakodalomnak? Mindenesetre a frigyet napjainkra alaposan kikezdte az élet s az érdekházasság apróbbnagyobb ellentmondásai nem a legkedvezőbb színezetben tüntették fel sem az államot, sem az egyházat. Az őszinteség teljes hiánya tovább növelte a kiábrándulást. Érdemes a kiindulópontot visszaidéznünk. Az alaptétel így hangzott: a múlt hibáin okulva az államot elválasztják az egyháztól. Ez a modern, európai gondolat igen kedvező fogadtatásra számíthatott. Még a konzervatív katolikus egyházban is. Egy európai mintára megvalósított szétválasztás azonban feltételezte mind az állam, mind pedig az egyház autonómiáját. A szabad állam, szabad egyház koncepcióját különösen a protestantizmus fogadta kitörő lelkesedéssel, és a társadalomban végbemenő változások, javak igazságos elosztása, a szociális intézkedések egész sora, az új emberi értékrend kialakítására való törekvés még a konzervatív katolikus egyházat és főként a hierarchia csúcsán levőket is magával ragadta. Igen ám, de a sztálini koncepció aligha tudta volna elviselni, hogy felségterületén olyan intézmény — intézményrendszere legyen, amely autonómiával rendelkezik. Ideológiájának végső célja pedig az egyház maradéktalan felszámolása volt. Első lépésként tehát az egyház intézményét kellett betagolnia a rendszerbe úgy, amint ezt minden más intézménnyel tette. A siker majdnem tökéletes volt, melynek során létrehívott egyfajta „állam—egyház” képletet. Struktúra szempontjából a legalkalmasabb erre a katolikus egyház lett volna, hiszen felépítése hasonlított a szocialista állam monolitikus struktúrájához. A központilag irányított és vezetett egyház azonban mindenkor ki tudott bújni az állam ölelő karjaiból, Rómára való hivatkozással. Az ősi kánoni törvényeket nem változtathatta meg. Természetszerűleg vetődött fel vele kapcsolatban a nemzeti egyház gondolata, amint ez már a francia forradalomban is előkerült. A Mindszenty, Grősz stb. ügyek — párhuzamosan valamennyi szocialista államban előforduló hasonló ügyekkel — azt mutatják, hogyan próbálták betörni az egyház vezetőit e politika érdekében. És amikor ez töréshez vezetett, akkor kiépítették a „békepapok” hálózatát, amely nagymértékben nemzeti színezetű volt. A békepapok speciális feladata között szerepelt az állammal való szövetség elmélyítése. A katolikus egyházban végbement szakadást alig lehetett palástolni. Könnyebb volt az állam dolga a protestáns egyházakkal. Történelmi kialakulásuktól fogva ezek nemzeti egyházak voltak, így a küzdelem nem idézett elő nemzetközi méreteket. Mégis szinte az első pillanattól kezdve adódtak problémák. Két kérdésben sorsdöntő válaszút elé került a magyar protestantizmus. Az egyik az 1848-ban, hosszú történelmi küzdelem után elnyert autonómiája volt, a másik, a születése pillanatától őrzött demokráciája. Mindkettő szálka volt a szocialista állam centralisztikus és megsemmisítő törekvésének szemében. Lényegében mint nemzeti egyházzá! nem volt problémája. Annál több az autonómiával és demokráciájával. A protestáns egyházak autonóm törekvése hasonló volt a katolikusokéval, ennek megfelelően azonos módszerrel számolták fel. (Lásd Mindszenty ügyét.) Mármost, amikor az állam, párt sutba vetette a demokrácia a elemi szabályait, s kezdte kiépíteni korlátlan diktatúráját, a protestantizmus, amely lelkesen vállalta a nép szolgálatát, szintén elzárkózott az „új világ építésétől”. Fokozatosan a „másik” oldalra sodródott, s rövidesen az ő homlokára is rásüthették a reakció pecsétjét. Rákosiék semmitől sem riadtak vissza, hiszen a Mindszentyvel kapcsolatos eljárás „frenetikus sikerrel” járt. látszólag a tömegek elfogadták a propagandát. Így került sor azután a protestáns vezetők likvidálására is. Ám mégis bonyolultabb helyzetbe került a mindenható állam a protestantizmussal. Mert míg katolikus egyház kérdése megoldottnak látszott azáltal, hogy Rómát egy fizikai és szellemi függöny mögé utasította, addig vasprotestáns demokrácia még virult. A koncepciós párok által félreállított protestáns vezetők után sem omlott össze az egyház: a gyülekezetekben, az alapsejtekben, amelyek a régi hagyományok szerint függetlenek voltak a „központtól”, élt az egyház. Ezt a gyakorlatot kellett megtörni. Vagyis olyan vezetőket kellett keresni, akik ezt a különleges képletet, az „államegyház” marxista válfaját vállalják és magukévá teszik. Nem kell szót rá pazarolni, a fáradozást rövidesen siker koronázta. Létrehívták tehát a protestantizmustól idegen centrista egyházat, felszámolták az alulról építkezés elvét és központból — egyszemélyi diktatúrával — kormányozták az egyházat. A jól kiválasztott vezetők konformizmusa példátlan volt és még arra is tekintettel voltak, hogy ezt példátlan gyakorlatot kodifikálják . (1966-ban például a lutheránus egyház új zsinati törvényeket léptetett életbe, amelyek híven tükrözik ezt az újfajta modellt.) Ennek lett eredménye, hogy a magyar protestantizmus olyan helyzetbe jutott, amilyenben történelme során nem volt és az állam olyan mélyen avatkozott bele az egyház életébe, mint fennállása során soha. A vezetők nagyszerű partnereknek bizonyultak, az egyház érdekeinek „kiárusítása” tökéletesen ment végbe. Rejtették és tagadták, hogy az állam beavatkozik az egyház életébe, sőt egymással versengve hirdették az egyház szabadságát és függetlenségét Megszületett az ideológia: „soha ilyen kedvező és felhőtlen volt az egyház élete, mint a nem szocializmusban.” Rédey Pál Több hozzászólás érkezett Hegyi Béla két írásához, a téma kimerítő taglalását már terjedelmi okokból sem vállalhatjuk. Ezek az írások szerzőik véleményét tükrözik, nem tekintendők a lap állásfoglalásának. 1989. MÁJUS 26.