Élet és Irodalom, 1989. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-15 / 50. szám - Ordas Iván: Avítt kétnyelvűség? • reflexió | Visszhang • Keresztény Gabriella riportja (ÉS 1989. december 1.) (2. oldal) - Rajk András: Mentőautó • reflexió | Visszhang • Hallama Erzsébet: A budapesti faló (ÉS 1989. november 24.) (2. oldal) - Gazsó-Zelei: Érte szólt a harang • reflexió | Visszhang • Medve Ilona: Mégis, kinek a története? (ÉS 1989. december 1.) (2. oldal) - Bikácsy Gergely: A jég misztériuma (2. oldal) - Bada Tibor: rajza • kép (2. oldal) - Diószegi László: Háromhatalmi tánctalálkozó (2. oldal) - Szombathy Balázs: Szleng Bada Tibor rajzairól (2. oldal)
Avítt kétnyelvűség? Sajnos már elég idős vagyok ahhoz, hogy Keresztény Gabriella riportja a kétnyelvűség sárospataki csődjéről (Élet és Irodalom, december 1.) régi húrokat rezegtessen meg bennem. Azt, hogy nincs új a nap alatt, elég sokan tudjuk. Néhányan pedig azt is, hogy a most újonnan bevezetett idegennyelvi oktatási formának akadt korábbi elődje. Boldogult gyermekkoromban Sárospatakon (éppen ott) eredménnyel tanították az angolt, Pannonhalmán, ha jól tudom, az olaszt, Gödöllőn pedig a premontrei gimnáziumban 1938-ban velünk kezdték a francia gimnáziumot. A francia és a magyar közoktatásügyi minisztériumok közös megegyezése alapján apostoli létszámban vettek fel bennünket, „fondateur”-eket. Tizenkettőnkhöz Monsieur Marc Scherer csatlakozott Besanconba, aki reggeltől estig velünk volt. Ő (állítólag) egy szót se tudott magyarul, közülünk csak egyetlen egy — Zichy Zsiga — franciául, mert történetesen gall leány volt az anyja. Tankönyveket a francia kormány adott, a nálunk ugyanilyen korúak részére előírtakat. Az első évben Scherer tanár úr csak a francia nyelvet tanította, az Amerikában tudtommal ma is élő dr. Gábriel Asztrik igazgatósága alatt. A következő évben jött a földrajz, aztán a világtörténelem és a latin, majd minden esztendőben egy tárggyal több. Az utánunk következő osztályok létszáma már emelkedett, és essztendőről esztendőre nőtt a tanároké is. Monsieur Pierre Moortgatra, Fernandez atyára és Monsieur Camus-re emlékszem, aki persze nem volt azonos az íróval. Állandó együttlét, rendkívül szabad, kritikus szellem, sok humor és elevenség jellemezte az oktatást. Továbbá tanulmányi versenyek, évvégi jutalomkönyvekkel. Ez utóbbiakat az akkor német megszállás alatt nyögő Franciaország biztosította, mert ott (és itt) valakik fontosnak érezték a franciaszellem terjesztését Pannóniában. Ott és itt egyaránt tudtak szervezni. Érettségink magyar és francia földön egyaránt érvényes lett. Az már csak mellékes dolog, hogy az ismeretes Ego sum captivus gallicus kötet sok szereplője is megfordult nálunk, a szökött francia hadifoglyok menetirányítójaként jól bevált dr. Gábriel Asztrik jóvoltából. De talán az nem, hogy az ide érkezett francia tanárok semmivel se kaptak nagyobb fizetést, mint a premontreieknél dolgozó magyar civil kollégáik. Csakhogy akkor abból meg lehetett élni. Urasán, Ordas Iván VISSZHANG Műemlékvédelemvita Lapunkban hetek óta zajlik a műemlékvita: eddig Ráday Mihály (ÉS, 1989. október 27. illetve november 24.), dr. Horler Miklós (ÉS, 1989. november 17.) és Ghychy Tamás írásai jelentek meg lapunkban. Dr. Baráth Etele államtitkár (Közlekedési, Hírközlési és Építésügyi Miniszter) Ghyczy Tamás cikkére válaszoló írása előzetes megbeszélés szerinti időben megérkezett szerkesztőségünkbe, a szerzőn kívül álló okokból — a karácsonyi szám előállításával kapcsolatos anyagtorlódás miatt — 1990. januári első számunkban lát majd napvilágot. A szerző és az olvasó szíves elnézését kérjük. A jég misztériuma A budapesti Francia Intézet december 7-én mutatta be Volcsánszky Katalin, a Párizsban élő fotográfus Északi Sarkkör közelében tett utazásán készült felvételeit. A Frei nevű svéd jégtörő fedélzetén utazott három filmrendező, Jean Rouch, Titte Törnroth és Raul Ruiz társaságában. Az utazás élményéből született Luc Ferrari szimfonikus költeménye, mely 1987-ben Prix Italia díjat nyert, s egy rendkívül szép album, Volcsánszky Katalin fényképeivel, valamint az északi kalandra meghívott művészek munkáját összehangoló Pascal-Emmanuel Galiet irodalmi tanulmányai. A fotókiállítás, a zenemű, a film, s az album — egységes műalkotásnak is felfogható: a világ több országában, mintegy vándorkiállításként legalábbis így mutatkozott be, a párizsi „multimédia központ” rendezésében. Henri Michaux „az örök tél vallástalan katedrálisainak” nevezi egyik prózaversében a jéghegyeket. A befagyott tenger van olyan különös látvány, mint a sivatag piramisokkal, vagy a holdbéli táj. Pascal Gábor szellemesen fejtegeti egyik írásában, hogy maga a fehér szín (talán nem is szín a fehérség) fényképezhetetlen: ez a jégvilág ábrázolásának egyik ellentmondása. Volcsánszky Katalin képein a fehérség kicsit átalakul: a fekete és a kék különböző árnyalataival gazdagodik. Másrészt: a befagyott tenger, a tenger, mely szárazfölddé változik, ez maga a természetté váló képtelenség. A természet paradoxonjai és képtelenségei mellett nem maradnak el az alkotások képtelenségei sem. Az etnográfus filmrendező, az Afrika-tudós Jean Rouch filmjében például most alig esik emberi szó, s alig látunk embert: mitikus hőse a jégtörő hajó, mely egy ember nélküli világban hasítja a jeget, az valamiképp az etnográfus látásmódjának üdvösen meghökkentő kifordítása. A magyar nézőnek és olvasónak azonban talán egy Verne-regény, A Jégszfinx és Edgar Poe hősének, Arthur Gordon Pymnek a furcsa kapcsolata a legérdekesebb. Vernében sokan csak ifjúsági írót, tudományos népszerűsítőt látnak, holott leküzdhetetlen hajlama volt a természetfeletti, az irracionális, a végtelent, a határokat áthágó képzeletbeli kutatásokra is. A szürrealista buzgalom, talán meglepő módon, de nem minden alap nélkül őt is besorolta az irodalmi elődök közé. S ennek legjobb bizonyítéka éppen egyik utolsó, 1897- ben megjelent nagy regénye, A jégszfinx. Ebben ugyanis „tovább írja” Edgar Poe ötven évvel azelőtti művét. Poe romantikus-metafizikus történetet mond el, természetfeletti titkokkal és mindent átható rettegéssel. A józan, a polgári világ és a felfedezők diadalát földrajzi eposszá daloló Verne olthatatlan vágyat érez a rettegő metafizika iránt. Komposzt, földabroszt és tudományos könyveket forgató hősei útra kelnek a déltengerekre, az örök fehérség birodalmába, hogy megleljék Arthur Gordon Pym, a tengerész titkát. Pym persze elpusztult, Verne hősei azonban rátalálnak a mágneses szigetre, minden titokra tudományos választ adnak, végül megpillantják a fehérségből előgomolygó Jégszfinxet. Vernét Poe inspirálta, Jókai Mór viszont épp Verne egy másik könyve, a Hatteras kapitány hatására írta meg az osztrák Thegetoff-expedíció 1872—73-as viszontagságai nyomán Egész az északi pólusig! című regényét. Ebben idomított jegesmedvét, magyaros anekdotákat, jégbefagyott Ádám és Éva-felfedezést talál az olvasó. Kevés metafizikát, sok humoros kalandot. Pascal Gábor minden tudományos, expedíciós és szépirodalmi adatot s utalást, minden hajónaplót és tanúvallomást ismerni látszó tanulmánya nem említi Jókait. Ezt ugyan sajnálhatjuk, az irányításával létrejött párhuzamos (film-, fotó-, könyv) és összetett kiállítás azonban különleges élmény, főként egy tenger- és sarkkör nélküli kultúrában. Bikácsy Gergely Mentőautó Nem vagyok világkiállítás-párti és nem vagyok világkiállítás-ellenes — laikus vagyok. Pontosan olyan, mint Hallamna Erzsébet, akinek A budapesti faló című cikkéhez (ÉS, november 24.) kívánok megjegyzést tenni. Megítélésem szerint egész gondolatmenete „a jó öreg demagógia kelléktárából” került ki, nemcsak maliciózus kódúja. A budapesti metró és főként az ugyancsak budapesti autó-körgyűrű, következésképp híd ügyét „budapesti faló” hangzatos címmel világkiállítás-kérdéssé, Budapestcentrikus elfogultság kérdésévé tenni több okból is képtelenség. (Csak mellesleg: ha valamit Budapest javára csempésznek be Budapestre, akkor hol a hasonlóság a trójai falóval?!) A lényeg azonban nem itt van. Hanem ott, hogy a szentjakabi téesztagnak és a debreceni sebészprofesszornaik egyaránt mindennapos érdeke a budapesti autó-körgyűrű (következésképp új híd) éppúgy, mint a budapesti metró folytatása. Akkor is, ha — feltéve de meg nem engedve—, soha be nem teszi a lábát a tízmilliós ország kétmilliós fővárosába. Ez utóbbit lehet ejnye-bejnyézni, attól még jó ideig tény marad; attól még a szentjakabi tej ott reszket naponta órák hosszat a Soroksári úton és jóformán megköpülődik, mire feldolgozásra kerül, s a pécsi vérküldemény, az importműszer, a hiányzó féltengely, a sürgősen hívott konzultáns (gyakran a mentőautó!) naponta az istenhez fohászkodik, vagy éppen őt átkozza a nagykörúti dugóban. Eddig minden magyar állampolgárnak illő elgondolkodnia, mielőtt ítél. Ami pedig az új hidat illeti: gondolkodott A budapesti falu írója azon, miként lehet gyűrűt létrehozni egy Dunántúl-Alföld-ország folyammal kettészelt fővárosa körül híd nélkül? Járt már hasonló fekvésű nagyvárosok környékén , (Bécs, Köln, Párizs stb., stb.) az elmúlt évtizedekben? Nem vette észre, hogy hidak (folyami és közúti hidak) sokasága nélkül nem megy? Nem megy az ipar, a mezőgazdaság, a forgalom — nem megy semmi ? Rajk András Érte szólt a harang Mégis, kinek a története? Ezt kérdezi kolléganőnk, Medve Imola az ÉS december 1-jei glosszájában. Medve Imola felháborodott azon, hogy családja előzetes, hozzájárulása nélkül új könyvünkben, az őrjítő mandragórában édesapjának, dr. Medve Andrásnak a szenvedéstörténete külön fejezet. A bizonyíték, hogy nem másoktól elorzott dokumentumokból, visszaemlékezésekből merítettünk, dr. Bognár Szabolcs 1989. szeptember 30-iki írásos nyilatkozata: „Kijelentem, hogy dr. Medve András korábban mindazokat az információkat és dokumentumokat rám bízta, illetve tulajdonomba adta, amelyeket a szerzők felhasználtak és amelyeket meghagyása szerint — halála után — szabadon felhasználhatok, nyilvánosságra hozhatok és közérdekből mások rendelkezésére bocsáthatok.” Kolléganőnk a lelkiismeret cenzúrájára hivatkozva tiltakozik a közlés ellen. Mi lelkiismeretünkre hallgatva jelentjük ki: méltó emléket állítottunk egy nagyszerű embernek, dr. Medve Andrásnak. Története közügy. Megtisztító erejű, ami különösen fontos most, az elszabaduló indulatok és vádaskodások hajnalán. Gazsó-Zelei Bada Tibor rajza Háromhatalmi tánctalálkozó A politikai földindulásról szóló tudósítások özönében szinte észre sem vesszük a rövid jelentést: harmincöt felvidéki és kárpátaljai magyar néptánc-koreográfus egyhetes továbbképzésen vett részt Budapesten. Jöttek Pozsonyból, Királyhelmecről, Fülekről, Dunaszerdahelyről, Diószegről, Kassáról, Rozsnyóról, Ungvárról, Péterfalváról. A tanfolyam jelentőségét aligha becsülhetjük túl. A magyar nyelvterület népi kultúrája határokon innen és túl még most is csodálatos egységben él. S ha komolyan gondoljuk, hogy ez a kultúra magyar múltunk öröksége, akkor azt is komolyan kell vennünk, hogy megőrzése és ápolása nemcsak a határokon innen élők privilégiuma, de a határokon túl élők joga is. A környező országokban élő magyarságnak, persze, ezen a téren is szinte elviselhetetlen nehézségekkel kell megküzdenie. A kárpátaljaiak negyven évig saját hagyományaikat sem ápolhatták, nem is gondolhattak arra, hogy a szomszédos Erdély táncaival foglalkozhassanak. A felvidéki magyarság jobb helyzete is csupán a helyi hagyományok felkutatását és megőrzését tette lehetővé a sokszor embert próbáló áldozatok árán. A teljes kultúra megismerésének igénye mégis hatalmas volt. Erre az igényre figyelt fel Novák Ferenc, aki a Honvéd Együttes, a Művelődési Minisztérium és az Országos Közművelődési Központ támogatásával megszervezte a tanfolyamot. A program rendkívül gazdag volt: dél-alföldi, székelyföldi és moldvai csángó táncok tanulása, eredeti filmek tanulmányozása az MTA Zenetudományi Intézetében, koreográfiai elemzés és négy táncszínházi előadás. A hivatalos programon túl kiemelkedő jelentőségű, hogy a határokon túlról érkezett fiataloknak alkalma volt megismerni a világviszonylatban is élen járó magyar néptánckutatási és koreográfiai műhelyeket és lehetőségük volt a személyes kapcsolatteremtésre is. A jövő biztató: 1990-ben ismét lesz tanfolyam, és a felvidéki, kárpátaljai magyarok részvétele mellett számítanak a vajdaságiakéra is. Bárha valami csoda folytán ez a sor kiegészülhetne Erdéllyel... Diószegi László wwk. tJlmml o U IDEN'+I+A^ A K&rx /Ifi HUt T ti' :/M.KllD AMÉLY Felhívás a mérnökökhöz és technikusokhoz Akik nélkül nincs megújulás, kiket eddig mindig mások képviseltek, akik mindeddig manipuláltan „két tűz között” tették dolgukat, valóságos érdekképviselet nélkül, az alkotó lehetőségek minimalizált korlátai közt, a mérnök- és a technikustársadalom ébredt saját érdekeinek, anyagi és alkotó lehetőségeinek tudatára a felhívásban. Mérnökök és technikusok szabad szakszervezetének mielőbbi létrehozatalára hívja föl a műszaki értelmiséget a Mérnök és Technikus Szakszervezet szervezőbizottsága. Nem nézhetjük tétlenül a válságból való kibontakozás drámai folyamatát. Mérnökhöz és technikushoz méltó alkotó munkát, értéktermelést, és az abból származó magasabb bért, megbecsülést akarjuk kivívni magunknak. Határozati javaslatunk szerint kimondjuk, hogy az újjáalakuló Mérnök és Technikus Szakszervezet szervezőbizottságának tekintjük magunkat. Elhatároztuk: az 1949-ben megszüntetett Magyar Mérnökök és Technikusok Szabad Szakszervezete újjáalakulását az érvényben levő egyesülési törvény rendelkezései szerint készítjük elő. Az újjáalakuló szakszervezet a bérből, fizetésből és nyugdíjból élő mérnök és technikus munkavállalók érdekvédelmi szervezete kíván lenni. — Felhívásunkkal az ország valamennyi munkahelyén dolgozó mérnökökhöz és technikusokhoz fordulunk, hogy írásbeli jelentkezéssel értesítsék a szervezőbizottságot készségükről, hogy a szakszervezet, alakuló közgyűlésén részt kívánnak venni, a szervezőbizottság munkájába kívánnak kapcsolódni. Célunk az érdekvédelem, a műszaki-szellemi munka társadalmi megbecsülése. Mezei András cikksorozatának negyedik részéhez kapcsolódva (És, 1989. december 8., Soha többé kommunizmust? IV.) kérjük, adjanak helyt felhívásunknak. Postacímünk és szervezőtitkárunk: John Vilmosné elektromérnök, Budapest, Balogvár u. 4/b. 1022. A szervezőbizottság Szleng Bada Tibor rajzairól Különleges helyet foglal el a jugoszláviai magyarság kultúrájában Bada Tibor (1963) képzőművészete és költészete. A hetvenes évek végén jelentkező ifjú tehetség egy mindenkiétől különböző értékrendszer prizmáján át vette vizsgálat alá környezetének és a nagyvilágnak a dolgait. A „nemzedéki bárd” attitűdjeként is felfogható évtizedes pálya a szabványosított művészeti mechanizmusok peremvidékén, a tudatosan vállalt marginalitásban öltött formát. A klasszikus képvers nyelvi ötvözetének mintájára Buda vizuális munkái képi és verbális elemekből állnak össze. Esetenként a képi-rajzos formák, máskor pedig a szöveges megnyilatkozások vannak túlsúlyban: a különböző természetű nyelvi jelenvalóságok egymást értelmezik és erősítik. Az érdes és szálkás vonalak, illetve a durván kiművelt képi formák új primitív elkötelezettsége mintha programszerűen egybeesnék a hagyományos értékek tagadásával. Mint ahogy nem válhat ellenművésszé az, aki nem ismeri kellően a művészettörténeti meghatározásokat, a tradíció ellenlábasának a szerepét sem játszhatja el olyasvalaki, aki nem ismeri a hagyomány tartópilléreit. Bada Tibor esetében ezt azért kell hangsúlyozni, mert műveit szemlélve az emberben olyan érzés támad, hogy amit lát, egy másik világból pottyant ide, annyira másmilyen és annyira különböző. Szöveges és képi formáiban szívesen párosítja az urbánus szleng általánosító képleteit az egyedi világ eszmerendszerével. Művészetének magyarországi párhuzamán fe Lugossy Lászlót említhetjük. Alapmagatartásukban sok a rokon vonás, nemkülönben a művészetfilozófiai egybeesés. Bada Tibor műveinek facsimile válogatása 1988-ban jelent meg az Új Symposion mellékleteként. Szombathy Bálint