Élet és Irodalom, 1989. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

1989-12-15 / 50. szám - Ordas Iván: Avítt kétnyelvűség? • reflexió | Visszhang • Keresztény Gabriella riportja (ÉS 1989. december 1.) (2. oldal) - Rajk András: Mentőautó • reflexió | Visszhang • Hallama Erzsébet: A budapesti faló (ÉS 1989. november 24.) (2. oldal) - Gazsó-Zelei: Érte szólt a harang • reflexió | Visszhang • Medve Ilona: Mégis, kinek a története? (ÉS 1989. december 1.) (2. oldal) - Bikácsy Gergely: A jég misztériuma (2. oldal) - Bada Tibor: rajza • kép (2. oldal) - Diószegi László: Háromhatalmi tánctalálkozó (2. oldal) - Szombathy Balázs: Szleng Bada Tibor rajzairól (2. oldal)

Avítt kétnyelvűség? Sajnos már elég idős vagyok ah­hoz, hogy Keresztény Gabriella ri­portja a kétnyelvűség sárospataki csődjéről (Élet és Irodalom, decem­ber 1.) régi húrokat rezegtessen meg bennem. Azt, hogy nincs új a nap alatt, elég sokan tudjuk. Né­­hányan pedig azt is, hogy a most újonnan bevezetett idegennyelvi oktatási formának akadt korábbi elődje. Boldogult gyermekkorom­ban Sárospatakon (éppen ott) ered­ménnyel tanították az angolt, Pan­nonhalmán, ha jól tudom, az olaszt, Gödöllőn pedig a premontrei gim­náziumban 1938-ban velünk kezd­ték a francia gimnáziumot. A fran­cia és a magyar közoktatásügyi mi­nisztériumok közös megegyezése alapján apostoli létszámban ve­ttek fel bennünket, „fondateur”-eket. Tizenkettőnkhöz Monsieur Marc Scherer csatlakozott Besanconba­, aki reggeltől estig velünk volt. Ő (állítólag) egy szót se tudott ma­gyarul, közülünk csak egyetlen egy — Zichy Zsiga — franciául, mert történetesen gall leány volt az anyja. Tankönyveket a francia kormány adott, a nálunk ugyanilyen korúak részére előírtakat. Az első évben Scherer tanár úr csak a francia nyelvet tanította, az Amerikában tudtommal ma is élő dr. Gábriel Asztrik igazgatósága alatt. A követ­kező évben jött a földrajz, aztán a világtörténelem és a latin, majd minden esztendőben egy tárggyal több. Az utánunk következő osztá­lyok létszáma már emelkedett, és essztendőről esztendőre nőtt a taná­roké is. Monsieur Pierre Moortgat­­ra, Fernandez atyára és Mon­sieur Camus-re emlékszem, aki persze nem volt azonos az íróval. Állandó együttlét, rendkívül sza­bad, kritikus szellem, sok humor és elevenség jellemezte az oktatást. Továbbá tanulmányi versenyek, évvégi jutalomkönyvekkel. Ez utóbbiakat az akkor német meg­szállás alatt nyögő Franciaország biztosította, mert ott (és itt) vala­kik fontosnak érezték a francia­­szellem terjesztését Pannóniában. Ott és itt egyaránt tudtak szervez­ni. Érettségink­­ magyar és francia földön egyaránt érvényes lett. Az már csak mellékes dolog, hogy az ismeretes Ego sum captivus galli­­cus kötet sok szereplője is megfor­dult nálunk, a szökött francia ha­difoglyok menetirányítójaként jól bevált dr. Gábriel Asztrik jóvoltá­ból. De talán az nem, hogy az ide érkezett francia tanárok semmivel se kaptak nagyobb fizetést, mint a premontreieknél dolgozó magyar civil kollégáik. Csakhogy akkor abból meg lehe­tett élni. Urasán, Ordas Iván VISSZHANG Műemlékvédelem­vita Lapunkban hetek óta zajlik a műemlékvita: eddig Ráday Mihály (ÉS, 1989. október 27. illetve no­vember 24.), dr. Horler Miklós (ÉS, 1989. november 17.) és Ghychy Ta­más írásai jelentek meg lapunk­ban. Dr. Baráth Etele államtitkár (Közlekedési, Hírközlési és Építés­ügyi Miniszter) Ghyczy Tamás cikkére válaszoló írása előzetes megbeszélés szerinti időben meg­érkezett szerkesztőségünkbe, a szerzőn kívül álló okokból — a karácsonyi szám előállításával kapcsolatos anyagtorlódás miatt — 1990. januári első számunkban lát majd napvilágot. A szerző és az olvasó szíves elnézését kérjük. A jég misztériuma A budapesti Francia Intézet de­cember 7-én mutatta be Vol­­csánszky Katalin, a Párizsban élő fotográfus Északi Sarkkör köze­lében tett utazásán készült felvé­teleit. A Frei nevű svéd jégtörő fedélzetén utazott három filmren­dező, Jean Rouch, Titte Törnroth és Raul Ruiz társaságában. Az utazás élményéből született Luc Ferrari szimfonikus költeménye, mely 1987-ben Prix Italia díjat nyert, s egy rendkívül szép al­bum, Volcsánszky Katalin fényké­peivel, valamint az északi kaland­ra meghívott művészek munkáját összehangoló Pascal-Emmanuel Galiet irodalmi tanulmányai. A fo­tókiállítás, a zenemű, a film, s az album — egységes műalkotásnak is felfogható: a világ több orszá­gában, mintegy vándorkiállításként legalábbis így mutatkozott be, a párizsi „multimédia központ” ren­dezésében. Henri Michaux „az örök tél val­lástalan katedrálisainak” nevezi egyik prózaversében a jéghegye­ket. A befagyott tenger van olyan különös látvány, mint a sivatag piramisokkal, vagy a holdbéli táj. Pascal Gáb­or szellemesen fejtegeti egyik írásában, hogy maga a fehér szín (talán nem is szín a fehérség) fényképezhetetlen: ez a jégvilág ábrázolásának egyik ellentmondá­sa. Volcsánszky Katalin képein a fehérség kicsit átalakul: a fekete és a kék különböző árnyalataival gazdagodik. Másrészt: a befagyott tenger, a tenger, mely szárazföld­dé változik, ez maga a természet­té váló képtelenség. A természet paradoxonjai és képtelenségei mel­lett nem maradnak el az alkotá­sok képtelenségei sem. Az etnográfus filmrendező, az Afrika-tudós Jean Rouch filmjé­ben például most alig esik emberi szó, s alig látunk embert: mitikus hőse a jégtörő hajó, mely egy ember­ nélküli világban hasítja a jeget, az valamiképp az etnográ­fus látásmódjának üdvösen meg­hökkentő kifordítása. A magyar nézőnek és olvasónak azonban ta­lán egy Verne-regény, A Jégszfinx és Edgar Poe hősének, Arthur Gordon Pymnek a furcsa kapcso­lata a legérdekesebb. Vernében so­kan csak ifjúsági írót, tudományos népszerűsítőt látnak, holott le­küzdhetetlen hajlama volt a ter­mészetfeletti, az irracionális, a végtelent, a határokat áthágó kép­zeletbeli kutatásokra is. A szür­realista buzgalom, talán meglepő módon, de nem minden alap nél­kül őt is besorolta az irodalmi elődök közé. S ennek legjobb bi­zonyítéka éppen egyik utolsó, 1897- ben megjelent nagy regénye, A jégszfinx. Ebben ugyanis „tovább írja” Edgar Poe ötven évvel az­előtti művét. Poe romantikus-me­tafizikus történetet mond el, ter­mészetfeletti titkokkal és mindent átható rettegéssel. A józan, a pol­gári világ és a felfedezők diadalát földrajzi eposszá daloló Verne olt­­hatatlan vágyat érez a rettegő me­tafizika iránt. Komposzt, földab­roszt és tudományos könyveket forgató hősei útra kelnek a dél­tengerekre, az örök fehérség bi­rodalmába, hogy megleljék Arthur Gordon Pym, a tengerész titkát. Pym persze elpusztult, Verne hő­sei azonban rátalálnak a mágne­ses szigetre, minden titokra tudo­mányos választ adnak, végül meg­pillantják a fehérségből előgomoly­­gó Jégszfinxet. Vernét Poe inspirálta, Jókai Mór viszont épp Verne egy másik könyve, a Hatteras kapitány hatá­sára írta meg az osztrák Thege­­toff-expedíció 1872—73-as viszon­tagságai nyomán Egész az északi pólusig! című regényét. Ebben ido­mított jegesmedvét, magyaros anekdotákat, jégbefagyott Ádám és Éva-felfedezést talál az olvasó. Ke­vés metafizikát, sok humoros ka­landot. Pascal Gáb­or minden tu­dományos, expedíciós és szépiro­dalmi adatot s utalást, minden ha­jónaplót és tanúvallomást ismerni látszó tanulmánya nem említi Jó­kait. Ezt ugyan sajnálhatjuk, az irányításával létrejött párhuzamos (film-, fotó-, könyv) és összetett ki­állítás azonban különleges élmény, főként egy tenger- és sarkkör­ nél­küli kultúrában. Bikácsy Gergely Mentőautó Nem v­agyok világkiállítás-párti és nem vagyok világkiállítás-elle­nes — laikus vagyok. Pontosan olyan, mint Hallamna Erzsébet, aki­nek A budapesti faló című cikké­hez (ÉS, november 24.) kívánok megjegyzést tenni. Megítélésem szerint egész gondolatmenete „a jó öreg demagógia kelléktárából” ke­rült ki, nemcsak maliciózus kódú­ja. A budapesti metró és főként az ugyancsak budapesti autó-körgyű­rű, következésképp híd ügyét „bu­dapesti faló” hangzatos címmel vi­lágkiállítás-kérdéssé, Budapest­­centrikus elfogultság kérdésévé tenni több okból is képtelenség. (Csak mellesleg: ha valamit Buda­pest javára csempésznek be Buda­pestre, ak­kor hol a hasonlóság a trójai falóval?!) A lényeg azonban nem itt van. Hanem ott, hogy a szentjakabi téesztagnak és a debreceni sebész­­professzornaik egyaránt mindenna­pos érdeke a budapesti autó-kör­gyűrű (következésképp új híd) épp­úgy, mint a budapesti metró foly­tatása. Akkor is, ha — feltéve de meg nem engedve—, soha be nem teszi a lábát a tízmilliós ország két­milliós fővárosába. Ez utóbbit lehet ejnye-bejnyézni, attól még jó ideig tény marad; attól még a szentjaka­bi tej ott reszket naponta órák hosszat a Soroksári úton és jófor­mán megköpülődi­­k, mire feldolgo­zásra kerül, s a pécsi vérkülde­mény, az importműszer, a hiány­zó féltengely, a sürgősen hívott konzultáns (gyakran a mentőautó!) naponta az istenhez fohászkodik, vagy éppen őt átkozza a nagykör­úti dugóban. Eddig minden magyar állampol­gárnak illő elgondolkodnia, mielőtt ítél. Ami pedig az új hidat illeti: gondolkodott A budapesti falu író­ja azon, miként lehet gyűrűt létre­hozni egy Dunántúl-Alföld-ország folyammal kettészelt fővárosa kö­rül híd nélkül? Járt már hasonló fekvésű nagyvárosok környékén , (Bécs, Köln, Párizs stb., stb.) az elmúlt évtizedekben? Nem vette észre, hogy hidak (folyami és köz­úti hidak) sokasága nélkül nem megy? Nem megy az ipar, a mező­gazdaság, a forgalom — nem megy semmi ? Rajk András Érte szólt a harang Mégis, kinek a története? Ezt kérdezi kolléganőnk, Medve Imola az ÉS december 1-jei glosszájá­­ban. Medve Imola felháborodott azon, hogy családja előzetes, hoz­zájárulása nélkül új könyvünkben, az őrjítő mandragórában édesap­jának, dr. Medve Andrásnak a szenvedéstörténete külön fejezet. A bizonyíték, hogy nem mások­tól elorzott dokumentumokból, visszaemlékezésekből merítettünk, dr. Bognár­ Szabolcs 1989. szep­tember 30-iki írásos nyilatkozata: „Kijelentem, hogy dr. Medve And­rás korábban mindazokat az infor­mációkat és dokumentumokat rám bízta, illetve tulajdonomba adta, amelyeket a szerzők felhasználtak és amelyeket meghagyása szerint — halála után — szabadon fel­használhatok, nyilvánosságra hoz­hatok és közérdekből mások ren­delkezésére bocsáthatok.” Kolléganőnk a lelkiismeret cen­zúrájára hivatkozva tiltakozik a közlés ellen. Mi lelkiismeretünkre hallgatva jelentjük ki: méltó em­léket állítottunk egy nagyszerű embernek, dr. Medve Andrásnak. Története közügy. Megtisztító ere­jű, ami különösen fontos most, az elszabaduló indulatok és vádasko­dások hajnalán. Gazsó-Zelei Bada Tibor rajza Háromhatalmi tánctalálkozó A politikai földindulásról szóló tudósítások özönében szinte észre sem vesszük a rövid jelentést: harmincöt felvidéki és kárpátaljai magyar néptánc-koreográfus egy­hetes továbbképzésen vett részt Budapesten. Jöttek Pozsonyból, Királyhelmecről, Fülekről, Duna­­szerdahelyről, Diószegről, Kassáról, Rozsnyóról, Ungvárról, Péterfalvá­­ról. A tanfolyam jelentőségét aligha becsülhetjük túl. A magyar nyelv­­terület népi kultúrája határokon innen és túl még most is csodá­latos egységben él. S ha komolyan gondoljuk, hogy ez a kultúra ma­gyar múltunk öröksége, akkor azt is komolyan kell vennünk, hogy meg­őrzése és ápolása nemcsak a ha­tárokon innen élők privilégiuma, de a határokon túl élők joga is. A környező országokban élő magyarságnak, persze, ezen a té­ren is szinte elviselhetetlen nehéz­ségekkel kell megküzdenie. A kár­pátaljaiak negyven évig saját ha­gyományaikat sem ápolhatták, nem is gondolhattak arra, hogy a szomszédos Erdély táncaival fog­lalkozhassanak. A felvidéki ma­gyarság jobb helyzete is csupán a helyi hagyományok felkutatását és megőrzését tette lehetővé a sok­szor embert próbáló áldozatok árán. A teljes kultúra megismerésének igénye mégis hatalmas volt. Erre az igényre figyelt fel Novák Fe­renc, aki a Honvéd Együttes, a Művelődési Minisztérium és az Or­szágos Közművelődési Központ tá­mogatásával megszervezte a tan­folyamot. A program rendkívül gazdag volt: dél-alföldi, székelyföl­di és moldvai csángó táncok tanu­lása, eredeti filmek tanulmányozá­sa az MTA Zenetudományi Inté­zetében, koreográfiai elemzés és négy táncszínházi előadás. A hiva­talos programon túl kiemelkedő je­lentőségű, hogy a határokon túlról érkezett fiataloknak alkalma volt megismerni a világviszonylatban is élen járó magyar néptánckutatási és koreográfiai műhelyeket és le­hetőségük volt a személyes kap­csolatteremtésre is. A jövő biztató: 1990-ben ismét lesz tanfolyam, és a felvidéki, kár­pátaljai magyarok részvétele mel­lett számítanak a vajdaságiakéra is. Bárha valami csoda folytán ez a sor kiegészülhetne Erdéllyel... Diószegi László w­wk. tJlmml o­ U IDEN'+I+A^ A K&rx /Ifi HU­­t T ti' :/M.KllD AMÉLY Felhívás a mérnökökhöz és technikusokhoz Akik nélkül nincs megújulás, kiket eddig mindig mások képviseltek, akik mindeddig manipuláltan „két tűz kö­zött” tették dolgukat, valóságos érdek­­képviselet nélkül, az alkotó lehetőségek minimalizált korlátai közt, a mérnök- és a technikustársadalom ébredt saját érdekeinek, anyagi és alkotó lehetősé­geinek tudatára a felhívásban. Mérnö­kök és technikusok szabad szakszerve­zetének mielőbbi létrehozatalára hívja föl a műszaki értelmiséget a Mérnök és Technikus Szakszervezet szervező­­bizottsága. Nem nézhetjük tétlenül a válságból való kibontakozás drámai fo­lyamatát. Mérnökhöz és technikushoz méltó alkotó munkát, értéktermelést, és az abból származó magasabb bért, meg­becsülést akarjuk kivívni magunknak. Határozati javaslatunk szerint kimond­juk, hogy az újjáalakuló Mérnök és Technikus Szakszervezet szervezőbizott­ságának tekintjük magunkat. Elhatá­roztuk: az 1949-ben megszüntetett Ma­gyar Mérnökök és Technikusok Szabad Szakszervezete újjáalakulását az ér­vényben levő egyesülési törvény ren­delkezései szerint készítjük elő. Az új­jáalakuló szakszervezet a bérből, fize­tésből és nyugdíjból élő mérnök és technikus munkavállalók érdekvédelmi szervezete kíván lenni. — Felhívásunk­kal az ország valamennyi munkahe­lyén dolgozó mérnökökhöz és techni­kusokhoz fordulunk, hogy írásbeli je­lentkezéssel értesítsék a szervezőbizott­ságot készségükről, hogy a szakszer­vezet, alakuló közgyűlésén részt kíván­nak venni, a szervezőbizottság munká­jába kívánnak kapcsolódni. Célunk az érdekvédelem, a műszaki-szellemi mun­ka társadalmi megbecsülése. Mezei András cikksorozatának negye­dik részéhez kapcsolódva (És, 1989. de­cember 8., Soha többé kommunizmust? IV.) kérjük, adjanak helyt felhívásunk­nak. Postacímünk és szervezőtitkárunk: John Vilmosné elektromérnök, Buda­pest, Balogvár u. 4/b. 1022. A szervezőbizottság Szleng Bada Tibor rajzairól Különleges helyet foglal el a ju­goszláviai magyarság kultúrájában Bada Tibor (1963) képzőművészete és költészete. A hetvenes évek vé­gén jelentkező ifjú tehetség egy mindenkiétől különböző értékrend­­szer prizmáján át vette vizsgálat alá környezetének és a nagyvilág­nak a dolgait. A „nemzedéki bárd” attitűdjeként is felfogható évtizedes pálya a szabványosított művészeti mechanizmusok peremvidékén, a tudatosan vállalt marginalitásban öltött formát. A klasszikus képvers nyelvi öt­vözetének mintájára Buda vizuális munkái képi és verbális elemekből állnak össze. Esetenként a képi-raj­zos formák, máskor pedig a szöve­ges megnyilatkozások vannak túl­súlyban: a különböző természetű nyelvi jelenvalóságok egymást ér­telmezik és erősítik. Az érdes és szálkás vonalak, il­letve a durván kiművelt képi for­mák új primitív elkötelezettsége mintha programszerűen egybeesnék a hagyományos értékek tagadásá­val. Mint ahogy nem válhat ellen­művésszé az, aki nem ismeri kellő­en a művészettörténeti meghatáro­zásokat, a tradíció ellenlábasának a szerepét sem játszhatja el olyas­valaki, aki nem ismeri a hagyo­mány tartópilléreit. Bada Tibor esetében ezt azért kell hangsúlyoz­ni, mert műveit szemlélve az em­berben olyan érzés támad, hogy amit lát, egy másik világból pot­­­tyant ide, annyira másmilyen és annyira különböző. Szöveges és ké­pi formáiban szívesen párosítja az urbánus szleng általánosító képle­teit az egyedi világ eszmerendsze­rével. Művészetének magyarországi párhuzamán fe Lugossy Lászlót említhetjük. Alapmagatartásukban sok a rokon vonás, nemkülönben a művészetfilozófiai egybeesés. Bada Tibor műveinek facsimile válogatása 1988-ban jelent meg az Új Symposion mellékleteként. Szombathy Bálint

Next