Élet és Irodalom, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-05 / 1. szám - If. Kunt Ernő: rajza • kép (1. oldal) - Károlyi Amy: Égő üzenet • vers (1. oldal) - Takács Zsuzsa: Hogy arcára vágyik az arc • vers (1. oldal) - Bertha Bulcsu: A lehetetlen: lehetséges • publicisztika (1. oldal)
XXXIV. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP 1990. JANUÁR 5. * Simonffy András: Alul a gálya Szántó Péter: A sátáni mosoly Grendel Lajos: Pozsonyi földrengés Boldog vég?! (interjú Fejtő Ferenccel) BERTHA BULCSU: A lehetetlen, lehetséges Segíthet-e a nyugati világ Kelet. Európa megmozdult népeinek, amikor nem érti, hogy mi történt és mi történik itt Jalta óta a lelkekben? — Kényszeredetten ez jut eszembe, amikor a Ceausescu házaspár kivégzésének kapcsán, a rádióban a világlapok kommentárjait hallgatom. Helytelenítik a haditörvényszék titokban megtartott, gyors tárgyalását és ítélkezését. Egy demokratikus rendszer viselkedhet így? A Securitate vagdalkozik ugyan, de ezen a tárgyaláson még fellebbezni sem lehetett... Ezt a tárgyalást a francia közvélemény nehezen tudja lenyelni... Megfosztották a népet a várva várt pertől... A nemzetközi emberjogi intézmény külön méltatlankodik a szabályos bírósági tárgyalás elmaradása miatt. Mindez akkor hangzik el, amikor a Ceausescu házaspár parancsára a titkosrendőrség az emberek tízezreit mészárolta le Temesvártól Bukarestig, szerte Romániában. Gyermekeket parancsoltak ki az iskolákból és legéppuskázták őket. Nőket, betegeket gyilkoltak le a kórházakban. Közben túszokat szedtek, s a foglyok halálra kínzott, meztelen teste tömegsírokból került elő. Az uralkodó klán tagjai a sebtében összekapkodott arany ékszereket és valutakötegeket kézitáskába hajigálva menekülni próbálnak. Ki erre, ki arra. Érthető... Az elnök és alelnök felesége először helikopteren szökik, aztán autón, majd elbújik Bukarest alatt a kazamatákban. Némely hírek szerint kétszer szöknek meg a forradalmi hadsereg fogságából. Feltételezhető, ha a tisztek gondosabban előkészítik a haditörvényszék tárgyalását, a Securitate harmadszor is kiszabadítja őket. És akkor a nép hiába várta volna a tárgyalást, a nagy „demokratikus színházat”. A „jelkép” család erőt öntött volna a Securitate elit alakulataiba, és akkor talán minden másként történik. A nép, bármilyen lehangoló is, arra a filmkockára várt, ami a kivégzett diktátort a földön fekve mutatta. A tárgyalás kapkodó volt és szánalmas. Valószínűleg jobban jártak volna a forradalmár tisztek, ha csak az utolsó filmkockát mutatják be. De a forradalom zűrzavarában adatik idő a gondolkodásra, mérlegelésre? És aki éppen ott van, parancsnokol, az vajon egy filozófus, vagy vallásos moralista? — A nyugati világ sajtója az utóbbi években kritikus hangon írt a romániai helyzetről, s a Ceausescu klán királyi uralkodási stílusáról is. De két évtizeden át süketek voltak a román értelmiség, a sötét, hideg szobákban éhesen üldögélő munkások és a nemzetiségiek panaszaira. Ceausescut a függetlenség látszatát keltő politikája miatt nagyra becsülték. Nem akarták elhinni az országból kiszivárgó szomorú híreket. Nem hihették el, mert akkor a független Ceausescuról szóló mítosz, amit a nyugati sajtó is gondosan építgetett, összedőlt volna. Nyugatnak kellett egy Ceausescu, természetesen Keletnek is. Most azt írják, hogy ezt a katonai ítélkezést a francia közvélemény nehezen tudja lenyelni. De azt a tényt, hogy Ceausescu a kivándorolni vágyó szászokat és zsidókat fejpénzért adta el Nyugatnak, mint a rómaiak korában a rabszolgákat, azt elég jól lenyelték. Azt is lenyelték, hogy a diktátor, uralkodása alatt körülbelül hetvenezer embert végeztetett ki, megsemmisítette a művészeti életet, zátonyra futtatta az oktatási rendszert, a tudományos életet, bezáratta a nemzetiségi iskolákat, szétverte a vallást papostól, templomostól, tönkretette Románia mezőgazdaságát és iparát, lejáratta a szocializmus eszméjét, lefokozta az emberi személyiséget. Hosszú évek óta érkeznek a hírek elrabolt, út szélén felakasztott színészekről, agyonvert papokról, írókról, eltűnt politikusokról, tudósokról. Mindezt lenyelték. Ceausescu létrehozta a világ egyik legtökéletesebb titkosrendőrségét, melyet korszerű haditechnikával szerelt fel, s különös módon fanatizált. A Securitate nem állt át, a forradalom győzelme után is hű maradt Ceausescuhoz és tovább harcolt. Jelenleg, amikor ezeket a sorokat írom, már nincs miért harcolni, de a Securitate (az asztalomon szól a rádió) a bukaresti pártház és televízió környékén újra tűzharcba kezdett. Megjósolható, hogy évek múlva is hallunk róluk. Svédország, miután gondosan lezárta határait a lengyel és csehszlovák menekültek előtt, most a szökésben lévő szekusokat várja. Várja őket, mert mint a statárium által halállal fenyegetett embereket, megilleti őket a menedékjog. Alig van csodálatosabb intézmény a nyugati demokráciánál. De lehet-e segíteni egy népen, ha morálisan leépült, titokban lázad, s később már titokban sem, mert fél? Fél a munkatársaitól, barátaitól, rokonaitól, mert sejthető, hogy a Securitate besúgásra kényszerítette őket. Tőle is félnek már a barátai, mert hírlik, hogy adatokat szolgáltat a politikai rendőrségnek. Hírlik és sejthető, akár szolgáltat híreket, akár nem. Így aztán a titkosrendőrség nemcsak a hetvenezer különlegesen kiképzett fegyveresből áll, hanem a lakosság feléből. Egymást figyelik az emberek és kölcsönösen félnek egymástól. Aki valamilyen félreérthető mozdulatot tesz, vagy éppen nem tesz semmit, például nem tapsol, vagy csak ímmel-ámmal, az a következő héten már a Duna-delta mocsarai között találja magát a csatornaépítkezéseken. A rabok onnan ritkán térnek vissza a szászföldre, vagy az erdélyi falucskák házai közé. Az írógép a huszadik század legvégén, Romániában életveszélyes alkalmatosság. Akinél bejelentetlen, sorszám nélküli írógépet találnak, halálra ítélhető. A magyar nyelvű tanárt színromán vidékre helyezik, a román értelmiségit pedig a magyarok közé. Így aztán egyik sem tudja tisztességesen elvégezni a munkáját. Nem is kell. Ha rosszul megy a munka, ismét alkalma adódik a titkosrendőrségnek a közbeavatkozásra. Öt éve egy hivatalos, magyar delegációval Romániában jártam. Az egyik temesvári író meghívott bennünket ebédre. De aztán délben, amikor értünk jött, zavartan elnézést kért tőlünk és közölte, hogy az ebéd elmarad. Séta közben kibökte, hogy tíz óra után behívatták a Securitatéra, mert a nyomozóknak feltűnt, hogy a felesége több mindent vásárolt a piacon a szokásosnál. Húst is vett. Ezt hallva, bevallotta, hogy meghívott bennünket ebédre. A titkosrendőrség betiltotta az ebédet, és kötelezték rá, hogy sétáltasson bennünket végig Temesvár néhány utcáján. Ebédelés helyett sétáltunk, a Securitate pedig harmincméternyire vonult mögöttünk, mint üstökös után a csóvája. Mi, magyarországiak, éhesen röhögtünk az abszurd helyzeten. De a temesvári írónak remegett a szája széle. Utólag persze nem tudom, hogy miért röhögtünk, mert a helyzetünk csak relatíve különbözött. Mi már szabadon ebédelhettünk, de a leveleinket még felbontották. Ha az ember a romániai kommunizmust akár csak néhány hete is „kézbevette”, mondjuk a sztálinizmus relikviáit őrző múzeumban, kénytelen volt megállapítani, hogy az egy hibátlan, tökéletesre csiszolt műtárgy. Kész, végleges darab. Anyaga időtálló, korszakos fénye van, és önálló természete. Sajátságos huszadik századi darab, ha ásatásból kerül elő, bármelyik muzeológus könnyedén meghatározza, de egyéni jellegzetességeiből doktori disszertációra is telik. De most a román forradalom kitörése után egy héttel, éreznünk kell, hogy ebben a múzeumban nincsenek végleges, befejezett műtárgyak. A lehetetlen lehetséges. Amikor Nicolae Ceausescu hazatért Iránból, nyugodtan kiállt a tömeg elé beszédet mondani, mert tudta, hogy a román szocializmus a maga módján tökéletes, a rendszer támasza, a Securitate még tökéletesebb, így az országban soha nem törhet ki a forradalom. De a tökéletesről váratlanul kiderült, hogy tökéletlen. Vannak szituációk, nevetségesen apró mellékkörülmények, melyeken a tökéletes rendőri állam darabokra törik. Ez a mellékkörülmény két rövid szócska volt, két egészen halk, elhanyagolható „nem”. Az egyiket Doina Cornea rebegte el, a másikat Tőkés László mondta ki Temesváron. Két kis homokszem. Semmi emberek azokhoz képest, akiket Ceausescu titkosrendőrsége az elmúlt évtizedekben megsemmisített. Mégis ez a két „nem”, az egész országban hallatszott. Szinte hihetetlen, de egy nyugdíjas román tanárnő és egy magyar pap magányos ellenszegülésén bukott meg Nicolae Ceausescu tökéletes diktatúrája. Ha nem akarnak minden egérlyukban győzelmet aratni, ha nem ragaszkodnak minden epizodista hűségesküjéhez, vagy megtöréséhez, ha nem kezdik pisztergálni a vidéki papot, Ceausescu rendszere két-három évet valószínűleg még átvészelt volna. De megtámadták a nyugdíjas román tanárnőt és a családi gondokkal küszködő magyar papot, s hirtelen kiderült, hogy a besúgók megbízhatatlanok, a kompromittált „rosszakban” maradt egy kevés jóság, az alázatos gyávák valójában bátrak, a román és a magyar elnyomottak nem gyűlöletet, hanem testvéri felelősséget éreznek egymás iránt. Ha mindez előmosolyog a telkekből, a sok géppisztoly, helikopter és tank mit csinálhat? Halomra lövik az embereket. De az igazak, a mosolyogni vágyó nők, a tizenkét éves fegyvertelen forradalmárok, akik ellógták a történelemórákat, gépfegyvertűzben is képesek történelmet csinálni. Akik ezekben a napokban meghaltak, élnek. Kell-e segíteni a kelet-európai népeken? És ha kell, tehet vajon? Nyugaton érti valaki a szívüket és álmaikat? ifj. Kunt Ernő rajza KÁROLYI AMYs r : Égő üzenet Az oroszlán, az holtan is oroszlán, a júliust hiába váltja fel. Köztetek jár az égő üzenet, égő sörényű emlékezet, borítékon át perzselő levél. TAKÁCS ZSUZSA: Hogy arcára vágyik az arc Hogy arcára vágyik az arc, azt sápadtsága bizonyítja, s a kéz sűrű hajára, bár szörnyű hideg volna! A kéz a sűrűségbe szívesen beleveszne. A porcelánok többé nem vacognának, álmában a szél joga nem csikorogna, a levegőt a por nem karcolná össze, nem kéne a kihalt utcát nézni hosszan, ahogy a sötéten egy kivilágított villamos átfut mint villámló gondolat, hogy arcára vágyik az arc, s a kéz, sűrű hajára, s bár szörnyű hideg volna! ÁRA: 13,50 FT