Élet és Irodalom, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)

1990-05-11 / 19. szám - Váncsa István: Avalókitésvara szemben Marxszal. (Alkalmi jegzyet a dalai lámáról, a buddhizmusról, meg arról, hogy milyen a világ) (8. oldal)

VA­NCSA ISTVÁN. it ÉLET ÉS fél. mmmmmmmammmm (Alkalmi jegyzet a dalai lámáról, a buddhizmusról, meg arról, hogy milyen a világ) Ezen a világon tudvalevőleg a Sátán országol. Ha valaki netán mégis kételkednék ebben, javas­lom, olvassa el János evangéliu­mában a 12. fejezet 31., illetve a 16. fejezet 11. versét, vagy, ami en­nél is egyszerűbb, menjen ki az utcára és nézzen körül. A Sátán persze nemcsak a világ valamely részén, hanem az egészen uralko­dik, ily módon Reagan elnök elvi és alapvető tévedésbe esett annak idején, amikor egy földrajzilag (akkor még) egyértelműen körül­határolható területre kívánta volt a Gonosz birodalmát korlátozni. Ez bizonyos értelemben sértés volt a Sátánra nézve, noha egyszers­mind azt­ is be kell látnunk,­­hogy ő előszeretettel tüntet ki bizonyos történelmi tájegységeket tulajdon koncentrált jelenlétével, s ha va­lahova már nagyon sok jutott a rosszból, oda egy idő után, mint ezt van szerencsénk érdeklődve tanul­mányozhatni, még több jut. Okunk van feltételezni továbbá, hogy ez a homályba vesző ősidőkben sem volt másképp, s az ember ereden­dő metafizikai világmagyarázat­igénye abban az ambivalenciában gyökerezik, amellyel peches fele­barátaira csodálkozott. Ha — mondjuk — én egy közrendű Nean­­derthaliensis vagyok, és a szom­szédomnak a tyúkszemére lép a barlangi medve, ez elsőbben ter­mészetszerűleg az öröm tiszta, bő vizű forrásait fakasztja föl ben­nem, ámde kis idő múltán, hacsak nem vagyok teljesen hülye, kebe­lemben a kétely ütt tanyát. Mert, ugyebár, az a medve állhatna az én tyúkszememem is, és ha figye­lembe veszem azt a tapasztalati törvényt, hogy valamely esemény bekövetkezésének valószínűsége egyenesen arányos ugyanezen ese­mény kedvezőtlen voltával, akkor bizonyos, hogy előbb-utóbb csak­ugyan ott fog állni. Ezt pedig a világ alapvető, strukturális jellegű hibájaként foghatom föl csupán, s íme, máris eljutottam a lét nagy kérdéseivel való viaskodás küszö­bére. A szomszéd, persze, most még nem tud követni engem a filozó­fiának ezen ritkás levegőjű régiói­ba, ahhoz egyelőre túlságosan el van foglalva a medvéjével, viszont holnap, amikor a kardfogú tigris engem fog végigkergetni a vízmo­sásban, akkor majd derék szomszé­dom kap nevetőgörcsöt, ám ennek csillapodtával benne is szükség­képp fölhorgadnak a kozmosz örök titkait firtató kérdések. így lesz az emberből, Schopenhauer találó ki­fejezésével, „metafizikai állat”, te­hát olyan lény, amely már egy má­sik irányból tekint ugyanerre a vi­lágra, de ezzel törvényszerűen má­sik világot teremt. Ilyet például, mint a következő. Mitikus előzmények Ez a mahákalpa (nagy eón), amelyben élünk, kivételesen sze­rencsés, minthogy teljes tartama alatt kereken ezer buddha jelenik meg a világon. A mahákalpa egyébiránt négy „megszámlálha­tatlanul hosszú” szakaszból (aszamkhjéjakalpa) áll, ezek nem mérhetők emberi időegységekkel, talán magával az idővel együtt jön­nek létre és vele együtt enyésznek el, tudvalévő ugyanis, hogy min­den ilyen aszamkhjéjakalpának újabb négy szakasza van, az első­ben az univerzum kialakul, a má­sodikban fönnáll, a harmadikban elpusztul és a negyedikben nem létezik. A mi világunk — amely egy csupán a létező milliárdnyi vi­lág között — úgy született, hogy hatalmas, kék szélvihar süvített, tombolt és kavargott félhold alak­ban, becses anyagokból való zá­porok hulltak és megformálták a mérhetetlen, kerek, fehér óceánt, ennek az örvényeiből arany négy­szög emelkedett ki, megjelent a föld, oly csodálatos matériából gyúrva, hogy a lények (mert azok lettek legelőbb) eszegetni kezdték, s ennélfogva szükségessé vált, hogy végbélnyílás is legyen a testükön, ilyen ugyanis korábban nem volt nekik, így aztán az a spontán ra­gyogás, amit addig kibocsátottak magukból, fokról fokra elhalvá­nyult, a föld pedig gabona­féléket kezdett teremni, igen bő­ségesen, de némelyeknek ez sem volt elég, készleteket halmoztak fel maguknak, mások loptak ezekből, sőt gyilkoltak értük, elterjedt a bűn s ezzel együtt csökkent az em­berek élettartama. Amikor már negyvenezer évre zsugorodott, ak­kor öltött testet a mostani mahá­kalpa ezer buddhája közül az első, Krakuccshanda. A második Kana­­kamuni volt, az emberek akkor már csak harmincezer évig éltek; Kásjapa, a harmadik buddha ide­jében húszezerig. Végül aztán odáig fajultak a dolgok, hogy a várható élettartam a száz évet sem érte el, ekkor testesült meg (de nem­csak ebben a világban, hanem a létező egymilliárd világ mindegyi­kében egyidejűleg) az időrendben utolsó buddha, közkeletű nevén Sákjamuni. Egy pillentés a buddh­ológiára Ezen a ponton most kilépünk a mítoszból, de nem lépünk ki eb­ből a másik világból, amelynek a mítosz csupán esetleges díszítmé­nye. Ebből itt és most csak az a fontos, hogy a mitikus idők budd­­hái esszenciálisan azonosak a történelmi buddhával. Sákjamuni ugyanis mindenekelőtt azt tanítja, hogy az ego, a személyiség, az én illuzórikus, következésképp az én és az ő szembeállítása, a nem­­buddha és a buddha szembeállítá­sa is illuzórikus, más szóval a lé­nyek mindegyikében — s így nyil­ván valamennyi megnyilatkozó buddhában — ugyanaz az általá­nos buddha-princípium van jelen. Egy x-szel jelölhető lény (ez lehet isten, ember, törpeharcsa vagy akármi más) és egy buddha között a különbség csupán e princípium tudatosítottságának a fokában áll; két buddha között pedig a tudato­sítás módszerében, tehát abban, hogy a végső alapelv mely aspek­tusát ragadja meg, ezeket az as­pektusokat az úgynevezett dhjáni­­buddhák képviselik. Minden em­beri buddhához tartozik ennélfog­va egy dhjáni-buddha és minden dhjáni-buddha aktív oldalát meg­személyesíti egy úgynevezett dhjá­­ni-bódhiszattva. Sákjamuninak, a történelmi buddhának Amitábha dhjáni-buddha felel meg, Ami­tábha dinamikus aspektusa pedig Avalókitésvara dhjáni-bódhiszatt­­va alakjában fejeződik ki. A nevek mögé nem valamifajta isteni sze­mélyt kell képzelni, de nem is hol­mi önkényes szimbólumot. Ezek ősképek, az emberi tudatban lé­tező alapformák, amelyek ugyan­akkor realizálódhatnak is egy való­di személyben. Avalókitésvara pél­dául két héttel ezelőtt itt járt Bu­dapesten, minthogy azt az emberi lényt, akiben meg szokott testesül­ni, dalai lámaként ismeri a világ. Nyelvészeti és történeti kitérő őszentsége nevét a magyar sajtó üdítően változatos ortográfiával közölte, most megpróbálunk ebben a bozótban valamifajta ösvényt vágni. Tehát­ a XIV. dalai láma neve, betűhív tudományos átírás­ban bszan-’dzin rgya-mtsho, ennek hozzávetőleges kiejtése Tendzin Gyaco, elvileg tehát magyar nyel­vű szövegekben ezt az alakot ille­ne használni. (Angol nyelvterüle­ten a Tenzin Gjaco írásmód ter­jedt el, ez olvasható például őszent­sége angolul megjelent műveinek a címlapján.) Indokoltnak látszik megemlíteni Itt néhány érdekes apróságot. A név második szava, tehát a rgya-mtsho azt jelenti, hogy óceán, így ez a mongol „dalai” szó pontos megfelelője, s mint ilyen, vala­mennyi dalai láma nevében — ki­véve a legelsőét — szerepel. Ami viszont a dalai láma titulust illeti, ez Tibetben nem igazán köz­keletű, sőt úgyszólván ismeretlen, helyette a rgyal-ba rin-po­ che kife­jezés használatos; rgyal-ba­n győ­zedelmes, azaz buddha; rin-po­­che ) minden inkarnációs lámának (sprul-sku, ejtsd tulku; kevéssé pontos nyugati szóhasználattal „élő buddha”) a tiszteleti címe. Ide kívánkozik még az a meg­jegyzés, hogy a tizennégy dalai lá­mából az első négy nem is volt „da­lai”, ezt a titulust az ötödik rgyal­ba rin-po-che, név szerint ngag­­dbang blo-bsang rgya-mtsho (1617—1682) kapta „ajándékba” a Tibetet meghódító Guszii kántól, s ráadásul ezt a címet és a nagy lá­ma uralkodói jogkörét tíz évvel ké­sőbb a kínai császár hagyta jóvá. Más szóval Tibet politikai státusa akkor sem volt különösebben egy­értelmű, s így az ember már kezdi megérteni, miért érezhette magát Csorna többé-kevésbé otthon azon a vidéken. Devicns-e a szent férfiú? Április 28-án, szombaton délelőtt tíz órakor Avalókitésvara bódhi­­szattva földi testet öltése megjelent a Közgazdaságtudományi Egyetem aulájában, hogy Csernézí-beava­­tásban részesítse az ezt áhító ma­gyarországi buddhistákat. (Csenré­­zí — spjan-ras-gzigs — Avalóki­tésvara tibeti neve.) A tulajdon­képpeni szertartás előtt egyórás előadást tartott az egybegyűltek­nek, s ennek a közepén váratlanul homéroszi kacaj robbant ki belőle. Az esemény látszólagos megma­­gyarázhatat­lansága okán már-már tanácstalanság kezdett lábrakapni buddhista körökben, ám ekkor hű­vös nyugalommal szólalt meg a tolmács: „Úgy gondolom, őszentsé­ge megpillantotta Marx­­ Károly szobrát.” S valóban, pontosan átel­­lenben a rendkívül vidám bódhi­­szattvával, sőt vele pontosan egy magasságban üldögélt „az első és egyetlen következetesen tudomá­nyos filozófia” megalkotójának sö­tét bronzfigurája, s mintha kissé komoran szemlélte volna a vircsaf­­tot, ami előtte folyt. Nagy pillanat volt ez, érezte is mindenki, hogy ez az ember, aki Marx látványának ennyire meg tud örülni, csakugyan egy másik világ követe itt nálunk. A mi világi képünkkel nem igazán egyeztethető össze, hogy egy szent férfiú — márpedig a dalai láma természetes, magától értetődő és mindenki számára nyilvánvaló módon az — állandóan és ilyen mértékben jókedvű legyen. Mi a szenteket ünnepélyes, komor és kérlelhetetlen úriemberek vagy fö­löttébb ájtatos hölgyek formájában szoktuk elképzelni, részint talán azért, mert századok óta egyetlen igazi szentet sem láttunk, részint mert a mi szentjeink csakugyan másfélék voltak, ők révült pillan­tással tekintettek kifelé a világból, ez a másik szent viszont derűs örömmel nézi ugyanezt a világot kívülről, a túloldalról, a másik partról, s mindeközben az egész lényével igazolja, hogy onnan néz­vést sokkal szeretetreméltóbb be­nyomást kelt ez az egész. A kérdés mármost csupáncsak az, hogy va­jon más is átjuthat-e arra a túlsó partra, és ha igen, hogyan. Kilátás a túlsó partról A tibeti kánonban huszonegy kö­tet szerepel a Shes-rab-kyi pha­­rol-tu phyin-pa (szanszkritül Pradzsnyápáramitá) összefoglaló cím alatt. Ezek a szövegek teljes terjedelmükben olvashatók ango­lul, minthogy egy Edurard Conze nevű úr (érdemes róla megjegyez­ni, hogy olyan professzoroktól ta­nul filozófiát, mint Jaspers, Max Scheler, Nicolai Hartmann), har­minc esztendőt áldozott az életéből a lefordításukra. A Shes-rab-kyi pha-rol-tu phyri-pa egyébiránt azt jelenti, hogy a bölcsességnek a­ túlpartra érkezése, az ide sorolható szövegek pedig sokak szerint min­den idők legkifinomultabb, legel­­vontabb és legmélyebb vallásos irodalmát képviselik. Európai érte­lemben nem is igazán tekinthetők vallási tárgyú textusoknak, tartal­muk ugyanis végtelenül szubtilis filozófia, noha a kifejezésmódjuk helyenként mitologikus színezetű. Számunkra most azért fontosak, mert csakugyan egy gyökeresen más nézőpontból írják le a világot, s az így leírt világ nem ugyanaz, mint amit megszoktunk. Abban a világban már nem a Sátán országos. A Sher-phyin (ez a teljes tibeti cím rövidítése) világa üres. Attól üres, hogy a világot betöltő jelen­ségek is üresek, valamely dolog üressége pedig annyit jelent, hogy a dolog nem önmagától az, ami, nem szubsztanciálisan létezik, csu­pán egy tágabb rendszerben elfog­lalt helye révén nyeri el átmeneti és látszólagos önazonosságát, ha pedig közelebbről megvizsgáljuk, tapasztalhatjuk, hogy maga is al­rendszerekből áll, az alrendszerek pedig további alrendszerekből, vé­gül is sehol sem lelünk föl valami lényeget, amelyről kimondhatnánk, hogy „ez az!”. A mindenség tehát dinamikus struktúrák szakadatlan hullámzása, nem lét, hanem levés, a jelenségek üres formák, szubsz­tancia nélkül. Maga az üresség sem szubsztancia, merthogy elválaszt­hatatlan a formától, az üresség csak valaminek az üressége lehet, s ebben az értelemben üres maga az üresség is, mert relatív, hiszen nem egyéb, mint a forma másik oldala. Az egész Sher­phyin-iro­­dalom legismertebb szavai a kö­vetkezők: „A forma üres, az üresség pedig forma. Az üresség nem más, mint forma; a forma sem más, mint üresség. Üres a tapasztalat, a megkülönböztetés, a fogalom és a tudat úgyszintén, így hát, Sáriputra, a jelenségek mind üresek, nincsenek tulajdon­ságaik, nem keletkeznek, és nem múlnak el; nem szennyezettek és nem is makulátlanok, nem hiá­nyosak és nem is tökéletesek. Ép­pen ezért, a Sáriputra, ahol üres­ség van, ott nincs forma, tapasz­talat, megkülönböztetés, nincs tu­dat (...), nincs tudatlanság és a tudatlanság megszüntetése, nincs öregség és halál, és nincs az öreg­ségnek és a halálnak a túlhala­­dása; nincs szenvedés, nincs ke­letkezés és kialvás, nincs felsőbb­rendű bölcsesség, nincs betelje­sülés, és nincs nem-beteljesülés.” A valóság két oldala Ez a néhány mondat a Sher­­phin egyik summázatából való, amely Nyugaton Szív-szútra címen vált ismertté és kisebb könyvtárnyi irodalom foglalkozik vele. Ezúttal csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy mit mond a vi­lágról, arról a világról, amely a nyugati kultúrát definiáló szent iratokban a Sátán birodalmaként szerepel. Azt mondja róla, hogy ez a világ nem más, mint a Nir­vána. Azt mondja, hogy a világ nem szép, nem csúf, nem jó, nem rossz, nem kénkőszagú és nem malaszttal teljes, végül pedig nem valamiféle üdvtörténeti operaelő­adás színpada süllyesztővel és zsinórpadlással, hanem a formá­nak és az ürességnek, a valaminek és a semminek örök egybehullám­­zása. Azt mondja tehát, hogy a vi­lág milyensége nem magában a világban van, hanem a világot szemlélő elmében; ha az elme in­nen nézi a mindenséget, akkor a szenvedés kezdet és a vég nélkül való tovahömpölygését látja benne; ha amonnan nézi, akkor a Nirvá­nát. A Sátán birodalma zsúfolásig tömve van jelenségekkel, dol­gokkal és személyekkel, s ezek mind-mind szerfelett fontosak. A dolgok egy részét el kell érnünk, birtokba kell vennünk, haza kell hurcolnunk, és őriznünk kell, hogy valaki el ne vigye; a dol­gok más része eközben útban van, félrelökendő, lerombolandó vagy csak kikerülendő, mindenesetre akadályt jelent, ellenség, tehát úgyszintén fontos. A másik vi­lágban, a Sher­phyin által leírt univerzumban nincsenek dolgok,­­ amelyekkel folyton kezdeni­ kéne valamit, a formák illékonyak, lé­nyegtelenek, valahol félúton van­nak a létezés meg a nem-létezés között, nem vonzanak és nem is taszítanak, nem kívánatosak és nem is kerülendők. A Sátán biro­dalmában a személyek is fölöt­tébb fontosak, vagy azért, mert a szövetségeseink, vagy azért, mert az ellenfeleink, vagy mert sem ezek, sem azok, s ilymódon gya­núsak. A Sher­phyin-féle világ­ban úgyszólván mindegy, hogy most éppen ki kicsoda, hiszen a születő és elmúló világkorsza­kok kezdetek nélküli áramlatá­ban mindenki minden volt már, a legeslegjobb barátunk megszám­lálhatatlanul sok újjászületésében volt a legádázabb ellenségünk, és oly sokszor vágta le a fejünket, hogy ezek a fejek egymásra hal­mozva magasabb kupacot alkot­nának, mint a Himalája; legvisz­­szataszítóbb ellenségük (szomszé­dunk, kollégánk, politikai riváli­sunk) viszont végtelen sok alka­lommal volt a szülőanyánk, így például Marx Károly előző életei­nek öröktől fogva tartó láncolatá­ban számtalanszor volt a mai da­lai láma szerető édesanyja, s gyermeke iránti aggodalmában oly temérdek könnyet ontott, hogy ahhoz képest a világtenge­rek összessége egy faluszéli ka­csaúsztató. (Belátom, hogy a buddhizmusban ez a gondolatsor a legkevésbé követhető, ez a legszo­katlanabb az európai észjárás számára; megkockáztatom továb­bá azt a föltevést, hogy az álta­lam egyébként nagyrabecsült Torgyán doktor is vonakodna például az érdemdús Farkasházy Tivadarban fölismerni azt a lényt, akit őt — Torgyán doktort —, megszámlálhatatlanul sok alka­lommal hozta világra, s odaadó szeretettel dajkálta kebelén.) Az utolsó és a leglényegesebb ellen­tétpár pedig önmagunk megítélé­sében áll: én, itt, a Sátán biro­dalmában, abszolút fontos va­gyok, egyszeri, megismételhetet­len, sorskérdésekben­ ügyködöm, vállamat a jövő iránt érzett fele­lősség terhe nyomja, arcvoná­saim fennköltek, tekintetemből komolyság árad, honfilú és ma­gasabb szenvedelem. S erre ide­jön egy ember, aki milliók legföl­­ső szintű vallási vezetője, a leg­magasabb szellemi princípium megtestesülése és mindezek tete­jébe még egy elnyomott nép száműzött uralkodója is; és ebben az emberben nincs sértettség, nincs harag, nincs pátosz, emel­kedettség, önmaga fontosságának a szikrája is hiányzik belőle, nem tart lírai hevületű szónokla­tot, hanem gyermeki jókedvet sugároz és azt tanácsolja, hogy legyünk optimisták és próbáljuk másképpen nézni a világot, hogy a világ is másképpen nézzen vissza ránk. Mindez már nem a délelőtti szertartáshoz kapcsolódva hang­zott el, hanem a délutáni előadás­ban, s a szétszéledő közönség, ahogy ez félfüllel elkapott mon­dattöredékekből kiderült, nem igazán értette a dalai lámát. A többség mindenesetre karakteres politikai állásfoglalásokat várt, emberjogi kérdések mélyreható boncolgatását vagy legalábbis próféciákat a világkommunizmus végóráiról, s e helyett — az ő ér­­telmezésében — jámbor közhe­lyeket hallott. Ez a két világ ugyanis nemigen tud szót érteni egymással. Egyes emberek, autonómnak tekinthető személyiségek — esetlegesen és bizonyos mértékig — átjuthatnak egyikből a másikba (úgy értem, innen oda), de a két birodalom, mint egész, nem ugyanazt a nyel­vet beszéli, lévén — elnézést e két ronda szóért — axiológiailag inkompatibilisek, ami magyarul annyit tesz, hogy ami érték, vagy talán legfőbb érték az egyikben, az alkalmasint semmit sem jelent a­­másikban és megfordítva. Pe­dig végső soron mindkettő ugyan­arra a valóságra vonatkozik, csak az egyikből — abból, amit a da­lai láma vagy a Sher­phyin kép­visel — ez a valóság barátságo­sabb, elfogadhatóbb, szerethetőbb benyomást kelt, sőt igazabbat is; onnan nézvést az erdő erdőbb, a vizek vizebbek, a szikla sziklább, pontosan azért, mert annak lát­szik, ami: formában megnyilatko­zó üresség, illetve ürességben fel­oldódó forma. Ez a világ telje­sebb, hitelesebb és emberibb is;­­más kérdés, hogy a percei meg vannak számlálva. Ugyan a tibeti buddhizmus terjed Európában és Észak-Amerikában is, de maga a tibeti kultúra, mint organikus egész, meg fog szűnni; az erő a Sátán oldalán van. A vég Az általunk már idézett buddhista világtörténet-mítosz sze­rint Buddha tanai ötezer évig maradnak fenn. (Ennek már több mint a felén túl vagyunk.) Végül az emberi élet átlagos tartama tíz évre zsugorodik, s az egész aszamkhjéjakalpa fegyveres harc­cal ér véget. Azután nem lesz semmi. A következő buddha, Maitréja, úgy négymilliárd-kilencszázmillió év múlva fog megjelenni. Egyéb­ként néhány esztendő már ebből is letelt. 1999. MÁJUS 11.

Next