Élet és Irodalom, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-16 / 11. szám - Tamás Pál: „Brddr” (3. oldal) - Szikszai Károly: Idus • kép (3. oldal)
1990. MÁRCIUS 16. — A Kaiserkellerben tizenegy felé járhat az idő. Az előtérben rengeteg ennivaló maradt, fogalmam sincs, kinek szánhattak ennyi krumplisalátát, felvágottat, húspogácsát. A sör viszont szépen fogy. A csapos, ha jól emlékszem, a rektorhivatal portása, egy kicsit ügyetlenül, ám nagy jószándékkal töltögeti a korsókat. A pincében negyvenen lehetünk. A legtöbb kisvárosi német konferenciafogadáson ilyentájt a társalgás ellaposodik, kopott viccek, régi munkahelyi történetek kerülnek elő. A kollegák feleségei kötelességszerűen vihognak. A fiatalabbak még táncolni készülnek és számbavehető partnereket méregetik. Itt most minden másként van. Megtört a jég. Elindult, ami három napja nem ment. Keleti és nyugati németek beszélgetni kezdtek egymással. Nem a „nálunk így van, nálatok meg másként” kollektív élményeit ragozzák, hanem magukról beszélnek. Félelmeikről, reményeikről, bizonytalanságaikról. Arról, hogy melyik szó mit jelent számukra. Hogy mit hisznek a másikról. S mit magukról. G. és T. asztaltársaim. Egyetemi emberek a második vonalból. G. egy kisvárosi tanárképzőben működik, valahol Hamburgtól északra. T. egy drezdai műszaki főiskolán szociológus, ötvenesek. Németországban ez az utolsó generáció, amelynek még van valamilyen közös együttes tapasztalata. A világról. Egymásról. G. különben is a mai NDK területén, az Érchegységben született. A háború után szüleivel Nyugatra kerül. Otthon, Szászországban nem járt, „Keleten” számontartott rokonai nincsenek. Magát egyértelműen a Szövetségi Köztársaság polgáraként definiálja. T. hatvanegy augusztusa, a berlini falépítés óta nem járt Nyugaton. Tavaly, már egyfajta előolvadás jeleként egy szakmai meghívásra „kétharmadrészt” elengedtek. S a falépítés előtt? Még valamikor húszévesen, egy csoport drezdai sráccal megmássza a Matterhornt. Alpinisták voltatok? A Szász Svájc azért komoly alpesi próbatételekre nem készít fel. De húszévesek voltunk, megköptük a markunkat és gyerünk. A Nagy Kaland. A kis kopasz embernek az este először kezd csillogni a szeme. Most másmilyen nagy kaland várja T. és G.-t, a hetvenötmilió más némettel együtt. S befejezett tény, vagy legalább is komolyan aligha vitatott program, hogy egyesülni KELL. S talán ma már az sem kérdés, hogy az EGYESÜLÉS EGY ÁLLAMOT jelent. Viszont a „MIT” eldöntése után kiderült, hogy az igazán nehéz ügy a „HOGYAN?” lesz. Méltó-e a megmentésre ? Az NDK politikai rendszerének összeomlásánál az erőszakapparátus tagjain kívül búcsúkönnyei másnak, aligha voltak. Az NDK, mint a német történelem egy esetleges alternatívája azonban — s ez furcsa módon igazán csak most derült ki — a német értelmiség kulcscsoportjai számára fontos volt (vagy lehetett volna). Amikor novemberben kitört a forradalom, azt gondoltam, hogy most vissza kell mennem — mondja néhány napja Pesten a hetvenes évek óta (ismét) Nyugaton élő Wolf Biermann, az alternatív Németország egyik kultikus alakja. Szerepei, szellemi hatósugara szerint valamilyen furcsa keveréke annak, amit Vlagyimir Viszockij az orosz, és Adam Michnik a lengyel értelmiség jelent. — Azt hittem, most végre elkezdhetjük elölről. Csinálhatunk egy igazságos német földdarabot. De, most már látom, nem megy. Ez, persze nem tesz engem boldoggá, de a történelemnek nem is az a dolga, hogy a kis Biermannak tetsszen. November végén még több mint egymillió ember aláírt (mert aláírni) egy Stefan Heym és Christa Wolff fogalmazta német értelmiségi manifesztumot. „Vagy ragaszkodunk az NDK önállóságához és megpróbáljuk minden erőnkkel (...) egy szolidáris társadalom kifejlesztését hazánkban (...). Vagy tennünk kell, hogy az erős gazdasági kényszerek és elfogadhatatlan feltételek miatt (...) megkezdődik anyagi és erkölcsi értékeink kiárusítása és az NDK-t előbb-utóbb bekebelezi a Szövetségi Köztársaság. Az első úton kell haladnunk. Még van esélyünk arra, hogy egyenjogú szomszédságban Európa minden államával kifejlesszük az NSZK-val szembeni szocialista alternatívát. Még alapozhatunk az antifasiszta és humanista eszményekre, amelyekből egykor kiindultunk.” A március eleji berlini rendkívüli írókongresszuson, ahol egyébként a szövetség új díszelnökévé Stefan Heimet választották, mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ebből most már semmi sem lesz. Nehéz a múlttal szembenézni, de még ennél is keményebb kihívás a jövőt kémlelni — mondja ugyanott egy hozzászóló. Heym, aki újabb írásait már évek óta csak Nyugaton publikálhatta, a késő ősszel meg egyszerre szkeptikus és bizakodó. „Megmenthető-e az NDK? S ami talán fontosabb, méltó-e arra, hogy megmentsék? Az állam belső sorvadástól szenved. Már akkor attól szenvedett, amikor a falát felépítették — egyfajta fűzőt egy széteső testen. Csak sajnos, azóta sem hívtak orvost, hogy a betegséget okos módszerekkel, bölcsességgel és toleranciával gyógyítsa”, állítja és még reméli, az orvosság nem jön túl későn. A német médiákból itthonról egyfajta majdnem egyöntetű magabiztosságot, sőt egy, ott „hazafiságnak” nevezett új nacionalizmust véltem kiolvasni, kihallani. A helyszínen a kép bonyolultabb, az (értelmiségi) közeg megosztottabb. A kormánypárti gyűléseken, tévés kerekasztalokon, vagy a nagy napilapok kommentárjain túl, Nyugaton az egyesülési láz igen visszafogott. Nyugat-Berlinben, Frankfurtban, vagy Marburgban az „új hazafiságból” az utcákon alig valami látható: nincs nemzeti zászlóerdő, nem láthatóak az egyesülésért lelkesülő transzparensek, sem grafittik. Úgy látszik, az azonnali egyesülést a keletiek mindezidáig a politikus fiatalabb munkás és alkalmazotti tömegei kívánják. Legalábbis januárban-februárban az ő folytatódó Nyugatra menekülésük látszott meghatározni nemcsak az események menetét, de sebességét is. Most a választások előtt néhány pillanatra enyhülni látszik a nyomás. S ezt mintha itt, a „túlsó oldalon” a marburgiak sem bánnák. Este egy diáksöröző különtermében (ebben az egyetemi városban hagyományosan gyalult tölgyasztalok mellett zajlik a politikai élet) a politológus konferencia vagy kéttucat keleti és nyugati német résztvevőjével közös nyilatkozatot vitatunk. Az egyesített Németországnak az új Európában is (a német képi fogalmazását itt meghagyva) egyfajta zsanérnak, sarokvasnak kellene lennie, amely fordít, lendít, kapcsol Kelet és Nyugat között. Ehhez viszont meg kell őrizni azt, amit az NDK a Keletről mindezidáig megtanult. Rossz az, ha a keletiek pánikszerűen, „hála Isten, most már a Nyugat részei leszünk” felkiáltással igyekszenek egy éjjel alatt megfeledkezni a nehezen besulykolt oroszról, ha a lengyel bevásárló turistákon akarják kiélni az NSZK-val szembeni kisebbrendűségi komplexusokból származó rossz érzéseiket, ha az egyetemek takarékossági programja kikezdi a kis kelet-közép-európai népek kultúráját az egész németség piacára szállító kezdeményezéseket. Teljesen abba akarjátok hagyni az orosz tanulást? Akkor ki fogja Németország legnagyobb perspektivikus piacán a gépeket eladni? Ki fogja az ott kedvező együttműködési lehetőségeket — valamennyiünk számára — megtalálni? Ezt kérdezgetik a lipcsei, kelet-berlini vendégektől. Empátia-hiány? A többségnek persze Nyugaton ebben az ügyben kevesebb az empátiája. Ne egyesüljenek velünk, hanem CSATLAKOZZANAK HOZZÁNK, hallom egyre gyakrabban. Mi olyan jók vagyunk, ők meg olyan gyengécskék, elmaradottak, vidékiek, butácskák — olvashatja kedves lapjában naponta a hamburgi, vagy nürnbergi polgár. S ki nem szereti, ha dicsérik. S tetszik neki, ha a folyamtosan érkező áttelepülőktől ugyanezt hallja ,azok megnyomják ezt a szöveget, mert egyrészt bizonyos fokig így is gondolják, ezért jönnek Keletről el. Másrészt meg, ha egy hajszálnyi megalázkodás valamit hoz a konyhára, akkor miért ne okozzunk végül is örömet a nyugati beszélgetőpartnernek. (Egyébként ilyen dialógusokért nem kell Nyugat-Németországba utazni. Pesti követségfogadásokon nem egyszer voltam fültanúja a szakmát frissen tanuló politikusainknak és nyugati diplomaták hasonló stílusú csevegésének. Jogi és gazdaságpolitikai receptek bukkannak elő. A sokak fantáziáját megmozgató valutareformon túl, alkotmányügyek. Vita a 23. paragrafusról. Az NSZK alkotmányának ez a pontja lehetővé teszi, hogy Németország mindezidáig a köztársaság részét nem alkotó vidékei is csatlakozhassanak az államhoz. Az ötvenes évek közepén a Saarvidék is így lépett be. Miért ne tehetné meg ugyanazt a most Kelet-Németországot alkotó öt tartomány? — vélik sokan. Egyébként, az NDK „bukását” a tömegtájékoztatás nagyobb része és a polgári lapok ,majd mindegyike a nyugat-német baloldallal szemben keményen kihasználja. Az új kampány talán igazolható lenne, ha a kölni, vagy a stuttgarti szocialisták az elmúlt években valóban az NDK faltörő kosává váltak volna (Kelet-Berlinben tulajdonképpen gyakran álmodoztak erről — teljesen hiába.) A keleti ellenzék nagyobb része balról indult és az államszocializmus más volt ellenzéki csoportjaihoz képest a baloldalon is maradt. Az érelmeszesedéses ulbrichti-honeckeri rendszerrel szembeni szabadságharcához logisztikai bázisul is (az evangélikus egyház mellett) főként a nyugat-berlini, frankfurti, brémai baloldali értelmiségi, vagy alternatív szervezeteket, használta. Most támogatóikat és szövetségeseiket nemzetietlennek, a német sorskérdések iránt értetlennek nyilvánítani, legjobb esetben is vitatható. Sőt, az elmúlt két hónapban — ha nem is sok sikerrel, de megkísérelték az NDK-val (és Kelet-Európával) békülékenyebb két évtizedes szocdem keleti politikát is egyfajta erkölcstelen tévedésként Brandték nyakába varrni. Szóba álltatok azokkal. Amikor tavaly ilyenkor az egyesítésről beszéltünk — mondják — a bismarcki birodalmi ambíciók felélesztésével vádoltatok minket. És most tessék. Nem a keletiek akarnak velünk egyesülni? A meglehetősen valószínű szocdem győzelem a március tizennyolcadikai NDK választásokon esetleg csillapítani fogja a jobbközép azonnali öszeolvadási ambícióit (hiszen egy szocdem NDK az egységes Németországban felboríthatná a kormányzó nyugati jobbközép koalíció amúgy is rendkívül ingatag állásait.) Ebben a helyzetben a választások előrehozatala májusról márciusra valószínűleg szintén a szocdemeknek kedvez. Egyébként, míg a közvéleménykutatások magában az NDK-ban a balközépet látják a legerősebbnek, a kitelepülő keletiek közötti hasonló vizsgálatok a pillanatnyi nyugatnémet politikai erőviszonyokhoz képest jobb- és jobbközép szavazatot mutatnak ki közöttük és minden ötödik áttelepülő a szélsőjobboldali „republikánusokat” támogatja. Közben az NDK-ban terjed az egzisztenciális bizonytalanság — kivált a humánértelmiség körében. Főnöki terepszemlék Uta, a lipcsei ifjúságkutatók, az ország valószínűleg legjobban megszervezett empirikus társadalomkutató intézetében dolgozik, meséli. Megjelenik náluk — előzetes bejelentkezés nélkül — F., egy hasonló müncheni cég igazgatója. Hol a főnök? Felrepültem hozzátok, hogy megnézzem, mit is tudtok! Valamilyen programot rögtönöznek neki. Végül megrendel néhány munkát is. Tudod, olyan érzésünk volt, mintha a jövendő főnökünk jött volna körülnézni, a terepet bemérni. Reformviták mindenütt, a Tudományos Akadémián is. Közben megjelenik egy elemzés komoly nyugati lapban. Az egészet fel kell számolni. De van néhány komoly intézetük. Különösen a Rossendorfi Atomkutató kellene a mi Max Planck Társaságunknak. A magán tévé-társaságok szövetsége kiad egy tájékoztatáspolitikai dokumentumot. Mi történjék a keleti televízióval? Természetesen, náluk is a két nagy nyugati program, az ARD és a ZDF az alap. Az egyik mai NDK-s csatorna megmaradhat korlátozott adásidővel. Mégiscsak vannak jogai a regionális tervezésnek is. A másik csatornát majd mi kereskedelmi állomásként átvesszük. A példák folytathattak. A nyugati érdekek érthetőek. „Kelet-Európát most felosztják. Aki nincs jelen, az veszít” — nyilatkozta Carl Hahn, a Volkswagen főnöke egy chemnitzi (karl-marx-stadti) látogatás után. De a berlini, a lipcsei, drezdai értelmiségiek megrettenése is értheető. Itt segélyprogramokat fogalmaznak? A gazdasági behatolás érdekszféráit osztják fel? Egy Nyugaton csak második-harmadik vonalbeli pozíciókhoz jutott menedzserréteg szeretné Keleten, ha nem is átvenni a vezetést, de annak működési módját nagymértékben meghatározni? Ezek most csak ötletek, vagy már kész szanálási tervek? A külső elemző méricskélhet. Azok, akikről, legalábbis az általuk megélt történések szerint, érdekeik figyelmen kívül hagyásával, a fejük fölött döntenek, még jobban elbizonytalanodnak. Ilyen amolyan kapcsolatokhoz jutni: önvédelem. Igyekeznek még mélyebbre beásni magukat, különösen, ha munkahelyeik mellett az elemi életfeltételeik alakulásában is gyakran hasonló nyugati „empátiával” találkoznak. Naponta négy-öt nyugati ügyfél jelentkezik. Házaikat, földjüket, telkeiket szeretnék viszakapni. Mondom nekik, itt még nem Capitaly-t játszunk — meséli egy rostocki ügyvéd. S egy már legendássá vált történet: egy kelet-berlini ház Düsseldorfban élő (volt?) tulajdonosa a berlini lakóknak kérdőíveket küldött: mi a foglalkozásuk; mennyit keresnek; hány gyerekük van, párttagok voltak-e, s menynyi háziállatot tartanak? A jövőbeli házbért majd mindennek alapján szeretné megállapítani. Nem tudom, ki hallja meg most Christa Wolffot, a két héttel ezelőtti írókongresszus záróestjén mondja: „Miért kell kollektíven elveszíteni a fejünket, feladni önmagunkat, történelmünket, bátorságunkat, öntudatunkat, kipróbált készségeinket a kormányzók ellentéteinek kihasználásában — csak azért, mert azok a hatalmasak, akikkel kapcsolatban állunk, változnak.” Ez azonban valószínűleg csak egy kisebbség. Addig pedig maradnak a berlini tüntetések fej-, és karszalagjai: „BRDDR”. TAMÁS PÁL: „BRDDR” Szikszai Károly: Idus BEÜLDŐIRODALOK!