Élet és Irodalom, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)

1990-03-16 / 11. szám - Tamás Pál: „Brddr” (3. oldal) - Szikszai Károly: Idus • kép (3. oldal)

1990. MÁRCIUS 16. — A Kaiserkellerben tizenegy felé járhat az idő. Az előtérben rengeteg ennivaló maradt, fogalmam sincs, kinek szánhattak ennyi krumplisalátát, felvágottat, húspogácsát. A sör viszont szépen fogy. A csapos, ha jól emlékszem, a rektorhivatal portása, egy kicsit ügyetlenül, ám nagy jószándékkal töltögeti a korsókat. A pincében negyvenen lehetünk. A legtöbb kisvárosi né­met konferenciafogadáson ilyentájt a társalgás ellaposodik, kopott viccek, régi munkahelyi történe­tek kerülnek elő. A kollegák fe­leségei kötelességszerűen vihognak. A fiatalabbak még táncolni ké­szülnek és számbavehető partne­reket méregetik. Itt most minden másként van. Megtört a jég. El­indult, ami három napja nem ment. Keleti és nyugati németek beszélgetni kezdtek egymással. Nem a „nálunk így van, nálatok meg másként” kollektív élményeit ragozzák, hanem magukról beszél­nek. Félelmeikről, reményeikről, bizonytalanságaikról. Arról, hogy melyik szó mit jelent számukra. Hogy mit hisznek a másikról. S mit magukról. G. és T. asztaltár­saim. Egyetemi emberek a máso­dik vonalból. G. egy kisvárosi ta­nárképzőben működik, valahol Hamburgtól északra. T. egy drez­dai műszaki főiskolán szociológus, ötvenesek. Németországban ez az utolsó generáció, amelynek még van valamilyen közös együttes ta­pasztalata. A világról. Egymásról. G. különben is a mai NDK terü­letén, az Érchegységben született. A háború után szüleivel Nyugat­ra kerül. Otthon, Szászországban nem járt, „Keleten” számontartott rokonai nincsenek. Magát egyér­telműen a Szövetségi Köztársaság polgáraként definiálja. T. hatvanegy augusztusa, a ber­lini falépítés óta nem járt Nyu­gaton. Tavaly, már egyfajta előol­­vadás jeleként egy szakmai meg­hívásra „kétharmadrészt” elen­gedtek. S a falépítés előtt? Még valamikor húszévesen, egy csoport drezdai sráccal megmássza a Matterhornt. Alpinisták voltatok? A Szász Svájc azért komoly alpe­si próbatételekre nem készít fel. De húszévesek voltunk, megköp­tük a markunkat és gyerünk. A Nagy Kaland. A kis kopasz em­bernek az este először kezd csil­logni a szeme. Most másmilyen nagy kaland várja T. és G.-t, a hetvenötm­ilió más némettel együtt. S befejezett tény, vagy legalább is komolyan aligha vitatott program, hogy egyesülni KELL. S talán ma már az sem kérdés, hogy az EGYE­SÜLÉS EGY ÁLLAMOT jelent. Viszont a „MIT” eldöntése után kiderült, hogy az igazán nehéz ügy a „HOGYAN?” lesz. Méltó-e a megmentésre ? Az NDK politikai rendszerének összeomlásánál az erőszakappará­tus tagjain kívül búcsúkönnyei másnak, aligha voltak. Az NDK, mint a német történelem egy eset­leges alternatívája azonban — s ez furcsa módon igazán csak most derült ki — a német értelmiség kulcscsoportjai számára fontos volt (vagy lehetett volna). Amikor novemberben kitört a forradalom, azt gondoltam, hogy most vissza kell mennem — mondja néhány napja Pesten a hetvenes évek óta (ismét) Nyugaton élő Wolf Bier­mann, az alternatív Németország egyik kultikus alakja. Szerepei, szellemi hatósugara szerint vala­milyen furcsa keveréke annak, amit Vlagyimir Viszockij az orosz, és Adam Michnik a lengyel értel­miség jelent. — Azt hittem, most végre elkezdhetjük elölről. Csinál­hatunk egy igazságos német föld­darabot. De, most már látom, nem megy. Ez, persze nem tesz engem boldoggá, de a történelemnek nem is az a dolga, hogy a kis Bier­­mannak tetsszen. November végén még több mint egymillió ember aláírt (mert alá­írni) egy Stefan Heym és Christa Wolff fogalmazta német értelmi­ségi manifesztumot. „Vagy ragasz­kodunk az NDK önállóságához és megpróbáljuk minden erőnkkel (...) egy szolidáris társadalom kifejlesztését hazánkban (...). Vagy tennünk kell, hogy az erős gazdasági kényszerek és elfogad­hatatlan feltételek miatt (...) megkezdődik anyagi és erkölcsi ér­tékeink kiárusítása és az NDK-t előbb-utóbb bekebelezi a Szövetsé­gi Köztársaság. Az első úton kell haladnunk. Még van esélyünk ar­ra, hogy egyenjogú szomszédság­ban Európa minden államával ki­fejlesszük az NSZK-val szembeni szocialista alternatívát. Még ala­pozhatunk az antifasiszta és hu­manista eszményekre, amelyekből egykor kiindultunk.” A március eleji berlini rendkí­vüli írókongresszuson, ahol egyéb­ként a szövetség új díszelnökévé Stefan Heimet választották, min­denki számára nyilvánvaló volt, hogy ebből most már semmi sem lesz. Nehéz a múlttal szembenézni, de még ennél is keményebb kihí­vás a jövőt kémlelni — mondja ugyanott egy hozzászóló. Heym, aki­ újabb írásait már évek óta csak Nyugaton publikálhatta, a késő ősszel meg egyszerre szkep­tikus és bizakodó. „Megmenthető-e az NDK? S ami talán fontosabb, méltó-e arra, hogy megmentsék? Az állam belső sorvadástól szen­ved. Már akkor attól szenvedett, amikor a falát felépítették — egy­fajta fűzőt egy széteső testen. Csak sajnos, azóta sem hívtak or­vost, hogy a betegséget okos mód­szerekkel, bölcsességgel és toleran­ciával gyógyítsa”, állítja és még reméli, az orvosság nem jön túl későn. A német médiákból itthonról egyfajta majdnem egyöntetű ma­gabiztosságot, sőt egy, ott „hazafi­­ságnak” nevezett új nacionalizmust véltem kiolvasni, kihallani. A helyszínen a kép bonyolultabb, az (értelmiségi) közeg megosztottabb. A kormánypárti gyűléseken, tévés kerekasztalokon, vagy a nagy na­pilapok kommentárjain túl, Nyu­gaton az egyesülési láz igen visszafogott. Nyugat-Berlinben, Frankfurtban, vagy Marburgban az „új hazafiságból” az utcákon alig valami látható: nincs nemzeti zászlóerdő, nem láthatóak az egye­sülésért lelkesülő transzparensek, sem grafittik. Úgy látszik, az azonnali egye­sülést a keletiek mindezidáig a po­­litikus fiatalabb munkás és alkal­mazotti tömegei kívánják. Leg­alábbis januárban-februárban az ő folytatódó Nyugatra menekülé­sük látszott meghatározni nem­csak az események menetét, de sebességét is. Most a választások előtt néhány pillanatra enyhülni látszik a nyomás. S ezt mintha itt, a „túlsó oldalon” a marbur­­giak sem bánnák. Este egy diák­söröző különtermében (ebben az egyetemi városban hagyományosan gyalult tölgyasztalok mellett zaj­lik a politikai élet) a politológus konferencia vagy kéttucat keleti és nyugati német résztvevőjével közös nyilatkozatot vitatunk. Az egyesített Németországnak az új Európában is (a német képi fo­galmazását itt meghagyva) egyfaj­ta zsanérnak, sarokvasnak kelle­ne lennie, amely fordít, lendít, kapcsol Kelet és Nyugat között. Ehhez viszont meg kell őrizni azt, amit az NDK a Keletről mindez­idáig megtanult. Rossz az, ha a keletiek pánikszerűen, „hála Isten, most már a Nyugat részei leszünk” felkiáltással igyekszenek egy éj­jel alatt megfeledkezni a nehezen besulykolt oroszról, ha a lengyel bevásárló turistákon akarják kiél­ni az NSZK-val szembeni kisebb­rendűségi komplexusokból szár­mazó rossz érzéseiket, ha az egye­temek takarékossági programja kikezdi a kis kelet-közép-európai népek kultúráját az egész német­ség piacára szállító kezdeménye­zéseket. Teljesen abba akarjátok hagyni az orosz tanulást? Akkor ki fogja Németország legnagyobb perspektivikus piacán a gépeket eladni? Ki fogja az ott kedvező együttműködési lehetőségeket — valamennyiünk számára — megta­lálni? Ezt kérdezgetik a lipcsei, kelet-berlini vendégektől. Empátia-hiány? A többségnek persze Nyugaton ebben az ügyben kevesebb az em­pátiája. Ne egyesüljenek velünk, hanem CSATLAKOZZANAK HOZ­ZÁNK, hallom egyre gyakrabban. Mi olyan jók vagyunk, ők meg olyan gyengécskék, elmaradottak, vidékiek, butácskák — olvashatja kedves lapjában naponta a ham­burgi, vagy nürnbergi polgár. S ki nem szereti, ha dicsérik. S tetszik neki, ha a folyamtosan ér­kező áttelepülőktől ugyanezt hallja ,azok meg­nyomják ezt a szöve­get, mert egyrészt bizonyos fokig így is gondolják, ezért jönnek Keletről el. Másrészt meg, ha egy hajszálnyi megalázkodás valamit hoz a konyhára, akkor miért ne okozzunk végül is örömet a nyu­gati beszélgetőpartnernek. (Egyéb­ként ilyen dialógusokért nem kell Nyugat-Németországba utazni. Pes­ti követség­­fogadásokon nem egyszer voltam fültanúja a szak­mát frissen tanuló politikusaink­nak és nyugati diplomaták ha­sonló stílusú csevegésének. Jogi és gazdaságpolitikai recep­tek bukkannak elő. A sokak fan­táziáját megmozgató valutarefor­mon túl, alkotmányügyek. Vita a 23. paragrafusról. Az NSZK alkotmányának ez a pont­ja lehetővé teszi, hogy Németor­szág mindezidáig a köztársaság részét nem alkotó vidékei is csat­lakozhassanak az államhoz. Az öt­venes évek közepén a Saarvidék is így lépett be. Miért ne tehetné meg ugyanazt a most Kelet-Né­­metországot alkotó öt tartomány? — vélik sokan. Egyébként, az NDK „bukását” a tömegtájékoztatás nagyobb része és a polgári lapok ,majd mind­egyike a nyugat-német baloldal­lal szemben keményen kihasznál­ja. Az új kampány talán igazol­ható lenne, ha a kölni, vagy a stuttgarti szocialisták az elmúlt években valóban az NDK faltörő kosává váltak volna (Kelet-Ber­­linben tulajdonképpen gyakran álmodoztak erről — teljesen hiá­ba.) A keleti ellenzék nagyobb ré­sze balról indult és az államszo­cializmus más volt ellenzéki cso­portjaihoz képest a baloldalon is maradt. Az érelmeszesedéses ulb­­richti-honeckeri rendszerrel szem­beni szabadságharcához logisztikai bázisul is (az evangélikus egyház mellett) főként a nyugat-berlini, frankfurti, brémai baloldali értel­miségi, vagy alternatív szerveze­teket, használta. Most támogatói­kat és szövetségeseiket nemzetiet­lennek, a német sorskérdések iránt értetlennek nyilvánítani, legjobb esetben is vitatható. Sőt, az elmúlt két hónapban — ha nem is sok sikerrel, de megkísérelték az NDK-val (és Kelet-Európával) bé­­külékenyebb két évtizedes szoc­­dem keleti politikát is egyfajta erkölcstelen tévedésként Brand­­ték nyakába varrni. Szóba álltatok azokkal. Amikor tavaly ilyenkor az egyesítésről beszéltünk — mondják — a bismarcki birodalmi ambíciók felélesztésével vádoltatok minket. És most tessék. Nem a keletiek akarnak velünk egyesül­ni? A meglehetősen valószínű szocdem győzelem a március ti­zennyolcadikai NDK választásokon esetleg csillapítani fogja a jobb­közép azonnali öszeolvadási ambí­cióit (hiszen egy szocdem­ NDK az egységes Németországban felbo­ríthatná a kormányzó nyugati jobbközép koalíció amúgy is rend­kívül ingatag állásait.) Ebben a helyzetben a választások előreho­zatala májusról márciusra való­színűleg szintén a szocdemeknek kedvez. Egyébként, míg a közvé­leménykutatások magában az NDK-ban a balközépet látják a legerősebbnek, a kitelepülő keleti­ek közötti hasonló vizsgálatok a pillanatnyi nyugatnémet politikai erőviszonyokhoz képest jobb- és jobbközép szavazatot mutatnak ki közöttük és minden ötödik áttele­pülő a szélsőjobboldali „republi­kánusokat” támogatja. Közben az NDK-ban terjed az egzisztenciális bizonytalanság — kivált a humánértelmiség köré­ben. Főnöki terepszemlék Uta, a lipcsei ifjúságkutatók, az ország valószínűleg legjobban megszervezett empirikus társada­lomkutató intézetében dolgozik,­­ meséli. Megjelenik náluk — elő­zetes bejelentkezés nélkül — F., egy hasonló müncheni cég igaz­gatója. Hol a főnök? Felrepül­tem hozzátok, hogy megnézzem, mit is tudtok! Valamilyen prog­ramot rögtönöznek neki. Végül megrendel néhány munkát is. Tudod, olyan érzésünk volt, mint­ha a jövendő főnökünk jött volna körülnézni, a terepet bemérni. Reformviták mindenütt, a Tu­dományos Akadémián is. Közben megjelenik egy elemzés komoly nyugati lapban. Az egészet fel kell számolni. De van néhány komoly intézetük. Különösen a Rossendor­­fi Atomkutató kellene a mi Max Planck Társaságunknak. A magán tévé-társaságok szövetsége kiad egy tájékoztatáspolitikai doku­mentumot. Mi történjék a keleti televízióval? Természetesen, náluk is a két nagy nyugati program, az ARD és a ZDF az alap. Az egyik mai NDK-s csatorna meg­maradhat korlátozott adásidővel. Mégiscsak vannak jogai a regioná­lis tervezésnek is. A másik csator­nát majd mi kereskedelmi állo­másként átvesszük. A példák foly­tathattak. A nyugati érdekek ért­hetőek. „Kelet-Európát most fel­osztják. Aki nincs jelen, az ve­szít” — nyilatkozta Carl Hahn, a Volkswagen főnöke egy chemnitzi (karl-marx-stadti) látogatás után. De a berlini, a lipcsei, drezdai ér­telmiségiek megrettenése is érthe­­ető. Itt segélyprogramokat fogal­maznak? A gazdasági behatolás ér­dekszféráit osztják fel? Egy Nyu­gaton csak második-harmadik vo­nalbeli pozíciókhoz jutott me­nedzserréteg szeretné Keleten, ha nem is átvenni a vezetést, de an­nak működési módját nagymér­tékben meghatározni? Ezek most csak ötletek, vagy már kész sza­nálási tervek? A külső elemző méricskélhet. Azok, akikről, lega­lábbis az általuk megélt történé­sek szerint, érdekeik figyelmen kí­vül hagyásával, a fejük fölött döntenek, még jobban elbizonyta­lanodnak. Ilyen­ amolyan kapcso­latokhoz jutni: önvédelem. Igye­keznek még mélyebbre beásni magukat, különösen, ha munkahe­lyeik mellett az elemi életfeltétele­ik alakulásában is gyakran ha­sonló nyugati „empátiával” talál­koznak. Naponta négy-öt nyugati ügy­fél jelentkezik. Házaikat, földjü­ket, telkeiket szeretnék visza­­kapni. Mondom nekik, itt még nem Capitaly-t játszunk — mesé­li egy rostocki ügyvéd. S egy már legendássá vált tör­ténet: egy kelet-berlini ház Düs­seldorfban élő (volt?) tulajdonosa a berlini lakóknak kérdőíveket küldött: mi a foglalkozásuk; mennyit keresnek; hány gyerekük van, párttagok voltak-e, s meny­nyi háziállatot tartanak? A jövő­beli házbért majd mindennek alapján szeretné megállapítani. Nem tudom, ki hallja meg most Christa Wolffot, a két héttel eze­lőtti írókongresszus záróestjén mondja: „Miért kell kollektíven elveszíteni a fejünket, feladni ön­magunkat, történelmünket, bátor­ságunkat, öntudatunkat, kipróbált készségeinket a kormányzók ellen­téteinek kihasználásában — csak azért, mert azok a hatalmasak, akikkel kapcsolatban állunk, vál­toznak.” Ez azonban valószínűleg csak egy kisebbség. Addig pedig ma­radnak a berlini tüntetések fej-, és karszalagjai: „BRDDR”. TAMÁS PÁL: „BRDDR” Szikszai Károly: Idus BEÜLD­ŐIRODALOK­!

Next