Élet és Irodalom, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-26 / 4. szám - Szikói Gábor: Nem a Gólem tehet róla • reflexió | Visszhang • Tóth Gábor Ákos (ÉS 1990. január 12.) (2. oldal) - Maecenas Könyvkiadó: Már megint a Maecenas • reflexió | Visszhang • (ÉS 1990. január 19.) (2. oldal) - Dr. Király Ernő: Gondolatok az erotika etikájához • reflexió | Visszhang • Benedek István: Az erotika etikája (ÉS 1989. december 22.) • Dr. Király Ernő akadémiai m. tanár, a görög katolikus „szentatya” (2. oldal) - Preisich Gábor: Nem mindenki vidékellenes • reflexió | Visszhang • Hallama Erzsébet: Mi van a faló hasában? (ÉS 1990. január 12.) (2. oldal)

­ Nem a Gélem tetet róla Egy korábbi könyvismertetés (ÉS 1989. dec. 8.) tanácsot megfogad­va szörnyülködik cikkében Tóth Gábor Ákos (ÉS 1990. jan. 12.) a Göncöl Kiadó új könyvével kap­csolatiban. Véleménye szerint a kötetben előforduló szedési hibákért, utóla­gos javításokért esetleg mágikus erők a felelősek. Bár feltételezését — hogy e mű sorsa felsőbb hatal­mak befolyása alatt áll — már mástól is hallottam, mégis vitába szállnak vele. A kiadó képviseletében kijelen­tem, hogy sem a Gólem, sem a Textar nevű program nem tehet a nyomdai kivitelezés során kéz­zel berajzolt írásjelekről, ékeze­tekről. A nem kellően korrigált szövegért, a kiadó munkatársai, a javítások ilyen — velünk nem egyeztetett — módjáért pedig az előállító nyomda okolható. A kritika ennek megfelelően jo­gos, de egy dologban nem tudok igazat adni szerzőjének. A „pitiá­ner nemtörődömség” soha nem jellemezte a Göncöl Kiadót, ezt eddig megjelent kiadványaink is tanúsítják. Ez a könyv egy olyan merőben új­­módszer első terméke, amely hosszú távra biztosítja az igényes, mégis gyors átfutású kiad­ványok megjelentetését. Remélem, bizonyítékul szolgál­nak erre a Meyrink sorozat továb­bi kötetei, vagy­­a Gólem várható újabb kiadása, hiszen magát a művet Tóth Gábor Ákos is „való­ban nagyszerű élmény”-nek titu­lálja. Szikes Gábor a kiadóvezető előtt? Senki nem volt fölényes, senkinek nem volt „dúlt tekinte­te”. Nem akarta senki megvitatni azt a kérdést, hogy a zsidó-keresz­tény kultúra hozzájárult-e, vagy milyen mértékben járult hozzá a szexualitás leértékeléséhez. Bár­hogyan is értékeljük a múltat, azt Czeizel doktor is készséggel elis­merte a televízió nyilvánossága előtt, hogy a II. vatikáni zsinat óta megváltozott az egyház szemléle­te. Természetesen mi másképpen látjuk ezt a múltat, de mire való erről elvont vitát vagy beszélge­tést folytatni, amikor ma ennek már nincs aktualitása? Így hát a „szegény genetikusnak” egyáltalán nem kellett szembenéznie a „kle­rikusok vak dühével”. Szembe kellett néznie viszont néhány megállapítással, amelyet most Benedek István írásával­­kap­csolatban is hangoztatnom kell. Ő felteszi a szónoki kérdést, „van egyáltalán a nemi életnek etiká­ja”? Válaszol is erre, „igenis van, csakhogy ezt az etikát nem az egy­ház fogalmazza meg, hanem a ter­mészet”. Meg is jelöli ezzel kapcso­latban a papság feladatát, értse meg a természet erkölcsét és ezt hirdesse. Nos, a papságnak az a feladata, hogy Isten tanítását hir­desse. Ezért idézte a kerekasztal­­beszélgetés minden résztvevője el­sősorban a szentírást. A termé­szetnek pedig szoros értelemben véve nincs erkölcse. Csak az érte­lemmel és felelős döntés képessé­gével rendelkező embernek van erkölcse, és ez éppen az előbbiek­ben jelzett képességekre épül. Most mégis átvitt értelemben a természet etikájáról szeretnék be­szélni. Egyrészt, hogy közös kiin­dulópontot keressek a válaszhoz Benedek István írására, másrészt a kerekasztal-beszélgetésben is a szeretetből indultam ki. Elemezzük egy kissé azt a szeretet, amely két embert egymáshoz fűz, és amely­nek bár­mély gyökeri vannak az erotikában, mégis sajátosan embe­ri érzés, pontosabban emberi ma­gatartás. A tiszta „testi-lelki sze­relemhez” ez is hozzátartozik, sőt ez élteti. Ez a szeretet messze túl­emelkedik a testi kapcsolaton, ez teremti meg a lelki egységet, eb­ben valósul meg két szív eggyé vá­lása. Amikor a szentírás arról be­szél, hogy „a férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszko­dik, s a kettő egy test lesz”, akkor ezt nemcsak a testi kapcsolatra ér­ti, hanem a két szív egyesülésére is a szeretetben. Így éli meg az ember, hogy most már egészen a másikhoz tartozik. Ebben a szere­tetben igazi önzetlenség, áldozat­­készség van, amely képessé tesz két embert arra, hogy egymásért éljenek és azután gyermekeikért. Ez a szeretet is természetünkhöz tartozik, amelynek gyökerei leg­személyesebb énünkben vannak, ahol leginkább megéljük önma­gunkat. Ez nem valami esetleges, múlandó eseménye az ember éle­tének, nem kaland, hanem ennek nyomán megváltozik egész élet­­szemlélete, életérzése. Szinte meg­szűnik az „én” és egy „mi” közös­ség jön létre két személy között. Ennek a szeretetnek a vállalásá­ra, megvalósítására minden fiatal­nak készülnie kell. Hogyan törté­nik ez? Mindenekelőtt megismer­jük ennek a szeretetnek a tartal­mát, természetét. Ehhez az ismer­kedéshez most csak konkrét embe­ri életsorsokra utalok. Fogunk ta­lálkozni olyan történetekkel, ahol ennek a szeretetnek az alapján va­laki évekig várt a másikra, aki éveket töltött igazságtalanul bör­tönben. De megismerkedhetünk olyan esettel is, ahol valaki testi­leg, lelkileg összetört, mert rájött, hogy a másik csak színlelte a sze­retetek Bizony ezek a „hipokri­­ták” nagyon sok ember életét tet­ték tönkre és teszik tönkre, ma is. Itt ismerhetjük fel e legkönnyeb­ben azt a tényt, hogy igenis van szexuális bűn! Bűn a másik em­ber ellen, ha valaki ezt a szerete­­tet színleli és így félrevezeti a má­sikat, bűn az is, ha valaki semmi mást nem tud adni a másiknak, csak azt, hogy rabjává teszi a ne­mi vágyaknak! A szexuális bűnök különböző fajtáit még sokáig le­hetne sorolni! A szeretet természe­tének megismerésével párhuzamo­san történik a felkészülés az iga­zán értékes és emberhez méltó szerelemre. Ehhez sokféle kész­ségre van szükség, amelynek ki­alakítását elő lehet segíteni. Ilyen készség, amely szolgálja a szere­tetet, az önzetlenség, jóakarat, ön­uralom, megbocsátás, készség a lemondásra, hogy csak néhányat említsek a sok közül. Ezzel kap­csolatban lenne egy észrevételem Czeizel doktornak a nemi felvilá­gosítást szolgáló ismeretterjesztő előadásaihoz. Vajon lehet-e a „ti­zenéveseknek” így beszélni a ne­mi élet örömeiről, ahogyan ez tör­tént? Vajon nem szükséges-e a másik oldal, a lelki oldal hason­lóan részletes megismertetése is? Javasolom, hogy a televízió indít­son egy olyan előadássorozatot is, ahol arról van szó, hogy a nemi életet miképpen irányítja a hite­les szeretet. Nézzük ezek után, hogy mi követ­kezik a szeretet természetéből, amelyet az előzőekben igen vázla­tosan ismertettünk. Először min­denképpen az a feladat, hogy a két szív a szeretetben találkozzon! Csak erre épülhet a testi kapcso­lat! Ehhez pedig a lemondásra is szükség van. Először „természet­szerűleg” háttérbe szorulnak a tes­ti vágyak, mert csak akadályozzák a lelki kapcsolat kiépülését. Elő­ször a két fiatal ismerje meg egy­mást, képesek-e tartós lelki kap­csolatba lépni egymással, mérle­geljék, mi lehet ennek akadálya, és mi segítheti ezt elő. Igaz, hogy a nemi érés hamarabb következik be, mint a lehetőség a házasságkö­tésre. De a nemi érést kövesse elő­ször a lelki érés, az életre való fel­készülés időszaka, amikor a testi vágyak beteljesedésére még nem jött el az idő. Ebben a fejlődési szakaszban a fiatalt sok adottság segíti a lemondásban, például a romantikus életérzés, az eszmé­nyek tisztasága utáni vonzalom, az egészséges szemérem és így to­vább. Ilyen körülmények között a megtartóztatás nemcsak lehetsé­ges, hanem nagyon is egészséges. Ezzel jó összhangban van a nemi vágyak rendezett elfogadása, en­nek nagyra értékelése. A hívő fia­tal ebben is Isten ajándékát látja, amelyet ezért is nagyra értékel. Összefér ezzel ezeknek a vágyak­nak a rendezetlensége is bizonyos határok között. Érzelmi életünk irányítása, fegyelmezése más te­rületeken sem sikerül tökéletesen, de ez nem jelenti azt, hogy nem kell az önfegyelemre törekedni, és ennek nem lenne meg a pozitív ér­téke. Amikor most fejtegetéseimet befejezem, ez nem azt jelenti, hogy kimerítettem volna a keresz­tény erkölcs bemutatását. Csak egy-két szempontot említettünk meg belőle, és nagyon sok lénye­ges rész bemutatására nem kerül-­ hetett sor. Benedek István írásából is idézhetnék még több olyan megállapítást, amelyek tartalmá­val nem lehet egyetérteni. Az egy­szerű felsorolásnak azonban nem lenne sok értelme, megválaszolá­sukra pedig még oldalakra lenne szükség. De vajon nem lenne lehe­tőség arra, hogy ezeknek a kérdé­seknek a megtárgyalására több le­hetőséget adjunk? Ez bizonyára sok haszonnal járna. Most még csak arra utalnék, hogy az egyház, a zsidó-keresztény kultúra lényege szerint, mindig ezeket a gondolato­kat hirdette, csak mindig éppen az adott történelmi helyzetben és oly­kor valóban egyoldalúan, e körül­mények azonban a lényeget nem érintették. Isten Szava, a szentírás pedig ugyanezt tanítja, mint ami­ről az előzőekben szó volt, csak sokkal szebben, sokkal hiteleseb­ben, szóval isteni módon. A hívő embernek szilárd meggyőződése, hogy Isten törvényei ezen a terü­leten is jót akarnak nekünk. Ezek azért vannak, hogy a „fiatalságot a tiszta szerelem öröméhez hozzáse­gítsék”. Dr. Király Ernő akadémiai m. tanár a görög katolikus „szentatya” Nem mindenki vidékellenes Kedves Hallama Erzsébet! Régtől fogva becsülöm Budapest túlsúlyától a vidéket féltő elhiva­tottságát és e tárgyban írt cikkeit. Egyvárosú ország című írását kö­zöltem is a Vélemények-viták a városépítésről című, 1984-ben meg­jelent kötetben. Mi van a falu ha­sában című hozzászólásával (ÉS, január 12.) illetve annak a régóta vajúdó Lágymányosi Duna-hídra vonatkozó nézetével nem értek egyet. A vidék minősíthetetlenül leromlott infrastruktúrájára hivat­kozással írja, hogy szerencsére nem kezdtek bele a Lágymányosi­ba, amelyet „ha majd elég gazda­gok leszünk, akár fel is építhe­tünk”. Jancsó Gáborra hivatkozik, aki — tévesen — azt állítja, hogy a Lágymányosi híd és a dél-budai metró „egy hatvanas évekbeli vá­rosrendezési koncepció jegyeit vi­selik magukon és drágák is”. Városrendező vagyok, nem köz­lekedési szakember. A város egé­szének életével, fejlődésével foglal­kozom. Az ön által említett „tech­nokrata klikkekhez” — ha vannak ilyenek — semmiképpen se tarto­zom. De tudom, hogy helytelen a fő­város infrastrukturális hiányossá­gainak felszámolását a vidék prob­lémáira hivatkozással megakaszta­ni. Tudom, hogy Budapest életé­nek milyen hiányossága az, hogy a dél-pesti és dél-budai városré­szek között a közvetlen kapcsolat hiányzik. Tudom, hogy ez mekkora kerülő utakat és a Duna-hidakon mekkora torlódást jelent. Érzéke­lem az ez által okozott, pénzben is kiszámítható óriási népgazdasági kárt, nem is beszélve arról, hogy ha a Szabadság híd, vagy a Petőfi híd esedékes rekonstrukciója foly­tán, valamelyiken a forgalom leáll, ez szinte megoldhatatlan zsúfolt­ságot és közlekedési többletköltsé­get jelentene. Az e kérdések­­megoldására — vagy legalábbis enyhítésére — hi­vatott Lágymányosi Duna-híd nem a hatvanas évek városrendezési koncepciója. Már amikor az 1871. évi nemzetközi tervpályázat nyo­mán a Közmunkatanács Pest kör­útjainak, a Nagykörútnak és a Hungária körútnak a nyomvonalát meghatározta, adva volt az elgon­dolás, hogy e körúthálózat vég­pontjain Budára hidak vezessenek. A Lágymányosi híd nyomvonala konkrétan már a harmincas évek közlekedéshálózati terveiben sze­repelt és azóta minden városren­dezési és közlekedésfejlesztési terv sürgősen megoldandó feladatnak jelölte. A Lágymányosi híd megépítése — nézetem szerint — mindenfajta világkiállítástól függetlenül is ha­laszthatatlan, a világkiállítás eset­leges megrendezhetőségének pedig nélkülözhetetlen előfeltétele. A Lágymányosi híddal szembeál­lított M0 körgyűrű szerepe más, lehetővé teszi a főváros elkerülé­sét és elosztja a fővárosba irányuló forgalmat. A Lágymányosi híd ez­zel szemben a belső városrészek közötti kapcsolatot szolgálja. Úgy gondolom, nem mindenki vidékellenes, aki a főváros égető közlekedési gondjainak mielőbbi megoldását szorgalmazza. Preisich Gábor Már megint a Maecenas A Maecenas­­ Kiadó­­ érdekeit mélységesen sértő éso­ngetlapfor­­galmazással foglalkozó ál-Maece­­nas felbukkanása. (ÉS, 1990. ja­nuár 19.) Könyvkiadónk egyben gazdálko­dó szerv is, amely nem vállalhat felelősséget a nevében mások ál­tal kötött üzleti tranzakciókért, szerződésekért, írásos vagy szóbeli ígéretekért. Visszautasítjuk, hogy cégünk munkával megszerzett szakmai pesztízsét újonnan meg­alakult, és már a cégbe­li egyeztetés mozzanatánál is könnyűnek talál­tatott vállalat kockára tehesse. Nem etikus kihasználni azt, hogy a Cégbíróság — amelyet egyebek között éppen az ilyen ese­tek megadályozására hoztak létre — nem áll a helyzete magaslatán. Nem etikus egy kultúrérték-te­remtésre társult cég jóhírét ingat­lanok áralkujánál kamatoztatni. Nemcsak nem etikus. Nem is jog­szerű. Ezért a Maecenas Könyvkiadó pert indít a jogtalan névhasználó ellen. Maecenas Könyvkiadó ÉLET ÉLI. VISSZHANG Gondolatok az erotika etikájához Az Élet és Irodalom 1989. de­cember 22-i számában Benedek István az „Erotika etikájáról” ír. A cikk hozzászólás a televízió egyik kerekasztal-beszélgetéséhez, amelyben Czeizel doktor vett részt a keresztény egyházak öt képvise­lőjével és egy izraelita rabbival. Mivel ebben az írásban igen sok tárgyi tévedés van — a hangne­méről nem is beszélve — szeret­nék ezekre néhány gondolatban utalni, mint a kerekasztal-beszél­­getés egyik résztvevője. Először is azt kívánom jelezni, hogy a kerekasztal mellett senki nem akart vitatkozni, senki nem akarta az ilyenkor szokásos eszkö­zöket használni. Nem akartuk tá­­­madni Czeizel doktor valamely ál­lítását, pusztán nyilvánosságot szerettünk volna adni néhány er­kölcsi értéknek, gondolatnak, ame­lyek nélkül nem lehet az erotika örömeire nevelni. Negyvenöt perc­ben hogyan tudna nyolc ember vi­tatkozni az ország nyilvánossága Emlékestet® Tisztelettel köszöntjük a hetvenöt éves Vezér Erzsé­betet, aki Ady-kutatásaival, a századelő eszmetörténeté­nek feltárásával, a magyar liberális és polgári örökség ápolásával, az emigráció nagy alakjainak felfedező értékű bemutatásával nem­csak irodalomtörténeti tudá­sunkat gazdagította, hanem mai közgondolkodásunk pol­gárosodásához is hozzájárult. Főbb művei: Ady Endre al­kotásai és vallomásai tükré­ben kismonográfia, 1968), Ady Endre élete és pályája (monográfia, 1969), Lesznai Anna élete (monográfia, 1979). Cikkei az Élet és Iro­dalomban is gyakran megje­lennek.☆ Az Udvarhely megyei Bö­­zöd temetőjében örök nyu­galomra helyezték Bözödi György költőt, írót és etno­gráfust. Sírjánál Izsák József mondott búcsúztatót — eb­ből idézünk: „A mostoha erdélyi nép­sors, az elnyomottság, kisem­­mizettség tudatában élt és alkotott, így lett e zord, ko­mor, balladás föld szószóló­ja, krónikása, ügyvivője. Azt is látta, hogy ez a hegy ko­­szorúzta táj önnön szépségét dicséri, itt a virágok is tar­kábbak, de a tél is kemé­nyebb, ugyannyira, hogy a segélykiáltás sem hallatszik messzire. Ezért lett Bözödi György lármafája a sorsül­dözött székely népnek, szü­lőföldjének nemcsak költője, hanem tudós történésze, et­nográfusa. Valamikor híres, és ma már kevesek által is­mert könyve, a Székely bán­ja, az erdélyi falukutató mozgalom élére állította. Kerékpáron járta végig az egész Székelyföldet, és vette számba a kisebbségi élet sa­nyargatásai közepett élő szé­kelyek társadalmi, gazdasági, kulturális helyzetét. Történe­ti, jogi néprajzi tanulmánya­it kamatoztatta, amikor a tárgyiasság, a tény­tisztelet ellen sem vétve*... szépíró, visszafogott, de közvetlen hangnemében egy vidék, egy tájegység életének széles tablóját festette meg. Ponto­­­san, élesen látta helyzetün­ket, végzetünket, amelyből kitörni inkább csak vágya volt, mint lehetősége. Reali­tásérzéke egyszerre élteti benne a fojtott forradalmi indulatot és a rezignált re­ménytelenséget. »­Verset pe­dig csak az ír, aki nem bol­dog« — mondta még fiatal költőként. S valóban, az örömtelenség lett leghűsége­sebb társa, szinte egy egész életen át. Vigasztalanabb embersorsot elképzelni is ne­héz lenne a mi testvérünk, barátunk hetvenhét eszten­dejénél. A panaszt sohasem tartotta magához méltónak, önérzete, székely fajtájának büszkesége a legkétségbeej­­tőbb állapotában sem hagyta cserben. Ilyenkor fordította a szót, a tollat tréfára. Szív­­bemarkoló fájdalommal, ag­godalommal féltette fajtáját, és nemcsak a székelyeket, nemcsak az erdélyi magyar­ságot, hanem mind a tizenöt­­milliót, bárhol éljen a világ­ban.” Új Szerb Antal kerestetik A múlt év októberében pályázati felhívással fordultunk a fiatal iro­dalmárnemzedékhez, mert egy, az 1920—1990 közötti időszakot bemu­tató irodalomtörténeti mű megírá­sát kívánjuk elősegíteni és ösztö­nözni. Most örömmel adjuk az érdek­lődők tudtára, hogy a 200 000 fo­rintos pályázat védnökségét Szerb Antalné vállalta. A bírálóbizottság tagjai: Ács Margit író, szerkesztő; Csoóri Sándor költő; Hal­kiss Ele­mér irodalomtudós, szociológus; Láng Gusztáv irodalomtörténész és Poszter György esztéta. A pá­lyázat titkára Fazekas István. A résztvevőknek közérthető, vonzó stílusú művet kell eltervez­niük, legfeljebb harminc szerzői ív terjedelmben. Ebből a korszak irodalmi tendenciáit felvázoló be­vezetőt és az 1945—1956 közötti időszak irodalmi életéről szóló részanyagot várjuk a Magvető Könyvkiadóba (Budapest, V. ker., Vörösmarty tér 1. 1806) 1991. január 15-ig az Irodalomtörténeti Pályázat cí­mére. A kézirathoz kérjük mellé­kelni a lezárt jeligés borítékot. Az öttagú bizottság a beérkezett munkákat 1991. június 15-ig elbí­rálja, és a legjobbnak ítélt fejeze­tek szerzőjét 50 000 forinttal ju­talmazzuk. A nyertessel a kiadó szerződést köt a kézikönyv meg­írására, s a szerzői honorárium melllett a fennmaradó 150 000 fo­rint is őt illeti. Ez utóbbi összeget 1991. június 15-től a kész kézirat elfogadásáig számára elkülönítve kamatoztatjuk. A második, sietve harmadik helyezett 25—25 000 fo­rintos jutalomban részesül. Szeretettel várja a fiatal iroda­lomtörténészek pályaműveit a Magvető Könyvkiadó IRODALOM 1990. JANUÁR 26.

Next