Élet és Irodalom, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-26 / 4. szám - Szikói Gábor: Nem a Gólem tehet róla • reflexió | Visszhang • Tóth Gábor Ákos (ÉS 1990. január 12.) (2. oldal) - Maecenas Könyvkiadó: Már megint a Maecenas • reflexió | Visszhang • (ÉS 1990. január 19.) (2. oldal) - Dr. Király Ernő: Gondolatok az erotika etikájához • reflexió | Visszhang • Benedek István: Az erotika etikája (ÉS 1989. december 22.) • Dr. Király Ernő akadémiai m. tanár, a görög katolikus „szentatya” (2. oldal) - Preisich Gábor: Nem mindenki vidékellenes • reflexió | Visszhang • Hallama Erzsébet: Mi van a faló hasában? (ÉS 1990. január 12.) (2. oldal)
Nem a Gélem tetet róla Egy korábbi könyvismertetés (ÉS 1989. dec. 8.) tanácsot megfogadva szörnyülködik cikkében Tóth Gábor Ákos (ÉS 1990. jan. 12.) a Göncöl Kiadó új könyvével kapcsolatiban. Véleménye szerint a kötetben előforduló szedési hibákért, utólagos javításokért esetleg mágikus erők a felelősek. Bár feltételezését — hogy e mű sorsa felsőbb hatalmak befolyása alatt áll — már mástól is hallottam, mégis vitába szállnak vele. A kiadó képviseletében kijelentem, hogy sem a Gólem, sem a Textar nevű program nem tehet a nyomdai kivitelezés során kézzel berajzolt írásjelekről, ékezetekről. A nem kellően korrigált szövegért, a kiadó munkatársai, a javítások ilyen — velünk nem egyeztetett — módjáért pedig az előállító nyomda okolható. A kritika ennek megfelelően jogos, de egy dologban nem tudok igazat adni szerzőjének. A „pitiáner nemtörődömség” soha nem jellemezte a Göncöl Kiadót, ezt eddig megjelent kiadványaink is tanúsítják. Ez a könyv egy olyan merőben újmódszer első terméke, amely hosszú távra biztosítja az igényes, mégis gyors átfutású kiadványok megjelentetését. Remélem, bizonyítékul szolgálnak erre a Meyrink sorozat további kötetei, vagya Gólem várható újabb kiadása, hiszen magát a művet Tóth Gábor Ákos is „valóban nagyszerű élmény”-nek titulálja. Szikes Gábor a kiadóvezető előtt? Senki nem volt fölényes, senkinek nem volt „dúlt tekintete”. Nem akarta senki megvitatni azt a kérdést, hogy a zsidó-keresztény kultúra hozzájárult-e, vagy milyen mértékben járult hozzá a szexualitás leértékeléséhez. Bárhogyan is értékeljük a múltat, azt Czeizel doktor is készséggel elismerte a televízió nyilvánossága előtt, hogy a II. vatikáni zsinat óta megváltozott az egyház szemlélete. Természetesen mi másképpen látjuk ezt a múltat, de mire való erről elvont vitát vagy beszélgetést folytatni, amikor ma ennek már nincs aktualitása? Így hát a „szegény genetikusnak” egyáltalán nem kellett szembenéznie a „klerikusok vak dühével”. Szembe kellett néznie viszont néhány megállapítással, amelyet most Benedek István írásávalkapcsolatban is hangoztatnom kell. Ő felteszi a szónoki kérdést, „van egyáltalán a nemi életnek etikája”? Válaszol is erre, „igenis van, csakhogy ezt az etikát nem az egyház fogalmazza meg, hanem a természet”. Meg is jelöli ezzel kapcsolatban a papság feladatát, értse meg a természet erkölcsét és ezt hirdesse. Nos, a papságnak az a feladata, hogy Isten tanítását hirdesse. Ezért idézte a kerekasztalbeszélgetés minden résztvevője elsősorban a szentírást. A természetnek pedig szoros értelemben véve nincs erkölcse. Csak az értelemmel és felelős döntés képességével rendelkező embernek van erkölcse, és ez éppen az előbbiekben jelzett képességekre épül. Most mégis átvitt értelemben a természet etikájáról szeretnék beszélni. Egyrészt, hogy közös kiindulópontot keressek a válaszhoz Benedek István írására, másrészt a kerekasztal-beszélgetésben is a szeretetből indultam ki. Elemezzük egy kissé azt a szeretet, amely két embert egymáshoz fűz, és amelynek bármély gyökeri vannak az erotikában, mégis sajátosan emberi érzés, pontosabban emberi magatartás. A tiszta „testi-lelki szerelemhez” ez is hozzátartozik, sőt ez élteti. Ez a szeretet messze túlemelkedik a testi kapcsolaton, ez teremti meg a lelki egységet, ebben valósul meg két szív eggyé válása. Amikor a szentírás arról beszél, hogy „a férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz”, akkor ezt nemcsak a testi kapcsolatra érti, hanem a két szív egyesülésére is a szeretetben. Így éli meg az ember, hogy most már egészen a másikhoz tartozik. Ebben a szeretetben igazi önzetlenség, áldozatkészség van, amely képessé tesz két embert arra, hogy egymásért éljenek és azután gyermekeikért. Ez a szeretet is természetünkhöz tartozik, amelynek gyökerei legszemélyesebb énünkben vannak, ahol leginkább megéljük önmagunkat. Ez nem valami esetleges, múlandó eseménye az ember életének, nem kaland, hanem ennek nyomán megváltozik egész életszemlélete, életérzése. Szinte megszűnik az „én” és egy „mi” közösség jön létre két személy között. Ennek a szeretetnek a vállalására, megvalósítására minden fiatalnak készülnie kell. Hogyan történik ez? Mindenekelőtt megismerjük ennek a szeretetnek a tartalmát, természetét. Ehhez az ismerkedéshez most csak konkrét emberi életsorsokra utalok. Fogunk találkozni olyan történetekkel, ahol ennek a szeretetnek az alapján valaki évekig várt a másikra, aki éveket töltött igazságtalanul börtönben. De megismerkedhetünk olyan esettel is, ahol valaki testileg, lelkileg összetört, mert rájött, hogy a másik csak színlelte a szeretetek Bizony ezek a „hipokriták” nagyon sok ember életét tették tönkre és teszik tönkre, ma is. Itt ismerhetjük fel e legkönnyebben azt a tényt, hogy igenis van szexuális bűn! Bűn a másik ember ellen, ha valaki ezt a szeretetet színleli és így félrevezeti a másikat, bűn az is, ha valaki semmi mást nem tud adni a másiknak, csak azt, hogy rabjává teszi a nemi vágyaknak! A szexuális bűnök különböző fajtáit még sokáig lehetne sorolni! A szeretet természetének megismerésével párhuzamosan történik a felkészülés az igazán értékes és emberhez méltó szerelemre. Ehhez sokféle készségre van szükség, amelynek kialakítását elő lehet segíteni. Ilyen készség, amely szolgálja a szeretetet, az önzetlenség, jóakarat, önuralom, megbocsátás, készség a lemondásra, hogy csak néhányat említsek a sok közül. Ezzel kapcsolatban lenne egy észrevételem Czeizel doktornak a nemi felvilágosítást szolgáló ismeretterjesztő előadásaihoz. Vajon lehet-e a „tizenéveseknek” így beszélni a nemi élet örömeiről, ahogyan ez történt? Vajon nem szükséges-e a másik oldal, a lelki oldal hasonlóan részletes megismertetése is? Javasolom, hogy a televízió indítson egy olyan előadássorozatot is, ahol arról van szó, hogy a nemi életet miképpen irányítja a hiteles szeretet. Nézzük ezek után, hogy mi következik a szeretet természetéből, amelyet az előzőekben igen vázlatosan ismertettünk. Először mindenképpen az a feladat, hogy a két szív a szeretetben találkozzon! Csak erre épülhet a testi kapcsolat! Ehhez pedig a lemondásra is szükség van. Először „természetszerűleg” háttérbe szorulnak a testi vágyak, mert csak akadályozzák a lelki kapcsolat kiépülését. Először a két fiatal ismerje meg egymást, képesek-e tartós lelki kapcsolatba lépni egymással, mérlegeljék, mi lehet ennek akadálya, és mi segítheti ezt elő. Igaz, hogy a nemi érés hamarabb következik be, mint a lehetőség a házasságkötésre. De a nemi érést kövesse először a lelki érés, az életre való felkészülés időszaka, amikor a testi vágyak beteljesedésére még nem jött el az idő. Ebben a fejlődési szakaszban a fiatalt sok adottság segíti a lemondásban, például a romantikus életérzés, az eszmények tisztasága utáni vonzalom, az egészséges szemérem és így tovább. Ilyen körülmények között a megtartóztatás nemcsak lehetséges, hanem nagyon is egészséges. Ezzel jó összhangban van a nemi vágyak rendezett elfogadása, ennek nagyra értékelése. A hívő fiatal ebben is Isten ajándékát látja, amelyet ezért is nagyra értékel. Összefér ezzel ezeknek a vágyaknak a rendezetlensége is bizonyos határok között. Érzelmi életünk irányítása, fegyelmezése más területeken sem sikerül tökéletesen, de ez nem jelenti azt, hogy nem kell az önfegyelemre törekedni, és ennek nem lenne meg a pozitív értéke. Amikor most fejtegetéseimet befejezem, ez nem azt jelenti, hogy kimerítettem volna a keresztény erkölcs bemutatását. Csak egy-két szempontot említettünk meg belőle, és nagyon sok lényeges rész bemutatására nem kerül- hetett sor. Benedek István írásából is idézhetnék még több olyan megállapítást, amelyek tartalmával nem lehet egyetérteni. Az egyszerű felsorolásnak azonban nem lenne sok értelme, megválaszolásukra pedig még oldalakra lenne szükség. De vajon nem lenne lehetőség arra, hogy ezeknek a kérdéseknek a megtárgyalására több lehetőséget adjunk? Ez bizonyára sok haszonnal járna. Most még csak arra utalnék, hogy az egyház, a zsidó-keresztény kultúra lényege szerint, mindig ezeket a gondolatokat hirdette, csak mindig éppen az adott történelmi helyzetben és olykor valóban egyoldalúan, e körülmények azonban a lényeget nem érintették. Isten Szava, a szentírás pedig ugyanezt tanítja, mint amiről az előzőekben szó volt, csak sokkal szebben, sokkal hitelesebben, szóval isteni módon. A hívő embernek szilárd meggyőződése, hogy Isten törvényei ezen a területen is jót akarnak nekünk. Ezek azért vannak, hogy a „fiatalságot a tiszta szerelem öröméhez hozzásegítsék”. Dr. Király Ernő akadémiai m. tanár a görög katolikus „szentatya” Nem mindenki vidékellenes Kedves Hallama Erzsébet! Régtől fogva becsülöm Budapest túlsúlyától a vidéket féltő elhivatottságát és e tárgyban írt cikkeit. Egyvárosú ország című írását közöltem is a Vélemények-viták a városépítésről című, 1984-ben megjelent kötetben. Mi van a falu hasában című hozzászólásával (ÉS, január 12.) illetve annak a régóta vajúdó Lágymányosi Duna-hídra vonatkozó nézetével nem értek egyet. A vidék minősíthetetlenül leromlott infrastruktúrájára hivatkozással írja, hogy szerencsére nem kezdtek bele a Lágymányosiba, amelyet „ha majd elég gazdagok leszünk, akár fel is építhetünk”. Jancsó Gáborra hivatkozik, aki — tévesen — azt állítja, hogy a Lágymányosi híd és a dél-budai metró „egy hatvanas évekbeli városrendezési koncepció jegyeit viselik magukon és drágák is”. Városrendező vagyok, nem közlekedési szakember. A város egészének életével, fejlődésével foglalkozom. Az ön által említett „technokrata klikkekhez” — ha vannak ilyenek — semmiképpen se tartozom. De tudom, hogy helytelen a főváros infrastrukturális hiányosságainak felszámolását a vidék problémáira hivatkozással megakasztani. Tudom, hogy Budapest életének milyen hiányossága az, hogy a dél-pesti és dél-budai városrészek között a közvetlen kapcsolat hiányzik. Tudom, hogy ez mekkora kerülő utakat és a Duna-hidakon mekkora torlódást jelent. Érzékelem az ez által okozott, pénzben is kiszámítható óriási népgazdasági kárt, nem is beszélve arról, hogy ha a Szabadság híd, vagy a Petőfi híd esedékes rekonstrukciója folytán, valamelyiken a forgalom leáll, ez szinte megoldhatatlan zsúfoltságot és közlekedési többletköltséget jelentene. Az e kérdésekmegoldására — vagy legalábbis enyhítésére — hivatott Lágymányosi Duna-híd nem a hatvanas évek városrendezési koncepciója. Már amikor az 1871. évi nemzetközi tervpályázat nyomán a Közmunkatanács Pest körútjainak, a Nagykörútnak és a Hungária körútnak a nyomvonalát meghatározta, adva volt az elgondolás, hogy e körúthálózat végpontjain Budára hidak vezessenek. A Lágymányosi híd nyomvonala konkrétan már a harmincas évek közlekedéshálózati terveiben szerepelt és azóta minden városrendezési és közlekedésfejlesztési terv sürgősen megoldandó feladatnak jelölte. A Lágymányosi híd megépítése — nézetem szerint — mindenfajta világkiállítástól függetlenül is halaszthatatlan, a világkiállítás esetleges megrendezhetőségének pedig nélkülözhetetlen előfeltétele. A Lágymányosi híddal szembeállított M0 körgyűrű szerepe más, lehetővé teszi a főváros elkerülését és elosztja a fővárosba irányuló forgalmat. A Lágymányosi híd ezzel szemben a belső városrészek közötti kapcsolatot szolgálja. Úgy gondolom, nem mindenki vidékellenes, aki a főváros égető közlekedési gondjainak mielőbbi megoldását szorgalmazza. Preisich Gábor Már megint a Maecenas A Maecenas Kiadó érdekeit mélységesen sértő ésongetlapforgalmazással foglalkozó ál-Maecenas felbukkanása. (ÉS, 1990. január 19.) Könyvkiadónk egyben gazdálkodó szerv is, amely nem vállalhat felelősséget a nevében mások által kötött üzleti tranzakciókért, szerződésekért, írásos vagy szóbeli ígéretekért. Visszautasítjuk, hogy cégünk munkával megszerzett szakmai pesztízsét újonnan megalakult, és már a cégbeli egyeztetés mozzanatánál is könnyűnek találtatott vállalat kockára tehesse. Nem etikus kihasználni azt, hogy a Cégbíróság — amelyet egyebek között éppen az ilyen esetek megadályozására hoztak létre — nem áll a helyzete magaslatán. Nem etikus egy kultúrérték-teremtésre társult cég jóhírét ingatlanok áralkujánál kamatoztatni. Nemcsak nem etikus. Nem is jogszerű. Ezért a Maecenas Könyvkiadó pert indít a jogtalan névhasználó ellen. Maecenas Könyvkiadó ÉLET ÉLI. VISSZHANG Gondolatok az erotika etikájához Az Élet és Irodalom 1989. december 22-i számában Benedek István az „Erotika etikájáról” ír. A cikk hozzászólás a televízió egyik kerekasztal-beszélgetéséhez, amelyben Czeizel doktor vett részt a keresztény egyházak öt képviselőjével és egy izraelita rabbival. Mivel ebben az írásban igen sok tárgyi tévedés van — a hangneméről nem is beszélve — szeretnék ezekre néhány gondolatban utalni, mint a kerekasztal-beszélgetés egyik résztvevője. Először is azt kívánom jelezni, hogy a kerekasztal mellett senki nem akart vitatkozni, senki nem akarta az ilyenkor szokásos eszközöket használni. Nem akartuk támadni Czeizel doktor valamely állítását, pusztán nyilvánosságot szerettünk volna adni néhány erkölcsi értéknek, gondolatnak, amelyek nélkül nem lehet az erotika örömeire nevelni. Negyvenöt percben hogyan tudna nyolc ember vitatkozni az ország nyilvánossága Emlékestet® Tisztelettel köszöntjük a hetvenöt éves Vezér Erzsébetet, aki Ady-kutatásaival, a századelő eszmetörténetének feltárásával, a magyar liberális és polgári örökség ápolásával, az emigráció nagy alakjainak felfedező értékű bemutatásával nemcsak irodalomtörténeti tudásunkat gazdagította, hanem mai közgondolkodásunk polgárosodásához is hozzájárult. Főbb művei: Ady Endre alkotásai és vallomásai tükrében kismonográfia, 1968), Ady Endre élete és pályája (monográfia, 1969), Lesznai Anna élete (monográfia, 1979). Cikkei az Élet és Irodalomban is gyakran megjelennek.☆ Az Udvarhely megyei Bözöd temetőjében örök nyugalomra helyezték Bözödi György költőt, írót és etnográfust. Sírjánál Izsák József mondott búcsúztatót — ebből idézünk: „A mostoha erdélyi népsors, az elnyomottság, kisemmizettség tudatában élt és alkotott, így lett e zord, komor, balladás föld szószólója, krónikása, ügyvivője. Azt is látta, hogy ez a hegy koszorúzta táj önnön szépségét dicséri, itt a virágok is tarkábbak, de a tél is keményebb, ugyannyira, hogy a segélykiáltás sem hallatszik messzire. Ezért lett Bözödi György lármafája a sorsüldözött székely népnek, szülőföldjének nemcsak költője, hanem tudós történésze, etnográfusa. Valamikor híres, és ma már kevesek által ismert könyve, a Székely bánja, az erdélyi falukutató mozgalom élére állította. Kerékpáron járta végig az egész Székelyföldet, és vette számba a kisebbségi élet sanyargatásai közepett élő székelyek társadalmi, gazdasági, kulturális helyzetét. Történeti, jogi néprajzi tanulmányait kamatoztatta, amikor a tárgyiasság, a ténytisztelet ellen sem vétve*... szépíró, visszafogott, de közvetlen hangnemében egy vidék, egy tájegység életének széles tablóját festette meg. Pontosan, élesen látta helyzetünket, végzetünket, amelyből kitörni inkább csak vágya volt, mint lehetősége. Realitásérzéke egyszerre élteti benne a fojtott forradalmi indulatot és a rezignált reménytelenséget. »Verset pedig csak az ír, aki nem boldog« — mondta még fiatal költőként. S valóban, az örömtelenség lett leghűségesebb társa, szinte egy egész életen át. Vigasztalanabb embersorsot elképzelni is nehéz lenne a mi testvérünk, barátunk hetvenhét esztendejénél. A panaszt sohasem tartotta magához méltónak, önérzete, székely fajtájának büszkesége a legkétségbeejtőbb állapotában sem hagyta cserben. Ilyenkor fordította a szót, a tollat tréfára. Szívbemarkoló fájdalommal, aggodalommal féltette fajtáját, és nemcsak a székelyeket, nemcsak az erdélyi magyarságot, hanem mind a tizenötmilliót, bárhol éljen a világban.” Új Szerb Antal kerestetik A múlt év októberében pályázati felhívással fordultunk a fiatal irodalmárnemzedékhez, mert egy, az 1920—1990 közötti időszakot bemutató irodalomtörténeti mű megírását kívánjuk elősegíteni és ösztönözni. Most örömmel adjuk az érdeklődők tudtára, hogy a 200 000 forintos pályázat védnökségét Szerb Antalné vállalta. A bírálóbizottság tagjai: Ács Margit író, szerkesztő; Csoóri Sándor költő; Halkiss Elemér irodalomtudós, szociológus; Láng Gusztáv irodalomtörténész és Poszter György esztéta. A pályázat titkára Fazekas István. A résztvevőknek közérthető, vonzó stílusú művet kell eltervezniük, legfeljebb harminc szerzői ív terjedelmben. Ebből a korszak irodalmi tendenciáit felvázoló bevezetőt és az 1945—1956 közötti időszak irodalmi életéről szóló részanyagot várjuk a Magvető Könyvkiadóba (Budapest, V. ker., Vörösmarty tér 1. 1806) 1991. január 15-ig az Irodalomtörténeti Pályázat címére. A kézirathoz kérjük mellékelni a lezárt jeligés borítékot. Az öttagú bizottság a beérkezett munkákat 1991. június 15-ig elbírálja, és a legjobbnak ítélt fejezetek szerzőjét 50 000 forinttal jutalmazzuk. A nyertessel a kiadó szerződést köt a kézikönyv megírására, s a szerzői honorárium melllett a fennmaradó 150 000 forint is őt illeti. Ez utóbbi összeget 1991. június 15-től a kész kézirat elfogadásáig számára elkülönítve kamatoztatjuk. A második, sietve harmadik helyezett 25—25 000 forintos jutalomban részesül. Szeretettel várja a fiatal irodalomtörténészek pályaműveit a Magvető Könyvkiadó IRODALOM 1990. JANUÁR 26.