Élet és Irodalom, 1990. július-december (34. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-06 / 27. szám - Tamás Pál: Az új gazdi • publicisztika (3. oldal)
Viszonylag jól szabott s zakók. A nyakkendőkben már nagyobb a lemaradás. Bővült, kissé eltorzult mosolyok. Csoportkép középkorú férfiakkal. Az ÚJ MINISZTER •TALÁLKOZÓJA A HIVATAL RÉGI GARDÁJÁVAL. Töltelék a tvhíradóból. A frissen kinevezett főnök egyébként meglepően sikeres huszárvágással mutatkozott be. •Felszólította az összes főosztályvezetőt (állami szakigazgatási, nem pedig ideológiai szervnél vagyunk és itt nincsenek közvetlenül „politikainak” minősíthető állások!), hogy nyújtsa be saját maga a lemondását, de maradjon a helyén és végezze tovább a munkáját. A miniszter egyelőre tájékozódik. Aki megteszi, azt majd ott tartja. S aki nem? ... Az már úgyis kilépett! A főnök megtakarít magának néhány botrányt, és a nyilvánosság „háborgatását” a „B-listázás” miatt. A minisztériumi vezérkar nagyobb része különben így is aláírta ezeket a „Ha neked úgy tetszik, akkor ki velünk!” nyilatkozatokat. Szervilisek? Vagy ez a kisebb kockázat és ők a biztonsági játékra összpontosítanak? Hamarosan kiderül, melyik csoport taktikai számításai bizonyulnak sikeresebbnek. Gazdijelöltek Tavaly tavasszal még — valószínűleg kamikazehajlamok nélkül — korai negyvenes államtitkárok és miniszterhelyettesek egész csapata vállalt tisztséget a Némethkormány második vonalában. Az államigazgatás, és a gazdasági vezetés törzskarai a nyár végén kezdték felismerni, hogy a társadalomirányítás csúcsain az egyébként többségükben általuk is kikerülhetetlennek vélt átrendeződés hamarosan bekövetkezik. Ám az átalakulás időtávjában bizonytalanok voltak. Az ősz elején a régi elit a változásokat még kezelhetőnek, egy-két év alatt lefuttathatónak vélte, a fokozatos átmenetet pedig viszonylag nagy játékteret kínált az egyéni életutak majdnem szabad áthangolására. A tárgyalások az EKA-val, majd októberben az uralkodó párt — ha remegő kézzel elkövetett, bizonytalankodó, de mégiscsak végigvitt — harakirije után a gyorsuló eseményeket a régi, s az egyelőre még csak készülő új elitekben kevesen ■tudták valószínűsíthető egyéni életstratégiákra átfordítani. A régi elit nem-politikai részei valamikor december—januárban vallották be egymásnak is, hogy egyértelműen kicsúszott kezükből aváltozások ellenőrzése. Mind ez idáig mindenki, a potencionálisan meneszthető és a helyükre pályázók is először a hatalom csúcsain próbálták beindítani a váltást. Ott akartak pozíciókat tartani és szerezni. Januárban — februárban — bár látszólag az induló választási kampány a közfigyelmet országos kérdésekre irányítja — megváltoznak a helyi erőterek. Egyfelől a pártosodás eléri a munkahelyeket és az eddig is létező hivatali klikkek, ambíciók, szövetségek és gyűlöletek nem is kis része szinte természetesen színeződik át a szembenálló pártok politikai árnyalataival. Másrészt a rohamosan elbizonytalanodó központi szervek egyik napról a másikra magukra hagyták helyi, városi, üzemi, intézeti klienseiket, a hozzájuk kapcsolódó helyi vezetőket. Így mikroszkopikus szinten megismételhetőnek látszott az a forgatókönyv, amely a Gorbacsovstratégiában magukra hagyott és puha testűnek, védtelennek bizonyuló országos politikai elit megbuktatásánál egyszer már végigpörgött. A legitimációhiányos vezetés itt éppúgy összeroppanthatónak látszott, mint a nagypolitikában, így a szervezeti hatalomból — bármilyen, többnyire egyébként nem politikai okokból — kiszorult csapat elvben politikai és szakmai érvek ilyen-olyan elegyeivel megtámadhatta a helyi szakmai, hivatali elitet is. S miután politika és szakvételem a régi rendben is összeolvad, bizonyos fokig védtelenné tette a hagyományos elit szakmailag legerősebb csoportjait is. (Némi politikai hangsúlyeltolódás különben azért származott, mert míg a vidéki elégedetlenek nagyobbrészt az MDF vonzáskörébe kerültek, a pesti elit radikálisai inkább az SZDSZ-szel szimpatizáltak.) A társadalomkutatásban, például, a közéleti és szakmai teljesítmények keveredése, a mindenki által elfogadott közös mérce hiánya és az egész terület hagyományos állami finanszírozásának megrendüléséből következő egzisztenciális félelmek és hagyományosan kialakult szakmai-szervezeti erőviszonyokat nagymértékben destabilizálták. Egy ilyen különleges akusztikájú térben egy ■kis csattanás is sokszorosára erősödve messzire hallatszik. Valamikor februárban — a nagy válságban a kicsiny helyi világvége-fenyegetéseket is érezve, vagy inkább csak a helyi környezet számára átdramatizálva, s ráadásul egy esetlegesen közeledő választási győzelem miliőjét is hasznosítva, ebben a szellemi szférában radikális csoportok több helyen is próbálkoztak helyi pucscsokkal a régi elittel szemben. 1917 analógiájával: az októberi pétervári fordulat benne van a levegőben, ezért írtt, a harkovi sörgyár bolsevikjai — biztos, ami biztos — már szeptember közepén átvesszük az üzem ellenőrzését. Természetesen, nem koordinált akciókról volt szó. Inkább a mozgalmi logika működött. S talán személyi ambíciók, a zavaros tolongásban „ki ér először a (helyi szervezeti, szakmai, egyéb) hatalom felső emeleteihez vivő lift ajtajához?” taktikák munkálták. A helyi elitek nagyobbrészt ekkor már kellően elbizonytalanodottak voltak ahhoz, hogy ne a „Nincs szebb, mint fegyverrel a kézben harcban elesni” jelmondatát kövessék. Számukra az adott pillanatban talán a jobban tartható állásokba való óvatos, lassú visszavonulás lett volna a kívánatos. Ám a közvetlen környezet februárban még a radikális csoportokban nem volt hajlandó az Új Gazdit látni. A legtöbb helyen a puccskísérletek nem nőttek át valódi helyi forradalomba és végül az SZDSZ választási „nem-sikere” (kudarca?) után a kezdeményező csoportok közéleti affiliációjából következően egyelőre maguktól elenyésztek. Mindettől függetlenül folyt Ugyanebben az időben egy valódi gazdikeresési akció is. Az államigazgatás felső emeleteinek szaktisztségviselői jól tudták: rendszerek jönnek, rendszerek mennek, de VALAMILYEN GAZDI MINDIG VAN. Most itt volt az ideje, ■hogy beazonosítsák a lehetséges újat (újakat). Az új pártok szakértői csapatai érthetően igen hiányosak voltak. Idejekorán jelentkező elsőosztályú szakembereket itt elvben komoly szakpolitikai pozíciók várományosaivá válhattak. Mindazonáltal a régi „nem-politikai” elitből vezető szakemberek nyilvánosan (?) ebben az időszakbanmég csak elvétve igazoltak át. Az állami szakapparátus azonban többfelé indított akciót a számba vehető pártok szakvezetőinek előzetes beazonosítására. Mindennek persze komoly szakmai indokai is voltak. Az igazgatási reformok folytatásához, vagy újrakezdéséhez az apparátusok, de maga az érintett szakpolitikaismerete elengedhetetlen. Minél jobban sikerül az eddigi szálakat továbbadni, annál rövidebb lesz — egy amúgy is időkorlátos helyzetben — az új főnökség betanítási periódusa. S ezek a kapcsolatok elvben stabilizálják az új csapatot betanító régi gárda helyzetét is. Különösen ha a kapcsolatot ők, s még az új hatalom konstitualizálódása előtti szakaszban kínálják. Miután, az új politikai erők e periódusban a hatalom megszerzésére, s nem ■szakpolitikái szférákra (iskolára, tudományra, iparra) összpontosítanak, s különben sincsenek még nagyobb számban területi szakértőik, igencsak furcsák a februárban, márciusban így létrejövő „próbaházasságok”. Egyfelől a delegált pártszakértők többsége a ■szélesebb összefüggések kezelésében kifejezetten felkészületlenek. Ugyanakkor maguk is — beosztottként — az érintett szférákban dolgoznak. Végső soron attól, hogy valakimérnök, még nem feltétlenül lesz ■iparpolitikai szakértő. Ha valaki valahol egyetemi docens, attól automatikusan még nem válik országos egyetempolitikai reformerré, vagy ha beosztott kutató valamiilyen intézményben, akkor tudománypolitikai stratégiává. Miután viszont pártjaik szakpolitikusként delegálták, az apparátus is ekként kezelte őket. (Ki tudja, melyikük pártja jön be, s akkor esetleg ezek közül kerül ki majd az apparátus új főnöke is!) E csoportok kezdtékelhinni magukról, hogy ők tényleg már most az egészet átlátó, azegész sorsáról döntő szakértők, mi több, potenciális főnökök. Miután az így feltűnő szakértők pártjainak egy része a parlament közelébe sem jutott, másik része pedig bekerült, de a kormányalakításból ■kimaradt, az ebből a szempontból érdektelenné vált betanításra váró „szakrétőket” ejtették. Ezeknek meglehetősen frusztráltan kellett — néhány héttel ezelőtti terveiktől, ambícióiktól függetlenül — tervezőirodáikba, iskoláikba, intézeteikbe visszatérniük. Intellektuális üdvhadsereg Ezenközben feltűnt a gazdijelöltek egy újabb csoportja. A külföldiek. Nem is elsősorban a vegyes vállalatok gyakran a „csakmagyar” szervezetekben elvártnál semmivel sem intenzívebb szakértői, vagy az adminisztratív munkáért biztosított két-háromszoros bérének vonzerejére gondolok. Sokkal érdekesebbek most az utolsó két-három hónapban hozzánk érkező kormányszakértők, tudományos emberek, managerek. Egyfelől, nyilvánvalóan a piacgazdaság kiépítéséhez, a világgazdaságba való szervesebb illeszkedéshez nálunk nagyon is valós ismeretek hiányoznak. Másrészt a különböző állami és magánsegélyeket a nyugati adományozó is jobb szívvel adja, ha tudja, hogy nem automatikusan, az új színekbe mázolt régi rendszerben osztják majd azokat széjjel, hanem alkalmazásuk együtt jár a társadalmi környezet elmozdulásával. Ezzel együtt is figyelemre méltó ezeknek a társadalompolitikai kereskedelmi utazóknak az igyekezete, ahogy saját országjaik ilyen-olyan hatékonyságú konkrét intézményi modelljeit mint a Szabad Világ adott területen legjobban bevált szervezeti formáit most ránk tukmálják. Én igazán nem hiszem, hogy társadalombiztosításunknak, technikumi rendszerünknek vagy munkanélküli-segélyünknek turáni gyökerűnek kell lennie. Még kevésbé gondolom, hogy iskolaügyünk vagy a magyar kultúra és tudomány mostani bajaira a legjobb gyógyír, ha az időgépen igyekszünk magunkat gőzerővel visszatekerni a harmincnyolcas-harminckilences „békeidőkbe”. Magyarországnak nemcsak a technikában, hanem a gazdaságban és a társadalomszervezésben is célszerű — ha ilyenek léteznek — bizonyos nemzetközi szabályokat követni. Egy kis országnak szervezeti, szakpolitikai hajtókadivatjában sem árt tudnia, mi számít most menőnek a világban. Azt azonban biztosan tudom, hogy az ország intézményi rendjének, társadalompolitikai megoldásainak szerves rendbe kell összeállnia. Vizsgálni lehet és kell, hogy egyes társadalmaknak vagy nemzeteknek mely nehézségeket milyen problémamegoldó stratégiával hogyan sikerült megoldania, s hogy ebből kezelésmódokban és az azok konkrét erőterekben megvalósuló formáiban mi a tanulság itt és most számunkra. De egy kicsit irtóznék egy olyan országtól, amely kívánatos intézménymegoldásait társadalompolitikai Neckermann és Quelle-katalógusokból próbálja kinézni. Az egyébként jó szívvel ajánlatott szakpolitikai változatokbólvegyük a munknélküli-segélyosztogatás módját Kanadától, a tudományos kutatóképzést Amerikából, a betegbiztosítást Ausztriából, vagy a kulturális támogatás állami rendjét Franciaországból) pedig valami olyasmi rajzolódik ki, aminek én szupergazdag és harmadik világbeli változatait egyformán mulatságosnak találtam. Newportban, félúton New York és Boston között állnak a múlt század amerikai leggazdagabbjainak nyári otthonai. A Vanderbilteknek, Astoroknak pénzük és ambícióik igazán voltak. S ami megvehető volt, össze is szedték. Velencei paloták. A termekben keleti szőnyegek, német gótikus kolostorbelsők, a bécsi Jugendstil és orosz ikonok. Itt giccset nem találni. Minden darab külön műremek. De együtt... S ott vannak az alexandriai vagy a bombay-i kikötő szépfiai. Akik a különböző nemzetiségű hajókról „öltözködnek”. Ezt a sálat egy török gőzösről hagyták itt, a tányérsapka valamikor egy orosz matrózé volt, a bakancsot pedig egy angol hadihajón lehetett egy kismajomért cserébekapni. Nem tulipános-rozmaringos társadalomszervezésről álmodozom. De ha nem dolgozunk ki hamarosan stratégiát e segélyajánlatok kezelésére, és adaptációjára, félő, hogy a segélyprogramok (amelyeket azért nem a Vanderbilt-villa belsőépítészeire méreteztek) végül is az alexandriai kikötői divathoz közelítenek majd bennünket. Ráadásul mintha nem vennénk észre, hogy ennek a segélynek jó része maga a segélyadás aktusának menedzselésére fordíttatik. A hatvanas években a szakértők félig komoly, félig keserű-ironikus becslései szerint a fejlődő országoknak szánt segítségnek mintegy tíz százaléka jutott végül el a cél téréségébe. A maradékon párizsi, londoni, bostoni tanácsadó cégek, kutatóintézetek, továbbképző központok osztozkodtak. Amelyek ezért számos jóindulatú tanácsot adtak, afrikai és ázsiai diákok ezreinek juttattak ösztöndíjakat, és jó szándékú északamerikai vagy európai profik tömegeit röpítették el Abidjánba, Dakarba vagy Indonéziába, hogy a helyszínen „segítsenek”. S mellesleg az anyaországban az együttműködési vagy nemzetközi segélynyújtási fejőstehenek megdolgozására egész iparágakat építettek ki. Egyelőre ezek a közvetítő szervezetek még nem kapcsoltak át teljes kapacitással a Kelet-Európa üzletre. S ha nem is mindenki, de az errefelé kapcsolatot kínálók egy része legalább tudja, hogy mifelénk a dakaritól sok vonatkozásban eltérő a szellemi közeg. De azért még hajtanunk kell, hogy az e térség megemelésére szánt összegeknek legalább harminc-negyven százaléka valóban ide is érjen. Hiszen, s néhány országban ezt konkrétan is tudom, az ide címzett öszszegek többszörösére pályáznak ottani egyetemek, Kelet-Európa-kutató központok. Adják csak nekik azt a vacak pár milliót, s ezért ők majd vállalják, hogy adnak néhány ösztöndíjat Keletre és persze szívesen küldenek ide szakembereket is. (Egy átlagos jó üzleti szakértő napi tiszta munkadíja szálloda, repülőjegy nélkül ezer dollár körül van, s a tanácsadó cégek — néhány esetben ezt is konkrétan tudom — otthon le is számlázzák ezeket az összegeket a kormányhivatalok kelet-európai segélyprogramjai terhére. Nemzetközi tapasztalatokra, ismétlem, alapvetően szükség van. A most megnyíló ösztöndíjak, személyes kapcsolatok hálója rengeteg fontos kontaktushoz, ismerethez segíti a kelet-európaiakat. Csak félő, hogy az új együttműködési formák érdekviszonyainak félreismerése és esetenként a mi oldalunkon üveggyöngyökre összpontosító kapcsolati formák előbukkanása a partnerből olykor akaratán kívül is gazdit csinál. Aki azt hiszi, hogy rendet csinál... Mindeközben, ahogy múlnak a hetek, feltűnnek a minisztériumok, főhatóságok újonnan kinevezett vezetői is. Láthatóan egyelőre egyfajta üzemmódban működnek a gazdasági csúcsminisztériumok, és másmilyen a többi tárca, különösen a puhább, egyes öszefüggésekben akár világnézetinek is nevezhető területek irányítása (ez némi reménnyel azért mégis eltölt, legalább a terület szakvezetői maguk a gazdasági katasztrófát nem hozzák közelebb.) A profit és az amatőrt az irányításban ugyanis nem az különbözteti meg, hogy az egyik pontosan tudja, hogy mennek ott a dolgok és aszerint befolyásolja őket, a másik meg nem. Az ügy tulajdonképpen egyszerűbb. A profi egyszerűen ismeri az egyes területek szakértőit, a többi profit és belőlük alakítja ki csapatát. Az amatőr valahonnan máshonnan jön: fél a profiktól s nélkülük próbálja a hajót elvezetni. A profik kiszorítására többfajta mentális technikát alkalmazhatnak. Például, kijelentem, és úgy is hiszem, hogy azok nem értenek a dologhoz, csak egy előző rend csinált belőlük szakértőt (ilyenek is vannak persze). Vagy szakértők, olyan súlyosan korruptak, hogy eljátszották minden jogukat arra, hogy a dolgokba beleszólhassanak. Politika és morál természetesen szorosabban összefüggenek, mint ahogyan azt az Régi Rend elitje hitte vagy megélte. De ahol krízishelyzetben az amatőr igazgatás helyett moralizál, az irányított szervezet, sajnos, garantáltan összeomlik. Ha csak nem fordul meg az uralkodó széljárás, a gazdasági szakigazgatás tudja, kikből válogathat. Akár a korábban a pálya szélén toporgók közül emel a kapitányi hídra, akár a Régi Rend legjobb gazdasági technikusainak teszi lehetővé, hogy átigazoljanak, ismeri az első ligás játékosokat. Zavarosabb a helyzet a többi területen. Ráadásul itt (s majd az őszi helyhatósági választások trófeáival) kell kifizetnie az új kormánypártnak az eddigi félévben parlamenti győzelméhez szervezőmunkával, morális tőkével vagy propagandatevékenységgel hozzájárulókat. Nincs a világon kormányváltás — nemhogy az ilyen alapértékeket átrendező, mint a mostani, hanem a legközönségesebb sem — amelynél az új hatalomnak nem kellene tíz-tizenötezer embert kifizetnie. Általában ezeket le is kell ültetnie valahol az államigazgatásban, s lehetőleg nem segédfogalmazói állásban. A profi biztosan érzi (ha nem is bizton tudja) mik a soron következő feladatok. Az amatőr bizonytalan. A profit nem kell az új gazdi etikettjével várni. Anélkül is tudja, ki mennyit ér. Az amatőr nem, s előtte, vele szemben a régi bábuk, parasztok, még le nem ütött futók, vagy lovak, ha a táblán akarnak maradni, bizony nem árt, ha használják az Új Gazdi-koreográfiát. Még tavaly, a nagy autóvásárlási láz idején a reggeli bécsi buszban beszélgetni kezdtünk a melettem ülő, különösen kialvatlannak tűnő, borotválatlan, de elszánt szemű férfival. Eredetileg szállítási vállalkozó Szatmárban. Egy négytonnással jár. De most más használja a kocsit, őt egy koma beajánlotta Nickelsdorf mellett, egy autóbontóba. Használt kocsikat is árulnak a faluszéli telepen. S hogy szobára se kelljen költeni, ő lett az éjjeliőr is. Beköltözhetett egy eredetileg eladásra odahozott lakókocsiba. „A főnök szerzett egy kis feketefehér tévét is. Elégedett velem. Tudja, én keményen hajtok és nem vagyok nagyon követelőző. Ezt szeretik. A tulaj amerikai, de igazából magyar zsidó. Sok mindenbe belekezdett. Volt Vietnamban is. Most ezt csinálja. Nekem kell ez a hely. Az ősszel egy Volvóval akarok hazamenni. S a telepet már mások is kinézték maguknak. De hát én egy kicsit megalázkodom. Édes Gazdámnak szólítom a főnököt. Látom, tetszik neki.” Gondolom, a pesti vagy megyei hivatalokban most majd szép számmal támadnak a Szatmári Borostásnak követői. 1390. JÚLIUS 6. ELFI ÉS tea IRODAION