Élet és Irodalom, 1990. július-december (34. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-19 / 42. szám - Marx József: • könyvkritika | Ex libris • Bíró Yvette: Profán mitológia (Magvető) | Nemeskürty István: Egy élet mozija (Szabad Tér Kiadó)| Hirsch Tibor:A James Bond mítosz, avagy a 7-es ügynök kalandos története (Szabad Tér Kiadó) | Ian Fleming: Goldfinger. (Fabula) | Ian Fleming: Csak kétszer élsz (IPC Könyvek) | Norbert Stresau: Audrey Hepburn filmjei, élete (Gondolat) | Rein A. Zondeergeld: Alain Delon (Gondolat) | Szentgyörgyi Rita: Redford (Kolibri) | Filmévkönyv 1990 (Magyar Filmintézet) (11. oldal) - Turbók Attila: Tanultam csöndet és fegyelmet • vers (11. oldal)
EX LIBRIS MARX JÓZSEF Bíró Yvette: Profán mitológia Ez a filmelmélet még nem a fin du siecle borongásával andalít. Ez a könyv még állításokat fogalmaz meg; ennek a kötetnek az ideája a hetvenes évek elején fogant meg, a nyolcvanas években azonban csak külföldiek forgathatták haszonnal, mígnem a könyv — mint Odüsszeusz Ithakába — most végre hazatért. Az antik hasonlat nem véletlen. A szerző, Bíró Yvette a szűk filmszakmában önmagában is mítosz. Lévén az 1973-as „visszarendeződés” áldozata, akitől elvették a független fórummá felnőtt Filmkultúrát, akitől megvonták Magyar Nemzet-beli filmrovatát, s akinek — „humanista megoldásként” — felajánlották a szabad elvonulás kényszerkényszeredett lehetőségét. Egy pálya látszott derékba törni. Mert ha a Profán mitológia forrásait kutatjuk, akkor két dolog nyilvánvaló. Egyrészt a könyv épít azokra az eredményekre, melyek Bíró Yvette hatvanas években megjelent magyarországi műveiben már föllelhetők, másfelől — s ez Bíró Yvette-et alaposan megkülönbözteti a katedraesztétáktól (s közelíti Balázs Béla pozíciójához) — a Profán mitológia szerzője gyakorlati filmszakemberként, dramaturgként olyan filmek munkálataiban vett részt, mint a Fényes szelek, Sirokkó, Égi bárány, Még kér a nép. De ha nem tudnánk is, hogy a könyv története ily mélyen hajol vissza a múlt kútjába, joggal föltűnhetne, hogy ez a mű nem a ma stílusával ékeskedik, hanem a filmesztétika azon klasszikusainak sorába tartozik, melyet Balázs Bélával, Siegfried Kracauerral, Rudolf Arnheimmel jellemezhetnénk leginkább. A filmelmélet támasztéka ugyanis náluk és Bíró Yvette-nél a pszichológia, s nem — mint a hetvenes-nyolcvanas évek elméleti gondolkodóinál — a szematika vagy a szociológia. Bíró Yvette vizsgálódásainak középpontjában egy termékeny ellentmondás áll: a„vizuális gondolkodás”, amely más, mint a fogalmi gondolkodás, ugyanakkor gondolkodás, ami a filmet kiemeli lapos szenzualizmusából és alkalmassá teszi ontológiai tények ábrázolására , is. Bíró Yvette szerint „kitágult az ábrázolás színtere, a film is elkezdett végre »befelé«, mélységirányba terjeszkedni” — a hetvenes években, tehetjük hozzá. Mert ez a nagyszerű esszé is azt tükrözi, hogy az esztétika mily időhöz kötött tudatforma; hol vannak már azok a filmek, amelyek révén „ma századunk néhány kortünete vagy divatos betegsége — az elidegenedés, a nagyvárosi magány, az álom elaborációs funkciója stb. — közkeletű ismeretté, a legszélesebb tömegek által fogyasztott »lelki tartalommá« vált”. Hisz éppen ez a nagy kérdés, hogyan falhatta fel a mitizáló „grand art” meganynyi nagy mesterét és művét a videokorszak lenyűgözésre és nem együttgondolkodásra készített tucatárutengere. Bíró Yvette könyve alapján megsejthető, hogy milyen kulturális kataklizma történt Európában. Az a film, amit közmegegyezésszerűen művészetnek tartunk, olyan jeljelkép differenciálódást mutatott fel, amely lehetővé tette, hogy a filmek gazdagon telítődjenek mesterséges kulturális jelekkel. A differenciálódás azonban a filmipar halála. A mesterséges kulturális jeleknek az a természetük, hogy megértésükhöz előzetes megegyezés szükséges a jelek,jelképek alkotója és felhasználója között. A posztindusztriális kor (haszonelvű gazdaságossággal) ezt a megegyezést a reáliák területére tolta vissza, és egyetlen nagy piktogrammá gyúrta össze mindazon kulturális jeleket, jelképeket, melyek mindig is többértelműek, többértékűek voltak. A Profán mitológia ma azt a reményt jelenti, hogy ez a filmművészet nem reménytelenül a múlté, hanem csak téli álmát alussza. (Magvető, 257 old., 110,— Ft) Nemeskürty István: Egy élet mozija Nemeskürty István könyve vegyes műfajú. Van benne terjedelmes és tanúságtevő riport (a kérdező: Koltay Gábor), tartalmaz filmpublicisztikát és érdekes dokumentumokat Nemeskürty Istvántól, és olvasható egy róla szóló, ám sohasem forgalmazott dokumentumfilm dialóglistája is. Mennyi műfaj, s mégsem szellemi szatócsbolt. A személyiség azonos, s ez még manapság is jó kötőanyagnak bizonyul. A kötet érdekességét az adja, hogy arról a Nemeskürty Istvánról szól, aki a legkevésbé ismert; a filmszakembert mutatja be, aki huszonöt éven át — ez most csak fenomenológiai megjegyzés — meghatározó alakja volt a magyar filmművészetnek. A pontosság kedvéért: a filmes szakember nem filmművész és nem is szakíró, hanem annak a sok gyanús alaknak egyike, akiknek a neve kisebb-nagyobb betűkkel föltűnik a filmek főcímén, de valójában csak a „család” tudja, hogy mi is a dolga a filmek körül. A kötet az egyik legfontosabb filmes szakember, a producer munkájáról lebbenti föl a fátylat. Kiderül, hogy van (volt) néhány „létező” producer a mi napunk alatt is; igaz, sajátos feltételek között tevékenykedtek, hiszen Nemeskürty István sem egy Egri csillagok méretű film finanszírozási bravúrjára büszke, hanem például arra, hogy öszszehozta a „házasságot” Jancsó Miklós és Hernádi Gyula között. Az Egy élet mozijának summázata szomorú. Nemeskürty István úgy távozott a Lumumba utcai álomgyárból, hogy a kapufélfa sem vett tőle búcsút. A rendezői autonómia sokszor kacolódott az ő produceri autonómiájával, s az összeütközések rendre Nemeskürty István lehetőségeit szűkítették, lévén, hogy jó néhány rendező a politika kirakatembere volt, míg a „szocialista producer” a pártapparátusbeli és miniszteriális kultúrbürokraták által leteremthető, főbe kólintható, feláldozható bűnbakfigura. Gondolom, Nemeskürty István válaszolni tudna arra az izgalmas kérdésre, hogy mit érez a tekebáb, amikor meghallja a közeledő golyó félreismerhetetlen dübörgését. (Szabad Tér Kiadó, 201 old., 08.— Ft) Hirsch Tibor: A James Bond mítosz, avagy a 7-es ügynök kalandos története Most alámerülünk a mozi mélyvizébe: Hirsch Tibor második könyve — az izraeli— amerikai producer-rendező Menahem Golan ürügyén írt Filmcézárok után — azt az igazi mozimédium mítoszt vizsgálja meg, amely James Bond márkajellel 1962-től napjainkig „lázban tartja” a sokzsöllyés mozitermek közönségét. Ez a láz a nagyvilágban — Stallonék és Schwarzeneggerek feltűnésével — alábbhagyott, de Magyarországon, a videopiacon, még az erős hőemelkedés szintjén van. Hirsch Tibor szellemes könyve, amely pszeudoformalista leírását adja a tizenhét James Bond-filmnek, és — többek közt — kis „James Bond ki kicsodával” igazítja el azt az olvasót, aki a moziban képtelen megjegyezni a sok gonosz férfi és szemrevaló leány nevét, nos, a könyv nem tudja, hogy melyik „lábára” álljon. Az elemző pontosan látja a sémákat, az ócska trükköket, a dramaturgiai variabútorokat, a néző azonban lenyűgözve érzi magát: milliók és milliók vizuális rágógumija ez a sorozat, nem lehet, hogy ne legyen benne valami. A szerző enyhe lelkiismeret-furdalását vonzalma miatt azzal próbálja elűzni, hogy röpke történeti áttekintésben mérlegre teszi a szocialista kémfilmeket és a magyar krimit. Ez persze nem fair play, de legalább nyilvánvalóvá válik, hogy a James Bondfilmek ideológiája a klasszikus német filozófia mélységével hat az osztályharcos egyoldalúsággal szembesítve. (Szabad Tér Kiadó, 203 old., 95.— Ft) Jan Fleming: Goldfinger Nem rágódom azon, hogy Ian Fleming regénye vajon a film vagy az irodalom főhatalma alá tartozik-e, hanem megragadom az alkalmat, hogy szemérmetlenül szubjektíven hirdessem: amennyire aggályos a vizuális rágógumi — úgymond — kikapcsoló hatása, annyira hasznos a jó lektűr, amely képes magatartásokat, eszméket simulékonyan népszerűsíteni. Sőt mi több, magát az irodalmat is otthonossá tudja tenni. A Goldfinger fényesen bizonyítja, hogy Ian Flemingnek és hősének stílusa van; az a finom konzervatív stílus, amely inkább Graham Greenhez közelíti az ex-elhárítótisztből íróvá avanzsált Ian Fleminget, mintsem a krimi angol klasszikus nyomozóit — Sherlock Holmest vagy Miss Marple-t — megálmodó Conan Doyle-hoz vagy Agatha Christie-hez teszi hasonlatossá. (Fabula, 331 old., 95.— Ft) Ian Fleming: Csak kétszer élsz Ez a könyv — remélem — kétségbeejti a hivatásos esztétákat. Már az is jelent valamit, hogy a belőle készült James Bond-opusz a sorozat egyik leggyengébb darabja. A filmes babona ugyanis azt tartja, rossz regényből lehet jó filmet csinálni, a jó prózát azonban csak elrontani lehet. Bizony ebben a regényben James Bondnak „lelke van”, iszákos, és „munkaerkölcse” is kívánnivalót hagy maga után. A mesés Japán enyhén versei ábrázolása óhatatlanul „befelé mélyíti” a felszélről kalandregény formájú művet. A tömény misztikát a jó öreg konzervatív stílus kellő mértékben adagolva oszlatja. Ian Fleming olykor aforizmákban fejezi ki magát, s bölcselkedik, mint Pickwick úr. Vajon lehet-e szebben leszólni a perfekcionizmust, mint ahogy azt Ian Fleming teszi: „Ha valaki eljut a dzsúdó magasiskolájáig, egy szerzetes és egy baletttáncos keverékévé válik.” (IPC Könyvek, 311 old., 89.— Ft) Norbert Stresau: Audrey Hepburn filmjei, élete Hogy ki volt Audrey Hepburn, azt Norbert Stresau rokonszenvesen akkurátus életrajza szépen mondja el azoknak, akik tudják — mert milliószor látták —, hogy ki volt az 1953-as Római vakáció törékeny hercegnője. Ezt a paradoxont valahogy érzi a szerző is, és ezért mellőzi az életrajzi intimitásokat, és arra összpontosít, ami a lényeg, ami a vászonra vetítve „maradandó”. S még az sem illúziófoszlató, hogy Norbert Stresau elbeszéli, a híres „őziketermet” egy háború alatti borzalmas bujkálás, éhezés maradandó nyoma, s az amerikai — mi is az, hogy amerikai? — sztár valójában holland bárónő és ír bankár belga gyermeke. Norbert Stresau mélységesen komolyan veszi Audrey Hepburnt és önmagát. A fércművekről is képes objektív elemzést adni... hiányzik belőle az a csipetnyi cinikus bölcsesség, amellyel például Billy Wider „ismerte el” Audrey Hepburn hatását: „Ez a lány még eléri, hogy a kebel teljesen kimenjen a divatból”. A könyv filmográfiai összeállítása példás; különösen értékessé teszi, hogy a magyar vonatkozások is kiderülnek belőle. Innen vettem azt az adatot, amelyet tisztelettel ajánlok azoknak a fiatal történészeknek, akik az 1956 utáni konszolidáció históriáját akarják megírni: a kolosszális sikerű Római vakációt Magyarországon 1958. július 31-én mutatták be. (Gondolat, 213 old., 107.— Ft) Rein A. Zondergeld: Alain Delon Német szerző Rein A. Zondergeld, hogy mi köze van Alain Delonhoz? Több mint gondolnánk. Alain Delon, az európai No. 1. sztár Németországban különösen fontos személyiség volt, lévén a német—francia üdvöske, Romy Schneider jegyese. Élet- és pályarajzot készíteni Alain Delonról látszólag hálás feladat. Zondergeld könyvéből azonban az is kiderül, hogy valójában aggályos dolog. A színész ugyanis — meghosszabbítva szerepeit — megpróbálta a privát világát is a filmekből ismert rettenthetetlen szúrás tekintetéből felépíteni. Magánélete a bulvársajtó prédája, bár kétségtelen, kapcsolata a jugoszláv klánnal, a francia „kemény fiúkkal” többé-kevésbé gengszterré tették őt is. Okos cinizmussal: „minél jobban megfelel Delon saját gengszter-imagának — írja a szerző —, annál inkább fenntartás nélkül csodálják”. Vajon ezzel magyarázható-e az is, hogy 1984-ben Alain Delon csatlakozik Le Pen képviselői kampányához? A valódi baj azonban az, hogy Luchino Visconti, a Rocco és fivéreihez jó szemmel szerződtette a fiatal francia színészt, ám a gall film eljelentéktelenedésével párhuzamosan Alain Delon is veszített fényéből. Még szerencse, hogy Zondergeld monográfiája 1984-ben véget ért, nem kellett a további hanyatlást kókafejekbe beleírnia. A magyar olvasó persze dühös: hiányoznak a filmográfia 1984 utáni tételei, a magyar megjelenések, annak a Delon-őrületnek a dokumentálása, amelyet elsősorban a televízió keltett köreinkben. (Szabad Tér Kiadó — Gondolat, 214 old., 99 Ft) Szentgyörgyi Rita: Redford A bajor főváros tekintélyes kiadója, a Wilhelm Heyne cég profikat szerződtet — mint láttuk fentebb — a „Seine Filmen — seine Leben” sorozatához; olyanokat, akik tudják, hogy mi a filmográfia, mi az életrajz, melyek az idézés szabályai, hogyan kell a könyvészeti adatokat tálalni. Mindezt azért említem, mert Szentgyörgyi Rita könyve Redfordról azt példázza, hogy a törekvő magyar kiadó abban lát fantáziát, ha mindezt mellőzi a szerző, és csak arra ügyel, hogy hallatlan empátiával „életre keltse” hősét a Dunavarsányi Mgtsz. Nyomdaüzemének képek előállítására alkalmatlan gépein. Mint egy jó önképzőköri dolgozat indul el a biográfia: „Beverly Hills, nyáreste, alkonyodik. Egy aranyhajú, fehér ruhás férfi áll mozdulatlanul.” Kitalálta, kedves olvasó, ő az, igen, Robert Redford, akinek regényesített életrajza kísértetiesen hasonlít arra, ahogy akönnyes-bús filmek szokták ábrázolni a művészsorsot. Egy példa arra, hogy fokoz Szentgyörgyi Rita: „Redford röpke hat órát töltött Cannes-ban, ahol egymaga több izgalmat keltett, mint Claint Eastwood, Jean-Paul Belmondo, Nastasja Kinski, Sophie Marceau és Cicciolina együttvéve. Pedig nem tett érte semmit. Bobnak nincs szüksége arra, hogy szenzációt keltsen — puszta jelenléte az úgynevezett szenzáció.” Olyannyira igaz megállapítás, hogy megkockáztatható, Bobnak erre a könyvre sincs szüksége. S vajon az olvasóknak? (Kolibri 145 old., 89 Ft.) Filmévkönyv 1990 Évről évre, bár egyre több szponzor segítségével, megjelenik a magyar film adattára, amely a magyar mozgógépéletnek jószerivel az egyetlen hiteles forrása. Most például ebből az évkönyvből rekonstruálható, hogy az utolsó „pártállami” esztendő mit hozott a film számára. Úgy látszik, lázas pezsgést, hiszen 1989-ben harminckilenc egész estés film készült el; igaz, többségük dokumentumfilm, amely aligalig jelent meg a mozikban. Az adattár bizonyítja, hogy felszélről még minden megvolt, az öt játékfilmvállalat, a rövidfilm, a híradófilm, a rajzfilm kitűnő szakemberekkel ékeskedő megannyi műhelye, sőt állt a vártán az irányítás miniszteriális magasabb egysége is. Jó volt, rossz volt? Rossz volt, de a tehetetlenség még működtette. Megható módon 1989-ben csak nyolcvanhat amerikai film került a mozikba, de műsoron volt még angol, argentin, ausztrál, francia, görög, hongkongi, izraeli, japán, kanadai, kínai, nyugatnémet, olasz, osztrák, spanyol, török film is és az egykori szocialista országok filmjei kivétel nélkül. Ez a színkép egy ideig hiányozni fog. Kibírjuk? Nem bírjuk ki, mint ahogy azt sem fogadnánk szívesen, ha a Magyar Filmintézet szerény, hullámzó színvonalú, nem hibátlan, de pótolhatatlan kiadványa az 1991-es névsorolvasásnál anyagi okok miatt hiányoznék. (Magyar Filmintézet, 363 old., 165 Ft.) TURBÓK ATTILA: Tanultam csöndet és fegyelmet Így libbent el mint könnyű kendő e méricskélő évtized csontig maró ezer teendő mohóság feneketlen kendő hajszolta higgadt léptemet én azt hittem megfér a kettő vállalni súlyos terheket és megmaradni kétségbeejtő gondok közt jóért csengő gyermeknek de nem lehet elvisz az ár lehúz a lejtő görgetheted a nagy követ akiért tetted — kéznél a vessző — rád szól lódulj tekergő és indulsz a gránit megremeg tanultam csöndet és fegyelmet az álnokság ecetszaga úgy nyög belé hogy egyre feljebb ágál és nemcsak a lehelet hanem a cél is savanyú lépett-e már bogár szemedre (J. A-nál ez mást jelent) és érezted nincs utad semerre hályogot húz nemcsak szemedre ha a ragacsláb összekent éhezem édes lágy szavakra töppedt szőlők aranyára húsos gerezdre has mmatra verőfényre és alkonyaira fűszál kifent mosolyára tíz évi hallgatás után ma lassan igaz mert nem tudom mekkora üvöltés feszül a számban — közben kanóc dinamit-nyár van — felpattintom a fogsorom ... 1990. OKTÓBER 19. s élet ÉSi©í