Élet és Irodalom, 1990. július-december (34. évfolyam, 27-52. szám)

1990-11-02 / 44. szám - Bodor Béla: • könyvkritika | Ex libris • Madarász Imre: Kölcsey, Eötvös, Madách (Pannon Könyvkiadó) | Lukács György: Szolzsenyicin-tanulmányok (Európa, Mérleg-könyvek) | Lengyel András: Útkeresések (Magvető) | Szilágyi Domokos: Élnem adjatok (Kriterion, Bukarest) | Nikolits Árpád: …Üres házak mind városra mentek… (Széphalom Könyvműhely) | Adj ideákat az időnek! (Kerényi Károly és Gulyás Pál levelezése) (Kráter) | Michhele Byam: Fegyverek és páncélok (A kézifegyverek története a kőbaltától a vadnyugati pisztolyokig) (SzemTanú könyvek, Park Könyvkiadó Kft.) | John Langshaw Austin: Tetten ért szavak (Fordította: Pléh Csaba. Akadémiai, Hermész könyvek) (11. oldal) - Révész László: rajza • kép (11. oldal)

1940. NOVEMBER 2. sas EX LIBRIS BODOR BÉLA Madarász Imre: Kölcsey, Eötvös, Madách Ezt a könyvet azzal az eltökélt szándékkal vettem kézbe, hogy minden jót leírok róla, amit csak lehet. Nem személyes elfogult­ságból, hanem azért, mert a kiadója állami dotáció nélkül működik, és mégis vállalja a rangos művek kiadásával járó ráfizetést. (Kukorelly, Krausz Tivadar, Németh Gá­bor könyvének kiadásáért már a komoly kiadók között jegyzik­ a Pannont. Greguss Sándor Misima-kódexe — melynek megje­lenését már meghirdették — ismét esemé­nye lesz a magyar könyvkiadásnak. Ez volt a reklám helye.) A mű azonban — sajnos — nem teszi lehetővé, hogy a szédelgő fel­­dicsérés bűnébe essem. Azt a zöldséget, hogy a Kölcsey előtt, vagy vele egyidőben alkotó legjelentősebb szerzők fő művei „tenyeres-talpas orgiák”, Szerb Antalnak (Madarász­rá hivatkozik) elnézi az ember, de minek az ilyesmit meg­ismételni? Hiszen éppen a Kölcsey előtti időszak a magyar irodalom aranykora, ami­hez hasonló csak a Nyugat korszaka lesz, és Kölcsey nem igazán jelentős költészetének túlértékelését éppen az eredményezi, hogy kettesben marad Vörösmartyval — Amadé, Faludi, Bessenyei, Batsányi, Baróti Szabó, Ányos, Dajka, Virág Benedek, Gvadányi és Dugonics, Kisfaludi Sándor, Csokonai, Fa­zekas Mihály, Berzsenyi után —, amikor legjelesebb kortársai (Körösi Csom­a, Jedlik Ányos, Széchenyi és még sokan) nem a szépirodalom, hanem a tudományok felé fordulnak. A tanulmány azt kívánja bebizonyítani, hogy „Kölcsey, Eötvös József és Madách a magyar irodalomban egy sajátos vonalat képviselnek; egyéniségük és művészetük, világnézetük és életérzésük a romantikus idealizmus, a morális individualizmus, a politikai szabadelvűség, az egyetemes és kritikai hazafiság, valamint a heroikus pesszimizmus fogalmaival jellemezhető.” Ennek kifejtésében Kölcsey lenne „az újabb magyar irodalom »homo novus«-a”, Eötvös az ő legfőbb szellemi-eszmei örököse, Ma­dách pedig „a vonal... beteljesítője, világ­­színvonalra emelője”. Madarász ezután a három szerző valamennyi fogyatékosságát felsorolja, és sajnálkozik, amiért ezek a mai irodalomban nincsenek jelen. Könyve a „Tanár úr kérem” Háromnegyedes dolgo­zatával rokon. (Pannon Könyvkiadó, 63 ol­dal, 60,— Ft) Lukács György: Szolzsenyicin­­tanulmányok Harsány jókedvem kerekedett Lukács azon megállapításától, mely szerint Szol­­zsenyicin Iván Gyenyiszovics a mérföldkő a megújuló szocialista realista irodalom tör­ténetében. Lukács elmélete leegyszerűsítve úgy hangzik, hogy az irodalom a világ megismerésének eszköze; a jelenségek vég­telen számú árnyalatából típusokat alkot, és a valóság ismert viszonyait ezekre vetítve magát a teljességet tükrözi. Az ennek meg­felelő művek totálisak, amik nem felelnek meg, azok partikulárisak, és amelyekre az egész, nem igaz, de mégis tetszenek, azok speciálisak. Kevés írásmű van a világon, ami ennek alapján értékelhető lenne, de Szolzsenyicin regényei történetesen ilye­nek. Csak éppen azokat Lukács 1964-ben még nem ismerhette, az Iván Gyenyiszovics pedig másmilyen szerkezetű. Ez Szolzsenyi­cin egyetlen műve, ami a huszadik száza­di irodalmi újításokhoz kapcsolódik. A múlt és jövő teljes kizárása, tárgyak és te­vékenységek mikrorealista ábrázolása, az irracionális vagy abszurd világmagyaráza­tok Beckettel, Robbe-Grillet-vel, Viannal rokonítják, akiket Lukács valószínűleg nem is ismer. Azt hiszi, hogy mindez csak átme­net az orosz nagyrealista hagyomány meg­újítása felé, és azóta kiderült, hogy tényleg. Joggal­ emlegeti Mann Varázshegyét is a Rákosztály vagy Az első kör (A pokol tor­náca) kapcsán, a külvilágtól elzárt, „sar­kított” társadalom viszonyai és a természet­szerűen kegyetlen és embertelen társadal­mi-emberi berendezkedés választáskénysze­rei hasonlóan irracionálisak és végzetesek. Úgyhogy Lukácsnak sok szempontból iga­za van, és azt sem felejthetjük el, hogy mindezt egy öregember írta negyed század­dal ezelőtt. Persze ez nem ment fel minket a postmodern metafizikus mítosz esztéti­kumának meghatározása alól. (Európa, Mérleg-könyvek, 124 old. 50,— Ft) Lengyel András: Útkeresések Tárgyszerű, tartalmas kötet a Lengyelé. Nem csatlakozik globális elméletekhez, ma­ga sem gyárt ilyeneket, így tehát ráér rész­letkérdésekkel precízen foglalkozni. Min­denki jól jár. Meghökkentően kézenfekvő ötlet, hogy az 1923. évi Az Est Hármasköny­ve irodalmi szócikkeinek elemzésével és a kimaradt írók számbavételével komoly ol­vasásszociológiai vizsgálatok végezhetők Ezek alapján felvázolható a korabeli ma­gyar irodalom­­ hierarchiája, népszerűségi listája, és sok egyéb. A Mentor könyvke­reskedés történetének ismertetése többet segít a kor (1923—29) megértésében, mint egy átfogó tanulmány. A Juhász Gyula, és Móra Ferenc barátságát vagy a két világ­háború közti időszak cenzúrájának történe­tét ismertető írások is számos érdekesség­gel szolgálnak. Lengyel nem ismeri a trivia­litás fogalmát, és ezt is jól teszi; az ember nem is gondolná, hogy mennyi mindenre emlékszik — rosszul. Anélkül, hogy a József Attiláról vagy Ig­notus Freud-értelmezéséről szóló dolgoza­tokat lebecsülném, a könyv legfontosabb írásainak A vajdasági magyar irodalom ki­alakulását és A Szegedi Fiatalokról ciklust tartom; előbbi azt a rendkívüli jelenséget elemzi, amikor az anyaországtól elszakított terület új, regionális kultúrát teremt magá­nak, utóbbi leírja, hogyan válik egy regio­nális kulturális csoport a határokon túlnövő jelentőségű művelődési-művészeti egyesület­té. (Magvető, 496 old. 90,— Ft) Szilágyi Domokos: El nem adjatok Verseskötetekről írni itt nem az én re­szortom; Szilágyi posztumusz kötete azon­ban a Kortársunk, Arany János című kis­monográfiát is tartalmazza (versek, novel­lák, karcolatok mellett), így legalább erről illő néhány szót szólni, bár a tanulmányíró Szilágyi Domokos elkedvetlenítő jelenség. Dolgozata elején idéz Sartre-tól Marot-n keresztül Thackeray-ig boldog-boldogtalant, de aztán csak költői intuíciójára hagyatko­zik. Az egész írásnak ez a végső célja; sa­ját, tragikus sorsát, a maga f­eloldódását élet­től, társadalomtól, barátoktól próbálja ki­beszélni. Csakhogy a szívére hallgat, és azt választja, akinek a sorsával talán megbé­kélt volna: a konszolidált, szorgalmas, köz­tiszteletben álló akadémikus Arany Já­nost. Így aztán az írás minden szempontból célt téveszt. Nincs szerkezete, ötletszerűen váltakozik benne anekdota verselemzéssel, történelemlecke kinyilatkoztatással. Téve­dések, meggondolatlan kijelentések sora­koznak: „A magyar irodalom aranykora 1845 után kezdődött.” „Jobb egy jó ember, mint egy jó törvény által igazgattatni.”, „Aranynak 1849 után száz évet kellett vár­nia.” (Mire?) „A keresztény kurzus is ma­gáénak vallotta Petőfit — Arany verstani törvényeit is kisajátította az Akadémia.” És így tovább. A dolgozat vége felé érdekes fejtegetésbe kezd a leíró és funkcionális verstanról, de nem jut túl a „jót s jól” frá­zisán. Aztán kijelenti, hogy minden költő tudó­s, őstehetség pedig nincs. Hogy jön ez ide? Úgy, hogy éppen őt illették ezzel a jel­zővel, csak magáról nem írhatott monográ­fiát. Pedig többet érnénk vele ... A kötet­ben egyébként jó írások is vannak. (Krite­­rion, Bukarest, 416 old.) Nikolits Árpád: ... Üres házak mind városra mentek ... A szerző a forradalom előtti elviselhetet­len korszakban települt át Nagyváradról. Nem jött üres kézzel: 1979 és 1987. között készített, szociografikus igényű riportköte­­tének kéziratát hozta. A falu, Ant, melynek sorsát figyelemmel kísérte, a román—magyar határtól macs­­kaugrásnyira, Szalontától délre feküdt. Va­laha nagyközség volt, később falucska. 1986-ban szerelték le a névtábláját az Av­­ram-Iancu falui kereszteződénél. Anz első írásos emléke 1199-ből való. Ez a könyv pedig valószínűleg az utolsó. Bár egyszer már vége lett Ant történetének, a törökdú­­lás után lakói Debrecenbe, onnan a Szalon­tára menekültek, ötven család tért vissza nagy fokára, megkeresték a régi templom alapjait, és újraépítették a falut. 1920-ban csaknem kettévágták a békeszerződéssel; vasútját, mely Gyulára vitt, megszüntették, útját lezárták. Akkor kétezren éltek itt, 1960-ban hétszázan, 1981-ben háromszázan. Nikolits 1772-től közli a falu iratait, Okos Szénási János helytörténeti feljegyzéseit, és ami dokumentumot még talált, de főleg beszéltet, és szerencsére keveset stilizál (azt is fölöslegesen, de a cenzúrára is szá­mítani kellett). Szerzői reflexiói kevéssé hoznak újdonságot. A mélyinterjúk azonban átszövik a két ország félszázados történetét, mert az anti­emberek szívesen nekivágtak a világnak, és vissza is tértek. Amíg volt hová. (Széphalom Könyvműhely, 336 old. 129.— Ft) Adj ideákat ez időnek! (Korányi Károly és Gulyás Pál levelezése) Hogy két író magánlevelezése nem érdek­telen olvasmány, arról könnyen meggyőződ­het, aki elolvassa Herényi Károly és Thomas Mann leveleit. Mann megdöbbenéssel olvas­ta Kerényi fejtegetését az anya és leánya identitásának antik­ misztikus ideájáról; ép­pen aznap illesztett a József-történetbe egy ennek megfelelő epizódot, csak úgy, mert megtetszett neki. Levelezőtársától kellett megtudnia,­­hogy az anekdota az adott kon­textusban, a saját regényében mit jelent. Ez a Kerényi, akinek szűk volt a Föld és az év­század túl rövid, levelezett a háború éveiben azzal a Gulyással, akinek tériszonya volt, ha kilépett Debrecenből. Ha ehhez még hozzá­vesszük közös barátságukat Németh László­val, akkor körvonalazódni látszik valami fura ,történelmi és pszichológiai összefüggés­­rendszer; egy világkép, amit kifejteni egyi­kük sem tudott maradéktalanul, de elemei mindhármuknál megtalálhatók. „Te (már­mint Gulyás) egy magyar vagy a mitológia aiszkhüloszi oldaláról... (Laci [Németh László] a szophoklészi oldalról való)... on­nan, ahonnan a Prométheusz puhaszívű ter­mészeti lényei (Néreus leányai), de csoda­­szörnyei is valók” — írja Kerényi. És Gu­lyás: „(tanulmányomat) Magamnak írtam ... mind erősebben felújul bennem az Evangé­lium vágya, tökéletesen ennek az Abszolú­­tumnak adni át magamat.” Így kavarog ez a gondolat hármuk között: „ ... a Tanú-elv extenziót akar, a Sziget Intenzitást... nem szabad lemondanunk sem az egyikről, sem a másikról” ... Az állapot persze pillanatnyi, Kerényi Svájcba költözik, Gulyás rövidesen meghal, a Mítosz katalizáló közege elillan ... Különös, feldolgozatlan epizódja a magyar művelődéstörténetnek. Talán többet is­ meg­tudhatnánk róla, ha végre Gulyás Pál ta­nulmányai is megjelennének. (Kráter, 124 old, 79 Ft) Michels Byarn: Fegyverek és­ pán­célok (A kézifegyverek története a kőbaltától a vadnyugati pisztolyokig) „A Tell Vilmos ment a tévében. Mire vé­­get ért a sorozat, kilencvenkét félszemű gyerek volt az országban. Nem ismételték” — emlékszik Békés Pál a Törzsi viszonyok­ba­n. Ahhoz az íjhoz egy rugalmas ág és egy darab spárga kellett, de vállfából és gatya­gumiból már csodafegyvert lehetett barká­csolni. Érdemes tehát megvenni a fiúknak a Fegyverek és páncélok című­ könyvet, mi­re annak alapján elkészül a számszeríjjal, addigra kinő a lövöldözésből. A könyv egyébként gyönyörű, és aki azt hiszi, hogy a hasba szúró és fejbe vágó eszközök tárháza kimerül a karddal, lándzsával és buzogány­­nyal, az téved. Kedvenc darabom egy indiai hatalmi jelvény, ami begörbített ujjú kezet formáz. Hadihelyzetben ag­ykiloccsantásra, békeidőben hátrakarásra szolgált. Emberi, túlontúl emberi, ahogy Nietzsche mondja. (Szemtanú könyvek, Park Könyvkiadó Kft., 64 old, 370 Ft) John Langshaw Austin: Tetten ért szavak Az oxfordi nyelvész-filozófus előadásainak olvasása sokkal szórakoztatóbb és tanulsá­gosabb elfoglaltság, mint gondolnánk. A beszédaktus-elmélet olyan gondolatokkal foglalkozik komolyan és szisztematikusan, amilyeneket zsákszámra ömleszt a zsurna­lisztika az olvasók nyakába; talán­ éppen ezért nem figyelünk rájuk. Az előadások alapjául szolgáló felfogás 1939-ben formáló­dott ki a szerzőben (a könyv·.szövege 1955- ből való), tehát joggal· idézem ide Fábry Zoltán 1936-os gondolatait: „Az író ír. És írása tett. De az igazi író-tett, az igazi szó csak példaadás, állásfoglalás lehet. A pél­daadás, állásfoglalás tétje: az ember, az·éle­te.” A beszédaktus-elmélet alapgondolata, hogy bizonyos szóbeli megnyilvánulásokat nem megállapításnak, hanem konkrét cse­lekvésnek tételez. Fábry szövege — mint ahogy gondolkodása is — morálisan túlter­helt. Ennek oka térségünk történelmében ke­resendő: itt a szó jelképesen ígéretet, a tett pedig anyagi támogatást jelent, ami persze gyakran nem több, mint hogy a puszta­ éle­tünket sikerül megőriznünk. Érdek-artiku­­lálatlan közép-európai viszonyaink közt, ha­talmasságoktól való függésünkben nem cso­da, ha maga a nyelv is alá- és fölérendelt­ségi viszonyok leképezésére szolgál, így kép­ződik az igéből ígéret, az ad(nak neki)ből adottság, a tehet (szabad tennie)-ből: tehet­ség, tehetősség. Gondolkodásunk földhöz ra­gadt, de funkcionális. A jó kijelentés: igaz szó, a jó performatívum: igazi szó. Azonban „etikai kijelentéseinkkel... érzelmeket aka­runk kiváltani vagy a magatartást próbál­juk keretek közé szorítani.” Térségünkben tehát a beszéd nem beszéd, hanem manipu­lációs és fe­gyelmezőeszköz. Demokráciában használhatatlan. Tanuljunk beszélni Mr. Austintól. (Fordította Pléh Csaba, Akadé­miai, Hermész könyvek, 160 old. 75 Ft) Révész László rajza ÉLET ÉSj® IRODALOM

Next