Élet és Irodalom, 1991. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-04 / 1. szám - Sári Gál Imre - Linka Márton - S. Koósa Antal: Haza, de hogyan? • reflexió | Visszhang • Mezei András: Makucska. ÉS, 1990, június 13. (2. oldal) - Szemethy Imre: rajza • kép (2. oldal)
VISSZHANG Haza, de hogyan? Kiült év tavaszán szerettem volna én is a hazai Nagy Történelmi Pillanat részese lenni. Nem sikerült. Pedig elhagzott a szó: — Gyertek haza, libuskáim! Vagy hogy minden külföldön élő magyar kérhet magyar személyi útlevelet. De ezt már Mezei András elmondta a Makucska — ma című cikkében. (ÉS, 1990. VI. 13.) Sajnos, a személyi útlevél kiállítása, illetve beszerzése azóta se javult. Most megint haza szeretnénk menni. Nézem a Devizahatósági kérdőlapot, újra olvasgatom a csatolandó iratok felsorolásának egyes pontjait: 5. Bevándorlási vízum másolata. 6. Magyar magánútlevél bemutatása vagy a magyar külképviselet igazolása arról, hogy a kérelmező érvényes magyar útlevéllel rendelkezik ... 7. A vételárnak megfelelő devizaátutalási bizonylat. A feleségemnek meg azt mondták bent a Pénzintézeti Központban (mindez benne van a New York-i konzul Tájékoztatójában is, aminek közlése miatt dr. Szente vezérezredes úr nem tiltakozott): „A hazatelepülő 8 napon belül köteles külföldi ingatlanát felszámolni. Engedéllyel tarthat ugyan külföldön ingatlant, de ez esetben, annak jövedelmét köteles a Pénzintézeti Központnak évenként igazolni. Engedéllyel bizonyos összegben külföldi bankiban pénzt is tarthat, külföldi ingatlana karbantartására, de az ingatlanra fordított összegről számlákkal kell elszámolnia. És milyen szépen hangzik a kettős állampolgárság. Mert mi disszidensek már 1Ö56 után is kettős állampolgárok voltunk. Nem fosztott meg a kommunista rezsim magyar állampolgárságunktól, ugyanis, ha közülünk valaki hazalátogatott és idehaza ráfogták, hogy pl. diverzáns, akkor az új hazánk, az USA sem kelhetett új állampolgára védelmére, mert disszidens kettős állampolgár volt a Ma meg mintha ezt a kettős állampolgárságot valahogyan, valamiért elfeledte volna az „édes haza”. Itt aztán jöhetne a nagy bonyodalom, ha az USA is kérné vagy szigorúan követelné „büntetőjogi felelősségünk” tudatában, a valóságnak megfelelően majd a magyarországi ingatlanunk bejelentését és elszámolását. Mert kérhetné. Követelhetné. Képzeljük el, a magyar bürokratáknak micsoda csodálatos új termálforrása lehetne ez a helyzet. Hátha még amerikai kollégáikkal mindezt közösen „megértekezhetnék” is. Talán helyszíni szemrevételezésekre is ide-oda röpdöshetnének. Száz szónak is egy a vége: a normális ész szerint a kettős állampolgárnak mindkét hazájában lehet ingatlana, amelyek jövedelme alapján az ingatlan helye szerinti országban adózik. A magyar Pénzügyi Intézet szerintem megszegi a nemzetközi törvényeket, következésképpen az USA belügyeit sérti. A Pénzügyi Központ milyen jogon lehet élet-halál ura? Mert amit művel, az a hazai gazdasági fejlődés elgácsolása, hisz az amerikai magyarság hazatelepülése folytán évenként is hatalmas valutára tenne szert az ország. Csak egy eklatáns példa: az USA-ban a második világháború után mintegy 120 ezer magyar bevándorló telepedett le, akik ma már mintegy százezren nyugdíjasok. Amerikában a szóbeszéd tárgya ez. De ha csak ennek a tíz százaléka települne vissza az óhazába mint nyugdíjas, és ha csak a személyenkénti legalacsonyabbnak tekinthető havi 500 dollárt számítanánk, havonta tízmillió dollár valuta folyna be az amerikai nyugdíjintézet pénztárából a Magyar Nemzeti Bank pénztárába. Hasonló összeg ütné a magyar haza markát ausztráliai magyar nyugdíjasok után is. Vajon a jelenleg Budapesten tartózkodó ötezer arabnak be kell-e váltania naponta kötelezően, mint nekünk, öt dollárt? És akik már itt házasodtak meg és közülük ki tudja mennyinek már magyar állampolgársága is van vagy lesz, hisz már gyermekeik is születtek magyar nőktől, vajon el kell-e nekik is számolniuk volt hazájukban hagyott ingatlanjaikkal? És azokat a hongkongiakat, akiket Szolnokra válrnak, ha magyar állampolgárok lesznek, megkopasztja majd a Pénzintézeti Központ? Sári Gál Imre USA Mi legyen a makucskai halottakkal? —" A Magyar Köztársaság Külügyminisztériumának teszem fel a fenti kérdést. Hivatkozva Mezei András az Élet és Irodalomban, július végén Makucska — most címen megjelent cikkére. A cikk részletesen foglakozik a „Kanadai Magyarság” 1990. március 3-ai számában közölt New York-i magyar konzulátus, által kiadott nyilatkozattal, melyben a kormány elrendeli, hogy 1990. január 1-jétől a hazatelepülő idegenbe szakadt hazánkfia úgyszólván ingén-gatyáján kívül mindenre 0-tól 150 százalékos adót fizet. Nem óhajtok foglalkozni a New York-i főkonzul által kiadott törvény paragrafusokat idéző „rémrendelettel”, mert hiszen ez úgysem igaz! Az Élet és Irodalomhoz küldött levélben az Országos Vámőrség helyettes parancsnoka nyomtatásban cáfolja ezt. Ö már csak tudja! — Tisztelt Külügyminisztérium, ha ez mégis igaz volna, kérdezem, ez talán csak Amerikára tartozik? Mert mi Ausztráliában élő magyarok az olvasói által nagyrabecsült hetilapunkban, a „Magyar Élet”-ben ezt nem olvastuk. Azért nem olvastuk, mert az ausztráliai főkonzulátus a fenti rendeletet nem közölte lapunkkal. A fenti rendelet ránk nem tartozik, mert egy barátom feleségével (még nem nyugdíjasok) ez év március elején hazadisszidált, egy fillér vámot sem fizetett. Pedig nyugati autótól a nyugati vasalóig mindent hoztak haza. A sok kérdés közül talán a legfontosabb az, hogy valóban létezik-e a rendelet, vagy nem? Augusztus 10-én az Antall-kormány által hazarendelt ausztráliai magyar nagykövet melbourne-i búcsúvacsoráján felolvastam Mezei András cikkét. A vacsorán részt vevők kivétel nélkül a legnagyobb csalódásnak és felháborodásnak adtak kifejezést. A nagykövet úr helyben megígérte, hogy Canberrába visszatérte után azonnal telefaxolja az ügyet a hazai feletteseinek, amit feltételezek, meg is tett. Én augusztus 27-ike óta idehaza tartózkodom és árgus szemekkel figyelem, mikor fogják, az illetékes hatóságok tisztázni az ügyet. Ha csak el nem kerülte a figyelmemet, még eddig nyomtatásban idehaza semmit nem láttam a vámőrség helyettes parancsnoka levelén kívül. Ugyanúgy az ausztráliai magyar konzulátus sem tett az ottani magyar sajtónak semmiféle nyilatkozatot. Pedig ha a magyar hatóságok tudnák, hogy hány száz, sőt ezer idegenben élő magyart forrázott kopaszra érzelmileg vagy ütött övön alul lelkileg, akkor, ha nem is éreznek oly nagyon velünk, mégis igyekeznének tenni róla. Én csak az Ausztráliában élő magyarokról tudok beszélni, viszont róluk joggal, hiszen több mint harminc éve az ott élő magyar társadalommal a társadalmunkért dolgoztam, tehát ismerem az érzésüket. Merem állítani, hogy a nyugdíjat elérőknek, házaspároknak több mint negyede komolyan gondolkodik a hazatelepülésről. És miért ne? Joguk van hozzá! Minden ember ahhoz a nemzethez tartozik, ahová tartozónak érzi magát. Tisztelettel kérjük Antall József miniszterelnök urat, ha valóban 15 millió magyar miniszterelnöke óhajt lenni, akkor tegyen róla, hogy kormánya komolyabban és tisztességgel kezelje azokat, akik őszinte szívvel hazavágynak, hogy hátramaradt életüket hazájukban éljék le. S ha eljön az idő, visszatérjen abba a földbe, melyből vétetett. Ha erről nem tesz a Magyar Köztársaság szabadon választott kormánya, addig a miniszterelnök úr nemzetiszínű kijelentései csak színes frázispufogtatások maradnak. Sinka Márton Melbourne A konzuli hivatal nekem mást írt: vámmentesen viheti „motyóját”, akár autót is. Sajnos, ez utóbbi nem jöhet számításba, mert harminc mérföldet is csak köhögésén tesz meg. Hogy eddig bírta, tisztán becsület dolga volt. Tízéves kocsi itt már ócskavas. Olvastam a cikket a négyszázezer dolláros törpe átlagvagyonnal rendelkezők áttelepüléséről. Ezt egy pár ténnyel szeretném kiegészíteni, annál is inkább, mert ez sokakat érint. Nejemmel együtt a Grósz-per életfogytos elítéltjei vagyunk. Nevem több esetben szerepel a per magyar—angol sárga könyvében Előrebocsátom: életmentés céljából, szakma nélkül jöttünk a nagy ígéretek hazájába! Én húsz évig napszámoskodtam, nejem naponta véres kézzel jött haza a „szögvágó” tisztítóból. Magam kotyvasztottam az ólomvizet a borogatáshoz. Aztán szegénykém egy kakrócsos (svábbogár) pincében magyar újságot szerkesztett. Ezért külön honoráriumot kapott, de a könyvelésért hatvan dollárt számoltak el neki. Mellékbüntetésünk teljes vagyonelkobzás volt. Nemhivatalos mellékes: leendő gyermekünket az ÁVO agyonverte a magas nyugdíjat élvező Péter Gábor úr jóvoltából. Rosszul hangzik, de hát így volt. Gyermekünk ebből kifolyólag nincs! Én húsz év után egészségileg leromlottam, és beteg táppénzre kényszerültem. Nejem az utolsó tíz évben minimális fizetéssel egy szociális intézet főkönyvelőnője lett. Angol főiskolája nincs. Az eredményt ideírom, attól fogva filléres problémáink megszűntek. Amikor harmincnégy év után hazalátogattam a sírok felkeresésére, egy taxisofőr kis rokonom meggongondolatlam kijelentésére: „A bácsi Amerikából jött, nehezen jár, vigyázzon rá,” felém fordult: „Elment Amerikába meggazdagodni?” Én őt szóra sem méltattam, most azonban egy cikk záradékaként kénytelen vagyok megfelelni rá: nem gazdagodtam meg! Egyetlen vagyontárgyunk detroiti házunk lett volna. Eszmei értéke száz, százötvenezer dollár. Amikor a város teljesen elfeketedett, tízezer-kétszáz dollárt kaptunk érte. Akkor már menekülni kellett. A feketék salakja megkéselt, tettlegesen bántalmazott, kirabolt. Csak mi laktunk fehérek az egész körzetben. Vagyoni állagunk ma nem haladja meg a hatvanezer dollárt. Emigrációs életünk, amint azt számos angol—magyar díszoklevél tanúsít: „... állampolgári kötelességük túlhaladott betartása mellett a rabhaza felemelkedését, szabadságügyét szolgálták, mint írók és honpolgárok.” 1961-ben Detroit város polgármestere aranykulccsal és oklevéllel tüntetett ki. Közvetlen munkatársaim emigrációs vonalon Flórián Tibor, a jeles erdélyi író és költő, a cikkben szereplő Sári Gál Imre barátom volt. Említhetném néhai Fáy Ferencet, Nehéz Ferencet, s a még élők színe-javát. Az elmúlt harmincnégy év alatt egy cél éltetett bennünket, ha az oroszok kivonulnának, térden csúszva is hazamegyünk! Csoda történt! Viszont az ok és az okozat megváltozott, hogy olvasom a cikket. Járóképtelen lettem, és nekünk még négyszázezer dollárunk sincs, amiért érdemes lenne hazafogadni! Ez év tavaszán otthon jártam, a Börtönviseltek Szövetségében hajdani korosztályomból egyet sem találtam. Meglátogattam a hősök parcelláját. A díszes kopjafák mögött az én kivégzett halottaimiigyom és burján felverte sárja erdőben nyugszanak! Nekünk, az előforradalom áldozatvállalóinak, álomlátóinak , érzésem szerint az új demokráciában kevés szerepünk maradt. Az új kormányzat kiemelt három-négy még életben lévő nagy nevet, és ezzel, úgy vélte, meg is tette kötelességét. A névtelen ezrek, hajdan bitó alatt állók elfelejtődnek. Még a négyszázezer dolláros középvagyonosok is! Nem tudom, de előfordulhat, hogy egy csípőoperáció lábra állít, és én, a még mindig magyar állampolgár hazakívánkozom nejemmel. Az is előfordulhat, hogy a ház, berendezés, egyéb szükségleti tárgyak beszerzése után öt-tízezer dollár devizaszámlára kerül. Mi van akkor, ha a „büntetéses” Matuzsálemkor egy újabb világégést ér meg? Vagy a sokszámjegyű nyugdíj vásárlóképtelen lesz, mert nem lesz mit vásárolni. Amerikát az iraki helyzet máról holnapra csaknem sarokba állította. Van-e biztosításunk arra, hogy a 10 vagy ötezer dollárunkkal megmenekszünk már nemtudomhányadik 0-ról vaale indulástól? S. Koósa Antal Arizona, USA Szemethy Imre rajza KORTARS januári számából Illyés Gyula: Napló jegyzetek, 1977 Páskándi Géza: Reám számíthatsz, Ferdinánd! Orbán Ottó: Rapszódia a közös jövőről Vathy Zsuzsa: Te leszel az álmom Huszár Sándor: Drámai levelekben Balla D. Károly: Kárpátalja, 1990 Alexa Károly: Levél Mészöly Miklósnak ..1Λ élet Esti IRODALOM Megjelenik minden pénteken 16 oldalon Főszerkesztő: ΒΑΤΑ IMRE Főszerkesztő-helyettes: VANCSA ISTVÁN Főmunkatársak: BELLA ISTVÁN BERTHA BULCSU MEGYES GUSZTÁV MEZEI ANDRÁS ORAVECZ IMRE Szerkesztők: BÁN ANDRÁS (információ, grafika) KOVÁCS ZOLTÁN (publicisztika) SZÉKY JÁNOS (kritika) Rovatvezetők: ALFÖLDY JENŐ (vers) CSAJKA GÁBOR CYPRIAN (próza) SZEKRÉNYESY JÚLIA (visszhang) Szerkesztőség: Budapest, Széchenyi utca 1. 1054 Telefon: 153-3122, 153-3287, 153-3500, 111-3221 Kiadja: az Élet és Irodalom Baráti Társaság megbízásából az Arany Lapok Kiadói Kft. Budapest, Szalai utca 10-14. 1055 Telefon: 112-3098, 112-7870 Felelős kiadó: Szabó B. István ügyvezető Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapkézbesítési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest, Lehel utca 10/A 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR 219-986336 Postabank Rt. 021—02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj egy évre 960, Ft, fél évre 480,— Ft, negyedévre 240,— Ft, 1 hónapra 80,— Ft. 9»-6070. Szikra Lapnyomda, Budapest Felelős vezető: dr. Csöndes Zoltán vezérigazgató Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza! Index: 25-44. HU-ISSN 0424-8848. 1931. JANUÁR 4.