Élet és Irodalom, 1991. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-08 / 6. szám - Szerényi Gábor: ellenőrzőkönyvéből • kép (13. oldal) - feLugossy László: David Thomas és a monomániás rock • rockkritika (13. oldal) - Kolozsvári Papp László: Az új image? • filmkritika • Egy elkényeztetett gyermek utazása, rendező Claude Lelouch, fsz. Jean-Paul Belmondo (13. oldal) - Murányi Marcell: Mire jó az irodalom? • rádiókritika (13. oldal) - Vadas József: Egy festő két élete • képzőművészet-kritika • Dobrovics Péter, Budapesti Történeti Múzeum (13. oldal)
SZERÉNYI GÁBOR ELLENŐRZŐKÖNYVÉBŐL FELUGOSSY LÁSZLÓ: Rock David Thomas és a monomanias rock „Mindig csak három témáról csináltam énekeket, a strandról, a járás-kelésről és a harmadikat elfelejtettem. Soha senki nem vette észre” — mondja David Thomas egy interjúban gyönyörű könnyedséggel, szellemes bájjal, lezser maláriával. Mert ilyen egyszerű az egész. Nincs mindig mögöttesség. Van úgy, hogy valaki önmaga lényeg, a született és visszavonhaatatlan zene. Ez David Thomasnak és kitűnő zenésztársainak ilyen magától értetődő. Mint ahogy valaki egyszer Ubü papa, máskor pe- KOLOZSVÁRI PAPP LÁSZLÓ: Néhány évvel ezelőtt, bizalmas családi körben indignálódva kiáltottam fel: hát már annyi esze sincs a Magyar Televíziónak, hogy Belmondo-sorozatot indítson ?! Szinte tüstént megtudtam, hogy annyi esze azért van, s nézegetvén ez az ide kívánkozó szó) a nagy Jean-Paul filmjeit, mélabúsan állapítottam meg magamban, bizony, bizony, ezek a kedves mozik, ezek a szökési alkalmak a szürke hétköznapokból gyorsabban öregszenek, mint hősük maga. Megszűnvén az az erőtér, melyet szeretetünk, pozitív elfogultságunk — vele öregedésünk, illetve nem öregedésünk — feszített a filmek köré, üresben kattogó, akadozó szerkezeteket tapasztalunk meg, s nem mindig értjük, miért nyüzsög, hemzseg e képtelen történetekben annyit ez a rokonszenves, kicsattanó tehetségű színművész. Aztán, sorozaton kívül, alig két hónapja láthattuk a Kifulladásig című különös remeklést, s a kopott fekete-fehér kópiáról lejött végre Jean- Paul Belmondo hosszú távon meg nem valósuló értelme: feszes szerkezetben, megírt forgatókönyv alapján, céltudatos rendező kezében jeleníteni meg a kor valamely alapdilemmáját. A piacra dolgozó filmgyártás körülményei között nehezen teljesedhetett volna ki egy ilyen Belmondo, s ha léteznék is, ugyan mire vitte volna népszerűségben...? ő azonban nyíltan, megkapóan vállalta az örökifjú szórakoztató szerepét, s meglehet, ebben volt több köszönet. Els most elérkezett az igazság pillanata: Jean-Paul Belmondo megöregedett. De nem ám akárhogyan! Nagyapaként ifjabb ő, mint a filmbéli homoszexuális fia, ruganyosabb, mint a nemzeti parkok öreg oroszlánjai s egyéb ragadozói, okosabb, mint cégvezetője, a minden hájjal megkent jogász! S ami ennél lényegesebb : férfiasabb, nőalélatóbb, mint valaha. Aztán meg: az Atlanti-óceán közepén, egy szál vitorláson halálmegvetőbb és mélyebb lelkű, mint maga a víz, mely alatti viharzik. Egy szó mint száz, a megnagyapósított Belmondo fiatalabb, mint bármikor. Alig hiszem, hogy volna más értelme is Claude Lelouch filmjének, a szép című Egy elkényeztetett gyermek utazásának. (A forgatókönyvet is ő írta.) A játék fél órát dig David Thomas. Ez az sem probléma David számára, nem tartozik a legcsinosabb, hogy kisportolt testű rockénekesek közé. Remek humorérzékkel vállalja önmagát, behemót külsejét, az antisztár imágót. A Pere Ubu korszak elején korbáccsal a kezében, mint egy állatszelidítő, jelent meg színpadon, később aztán minimaliazálta a külsőségeket. Az utóbbi időkben David mint fizető pincér, egy igazi főár jelenik meg a színen. És teljesen autentikus. A Clevelandben alakult INDUST Film szentel arra, hogy , megindokolja, miért hagyja ott a milliomos Sam (Belmondo) a családját, ezt azonban turisztikai látványosságok fényképezésével,, a zord borostás arc be-bevágásával nem sikerül tudtunkra adni. (Az indokolásra azért is nagyobb gondot fordíthatott volna Lelouch, mert az emberiség nagyobb hányadának díszes milliomosokkal van tele a hócipője.) A tájak szépek, Belmondo olyan, amilyennek szeretjük, mégis megölne a mozi végére az unalom, ha Sam nem találkozna végre Al Duvivier-val. Őt Richard Anconina alakítja, s hadd jegyezzük meg halkan, nehogy Belmondo meghallja, az ő megkapó komédiázása nélkül a film úgyszintén unalomba hanyatlott volna. A későn, de valahogy mégiscsak megkezdődő bonyodalom aztán kitölti a moziidő hátralevő részét. Sajnos az új Belmondónak érzésvilágunkba való belövése annyi időt visz el, hogy a film többi, funkcionálisan fontos szereplőjére nem jut írói, rendezői idő és lelemény. A gyerekek, akiket otthagy — tulajdonképpen elég embertelen cselekedet ez egy humanista történetben — az acélizmú, élő oroszlánokkal pajtáskodó leenélő nagyapa, egyszerű celluloid (papír)-figurák. Se jellemük, se életük. Ez csak azért baj, mert akkor kiért ejt könnyet az ifjú apa, még ifjabb nagyapa...? Mindegy, na, mindegy ... A film elvágott, üresbe lógó szálak pamutgombolyagából, cselekmény vezetési következetlenségekből, turisztikai reklámbetétből van összetapasztva. Távoli trópusi sziget, nyugat-európai világváros kurvanegyede, vágtató gepárd és nőstényoroszlán, cirkuszromantika és -nosztalgia, a Nagy öreg legendájának föltámasztása, aki ugyebár visszavonul a maga dzsungelmagányába, s ott fürkészi acélos pillantással a tengerek végtelenjét ... Ember legyen a talpán, aki ebből filmet tud csinálni. Nos, Claude Lelouch ember. Kérdés, hogy érdemes volt-e épp erre a mozira vállalkozni. Miután a film készen van s megtekinthető, hadd fejezzem ki afölött érzett örömömet, hogy végre egy hely, ahol nem lőnek le senkit, nincsenek egyéb padon létrehívott hullahegyek. Sőt mintha egy kis emberség és érzés is áthatna minket amerikai film-szennyezte világunkban. RIAL ROCK BAND FERE UBU egykori énekese a nyolcvanas évek közepén Londonba költözött és itt szólólemezek készítését kezdte meg, természetesen régi zenészbarátaival. Rövid ideig David Thomas and The Woodenbirds néven sikeresen koncerteztek Nyugat-Európában. 1987 tavaszán Szentendrén is felléptek. David Thomas és zenekara lenyűgözte a magyar közönséget is. David Thomas excentrikus rockzenész. Népszerűségének titka nem a külsőségekben rejlik, hanem zenéjének, izgalmas eredetiségében és David Thomas csodálatos énekesi, előadói képességeiben. Barokkos testalkat, hatalmas test, puha, lágy arc, néha gyermekien, néha hisztérikusan csillogó szem, teljesen egyéni mozgás. Van benne valami abszurd, ami igazából nem is benne van, ez valahogy beleképzelhető. David Thomas attól igazán jó, hogy nem csinál ügyet abból, amiből nem kell. Ez a szimpatikus magatartás számomra bölcsességet jelent. A nyolcvanas évek végén David Thomas négy szólólemezt készített, semmit nem engedve az eredeti koncepcióból,sőt ezt a fajta zeneiséget csak tökéletesítette. kibontakozó dallamot meglepő, néha groteszk zenei ötletek nyomják el. A tudatosan deformált hangzásokat állandó szintetikus zajokkal, váltásokkal vegyíti, és ettől lesz abszolút feszült a zene, amit David Thomas falzett hangja, harmonikajátéka, hangköltészeti eszközei tesznek felejthetetlenné. David Thomas nem slágereket, zenés fogyasztási cikkeket gyárt, mert benne egy privát univerzum szelíd magánya muzsikál, ami élőben és lemezen is megérinti a befogadót. Ezoterikus szövegeiben monomániás ragaszkodás érezhető, például nevető halak, strandi szituációk, szörnyek, madarak iránt. Érdekes, töredezett hangszerkesztési technikákat figyelhetünk meg a THE SOUND OF SAND (A homok hangja) és a VARIATIONS ON A THEME (Variációk egy témára) című lemezeken, ahol is e szerkesztési mód a zenei dramaturgia alapja. MONSTER WALKS WINTER LAKE (Szörny sétál THE téli tavon) című lemez mintha pillanatfelvételek halmaza lenne. A nagyváros zajai keverednek rockelemekkel, amelyek jól kifejezik az önironikus mítoszépítést és -rombolást. Bár David Thomas nem foglalkozik szövegeiben a rockzene hagyományos témáival — szerelem, szex, mégis kellemes, visszafogott érzékiség szűrődik ki a zenékből. David Thomas 1975 óta jelen van a rockzenei életben, és jelentősége egyre inkább nő. Az egyetemes kultúrának nagy szüksége van minden igazi alkotóra, és David Thomas egyike ezen igaziaknak. Lemezek: Pere Ubu: Dub Housing; Pere Ubu: Dance Party; Pere Ubu: Terminal Tower — an Archival Collection; David Thomas: More Places Forever; David Thomas: The Sound of Sand; David Thomas: Variations on a Theme: David Thomas: Monster Walks the Winter Lake. David Thomas: Modern Dance: David Thomas and the Woodenbirds: Blame the Messenger. A Dut Housing hallható a Lemezbörze helyett műsorában (február 9., Bartók, 15.05). Az új image? MOST Μ £ [UNK])Γ NYUG'>WR' e*+r 1991. FEBRUÁR 8. Rádió MURÁNYI MARCELL: Mire jó az irodalom? Eme bő kérdésre kergettek választ a pszichológus, a költő, a színész, az irodalomtörténész, a műsorvezető. S mivel az adásban várták a hallgatók hangját is — beszélgetés a hallgatókkal —, két öreg női hang. Kötetlenkedő beszélgetés volt ez, a műsorvezető a fontos dramaturgiai pillanatokban beparancsolta a méla dzsessz-zenét. Közben személyes élmények, idézetek, hanglábjegyzetek éjfél után. Bár a műsor a Petőfin volt, igazán kisorsolhattak volna néhány „irodalom” feliratú zoknit, esetleg harisnyát. Ha a második öreg női hang nem szólalt volna meg, nem is tudom, lett volna értelme az egésznek. Mire jó az irodalom, bitang kérdés, sugallja, hogy az irodalom jó valamire, esetleg arra, amire, csak hát meg kell mutatni, mire, motiválni kell az olvasást. Ez a beszélgetés erre nem volt alkalmas, hasznos irodalom kérdése oda vezet, hogy most, de pláne jövőre, sőt még, én pénzemből hasznos dolgokra költők, eszek, iszok, lakok, öltözők. És a pénzem olvasom. Sajnos, a hasznosság ilyen. És a műsor emberi szándéka, hogy jófajta reklámot biztosítson az irodalomnak, nem igazán valósult meg. Kit érdekel ez szombat hajnali fél négykor? Viszont ez az időpont alkalmas a belterjengősségre. A gondolatok, jegyzők, érdekesek, amiket fel-felaz irodalom fontos a személyiségfejlődés céljából, az irodalom a legolcsóbb kábítószer és ártalmatlan, de lehet, hogy nélkülözi a „mai értelmiség”, az irodalom elveszti irodalmon kívüli funkcióit, kultúrínség, képregény. Borgest idézi az irodalomtörténész, hogy az irodalomból a könyvárus profitál a legtöbbet, aztán csökkenő sorrendben a nyomda, a kiadó és végül az irodalmár. Az olvasót Borges kihagyta. És ez a baj, a költő, a színész, az irodalomtörténész csinálja, előadja, vizsgálgatja, tehát irodalomból él, ha meg nem is; a beszélgetésben részt vevő potenciális olvasó a pszichológus és a műsorvezető. A két öreg női hang csak betelefonál, részt nem kap. Egy ilyen kő című beszélgetésben több nézőpontot, legalább egy könyvkiadóét szeretném, s ha a „széles tömegeket” nem is, meghívhatta volna a műsorvezető a stúdióba „az átlagolvasót”. Így a meghívottak zárt körükben beszélgetnek. Ez a műsorvezető hibája. Valahányszor elhangzott, hogy „irodalom”, mintha mindenfajta irodalom platoni ideáját mondták volna, csak úgy zizegett a levegő, hogy ők tudják, mi az. De hát mi az az irodalom? És melyik az az irodalom? És milyen az az irodalom, ha elkülönítettek jó és rossz irodalmat? Mi az az irodalom, ami a műsorvezetőt idézve, kiszorul az irodalomból? És ezekből melyik az irodalom? Amelyik kiszorul, vagy amelyik kiszorítja? Lehet-e az irodalom, ami az irodalmat szorítja ki? És aki azt veszi meg, elítélhető-e? Hiszen: olvas. Tiszteletre méltó ez a műsor, de nem hasznos. Ha már a „mire jó”ről beszélnek, legalább jó volna valamire. Az első idős női hang régi élményét meséli el, amikor Leninváros építésekor Faludyt olvasott. Aztán megkérdezi a műsorvezetőtől, hol lehet Faludy-kötethez hozzájutni. Válasz: a könyvesboltokban, de hogy melyikben... Legalább felajánlotta volna, hogy kölcsönadja a sajátját, de inkább arról beszélgetnek, mire jó az irodalom. És a második idős női hang. Hosszú betegség után a karjaiban halt meg egyéves unokája. Ha nem tudta volna, hogy a polcról leveheti az Arany-kötetet, ha nem olvashatta volna el a Ráchel siralmát, utána hal. Jó éjszakát, mondja, és lerakja a kagylót. VADAS JÓZSEF: 1915 novemberében a hatóságok istengyalázás miatt elkobozzák Kassák Lajos A Tett című folyóiratának második számát. A bűnös egy vers, egy cikk és egy grafika. Ez utóbbi alkotója Dobrovics Péter, akinek most, születése századik évfordulóján, szép emlékkiállítása nyílt a Budapesti Történeti Múzeumban. Véletlen, hogy a hatóságok éppen az ő munkáján akadtak fenn: Uitz Béla is készített hasonlóan eksztatikus, a háború ocsmányságát érzékeltető grafikákat, de az eset így jellemzi a kort. Mert a horvát Dobrovics, aki már ekkor Dobrovicként szignálta képeit, életével és művészetével is a magyar aktivizmus tipikus képviselője volt. Az aktivizmus a cselekvést istenítette a társadalmi és a szellemi életben egyaránt; a kettő között nem látott éles különbséget. A mozgalom tagjai nem zárkóztak a művészet elefántcsonttornyába. Olyannyira, hogy Dobrovicsot sokan nem is festőként, hanem politikusként ismerik. Ő alapította meg 1921-ben a Baranya—Bajai Szerb Magyar Köztársaságot, amelynek elnöke volt, míg Horthy csapatai el nem kergették. Nacionalizmusát nem kísértette sem sovinizmus, sem provincializmus: 1912 és 1914 között Pécs, Budapest és Párizs háromszögében telt az élete. Fejlődésére még egy város hatott döntően: Kecskemét; a helybéli művésztelepen ismerkedett meg Kassákkal és Uitz-cal; ebben a poros alföldi városkában sodródott a művészet egyetemességét hirdető avantgárdhoz. Magyarországról kiűzetvén, Jugoszláviában telepedett le, de onnan is gyakran utazott Nyugat- Európába, Franciaországba és Hollandiába. Az a néhány tucatnyi festmény és rajz, amit most láthatunk, éppen csak kirajzolja a pálya ívét. Érzékelteti, hogy Dobrovics már fiatalon mindazt tudta, amit az előző nemzedék Ferenczy Károllyal az élen a nagybányai művésztelepen kiművelt. A napsütésben valósággal ragyogó fehér ruhás önarcképe ennek a virtuóz látványfestészetnek a szép példája. Ezt követően Keinstok ruganyos rajzstílusa hatott rá, de talán még jellemzőbb, ha azt mondom: majd minden kortársától tanult. Nemes Lampérthtól és Uitztól a grafika dinamizmusát, Tihanyitól és Kmettytől a kubisztikus térfelfogást. Az 1917-es Bacchanália Pór Bertalan korabeli bibliai jeleneteivel rokon, a húszas évek elején pedig Czigány Dezső színei szivárognak át festményeibe. Dobrovics mégsem volt mások követője. A Szüts Eta arcképe, 1917-ből, a sarokba ültetett fiatal nő dekoratív lélekrajzával megálljt parancsoló munka. A kortárs piktúra remeke. Eklektikát sem vethetünk a szemére: Dobrovics ekkor még innen a harmincon. Tanul tehát, s hamarosan — a húszas évek derekára — kialakítja egyéniségét. Tisztán csengő derűs és erős színek lesznek ekkor a jellemzői; a harsányságot azonban egyfajta melankólia lengi át, és szelídíti ezáltal élet- és tájképeit hitelessé. Az érett periódus ezen évtizedeiről (Dobrovics 1942-ben halt meg) kevés kép tudósít. Ezek alapján úgy vélem, a festő adósa maradt önmagának. Csupán jó művész lett, s nem kiemelkedő. Azt a nagy ígéretet, amit a korai arcképek (például a még nem említett Olga Hadzsi) mutatnak, nem váltotta valóra. Hiába élt egy immár független és szabad országban, az, ami fiatalkori eszményeivel történt, életre szóló törést okozott benne. A magyar kultúra kárára is. Képzőművészet Egy festő két élete 1 nRODAUDfcd