Élet és Irodalom, 1991. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-25 / 4. szám - Gellért Kis Gábor - Lengyel László: Kárpótlásról, koalícióról, történelemről (5. oldal)

GELLÉRT KIS GÁBOR-LENGYEL LÁSZLÓ: Kárpótlásról, koalícióról történelemről A történeti igazságtétel nevében már jó néhány intézkedésnek vol­tunk tanúi. Szándéknyilatkozatok hangzottak el szép számmal, s vég­re terítékre kerül az Országgyűlés­ben a kárpótlásról szóló törvény­­javaslat. Az első a tervezett igaz­ságtételi csomagból, amely — lé­vén tárgya a tulajdon — vastagon érinti a jelent és a jövőt, minden állampolgárt. A törvényjavaslat a kárpótlandók körébe vonja az 1949-ben és az azt követő években tulajdonukat vesztett ipari-keres­kedelmi egységek egykori tulaj­donosait vagy azok örököseit, a földjükről elűzött kis- és középpa­­rasztokat vagy azok leszármazóit. A kárpótlás jogossága nem vi­tatható. Justitiának bekötött sze­mével azonban nemcsak a múltra, legalább annyira a jelenre és a jö­vőre is tekintettel kell lennie. Ak­kor volna igazán pártatlan az igazság istenasszonya. A törvény­­javaslatból kitetszően a mérleges istennő elfogult a múlt iránt. Az 1949-ben elvégzett államosítások során csaknem háromezer vállal­kozást vettek kormányzati keze­lésbe. Az ezt követő években álla­mosították az összes gyógyszertá­rat — ezek száma ezer fölött volt —, kiskereskedők, kisiparo­sok tízezrei estek áldozatul a ma­gángazdaságot kiszorító állami pressziónak. Földtulajdonosok száz­ezrei kényszerültek elhagyni — s ezáltal eladni — földjüket. Az érintettek száma mindent figye­lembe véve százezrekben mérhető csak. Azzal kell számolni, hogy­­ en­nek nyomán a sértettek vagy örö­köseik tömegével jelentkeznek, és most majd megmutatkozik, ki ki­csoda: hirtelen — mint egykor a nemesi levelet — előkapják a régi papírokat, igazolandó, hogy mi már akkor és ott tulajdonosok voltunk. Igen ám, csakhogy — akár iparvállalat, akár földbirtok tárgy — ez nagyjában-egészében a ellenőrizhetetlen, bonyolult törté­net. A kárpótlási hivatalok aligha lesznek képesek kiszámítani a több tízezer ügy kárértékét. Nyilván­való, hogy a hivatalos vagyonér­tékelést a zöm nem fogadja el, és perre megy. Nem vitatva annak az igazságát, hogy ezeket az embereket kárpót­lás illeti meg, álljon itt néhány közbevető — történetileg dokumen­tálható — megjegyzés. Az első mindjárt a kárpótlás, de nem mai, hanem az egykorú. Egy 1950-­­ es kimutatás szerint a kevés híján háromezer államosított cégtulajdo­nos egyharmada fordult kártalaní­tási kérelemmel az illetékes mi­nisztériumhoz. Folyó áron egymillió forint előleg folyósítását jóvá is hagyták. Hogy az előlegen túl volt-e kárpótlás, arról, ez idő szerint nincs adat. A nap többséget per­sze egyszerűen kiebrudalták a sa­ját tulajdonából. Csakhogy az effé­le — az állam által a polgárok el­len elkövetett — atrocitás nem egyedülálló a magyar történelem­ben. Honnan van ennek a kor­mányzatnak erkölcsi alapja ahhoz, hogy elkülönítse, különbözőképpen minősítse ezeket a bármikor elkö­vetett törvénytelenségeket? Minek alapján jelenti ki bárki, hogy a kárpótlás kiindulópontja 1949? Miért nem 1948, vagy 1939? Ezek­ből a kérdésekből az következik, hogy a történelmi igazságtétel ele­mei a kárpótlási törvényjavaslat­ban súlyosan keverednek aktuál­­politikai szándékokkal. A kárpótlás három lényeges té­nyezőn alapul. Az egyik az igazsá­gosságé: önmagában véve is prob­lematikus, hogy a valaha volt ma­gyar kormányok, azaz az állam által elkövetett erőszakos cselekmé­nyek mennyiben kötelezik utólag a mai állam polgárait. Mert most ép­pen erről van szó. Hogy végül nem az állam fizeti ki a kártalaní­ts­tás összegét, és nem az állam adja vissza vagyontárgyakban, hanem mi, állampolgárok. Tehát azok kényszerülnének viselni a kárpót­lás okozta terheket, akik — nagyon kevés kivételtől eltekintve — tel­jességgel vétlenek. Hiszen ha vala­kinek negyven éve államosították a trafikját, és most neki vagy örökö­sének megtérítik az akkor okozott kárt, olyanoknak kell előteremteni, előállítani a kárpótlás költségét, akiknek személyesen, vagy felme­nőik révén nem volt ilyen tulajdo­nuk. Az erkölcsi jóvátétel szüksé­gessége nem vitás. De a vele járó gazdasági kötelezettség már igen. A tervezett eljárás emlékeztet „bűnös ország, bűnös nemzet” titu­a­lusra. Ez most úgy szól: „fizessetek, mert bűnt követtetek el azáltal, hogy eltűrtétek, jóváhagytátok az államosítást”. Amennyiben a kor­mányzatnak volna elkülönített pén­ze a kártérítésekhez, más lenne a helyzet. Ilyen azonban nincs, vagy­is kizárólag a meglévő forrásokhoz nyúlhat. A forrás pedig mi va­gyunk. Tetejében egy fogyó gazda­ságban külön terheket rakni az ál­lampolgárokra, akiket amúgy is épp elég teher nyomaszt, önmagában is megkérdőjelezhető eljárás. Ebben a társadalmi közegben újabb egyenlőtlenségeket, kedvezménye­zettségeket kialakítni, ötven-negy­­ven vagy csak harminc éve el­követett jogsértések miatt — nos, ez erkölcsileg kifogásolható, gazda­ságilag pedig megalapozatlan. Azt az embert, aki negyven évet ledol­gozott ebben a társadalomban, ugyanolyan jó áldozatnak­­ tekinthet­jük, mint azt, akinek elvették a tu­lajdonát, mert az ő béréből elvont jövedelmek révén akár virágzó gazdaság is létrejöhetett volna. Ha pedig ő maga használhatta volna az elvont tőkét, nyilván nagyobb lett volna a hozadéka. Az elmaradt ha­szon végképp felmérhetetlen. Ezen az okfejtésen túl az ügynek van egy konkrét és kevésbé törté­neti vonatkozása. A kárpótlásra vonatkozó ígéretek már 1989-ben — egy akkor még ismeretlen időpont­ban tartandó választás kampánya során — hangzottak el. Ezek az ígé­retek természetesen kötik a kor­mánypártokat. Emiatt legalább annyira politikai kérdés a kárpót­lás, mint erkölcsi. A megállapítást alátámasztja több más, a koalíció pártjai által tett ígéret, amelyet képtelen levenni a műsorról. Más­részt, képtelenek érvényesíteni: ilyen a Justitia-terv is. A választási periódusban tett ígéreteknél — és ez a második té­nyező — mélyebb politikai oka is lehet annak, hogy a kormánykoa­líció lattal. előhozakodott ezzel a java.­Vegyük figyelembe, hogy azok a politikai mozgalmak, alaku­latok, amelyek a zászlajukra tűz­ték az erkölcsi, a gazdasági igazsá­gosságot, történeti okokra hivat­koznak a jóvátétel ügyében. Emlé­keztetőül: az a mozgalom, 1948—50-ben elvette ezeket a amely tu­lajdonokat, ugyancsak a történeti igazságtételre hivatkozott egy tár­sadalmi csoport, a munkásosztály nevében. Annak jegyében küldött a kommunista párt munkásigazga­tókat az államosított cégek élére. (Más kérdés, hogy mennyiben vol­tak ezek a munkásság valódi kép­viselői.­ Ehhez képest a koalíció most azt hirdeti, hogy ők a nemzeti középosztály pártjai, és amikor re­habilitálni akarják ezt a középosz­tályt, egyúttal rámutatnak azokra a tulajdonosi alapokra, amelyek birtokba vételével ez a társadalmi csoport magához térhet. Ez magya­rázza, hogy a szóban forgó törvény­­javaslat csak az 1949-es „kisálla­­mosításban” érintett tulajdonosokat veszi figyelembe. Ebből fakad, hogy a földtulajdon kárpótlásával kap­csolatos időhatár 1947. Tehát az egykori nagytulajdonosok — gyá­rosok, földbirtokosok — eleve és tüntető módon ki vannak rekeszt­­ve. És ez is jelzi, hogy a sokat em­legetett középosztály a koalíció kedvezményezettje: nem az egykori vagyonos rétegek, nem a proletá­rok, hanem egy megteremteni vá­gyott tulajdonos polgárság. Az el­gondolásnak kétségkívül van logi­kája és — ez a lényegesebb — táv­lata is politikai szempontból. Kü­lönösen, ha arra gondolunk —, s ez már a harmadik tényező a felsoro­lásban —, hogy ez olyan körülmé­nyek közt jutna érvényre, amikor az állami tulajdon alapján álló rendszerből a magántulajdonos rendszerbe megyünk át. A folya­mathoz azonban magántulajdono­­nosok kellenek. Ilyenek pedig nin­csenek — legalábbis a gazdaságot működtető tömegben. Belső tőke nincs, ám ha mégis akadna, akkor — állítják a kormánypártok — csakis a pártállam idején elkövetett kisebb-nagyobb disznóságok révén, a pártállamhoz kapcsolódva lehe­tett azt felhalmozni. Ennek követ­keztében kérdés, kikből lehet ver­buválni a kormány számára elfo­gadható, megbízható tulajdonoso­kat? Kézenfekvő, hogy az egykori tulajdonosok, illetve leszármazot­taik válhatnak a régi-új magántu­lajdon részeseivé, ők alkothatják azt a nemzeti középosztályt —, már csak származásuk okán is —, amely az üldöztetés miatt „tiszta” maradt a pártállamtól, s most újra hozzá­jut a magántulajdonhoz. Ezáltal privatizálódik egy hatalmas va­gyontömeg. A koalícióban elmond­hatják: győztünk, íme itt a nemzet­­fenntartó középosztály, itt a föld­birtok, amelyet immár kisgazdáink művelnek; itt vannak a kis üzle­tek, amelyeket nem valami furcsa butikos-gebines gyanús szocialista nepperek tulajdonolnak, hanem az egykori tisztes ipar képviselői, vagy azok leszármazottai. Van azért emögött egy veszedel­mes gondolat, egyfajta, a kormány­­koalíció szándékaira utaló tartalom, amelyet félig kimondva, folyton kerülgetve hirdetnek, és amely valamiféle törzsi szemléletre enged következtetni. Ez abban fogalmaz­ható meg, hogy az egykori nemzeti középosztály gyermekei, leszárma­zói, a tisztes ipar képviselőinek örökösei szükségképpen folytatják ott és úgy, ahol és ahogy az elődök abbahagyni kényszerültek. Ez mítosz, mert ez a gondolko­dás, úgy tesz, mintha negyven évet ki lehetne törölni. Holott ez idő alatt teljesen átrendeződött a társa­dalom: az a bizonyos keresztény és nem keresztény középosztály, amely a harmincas, negyvenes években valóban birtokolt egy jelentős részt a nemzeti vagyonból, nagymérték­ben eltűnt, átalakult. Ez a mai kor­mánypolitika azért bukdácsol — és ez a kárpótlás azért nem valósít­ható meg tisztességesen —, mert nem számol azzal, hogy itt a hatva­nas évek közepétől a kádári éra egy új polgárosodást hozott. Ennek a rétegnek egészen más a jelzés­­rendszere, itt már nem számíta­nak az apa-fiú kapcsolatok. A má­sodik gazdaság által felnövekedett új tulajdonos-féltulajdonos polgár­ság legföljebb pártállami termino­­lógai szerint nevezhető nepperek sokaságának. Ez a sokaság kis- és résztulajdonosok százezreit foglal­ja magában a háztáji gazdáktól kisiparosokig. A társadalom szerke­­­zetének változása a földtulajdon esetében látszik a legjobban: nem azok élnek ugyanis a falvakban, akiket a Rákosi-rendszer elkerge­tett — noha azok száma is csak százezrekben mérhető —, hanem egy más agrárnépesség. A kárval­lottak gyermekei kevés kivételtől eltekintve, a föld közelében sincse­nek. Ugyanis képtelenség feltéte­lezni, hogy az egykori iparos vagy kereskedő fia-lánya azonos a mai kereskedővel, iparossal. Mármost úgy teszünk, mintha nem volnának tulajdonosok, pedig nagyon is van­nak. A régieket visszaültetni az eredeti tulajdonba, csak a maiak sérelmére lehet. A termelőszövetke­zetekben pedig egy mégoly felemá­san, ám mégis tulajdonos-közösség van jelen, amely azt mondja: ez a miénk, nem vehetitek el! Aztán lassan föltűnik az önkormányzat, amely az ü­zlethálózatra azt mond­ja — és joggal —, hogy kormánynak semmi köze,ahhoz a A kárpótlási hercehurcával kormányzat ha lehet, még zavaro­a­sabbá teszi a tulajdonosi helyzetet. De a koalíció ebben a játékban is — eufémisztikusan fogalmazva — következetlen. Az újonnan polgáro­­sodottakat általában összemossa az „átmentőkkel”. Rendre a beszéd­helyzet dönti el, hogy meg akar­­ják-e nyugtatni a mai tulajdonoso­kat, vagy épp a pártállam haszon­­élvezőivel egy kalap alá véve őket fenyegetőleg lépnek fel. Tudnivaló, hogy a pártállamból bűnös módon meggazdagodottak vagyonának el­kobzásával a kárpótlás töredéke sem oldható meg. Arról nem is szólva, hogy az elkobzás maga sem egyszerű jogi-törvénykezési eljá­rás. A koalíciós politikusok folya­matosan rántják le a leplet az át­mentükről, miközben nincs képünk, amely szociológiai pontossággal rajzolná meg a mai tulajdonosréteg összetételét. Beleértve azt is, mi­lyen arányban töltöttek be politi­kai funkciókat a korábbi rendszer­ben, vagy milyen arányban léptek át az egykori második gazdaságból ma már legitim tulajdonosi helyze­tükbe. Külön fejezet szól azokról, akik az államilag irányított gazda­ságban töltöttek be pozíciókat, úgy­szólván közhely, hogy az utóbbi tíz-tizenöt évben sokkal kevésbé játszott szerepet a kinevezésekben a politikai megbízhatóság; dön­tően a szakértelem határozott. Ér­demes ebből a szempontból a mai kormány gazdasági exponenseit vé­gignézni. Nem tekinthető tehát kü­lönösnek, hogy ezek a szakemberek most magáncégek, kft.-k, vegyes vállalatok vezetőiként —, de nem tulajdonosaiként! — jelennek meg. Kirívó példák persze ezek között is akadnak, s a kormánykoalíció képviselői ismételten a kirívó pél­dákra hivatkoznak, amikor az át­mentés víziójával rémítik hallga­tóságukat. Holott nyilvánvaló, hogy az esetek többségében politikailag hasonló, ha meg nem hasonló, ak­­­kor szakmailag gyengébb emberek­kel tudnák csak felváltani a szá­mukra megbízhatatlanokat. Félő, hogy a megbízhatóság-megbízha­tatlanság itt kulcsszó. Sok jelből — a kárpótlás is ilyen — arra lehet következtetni, hogy a kormánypár­tok a nemzeti középosztály meg­teremtésének örve alatt egy tőlük politikailag, erkölcsileg függő, le- és elkötelezett tulajdonosréteget kívánnak létrehozni. Ez a struktú­ra nem ismeretlen a magyar tör­ténelemben, sőt súlyos és nem túl rokonszenves tradíciói vannak. S ezek a tradicionális struktúrák nem bizonyultak társadalmilag ha­tékonynak. A kormánykoalíció tagadhatatla­nul következetes a rendszerváltás személyi ügyeit illetően. A válasz­tási kampánytól a Justitia-tervig és tovább, törvénytervezetektől a va­lóságos elbocsátásokig folyamato­san napirenden tartotta és tartja a fenyegetettséget. Természetesen a közvélemény is nehezen emészti meg, hogy egy volt miniszter, aki­nek jól ismerik a képét a televízió­ból, s akinek szerepe az ország gaz­dasági tönkretételében — még min­dig a közvéleményt idézem — tri­viális tény —, nos ez a miniszter most megjelenik mint egy nemzet­közi vállalat vezetője vagy mint egy bank elnöke. Ez minden átme­netben politikailag elkerülhetetlen nehézség. Mindazonáltal úgy vé­lem, ha nem akarnak súlyos igaz­ságtalanságokat elkövetni — ezál­tal hosszan elhúzódó, mindenki számára kínos nürnbergi pereket előidézni —, akkor bele kell nyu­godni ebbe a helyzetbe. Sokkal in­kább az erkölcsi elítélést kell alkal­mazni. Amiképpen erkölcsi elégté­telt, kárpótlást kéne adni az álla­mosítások kárvallottjainak is. Igaz ugyan, hogy az erkölcsi elítélésnek nincs értéke és mértéke, mint ahogy az erkölcsi jóvátételnek sincs — emiatt nemigen tragikus a döntés —, de adódik tisztességes vá­lasztás. Visszatérve a kárpótlással össze­függő gyakorlati teendőkre: itt hi­hetetlenül precíz, szakmailag meg­alapozott munkát igényel minden egyes ügy. Valamennyi benyújtott igénylés elbírálásához vissza kell keresni az 1947—48—49-es és a ké­sőbbi papírokat, s azok alapján megítélni a tulajdonosi jogosultsá­got, majd kiállítani az arról szóló igazolást Mindezt egy olyan, telje­sen szétzilálódott adminisztratív rendszerben, mint a magyar. A közigazgatás, a földhivatalok ma elképesztően túlterheltek — és ak­kor szakmai hiányosságaikat még számba se vettük. A kárpótlás ilye­tén elővezetésével csak illúziókat keltettek emberek tízezreiben. Ez az illúzió arról szól, hogy ők je­lentős anyagiakhoz jutnak, miköz­ben könnyen megjósolható, évekig elhúzódó, megalázó és bürokrati­kus eljárásoknak­­ lesznek kitéve. Ez sokkal nagyobb kárt okoz, mint amekkora a reménybeli haszon va­laha is lenne, s mellette lejáratja magát a kárpótlás — egyébként vitathatatlanul igazságos — gondo­latát is. Üvöltöző emberek mond­ják majd a magukét különböző hi­vatalok íróasztalai előtt. Ártatlan földhivatali tisztviselőkkel vesze­kednek majd tulajdoni lapokért, amelyek már nincsenek, esetleg be sem voltak jegyezve. 1954-ben, Nagy Imre első kor­mányzása idején kelt az a jelentés, amelyben a földnyilvántartás átte­kinthetetlenségére panaszkodnak. Ez az az idő, amikor már és még feloszolhattak a termelőszövetke­zetek, a tagok újra birtokba vehet­ték a földosztáskor kapott vagy később vásárolt földjüket. (Egyéb­ként az 1945-ös földosztást köve­tően folyamatosan élénk volt a föld adásvételének forgalma. Utóbb kiderült, hogy ezek a változások rendre kimaradtak a földhivatal könyveiből). Ez az 1954-es jelentés azon kesereg, hogy nincs földnyil­vántartás, csak gazdalajstromok vannak, holott a „tagosítások, téesz-bomlások öröklések, ajándé­kozások és adásvétel” miatt gyö­keres változások álltak be az 1947-es állapothoz képest. Azonkí­vül nagyon sok birtokon időközben megváltozott a művelés kultúrája: legelőből szántó lett és viszont, rét­ből erdő stb., és a föld értékét ezek a változások legott befolyásolták. Az 1954-es nyilvántartási közálla­potok a későbbiekben sem javultak, sőt. Az a „tiszta helyzet”, amely né­hány kisgazda politikus rögeszmé­jeként az elmúlt hónapokban a közvélemény elé került, csak kivé­teles esetben létezik. Ugyanarra a földtulajdonra — vélhetően — több tulajdonos is jelentkezhet — akár jóhiszeműen is. Ekkor az volna a logikus, hogy az időrendben leg­utolsó az igazi tulajdonos. Ám kér­dés, hogy valóban ő e a legutolsó? Vajon felmérték-e a magukat ima­malomként hajtogató honatyák és politikusok azt a történeti tényt, hogy az 1948 és 1968 között eltelt húsz év alatt a mezőgazdaságból hozzávetőleg egymillió kereső kényszerből vagy önként eltávo­zott? Köztük jelentős számban tu­lajdonosok, résztulajdonosok. Adás­vételi szerződések tízezrei kerülhet­nek elő,­­ amelyeknek valódiságát igazolni kellett. Ha él még az el­adó, ez viszonylag egyszerű, csak fel kell kutatni. Aztán kérdés az is, hogy a föld eladása milyen körül­mények között és milyen áron tör­tént. Mert lehet új a tulajdonos, ha egyszer egy kényszer­ szülte szerző­dés révén jutott tulajdonához. Mi­féle igazságtétel az, amely figyel­men kívül hagyja az így kötött szerződéseket. S más oldalról: mi­lyen jogállamiság az, amely szer­ződéseket évtizedekre visszame­nően semmisnek tekint. (A kisgaz­dák ilyen irányú kezdeményezését egyébként az Alkotmánybíróság el­utasította.) Ez eddig csupán törté­nelem. De ezeknek a történeti té­nyeknek pillanatok alatt döntő szerepe lesz, ha beindul a kárpót­lási procedúra. Főleg az előre lát­ható perekben. És ez csak a föld­­tulajdonra vonatkozik, s nem szól­tunk még az ipari, kereskedelmi tulajdonról. Az 1949-es államosított kisüzemek elég nagy hányada nem személyi vagy családi tulajdonban volt, ha­nem részvényesekében. Az államo­sításról intézkedő rendelkezések, pártutasítások szerint viszont részvénytulajdonosokat arra köte­­­lezték, hogy értékpapírjaikat szol­gáltassák be a Pénzintézeti Köz­pontnak. Ezért ma mindössze an­­­nyit lehet tudni, hogy a cégbírósá­gon kinek, kiknek a nevén jegyez­ték be az államosított vállalkozást. Igencsak kétséges volna az a kár­pótlás, amely a bejegyzett tulaj­donost kedvezményezi, a részvé­nyest pedig kizárja. Hiszen a rész­vényes csakis értékpapírjával iga­zolhatná egykori tulajdonosi mi­voltát. Azt viszont elvették tőle, és aligha lesz ember, aki előkotorja. Tegyük fel, van egy államigaz­gatási szerv, amelynek emberei va­lahol a Pénzintézeti Központ pin­céjéből, — ahol valóban tartottak zsákokba gyömöszölve részvénye­ket hihetetlen mennyiségben, rendszerezetlenül —, előhoznak egy (Folytatás a 7. oldalon.) 1931. JANUÁR 25.

Next