Élet és Irodalom, 1991. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)

1991-09-20 / 38. szám - Papp Zsolt: Az elemző, aki önmagához tartozik • könyvkritika • Lengyel László: Micsoda év (Szépirodalmi Könyvkiadó) (11. oldal) - Kádár Katalin: rajza • kép (11. oldal) - Döbrentei Kornél: Fekete gombú kötőtű • Restár Sándor költő (11. oldal)

PAPP ZSOLT: Az elemző, aki önmagához tartozik J. Erasmus est homo pro se. (Erasmus) Egy ritka mű Megjelent Lengyel László új könyve, címe Micsoda év! 1989 ja­nuárja és 1990 decembere között készült tanulmányokat és esszéket tartalmaz az elmúlt évek hazai és határokon túli változásairól, Laki­­telek felizzásától a pártok alakulá­sán, a ’micsoda éven’, az­­első éven’ át a polgárosodás gondjaiig, aztán — ha tetszik — Tádzsikisztán és Macedónia függetlenségének megjó­­solásáig. Az írások a 2000, aztán több hetilap és folyóirat hasábjain jelentek meg. Bennük néhány bra­vúr. Inter arma silent musae? Ugyan. Csatazajban is lehet szik­­ráztatni az elmét, működtetni a műveltséget és hajtani a lehetet­lent. Lengyel már akkor végiggon­dolt és kiírt folyamatokat, amikor azok sokunknál még csak problé­mák voltak. (Ami fel is éleszti az elmében lakó filisztert: lehetséges ez? Nem szemfényvesztés? Görög­tűz?) További bravúr. Politikai fo­lyamatokról lehet testközelből úgy írni, hogy a szerző a folyamatok­kal azonosul, ám a résztvevőktől — tele sokirányú szimpátiával (mennyi mindent várt Lengyel a kisgazdáktól!) — távolságot tart. Lengyel ugyan éppen nem azt ke­resi, ami másoktól elválasztja. Ám az ügy érdekli inkább, és nem a csapat. Előbb az elemzés, aztán a karám. Fraternizálásból nem adunk fel elvet, tényeket. (Persze, ki tart­ja igazságát, elveszti karámját.) Végül: Lengyel e tanulmányokkal — s még hány korábbi dolgozatá­val, melyekkel a nyolcvanas évek­ben tolta, ameddig tudta, kifele az első nyilvánosság határát — párját ritkító olvasottsághoz s ubi, ibi népszerűséghez jutott e honban. Folyamatos olvasottsághoz, olyan időkben, amikor az ember reggel megborotválkozik, és közben ki­megy a divatból. Hogy e népszerű­séggel mit kezd, az ő dolga. (Ki tudja, még jól jöhet egyszer. Rela­ta refero — 1987—88. fordulóján, amikor már ’érett’ Lengyel kizárá­sa az állampártból, az ország több tájáról ajánlottak neki búvóhelyet.) De hát mi vezérli? A megértés és megértetés elementáris kényszere. Mi a titka? Megismétlem: Lengyel — körözhetünk ezen fintorgó pamf­­letekben — többet, alkalmanként mást tud, mint a kortársak. Nem vátesz. Csak éppen veszi a fáradsá­got és összeszámolja a vektorokat. A váltott lovakat, összjelenségeket, jelenségszövődményeket elemez. S arról ír, ami jön. Ami lesz, s ami­nek még nincsen alakja. Ráadásul személyeket — politikai személyi­ségeket — merészel jellemezni, amiért aztán jöhetnek a sértődések. Lengyel szokatlan, írásaiban van intuíció, s bennünk a tévesztés ódiu­ma — kelet-európai papírforma? ■—, amit maga tesz szóvá. Egyszer egy nagyon tehetséges közgazdász azt mondta: milyen kár, hogy Lengyel nem maradt meg közgazdásznak! Nagyon tehetséges közgazdász volt! Aztán utánaszá­moltam. Arra jutottam, hogy kettő­ezer — talán kettőezer-kettő? — nagyon tehetséges közgazdászunk van. Néha azt gondolom, elég ta-lán nekik a maguk dicsősége. ....­ Egy elemzésmód Lengyel László, az elemző, tizen­öt éve reménykedő borúlátó. Magam legalábbis ennyi ideje ismerem. E bizodalmat és kétkedést összekötő beállítódásból sajátos elemzésmód következik. Lengyel a színe után nézi a fonákját, aztán a fonákjá­nak a visszáját — a színét — ke­resi, mígnem a visszájának a szí­nét is a fonákjára fordítja. Talán ennek a körkörös elemzésnek, en­nek a sem a indulásnak, sem a gyászos elmének, sem az egyik, sem a másik , oldalnak magát oda nem adó megközelítésinek köszön­hető, hogy írásai megfogják az ol­vasót. (Azt hiszem, azért van ez, mert ez a világ is — itt, körülöt­tünk — elliptikus. Minden vissza­térül és önmaga farkába harap. A jó visszatér magához és rosszra fordul. A nyereségből veszteség lesz. A rosszat —­­ha nem is a heb­­beli értelemben — tenni kell, a jóért. Aztán ez a jó is kifordul, másba csap.­­Lengyel valami ilyes­mit tud, kínos pontossággal. Érzé­keltetném, ha nem is szívszerű­­sen. Lengyel reménykedik. Sza­bad választások. Népszuverenitáson nyugvó politikai és állami rend­szer! Végre! Lengyel szorong. Tud­ja: az urak szabad választása még nem küszöböli ki az urakat és a szolgákat. Lengyel indul: kérem, még mindig jobb, ha a nap dönti el, hogy kik döntsenek. Derű: vég­re a parlamentáris demokrácia. Amelynek működését kétharmados törvények védik. Lengyel beru? Esélyeik? Vagy az ellenzék bénítja a kormányzati munkát. Vagy a kormányzat blokkolja az ellenzé­ket. Nézzük. A parlamentáris de­mokráciánál jobbat még nem talál­ták ki,e földgolyón. Ám a parla­mentáris demokrácia azt jelenti, hogy a szabad választásokon a népakarat csak a döntési kompe­tenciát ítéli oda a győztes pártok­nak s politikusoknak. Vagyis a szabad választások a majdani po­litikai aktusok tartalmáról, a dön­tések következményeiről semmit sem mondanak. Tehát jaj. Mi lesz, ha elszabadul a kétharmados több­ség gőzhengere? Ha a megválasz­tott többség azt csinál, amit akar? Amikor aztán a társadalomkutató — a társadalom? — hasztalan vo­nít, legitim ez a politika, de hol vannak a garanciák a meghozott döntések áttekinthetőségét és he­lyességét illetően? Néhány nyomasztó meglátás Lengyel László már tizenöt év­vel ezelőtt úgy ismerte a modern politikai s gazdasági intézményes­séget, amint azt e zónában tisztes­séggel meg lehetett tanulni. Belső ellentmondásaival egyetemben. Ám nem lehet véletlen, hogy korábbi könyvét az időközben elhunyt ki­váló történésznek, Szűcs Jenőnek ajánlotta. Lengyel azt is tudja, hogy e térségben nem hetven, ha­nem legalább kétszáz — ha nem négyszáz — éve volt kitaposva az az út, amelyre Magyarországot 1949—50-ben ’rásegítették’. Lengyel szorong. Van egy modern intézmé­nyesség, a maga anomáliáival. Ezt az intézményességet most meg kel­lene honosítani egy olyan térség­ben, ahol a szerkezetek és az ideg­­rendszerek kétszáz (négyszáz) éve másfajta pályákra álltak be. Miféle pályákra? Lengyel borúlátó. Ol­vasta Szűcs Jenőt, Bibó Istvánt, Péter Lászlót. Tudja, hogy a régió hosszú távú sajátja, hogy nem vált el egymástól a közhatalom és a tulajdon, a közhatalom és a vallás. Itt mindig az állam volt a legna­gyobb vállalkozó, a majdnem osz­tatlan hatalom, a legfőbb ideológiai letéteményes. Aztán itt ebbe a köz­hatalomba mindig befészkelte ma­gát egy ’egységes párt’. Itt a nemes, a katona, a politikus, a pap és a párttitkár vitte az ügyeket. És nem a civil. A polgárt vagy zsidóz­­ták, vagy — később — víz alá tar­tották, míg bugyborékolt. Lengyel szorong. Mert úgy látja, hogy egye­dülálló a lehetőség a Nagy Tradí­cióból való kiugrásra. 87—88-as elemzéseiben alternatívák soroza­tában gondolkodik, és megkísértve műveltségétől és vágyaitól, úgy vé­li, hogy az etáji történelem is rá­haraphat az európai teleológiára. Lesz jobb, bal, partnerség, kon­szenzus, reciprocitás. Felcsillan, hogy ha e történelmet végre ma­gára hagyják, beáll az európai te­­leológia. Nem állt be. Nincsenek egyetemes teleológiák, öt perc alatt nem lehet politikahordozót, polgárságot, biztonságot csinálni. Aminek a kedvéért aztán jönne a nyugati tőke. Kivált — így Lengyel — ha magára hagyják a közép- Kádár korszak már éppen polgáro­sodó kisemberét. Ha visszanyírjá­k a vállalkozót. Mi fogja itt integrál­ni a társadalmat? Kérdés, amire nincs megnyugtató válasz. A vi­szonylag szűk körre integrálódó piaci individualizmus nem integrál. A még új, még „forró” alkotmányos­ság szintén nem integrál; érthető, ám naiv várakozás volt felvenni, hogy a szegény embereket integ­rálják a polgárjogok. Eközben az ország majd minden határán túl ég, üszkösödik valami. Lengyel lé­­legzet-visszafojtva nézi, mi teremt ebben a társadalomban belső egyen­súlyt? Jön a vallás? A tekintély? A tradicionalizmus? A katonák? Jön az „egységes párt”? A szigor? A megfélemlítés? A diszkriminá­lás? Tovább a száz éve „bevált” úton? Lengyel tudja ide véve utóbbi írá­sait is, hogy e térség múltjában a nagy kormányzó pártok s vezéreik mindig küldetésre vették a dolgu­kat. Kikre politikusaik s híveik felesküdtek. Tudja, hogy itt az érzületek közösségén mérték a va­lóságról szóló híradásokat. Azzal szerettek foglalkozni, hogy a hírho­zó közénk tartozik, vagy sem. Az­tán a másként hírhozókat nem partnernek, hanem ellenségnek te­kintették. Úgy látom, Lengyelnél is kezdenek elfogyni az az irányú ellenérvek, hogy csúszunk vissza a Nagy Tradícióba. Megkockáztatom: nem úgy látja, hogy kormánypár­tok és ellenzékek a rivalizálva vál­sághárító, szerepcserés funkcioná­lásra készülődnének. Egymást ki­egészítő, s így feljavító mentalitá­sok alapján. Miként másutt szokás. Nem. Csak nem tartunk a konst­ruktív bizalmatlanság felől a des­truktív bizalmatlanságba? Csak nem megyünk tovább a kikövezett úton a puha diktatúra után a puha totalitárius demokráciába? Csak nem? Lengyel hörög. Mert az ter­mészetes, hogy a hatalomra jutott pártok kiépítik a maguk hadállá­sait. Hogy a maguk embereit vi­szik az apparátusokba. Nem tettek mást a nyugatnémet szocdemek vagy az angol konzervatívok sem. Ha váltás, akkor cserék. De hát ottan nincsen olyan hagyomány, hogy a politikák a törzsiség, a ha­­sonszőrűség, a klánszellem „krité­riumai” nyomán különülnének el. Nálunk? Rózsák háborúja. Már most is lehet­­kezdeni azzal, ha a magyar politika a történelmi sors­közösségek kiszorítósdijává válik? Lengyel tanulmánya a „zsidókér­désről” — és kinyílt egy ajtó félve — bibói gravitációjú. Az állam tehát nem az egyik vagy másik politikai párté. Az állam a politikák találkozásának színtere, mégpedig ama politikáké, amelye­ket kölcsönös betartás, kölcsönös egyezkedés, kölcsönös lemondás és kölcsönös előnybiztosítás jellemez, így, együtt. Talán a politikánk egyensúlya teremthet belső integ­rációt. Csak hát nálunk — betar­tás, nyomásgyakorlás, kizárólagos­ság. Lengyel így kíméletlen. Elem­zései az utóbbi időben egyre kese­rűbbek. Nem irigyelhetők a cím­zettek. Eljön a reggel. Talán egy békésebb nap következik. A poli­tikus kinyitja az újságot. A békés napnak vége. Az éjjel erre járt Lengyel László. Az ablak alatt, a kiskertben, összetaposta az ágyást, amit már elgereblyéztünk. Levert néhány üveggömböt. Már volt né­hány palánta, cserje. Hát nem be­­letramplizott a veteménybe? Hát nem rálehelt a tükröm tükrömre? Mitől lett ilyen sós a délutáni te­ánk? Ez a Spitzbuch! Ez a Hófehér­ke! Egy megátalkodott! Holott csak arról van szó, hogy Lengyel nem hajlandó belehalni a részvétbe, amit a politika tehertételei és hi­bái miatt érezni kellene. Óriási a tét. Amihez csak annyit lehet hoz­zátenni, hogy a királynő, aki hátra a­karja köttetni azoknak a sarkát, akik azt mondják rá, hogy nem szép , biztosan nem szép. Az a királynő meg, ki tűri, hogy csúnyának mondják, még szép is lehet. (Éppen attól szépül meg, hogy tűri, hogy csúnyának mond­ják. Innen nézve Lengyel László létlehetősége, jelensége az elmúlt másfél-két év egyik legnagyobb eredménye és dicsősége. Malgré Lui. Lengyel — és a Lengyelek — azok, akiket fel lehet mutatni az új világ jeleként. Lengyel rendszer­kritikai ittléte a rendszer még nem tapasztalt szabadságfokát mu­tatja. Pillanatnyilag.) Erények, hátulütők Azt hiszem, be kell rendezkedni Lengyel Lászlókra. Meg lehet nyu­godni, mert totálisan apolitikus. Úgy értve ezt, hogy az egyik oldal bírálata után jön a másik oldal kritikai analízise. Lengyel éppen a konszenzusos politika deficitjeit látva konszenzusképtelen. Az elem­zőnek így nem jut reklám. Vigasza legfeljebb saját belső függetlensé­ge, ami persze szembe találja ma­gát az érvvel: a teljes függetlenség a teljes felelőtlenség. Imposszibili­­tás? Nem, mondaná erre Lengyel. Pártatlan vagyok, s nem érzéket­len vagy elkötelezetlen. Tessék megnézni az írásokat: nehezen ta­lálni társadalmi réteget, amelynek ügyét-baját-lelkét Lengyel ne tette volna szóvá. Elmondja a magyar kispolgár gondját, napjainkig. El­mondja, a nagyüzemi bárók fejfá­jását. A vállalkozók kínjait. El­mondja, mit gondol a magyar ér­telmiség egyik vagy másik bugyra. Elmondja a kisvárosi alsó közép­osztály panaszát. Elmondja akkép­pen, hogy ellentmondás van nép és hatalom között. Engem ugyan zavar az azonosulás, az empátia helyenkénti túlhajtása. Elhiszem, hogy Lengyel tudja a fentieket, sej­ti, milyen dilemma előtt áll Jelcin s mit gondol most Tom Lantos. Ám amikor arról is beszél, hogy mit követel a moszkvai háziasszony, mit akarnak az „állampolgári száz­ezrek”, vagy a minisztériumi hiva­talnokok —, nos, ez néha kissé üres, vagy rögtönzött. Mindegy. Lengyel elképesztő módon tud — tudni vél — mások fejével gondol­kodni. Az elemző megszólal, és négy-öt társadalmi csoport beszél­get, kérdez-felel, egymásnak s ha­talomnak. Ezt nem tudja más. Len­gyel ráadásul csak azt teszi szóvá e csoportok kapcsán, amit azok cí­mére a politika már megfogalma­zott. Elképesztő, hogy mire emlé­kezik. S lehet, hogy ez is nagyon fáj. Pedig egy mai nyugati tévés beszélgetés refrénje, hogy az új­ságíró azt mondja a politikusnak: ön ekkor és ekkor ezt mondta. Tegnap ezt mondta. A kettő ellent­mond. Tessék megmagyarázni. Nos, mi még nem tartunk itt. Talán az elliptikus világ miatt sem, ahol a jó is visszájára fordul. Talán le­hetne több türelmet tanúsítani. Valahogyan kezelni kellene a po­litika aggodalmi neurózisát, hiper­­esztéziáját. Nyugtatni kellene, visz­­szatérően elmagyarázni, hogy ha nem épít ki hegemóniát, akkor is lehet érvényes. Ha van arca. És legyen arcizma. Lengyel László elemző. Napjaink sugárzó energiájú, kritikus kom­mentátora. Van benne fölény, he­lyenként kioktató, mostanában mintha pazarolná a megvetését és a koszorúit. Kortársainak csak azt ígéri, hogy a saját színvonalára emeli őket, amiért lehet majd ke­vésbé népszerű, ám akkor is ol­vasni fogják. Elmehetett volna ve­­zérügünek vagy közbirkának. Vagy közgazdásznak. Lett ezek helyett közíró. Kínosan okos, többet tudó, egészben gondolkodó, E típus sorsa — jobb esetben, ám a Nagy Tradí­ció szerint — külföldön folytatódik. De hát még nem dőlt el semmi. •aj." Fekete gomba kötetű ! Amikor Restár Sándor versei megszülettek, még cinkos, szo­morú többértelműséggel írhatta le a költő egyik legjelentősebb opusza címeként:... és elsietnek a krizantémok. Azok el. Ellen­tétben az akkor még (a kötet utolsó darabjai 1989. májusi kel­tezésűek) statikus-ideiglenesen hazánkban állomásozó, meg­bonthatatlan baráti katonákkal, akiket egyszerre­ lépéses helyben maradásra irámított a zene. A kötet címe: Kelet-európai térzene, Duna-parti-túra. Igen, elsietnek a krizantémok, de a történelmi idő mindig ké­sik Greenwichtől errefelé. És hiába szólnak ösztönüktől fel­riasztva a harangok idejekorán, késik a delelés is. A Nyugatról importált mestermívű órák itt rögvest kizökkennek, egészen mást mutatnak. Általában fügét vagy egy nagy túróst. Valamitől soha nem zavartalan az üzem­menet. A mi időnk nem pontos, így az életünk sem, ami több­nyire nélkülünk történt, törté­nik meg. Ám a pártalapszerve­­zeti hangulatjelentésekből meg­tudhattuk: amúgy jól vagyunk. Nincs az a kárpótlási törvény, ami visszaadhatná elrabolt, meg­nyomorított, ellehetetlenített if­júságunk, nincs az a jóvátétel, amely jóváteheti a kommunista „országlás” pusztító évtizedeit. Mindezek kimondása lassan már közhely. Annyira, mint a köztéri WC, múlhatatlanul szük­séges. Restár, noha sose ült börtön­ben, csupán egy 93 ezer négy­zetkilométernyire zsugorított cellában, tragikus történelmi jussából megengedheti magá­nak, (így mulat egy magyar úr), hogy leírja a szomorú(szó)játé­­kot: Ómagyar Márianosztra! Nem geg ez, de totáltalálatos, gestaérvényű epigramma. Közérzetét, közelítését a vi­lághoz híven jellemzik a követ­kező sorok: ...úszni tanulok / a parton felirat / „Mélyvíz — Csak úszóknak!”! de én nem fé­lek / — még nem tudok olvasni. írni viszont igen. önkatasztró­­fa-humor és csömörig fanyar népben-nemzetben gondolkodás ez a líra. Fájdalmas, csont­csupasszá szi­kárított irónia. Semmi cafrang, pátoszos, ünne­pi dekoráció. Olyan mint egy végletekig célszerűsített ver­senybicikli vagy mint egy Har­rier típusú, helyből felszálló va­dászgép. A tehetség nem él, legföljebb kisajátítható. Adomány. Van vagy nincs. A köztes állapot me­rő ügyeskedés. Restárnak van talentuma, amely nem más, mint a sajátos látásmód és a megje­lenítő képesség egysége. És az ő esetében rendkívüli hajlam és vonzalom a létezés paradoxona iránt. Potenciális erő, mely nél­kül nem tudja magáévá élni és minékünk felmutatni az életet. No persze, ennek ára van. Hitem szerint, kifordított kesztyű, a világ, meg kell tanulni benne dudálni, s aki dudás akar lenni, az ne viseljen azbesztruhához purgatóriumi egyéniséget. Legjobb darabjaiban a Res­­tár-féle költészet a mindenség szívébe szánt, fényes-fekete gomba kötőtű, amely akkor is, ha éppen sasterem körül go­­molygó legyeket döf át, az egyik legnagyobb csodát rögzíti: a re­pülést.

Next