Élet és Irodalom, 1991. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-11 / 41. szám - Hajdúfy Miklós: Európa szünetel (4. oldal) - Károlyi Amy: Ágnes | Forgás | Akár a rózsa • vers (4. oldal)
HAJDÚFY MIKLÓS: Európa szünetel Dubrovnik lángokban áll. Hétszáz éven át elkerülte a háború. Ezt a várost nem rombolták. Talán nem véletlenül. Talán tudták, mit ér, talán megállapodásokat kötöttek az azon a vidéken gyakran ádázul szemben álló felek, de ezt a várost nem bántották. Romos Sibenik híres katedrálisa. Műemlékek állnak üszkös romként Zágrábban, Eszéken, Vukováron. Szarvas egyszerű és éppen ezért szép falusi barokk temploma szétlőve. Sok száz év után sikerült azokat a pótolhatatlan értékeket lerombolni, melyeket még a II. világháború is megkímélt. Dubrovnik, a világörökség része, lángokban áll, a szarvasi templom csonka tornyából karmokként merednek az égre egykori sisakgerendái — és Európa hallgat, még mindig hallgat! Emlékszem, ez a földrész még a háború végrombolása közepette is lélegzetvisszafojtva figyelte, lesz-e, lehet-e Róma nyílt város. És az utolsó percben az lett. Nem pusztultak el az örök város műemlékei. Még a nácik is kénytelenek voltak tiszteletben tartani a világ, az emberiség örökségét, ha még akkor nem is így hívták. Még a nácik is!... Nemrég Belgrád nyugalmazott polgármestere, aki most egyetemi tanár, érdekes dolgot mondott egy tv-interjúban. Elmesélte, hogy a háború alatt partizán volt. És hogy felfigyelt szerb társainak a fegyvereikhez való viszonyára. Megdöbbentette a fegyverek különös szeretete, az a már-már érzéki kapcsolat, ahogy a gyilokkal bántak, ahogy ápolták, simogatták. Természetesen — mondta — a fegyvert időnként tisztítani, karbantartani kell, de ez a különös kapcsolat nem olyan volt, mint egy tárggyal szokás, ami még háborúban is csak szükséges rossz, hanem mintha kedves élőlény lenne... Igen, ez a szerb értelmiségi észrevett valamit. Talán — ezt persze már nem mondta így ki — a legendás partizánmozgalom alapja nem volt más, mint a fegyver kétes szeretete, amit aztán később a történelemkönyvekben hazaszeretetnek fordítottak. „Nem adhatok mást, csak mi lényegem.” És ennél többet senkitől sem lehet elvárni. . . De vajon Európa, vagyis mindaz, amit mostanában annak hívunk, az sem? Vagy mindössze ennyi a „lényege”? Hogy tétlenül hallgat? Vajon így hallgatna, ha — és még mindig csak a műemlékek szemszögéből vizsgálva — Velence, Róma, Avignon, Versailles, Brüsszel, Coimbra, Sintra, Granada vagy Sevilla házait lőnék szét megvadult hordák? Nem tévedés, hordát írtam. Ugyanis (a volt) Jugoszlávia államelnöke hetek óta szinte folyamatosan deklarálja, hogy országa, mint államalakzat már nem létezik, a politikai hatalom ellenőrzése alól a hadsereg kivonta magát, a hadügyminiszter megtagadta az államelnök parancsait, aki viszont katonai puccsnak minősítette az önállósult hadsereg piszkos háborúját. A nemzetközi jog és a történelem sem minősíti finomabban a társadalomtól, az államhatalomtól függetlenedett önálló és öncélú akciókat folytató katonai alakulatokat. Európa majdnem közepén mindenféle jog és állam, tehát felhatalmazás nélkül, a nemzetek közötti elszámolás és elszámoltatás lehetőségének teljes hiányában egy jelentős hadsereg garázdálkodik, és nem lehet tudni, hogy holnap kit támad meg. És Európa hallgat. Vezető magyar politikus meglepően helyénvaló kijelentést tett, mikor azt mondta, ha a Nyugat most arra hivatkozik, hogy váratlanul érte a kommunizmus összeomlása, akkor joggal merül fel a kérdés, hogy mit csinált hetven évig, mialatt szüntelenül a kommunizmus bukását várta. Én megmondom. Fejlődött! Szellemiekben, anyagiakban egyaránt. A vasfüggöny biztosította sáncokon belül kitűnő világot épített magának. De — úgy tűnik — csak magának. És ezt most félti. Félti és kényelmes. Persze a kettő szorosan összefügg, mert a jólét maga a kényelem. Amikor Chamberlain angol külügyminiszter München után a londoni repülőtéren boldogan lobogtatta Hitler aláírását, nem a kényelmes béke vágya motiválta hiszékenységét? Vagy az alatt a másfél évszázad alatt, ami a „török hódoltság ideje” címszó alatt vonult be történelmünkbe, vajon mi történt „odaát”? Semmi különös. Csak a tudományok, a művészetek és a gazdaság olyan fejlődése, mellyel egyszer és mindenkorra lerakták a modern Európa alapját. A hódoltság után meg eleink csak nézték, hogy a korábban tényleg európai Magyarország mennyire maradt le „Európától”. És valóban, újabb másfél század kellett a felzárkózáshoz. De ennek a történetnek van egy sokkal érdekesebb vetülete is. A Mohács utáni másfél évszázad alatt hány pápai bulla szólította fel Európát a török kiűzésére? Hány császári vagy királyi fogadkozás válaszolt rá? Hányszor kezdtek pénzt, sereget gyűjteni a szent ügy érdekében? Szinte minden esztendőben. És történt valami? A világon semmi. Jól megvagyunk így — gondolták. Nem baj, ha Európa keleti határköve a Stephanskirche tornya. És kisebb-nagyobb szünetekkel azóta is ... Tehát Európa vagy amit annak nevezünk, mindig hallgat. De — mint ahogy a vonatkozó doktrínákból tudjuk — az európaiság, vagy „Európának lenni” (ha úgy tetszik, a Nyugatnak) felelősség is, akkor a hallgatás kinek a felelőssége? Az elmúlt években több olyan — a korábbi évtizedekben elképzelhetetlen — esemény volt, melyekre a hírügynökségek szívesen biggyesztették a „történelmi” jelzőt, hogy ezzel, meg ezzel fejeződött be igazán a II. világháború. (Máltai csúcs, Berlini fal, ill. magyar vasfüggöny lebontása, szovjetek kivonulása, moszkvai csúcs.) Igen első látásra a megállapítás mindegyikre vonatkozóan elfogadhatónak látszott. Csakhogy ezekkel a terminusokkal egy időben döbbent rá a világ, hogy térségünkben még az első világháború sem fejeződött be. Mert amit nem oldanak meg (vagy csak roszszul), az makacsul megoldatlan marad. A térségben sok hajdani vőlegény vagy menyasszony bánja, hogy tizenkilencben nem jó hitvest választott magának. De az akkori eufóriában kinek hitték volna ezt el? A vőfélyek a Nyugat másod- és harmadosztályú külügyi tisztviselői voltak, akiknek tanulmányai alapján döntöttek először Washingtonban, végül pedig Versaillesben. A fáradhatatlan kommendáló, aki is a háttérben hozta össze a párokat, Tomás Garrigue Masaryk volt. Mit tudták azt a tengeren túl, mi az igaz, mi a helyes, és mi nem?! De az igazi döntnökök, vagy a hasonlatnál maradva, az anyakönyvvezetők a nagyhatalmak voltak, vagyis a Nyugat. A felelősség persze mindig az aláíróé. Ennek hetven éve. Mára már minden vihar elmúlt, ami járulékosan, pluszként azóta kitört, és most itt állunk a térség eredeti és megoldatlan problémáival. Igazán nem róható fel a horvátoknak és a szlovéneknek, hogy hagyományaikban, kultúrájukban alapvetően középeurópaiak lévén, nem akarnak tovább a Balkánhoz tartozni. A Világforradalom című emlékezésében írja Masaryk: „A horvátoknak megvoltak a maguk külön jogaik, nem lehetett helyteleníteni, hogy a történelmi jogra és bizonyos kulturális fejlettségre hivatkoztak (nyolcszázéves közös horvát—magyar történelem, Η. M.), de ez nem zárta ki, hogy elismerjék Szerbiát, mint politikai kristályosodási központot. Ezt diktálta a történelem, a vezérlő eszmék, az erdők és főleg Ausztria és Magyarország helyes értékelése.” Ez utolsó mondat önmagában megérdemelne egy kisebb tanulmányt Most csak annyit: kizárólag Masaryk osztrák, magyar és Habsburg-gyűlöletének tudható be. Másutt kétszínűséggel és aljassággal vádolja békepuhatolózásaiért Károly királyt, mert ha azok sikerülnek, úgy nem sikerül az ő terve, vagyis Ausztria—Magyarország szétrobbantása. De nézzük tovább. „Elismerem, hogy a szerbek közül sokan, különösen hivatalos személyek, horvátellenesek voltak, a horvátok viszont szerbellenesek. De a közös érdek azt kívánta, hogy ne lépjünk fel ellenségesen Szerbiával szemben.” És mi is volt az a közös érdek? Masaryk megalkotott egy szláv programot, mely szerint ezeknek a népeknek egyesülni kell, és hogy Ausztria—Magyarország vesztésre állt a háborúban, kitűnő alkalomnak mutatkozott tervei megvalósításához, új államalakzatok létrejöttéhez, új határokkal. Az utó(jelen)kor nem igazolta álmait, még a hozzá legközelebb álló Szlovákia sem. Az, hogy északi és délszlávok földrajzi okokból (Magyarország) nem egyesülhetnek, a legkevésbé sem zavarta. A Nyugat-Dunántúlból akart kihasítani egy összekötő folyosót. Csak azért nem valósult meg, mert ez még a trianoni uraknak is sok volt. „Amerikai propagandánk számára — írja Masaryk —, mind Amerikában, mind másutt nehéz feladat volt annak bebizonyítása, hogy az Osztrák—Magyar Monarchia felosztása szükségszerűség. Ausztriát általában Németország ellensúlyának, a kis nemzetek és néptöredékek szükséges szerveződésének, a balkanizálódással szembeni védelmének tekintették. Palacky eredeti megnyilvánulása Ausztria szükségességéről a szövetséges közvéleményben általánosan elfogadott volt.” Nehézségnek említi, hogy „A szövetséges országokban mindenütt elég sok ausztrofil volt a diplomaták között..„Azokat az ausztrofil nézeteket és hangulatokat, melyek egészen 1918 tavaszáig érzékelhetők voltak szövetséges körökben, Wilson elnöknek az Ausztriáról tett kijelentései jellemzik a legjobban. Üzenetében, melyet 1918. január 8-án intézett a kongresszushoz, még ausztrofil értékelést ad Ausztria— Magyarországról. E legátfogóbb programjában, melyet tizennégy pontban foglalt össze, azt mondja, hogy »Ausztria—Magyarország nemzeteinek, melyek helyét a nemzetek sorában garantálni és biztosítani kívánjuk, az autonóm fejlődés lehető legszabadabb feltételeit kellene megteremteni.«” Részlet Wilson tizennégy pontjából: kötelesek vagyunk kijelenteni, hogy az osztrák—magyar birodalmat nem kívánjuk meggyengíteni vagy átalakítani. Semmi közünk hozzá, hogy iparilag vagy politikailag hogyan kíván élni. Nem áll szándékunkban, s nem is óhajtunk semmit sem rákényszeríteni.” Masaryk így ír fáradozásai eredményéről: „Ausztria—Magyarországnak adott válaszában Wilson elnök hangsúlyozza, hogy az Egyesült Államoknak megváltozott a véleménye Ausztria— Magyarországról, illetve annak az Egyesült Államokhoz való viszonyáról, amint ez nyilvánvalóan kitűnik abból a tényből, hogy az amerikai kormány a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot de facto elismerte a csehszlovák nemzet kormányának. Ugyanígy elismeri az Egyesült Államok a délszláv nemzeti törekvéseket is.” Másutt: „A különféle publikációkban a Wilson-válasz elemzésekor sokszor felmerül a kérdés, hogyan történhetett meg, hogy az elnök ilyen rövid idő alatt feladta határozott osztrákbarát álláspontját. Már Amerikában is keringtek legendák Wilson és az én kapcsolatomról ...” Milyen jó, hogy szerénysége nem tiltotta Masaryknak emlékezései megírását. Igyekezett továbbá befolyását érvényesíteni abban is, hogy a francia csapatok átlépjék-e Rajnát (!), hogy Wilson kit küldjön az előzetes tárgyalásokra Európába, és végül, de nem utolsósorban, megpróbálta rábeszélni Wilson elnököt, ha már mindenképpen el akar utazni Európába a béketárgyalásokra, az ünnepélyes megnyitás után utazzon haza. Masaryk félt, hogy Wilsont józanabb erők befolyásolják, és amit fáradtságosan felépített, összeomlik. Masaryk működése történelmi tény. De a felelősség azé vagy azoké, akiket befolyásolt, és akiknek aláírásai ott vannak a trianoni békeszerződésen. Azon az iraton, amely semmit nem oldott meg, sőt!... Tehát ma kellene. Ehhez pedig sem a jószándék, sem az igyekezet nem látszik. Mikor Jugoszláviában elkezdődött a háború, Baker villámgyorsan ott termett, és kiadta: mindenáron együttmaradni! Aztán pár nap múlva Washingtonban biztos valaki a homlokára csapott, hogy emberek, álljon meg a menet! Wilson elnökünk annak idején ugyanebben a témában hitet tett a népek önrendelkezési joga mellett! Most mi legyen? No problem, az önrendelkezési jog naturally of course ..., ámbár valahogy úgy kellene, hogy a kecske is meg a káposzta is... Do you understand? ... Ó, hogyne! Dubrovnik lángokban áll... És a megoldás? Talán az lenne, ha az utódállamok népei nem úgy viselkednének, mint egy javító-nevelőotthon lelkileg tönkre tett nebulói, akiket nemcsak megfélemlítettek, hanem gátlásokat is ültettek beléjük az elmúlt hetven év „átnevelése” során, és nem merik bevallani még maguknak sem, hogy mégiscsak a „családban” volt a legjobb. KÁROLYI AMY: JAgnes Magaddal vitted a kalapácsot, mivel kezed a kőre vágott, magaddal vitted a szerszámot. A kovácsműhelyt is magaddal vitted, miben újhold-formára vered a patkót, mivel lovad csillagot kerget. Mondjam, hogy legyen iskolája a mesterségnek, hova ifjú kovácsok betérnek? De mindenki a saját kovácsa, és saját magát kalapálja. Forgás Aki a díszletek mögé látott, onnan már hiába minden, meghívások, kiállítások. Tudja, hogy ez már másnak a dolga, hogy ő örökre kicsatolva, ő az örökre kirekesztett a forgásból, mit forgatnak mások. Akár a rózsa Akár a rózsa, belső parancsra, sziromról sziromra. Így nő a vers is, szóról szóra. Akár a rózsa. &ÉVLÉGŰ ' Sós Evelyn rajza Bernard Malamud: ördögűzés Kanadai költők Oskar Pastior és Gianni Toti versei Umberto Eco, Milan Kundera, Slawomir Maozek, Peter Schneider, Manes Sperber és Sebastiano Vassalli prózai írásai Jean Blot, Eugene Ionesco és Konrád György Sperberrel ☆ Az irodalom helyzete a XX. század végén: Balassa Péter, Balla D. Károly, Ladislav Ballek, André Domis, Gyurkovics Tibor, Tomaso Kemény, Francis King, Major Ottó, Bosko Petrovic, Orbán Ottó, Szabolcsi Miklós és Tandori Dezső hozzászólása októberi számából 1980 OKTÓBER II.