Élet és Irodalom, 1991. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)

1991-10-11 / 41. szám - Hajdúfy Miklós: Európa szünetel (4. oldal) - Károlyi Amy: Ágnes | Forgás | Akár a rózsa • vers (4. oldal)

HAJDÚFY MIKLÓS: Európa szünetel Dubrovnik lángokban áll. Hét­száz éven át elkerülte a háború. Ezt a várost nem rombolták. Talán nem véletlenül. Talán tudták, mit ér, ta­lán megállapodásokat kötöttek az azon a vidéken gyakran ádázul szemben álló felek, de ezt a várost nem bántották. Romos Sibenik hí­res katedrálisa. Műemlékek állnak üszkös romként Zágrábban, Eszé­ken, Vukováron. Szarvas egyszerű és éppen ezért szép falusi barokk temploma szétlőve. Sok száz év után sikerült azokat a pótolhatatlan értékeket lerombolni, melyeket még a II. világháború is megkímélt. Dubrovnik, a világörökség része, lángokban áll, a szarvasi templom csonka tornyából karmokként me­rednek az égre egykori sisakgeren­­dái — és Európa hallgat, még min­dig hallgat! Emlékszem, ez a föld­rész még a háború végrombolása közepette is lélegzetvisszafojtva fi­gyelte, lesz-e, lehet-e Róma nyílt város. És az utolsó percben az lett. Nem pusztultak el az örök város műemlékei. Még a nácik is kényte­lenek voltak tiszteletben tartani a világ, az emberiség örökségét, ha még akkor nem is így hívták. Még a nácik is!... Nemrég Belgrád nyugalmazott polgármestere, aki most egyetemi tanár, érdekes dolgot mondott egy tv-interjúban. Elmesélte, hogy a háború alatt partizán volt. És hogy felfigyelt szerb társainak a fegyve­reikhez való viszonyára. Megdöb­bentette a fegyverek különös szere­­tete, az a már-már érzéki kapcso­lat, ahogy a gyilokkal bántak, ahogy ápolták, simogatták. Termé­szetesen — mondta — a fegyvert időnként tisztítani, karbantartani kell, de ez a különös kapcsolat nem olyan volt, mint egy tárggyal szo­kás, ami még háborúban is csak szükséges rossz, hanem mintha kedves élőlény lenne... Igen, ez a szerb értelmiségi észrevett valamit. Talán — ezt persze már nem mondta így ki — a legendás parti­zánmozgalom alapja nem volt más, mint a fegyver kétes szeretete, amit aztán később a történelemkönyvek­ben hazaszeretetnek fordítottak. „Nem adhatok mást, csak mi lénye­gem.” És ennél többet senkitől sem lehet elvárni. .­­ . De vajon Európa, vagyis mindaz, amit mostanában annak hívunk, az sem? Vagy mindössze ennyi a „lé­nyege”? Hogy tétlenül hallgat? Va­jon így hallgatna, ha — és még mindig csak a műemlékek szem­szögéből vizsgálva — Velence, Ró­ma, Avignon, Versailles, Brüsszel, Coimbra, Sintra, Granada vagy Se­villa házait lőnék szét megvadult hordák? Nem tévedés, hordát írtam. Ugyanis (a volt) Jugoszlávia állam­elnöke hetek óta szinte folyamato­san deklarálja, hogy országa, mint államalakzat már nem létezik, a po­litikai hatalom ellenőrzése alól a hadsereg kivonta magát, a hadügy­miniszter megtagadta az államel­nök parancsait, aki viszont katonai puccsnak minősítette az önállósult hadsereg piszkos háborúját. A nemzetközi jog és a történelem sem minősíti finomabban a társa­dalomtól, az államhatalomtól füg­getlenedett önálló és öncélú akció­kat folytató katonai alakulatokat. Európa majdnem közepén minden­féle jog és állam, tehát felhatal­mazás nélkül, a nemzetek közötti elszámolás és elszámoltatás lehető­ségének teljes hiányában egy je­lentős hadsereg garázdálkodik, és nem lehet tudni, hogy holnap kit támad meg. És Európa hallgat. Vezető magyar politikus megle­pően helyénvaló kijelentést tett, mi­kor azt mondta, ha a Nyugat most arra hivatkozik, hogy váratlanul érte a kommunizmus összeomlása, akkor joggal merül fel a kérdés, hogy mit csinált hetven évig, mi­alatt szüntelenül a kommunizmus bukását várta. Én megmondom. Fejlődött! Szellemiekben, anyagiak­ban egyaránt. A vasfüggöny bizto­sította sáncokon belül kitűnő vilá­got épített magának. De — úgy tű­nik — csak magának. És ezt most félti. Félti és kényelmes. Persze a kettő szorosan összefügg, mert a jó­lét maga a kényelem. Amikor Chamberlain angol külügyminisz­ter München után a londoni repü­lőtéren boldogan lobogtatta Hitler aláírását, nem a kényelmes béke vágya motiválta hiszékenységét? Vagy az alatt a másfél évszázad alatt, ami a „török hódoltság ideje” címszó alatt vonult be történel­münkbe, vajon mi történt „odaát”? Semmi különös. Csak a tudomá­nyok, a művészetek és a gazdaság olyan fejlődése, mellyel egyszer és mindenkorra lerakták a modern Európa alapját. A hódoltság után meg eleink csak nézték, hogy a ko­rábban tényleg európai Magyaror­szág mennyire maradt le „Európá­tól”. És valóban, újabb másfél szá­zad kellett a felzárkózáshoz. De en­nek a történetnek van egy sokkal érdekesebb vetülete is. A Mohács utáni másfél évszázad alatt hány pápai bulla szólította fel Európát a török kiűzésére? Hány császári vagy királyi fogadkozás válaszolt rá? Hányszor kezdtek pénzt, sere­get gyűjteni a szent ügy érdeké­ben? Szinte minden esztendőben. És történt valami? A világon sem­mi. Jól megvagyunk így — gondol­ták. Nem baj, ha Európa keleti ha­tárköve a Stephanskirche tornya. És kisebb-nagyobb szünetekkel az­óta is ... Tehát Európa vagy amit annak nevezünk, mindig hallgat. De — mint ahogy a vonatkozó doktrínákból tudjuk — az európai­­ság, vagy „Európának lenni” (ha úgy tetszik, a Nyugatnak) felelős­ség is, akkor a hallgatás kinek a felelőssége? Az elmúlt években több olyan — a korábbi évtizedekben elképzelhe­tetlen — esemény volt, melyekre a hírügynökségek szívesen biggyesz­tették a „történelmi” jelzőt, hogy ezzel, meg ezzel fejeződött be iga­zán a II. világháború. (Máltai csúcs, Berlini fal, ill. magyar vasfüggöny lebontása, szovjetek kivonulása, moszkvai csúcs.) Igen első látásra a megállapítás mindegyikre vonatko­zóan elfogadhatónak látszott. Csak­hogy ezekkel a terminusokkal egy időben döbbent rá a világ, hogy térségünkben még az első világhá­ború sem fejeződött be. Mert amit nem oldanak meg (vagy csak rosz­­szul), az makacsul megoldatlan ma­rad. A térségben sok hajdani vőlegény vagy menyasszony bánja, hogy ti­zenkilencben nem jó hitvest vá­lasztott magának. De az akkori eufóriában kinek hitték volna ezt el? A vőfélyek a Nyugat másod- és harmadosztályú külügyi tisztviselői voltak, akiknek tanulmányai alap­ján döntöttek először Washington­ban, végül pedig Versaillesben. A fáradhatatlan kommendáló, aki is a háttérben hozta össze a párokat, Tomás Garrigue Masaryk volt. Mit tudták azt a tengeren túl, mi az igaz, mi a helyes, és mi nem?! De az igazi döntnökök, vagy a hason­latnál maradva, az anyakönyvveze­tők a nagyhatalmak voltak, vagyis a Nyugat. A felelősség persze min­dig az aláíróé. Ennek hetven éve. Mára már minden vihar elmúlt, ami járuléko­san, pluszként azóta kitört, és most itt állunk a térség eredeti és meg­oldatlan problémáival. Igazán nem róható fel a horvátoknak és a szlo­véneknek, hogy hagyományaikban, kultúrájukban alapvetően közép­európaiak lévén, nem akarnak to­vább a Balkánhoz tartozni. A Vi­lágforradalom című emlékezésében írja Masaryk: „A horvátoknak megvoltak a maguk külön jogaik, nem lehetett helyteleníteni, hogy a történelmi jogra és bizonyos kultu­rális fejlettségre hivatkoztak (nyolcszázéves közös horvát—ma­gyar történelem, Η. M.), de ez nem zárta ki, hogy elismerjék Szerbiát, mint politikai kristályosodási köz­pontot. Ezt diktálta a történelem, a vezérlő eszmék, az erdők és főleg Ausztria és Magyarország helyes értékelése.” Ez utolsó mondat ön­magában megérdemelne egy ki­sebb tanulmányt Most csak annyit: kizárólag Masaryk osztrák, magyar és Habsburg-gyűlöletének tudható be. Másutt kétszínűséggel és aljas­sággal vádolja békepuhatolózásaiért Károly királyt, mert ha azok sike­rülnek, úgy nem sikerül az ő terve, vagyis Ausztria—Magyarország szétrobbantása. De nézzük tovább. „Elismerem, hogy a szerbek közül sokan, különösen hivatalos szemé­lyek, horvátellenesek voltak, a hor­­vátok viszont szerbellenesek. De a közös érdek azt kívánta, hogy ne lépjünk fel ellenségesen Szerbiával szemben.” És mi is volt az a közös érdek? Masaryk megalkotott egy szláv programot, mely szerint ezek­nek a népeknek egyesülni kell, és hogy Ausztria—Magyarország vesz­tésre állt a háborúban, kitűnő al­kalomnak mutatkozott tervei meg­valósításához, új államalakzatok létrejöttéhez, új határokkal. Az utó(jelen)kor nem igazolta álmait, még a hozzá legközelebb álló Szlo­vákia sem. Az, hogy északi és dél­szlávok földrajzi okokból (Magyar­­ország) nem egyesülhetnek, a leg­kevésbé sem zavarta. A Nyugat-Dunántúlból akart kihasítani egy összekötő folyosót. Csak azért nem valósult meg, mert ez még a tria­noni uraknak is sok volt. „Amerikai propagandánk számá­ra — írja Masaryk —, mind Ame­rikában, mind másutt nehéz feladat volt annak bebizonyítása, hogy az Osztrák—Magyar Monarchia fel­osztása szükségszerűség. Ausztriát általában Németország ellensúlyá­nak, a kis nemzetek és néptöredé­kek szükséges szerveződésének, a balkanizálódással szembeni védel­mének tekintették. Palacky eredeti megnyilvánulása Ausztria szüksé­gességéről a szövetséges közvéle­ményben általánosan elfogadott volt.” Nehézségnek említi, hogy „A szövetséges országokban mindenütt elég sok ausztrofil volt a diploma­ták között..„Azokat az ausztrofil nézeteket és hangulatokat, melyek egészen 1918 tavaszáig érzékelhetők voltak szövetséges körökben, Wilson elnöknek az Ausztriáról tett kije­lentései jellemzik a legjobban. Üze­netében, melyet 1918. január 8-án intézett a kongresszushoz, még ausztrofil értékelést ad Ausztria— Magyarországról. E legátfogóbb programjában, melyet tizennégy pontban foglalt össze, azt mondja, hogy »Ausztria—Magyarország nemzeteinek, melyek helyét a nem­zetek sorában garantálni és biztosí­tani kívánjuk, az autonóm fejlődés lehető legszabadabb feltételeit kel­lene megteremteni.«” Részlet Wil­son tizennégy pontjából: köte­lesek vagyunk kijelenteni, hogy az osztrák—magyar birodalmat nem kívánjuk meggyengíteni vagy átala­kítani. Semmi közünk hozzá, hogy iparilag vagy politikailag hogyan kíván élni. Nem áll szándékunk­ban, s nem is óhajtunk semmit sem rákényszeríteni.” Masaryk így ír fáradozásai eredményéről: „Auszt­ria—Magyarországnak adott vála­szában Wilson elnök hangsúlyozza, hogy az Egyesült Államoknak meg­változott a véleménye Ausztria— Magyarországról, illetve annak az Egyesült Államokhoz való viszo­nyáról, amint ez nyilvánvalóan ki­tűnik abból a tényből, hogy az ame­­rikai kormány a Csehszlovák­ Nem­zeti Tanácsot de facto elismerte a csehszlovák nemzet kormányának. Ugyanígy elismeri az Egyesült Ál­lamok a délszláv nemzeti törekvé­seket is.” Másutt: „A különféle pub­likációkban a Wilson-válasz elem­zésekor sokszor felmerül a kérdés, hogyan történhetett meg, hogy az elnök ilyen rövid idő alatt feladta határozott osztrákbarát álláspont­ját. Már Amerikában is keringtek legendák Wilson és az én kapcsola­tomról ...” Milyen jó, hogy sze­rénysége nem tiltotta Masaryknak emlékezései megírását. Igyekezett továbbá befolyását érvényesíteni abban is, hogy a francia csapatok átlépjék-e Rajnát (!), hogy Wilson kit küldjön az előzetes tárgyalások­ra Európába, és végül, de nem utol­sósorban, megpróbálta rábeszélni Wilson elnököt, ha már minden­képpen el akar utazni Európába a béketárgyalásokra, az ünnepélyes megnyitás után utazzon haza. Ma­saryk félt, hogy Wilsont józanabb erők befolyásolják, és amit fáradt­ságosan felépített, összeomlik. Masaryk működése történelmi tény. De a felelősség azé vagy azo­­ké, akiket befolyásolt, és akiknek aláírásai ott vannak a trianoni bé­keszerződésen. Azon­ az iraton, amely semmit nem oldott meg, sőt!... Tehát ma kellene. Ehhez pedig sem a jószándék, sem az igyekezet nem látszik. Mikor Ju­goszláviában elkezdődött a háború, Baker villámgyorsan ott termett, és kiadta: mindenáron együttmaradni! Aztán pár nap múlva Washington­ban biztos valaki a homlokára csa­pott, hogy emberek, álljon meg a menet! Wilson elnökünk annak ide­jén ugyan­ebben a témában hitet tett a népek önrendelkezési joga mellett! Most mi legyen? No prob­lem, az önrendelkezési jog natu­rally­ of course ..., ámbár valahogy úgy kellene, hogy a kecske is meg a káposzta is... Do you under­stand? ... Ó, hogyne! Dubrovnik lángokban áll... És a megoldás? Talán az lenne, ha az utódállamok népei nem úgy viselkednének, mint egy javító-ne­velőotthon lelkileg tönkre tett ne­bulói, akiket nemcsak megfélemlí­tettek, hanem gátlásokat is ültettek beléjük az elmúlt hetven év „átne­­velése” során,­ és nem merik beval­lani még maguknak sem, hogy mégiscsak a „családban” volt a legjobb. KÁROLYI AMY: JAgnes Magaddal vitted a kalapácsot, mivel kezed a kőre vágott, magaddal vitted a szerszámot. A kovácsműhelyt is magaddal vitted, miben újhold-formára vered a patkót, mivel lovad csillagot kerget. Mondjam, hogy legyen iskolája a mesterségnek, hova ifjú kovácsok betérnek? De mindenki a saját kovácsa, és saját magát kalapálja. Forgás Aki a díszletek mögé látott, onnan már hiába minden, meghívások, kiállítások. Tudja, hogy ez már másnak a dolga, hogy ő örökre kicsatolva, ő az örökre kirekesztett a forgásból, mit forgatnak mások. Akár a rózsa Akár a rózsa, belső parancsra, sziromról sziromra. Így nő a vers is, szóról szóra. Akár a rózsa. ­&ÉVLÉGŰ ' Sós Evelyn rajza Bernard Malamud: ördögűzés Kanadai költők Oskar Pastior és Gianni Toti versei Umberto Eco, Milan Kundera, Slawomir Maozek, Peter Schneider, Manes Sperber és Sebastiano Vassalli prózai írásai Jean Blot, Eugene Ionesco és Konrád György Sperberrel ☆ Az irodalom helyzete a XX. század végén: Balassa Péter, Balla D. Károly, Ladislav Ballek, André Domis, Gyurkovics Tibor, Tomaso Kemény, Francis King, Major Ottó, Bosko Petrovic, Orbán Ottó, Szabolcsi Miklós és Tandori Dezső hozzászólása októberi számából 1980 OKTÓBER II.

Next