Élet és Irodalom, 1992. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-13 / 11. szám - Péter Márta: Kristóf új ruhája • balettkritika (12. oldal) - Muzsnay Ákos: rajza • kép (12. oldal) - Boros Géza: A beteg Mars jegyében • képzőművészet-kritika • Julije Knifer, Ivan Kožarić, Boris Bučan, Zelko Kipke, Krunoslav Stipešević horvát művészek, Ernst Múzeum (12. oldal) - Kemény István Barnabás: Kritikai megjegyzések a budapesti karneválról • kritika (12. oldal) - Püspöky István: rajza • kép (12. oldal)
PÉTER MÁRTA: Balett Kristóf új ruhája Kolumbus Kristóf furcsa ember. Nem elég neki Amerika, most Magyarországra is kíváncsi lehet, miután hajóját kikötötte valahol a Duna Országház előtti szakaszán, meg sem állt az Operaházig. Ott aztán betelepedett a színpadra, sőt, férfiúi kedve szerint, Amerikát és Indiát nővé varázsolva paráználkodott az ámuló publikum előtt. Pedig tudhatta volna, hogy errefelé — akár a pártolók, akár az ellenzék miatt — minden ügy nemzeti üggyé dagad. Hogy még az ötszáz év előtti liezon is túlzott izgalmat gerjeszt. Kristóf, azaz Cristoforo persze tudta is. Éppen erre bazírozott! Nagy csinnadrattával összehívta a legkiválóbb személyiségeket, diplomatákat, üzletembereket, tudósokat, művészeket, még magát a köztársasági elnököt is. A díszes meghívó szerint — ügyes fogással — azért, hogy bemutassa nekik új ruháját. Mert ez direkt ünnepi ruha volt. Szabásánál kiváló mesterek tüsténkedtek, ám a nagy célokért, a közös stílusért mindannyian lemondtak önálló ruhaalkotói elképzeléseikről. Már a bölcsesség, e rendkívüli önmérséklet csodálatba ejtette a magas vendégeket. Hát még maga a műfaj, az szinte bénítóan hatott. Kollektíve elállt a lélegzet. Csak később, a kábulatból ocsúdva derült ki: bizony az ünnepi öltözék nem éppen új. Mintha egyes darabjait előkelő idegenek gardróbjából csenték volna ide, hadd parádézzannak együtt. Hátha így kijön az egészből valami. A nézők tényleg leskelődtek, még gukkerral is. Hátha. Néhány merész folton kívül azonban semmi különlegeset, semmi eredetit nem láthattak. Pedig azt ígérték nekik. A legbátrabb szabómester még arról is rebegett, hogy — esetleg — a század legfrissebb divatirányzatával lesz találkozásuk. Igaz, közben néhány híres szabásmintára is célzott. S ekkor vált gyanússá a dolog: hogyan lehet új, ami régi? Igen, ez szöget ütött a fejekbe. De az ember ugye, bízik, mert az embernek errefelé nemigen van más lehetősége. Ha például dülledt szemmel néz valamit — mint most az Operában —, akkor sem látja, de valahogy mégis érzi, hogy ott van, mert azt mondták. S ez olyan megnyugtató ... Oldódnak a gátlások, elvégre biztos csak én látok rosszul, a többiek ítélete helyes. Folyhat hát a pezsgő, lehet ünnepelni, lehet köszönteni, gratulálni, koccintani, kipirulni. Megtörtént. Mindenki örvendezett s vigadt. Dicsérte az új ruhát. (Vagy legalább a gombját.) A nagy zsivajban csupán egy prűd hölgy sikoltott halkan, s kapta arcához kezét: Kérem, a Kristóf meztelen! De ki vehette komolyan? Hiszen ujjai résén át maga is sóváran bámulta a nagy ... ruhát. /6c7SOuAQf** Muzsnay Ákos rajza Minden héten két kulturális oldal a Vasárnapi Hírekben Hírek, kritikák a legújabb színházi bemutatókról, képzőművészeti kiállításokról, zenéről, filmekről, könyvekről. Művészportrék, írójegyzetek, tárcák. Minden héten két oldalon a Vasárnapi Hírekben! Élet és Tudomány - a tények lapja BOROS GÉZA: Képzőművészet A beteg Mars jegyében A modern horvát képzőművészettel való találkozásra eddig nem nagyon nyílt alkalma a magyar kiállításlátogatóknak. Utoljára talán 1969-ben, amikor a világhírű horvát művész, Ivan Mestrovic szobraiból és gafikáiból rendezett posztumusz kiállítást a Szépművészeti Múzeum. A legújabb törekvésekről jobbára a vajdasági magyar sajtóból lehetett értesülni, a Híd és az Új Symposion folyóiratokból, elsősorban Art Lover (alias Szombathy Bálint) beszámolói révén, melyek jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy lassan fogalmunk kezdjen kialakulni arról, hogy Belgrád, Ljubljana és Zágráb között, mint művészeti központok között is különbséget kell tenni. E jugoszláviai folyóiratok akkortájt, a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején — a hazai Mozgó Világ mellett — szinte egyedüli magyar nyelvű fórumai voltak a legfrissebb képzőművészeti tendenciákról szóló tárgyszerű ismertetéseknek. Emlékszem például egy beszámolóra, mely egy radikális horvát alkotót mutatott be, bizonyos Tomislav Gotovacot, aki egyebek mellett különféle testművészeti akcióival „rázkódtatta meg” Zágráb város polgárainak és hatóságainak a nyugalmát, kiötölve magának többek között a Kurac-art (Fasz-művészet) terminust, melynek első akciója a Tomislav Gotovac várja, hogy a fasza felálljon címet viselte. Az Ernst Múzeumban most — ha Gotovac nem is — kortárs horvát művészek munkái láthatók a Zágrábi Városi Galéria válogatásában Davor Maticevic katalóguskalauzolásával, aki eligazítást ad a modern horvát művészet fejlődéstörténetében is. A tárlaton a klasszikusnak számító kortárs mesterek, Julije Knifer és Ivan Kocaric mellett a közép- és a fiatal generáció művei egyaránt megtalálhatók. Zágráb erős konstruktivista hagyományainak tulajdoníthatóan az anyagban a geometrikusabsztrakt törekvések dominálnak. Műfajilag ez a plasztikaitérbeli alkotások meghatározóbb voltát jelenti, melyek redukált formavilágát nagyszerűen egészítik ki az ugyancsak letisztult képi elemekkel operáló, de az előbbiek racionális felfogásával szemben poétikusabb-metaforikusabb látásmódot képviselő festmények, mint Boris Bucan fekete gesztusfestményei, Zelko Kipke emblematikus monochrom képei vagy Krunoslav Stipesevic óriásvásznai, aki diptichonművének sajátos meditatív hatását azzal éri el, hogy a képeket nem egymás mellé helyezi, hanem a padlóra állítva egymással szembe, szűk folyosót képezve a műbe „belépni kényszerülő” néző számára. A kiállított művek többsége bármelyik nyugat-európai vagy észak-amerikai galériában megállná a helyét, anélkül, hogy — a nevektől eltekintve — kiderülne róluk: horvát művészek munkáiról van szó. A „horvát identitás”, a regionális jelleg (mely ismérv az elmúlt évtizedben a nemzetközi kortárs művészetben igencsak felértékelődött) hiánya, a művek szembetűnő internacionális modernitása abból a helyzetből következik, melyet Davor Malticevic a következőképpen ír le: „A horvát képzőművészet közös ismertetőjegyei mellett az egyes alkotók majdnem teljes elszigeteltségben dolgoznak. ’Kertjeiket’ búskomor melankóliával ápolják, és magas szintű teljesítményeket hoznak létre; művészetet csinálnak, saját szabadságuk egyetlen lehetőségébe vetett hitét. Erre készteti őket saját környezetük szerrezete és egybeni szembenállásuk, amellyel összezárták ugyan, de évtizedeken át sem kívántak azonosulni vele.” A nagy előd, Mestrovic pályája történetileg szemlélteti e helyzet összetettségét: a Monarchiában születik, Bécsben, Párizsban tanul, Rómában, Genfben, Londonban él, a királyi Jugoszlávia művészeként válik világszerte ismertté, az usztasák börtönébe kerül, újabb emigráció és hazatérés után végül amerikai állampolgárként hal meg. Maticevic egy évvel ezelőtt még úgy nyilatkozott, hogy Jugoszlávia a Kelettől és a Nyugattól egyaránt különbözik, de nem jelent hidat a kettő között. A történelem azóta bebizonyította e megállapítás keserű valóságát. A Budapestre elhozott művek többsége (s ez javukra írandó) nem reflektál az aktualitásokra. A művészet oltalmát kereső, az alkotásba „feledkező” művészek tárgyai között azonban mégis att érezzük, hogy e műtárgyak valahol baljós csillagzat alatt születtek. A beteg Mars jegyében a tárgyak elvesztették értelmüket — írja Kipke a képei elé. — Vagy a tárgyak értelme annyira leegyszerűsödött, hogy felesleges fókuszt, kiindulási pontot vagy hasonlót keresni. KEMÉNY ISTVÁN BARNABÁS: Kritikai megjegzések a budapesti karneválra Most, hogy a kalandozások korát éljük úgyis, és a magyarok sovány buszai szabadon gurulhatnak ki-be Bécs, Párizs és Velence nyitott kapuin, s bajszos, rosszkedvű családfők joggingszerelésben terelgethetik a feleségüket meg a gyereket a Diadalív alatt meg a Szent Márk téren, tömör megjegyzésekben adva tovább a hülyeséget az új nemzedéknek, egyszóval most támadhatna egy vezér, aki pont nem ilyen. Ez a vezér vadabb lenne és kíméletlenebb, mint az átlagmagyar, de a népének jót akarna. Azt például, hogy ne szűnjön meg dobogni a szív a joggingszerelés alatt, sokszor már a negyvenedik életév körül, és azt például, hogy a családfői bajusz alól ezentúl vidám hülyeségek röppenjenek a világba, melyek a körülálló többi magyart is megnevettetik. Hogy ne utálják már annyira egymást és a külvilágot. A vezér terve egyszerű lenne: olyan embereket kell rabolni, akik tudnak élni , és aztán megtanulni élni tőlük. És ha ez a vezér történetesen februárban támadna a népből, akkor Velencébe vezetné győzhetetlen buszait, ahol volt, van és lesz is ilyenkor karnevál. És nem olyan karnevál, amit a szegény dózse meghirdet szombat este fél hatra a Blahára, aztán ott vár felalá negyed hétig, idegesen pislog az órájára, aztán hazamegy. Hanem olyan karnevál, ahol az úttest repedéseiben meg a hatalmas, fehér parókákban tegnapi, tegnapelőtti és egyhetes konfetti ragadt meg, és ha három tucat dózsénak öltözött alak véletlenül összefut a Szent Márk téren, rögtön összekapaszkodik, és körbe táncolja egy kör közepét. Ilát ilyen alakokból kellene elrabolni és Pestre hozni vagy tízezret. És ha ezek itt szomorkodnának, és rabnak éreznék magukat, akkor utánuk kéne hozni a pizzájukat, a borukat, a hétköznapi ruhájukat, a boltjukat, a kuncsaftjaikat, meg a lakásukat, házukat, a rióikat, lagúnáikat, a palotáikat meg a gondoláikat. A napsütésüket pedig nem is kéne elrabolni, mert nem azon a pár fokon múlik, hogy szépen él-e az ember a szmogban. El kéne helyezni Velencét a Csepel-sziget északi részén, aztán a csodájára járni. Mert már kora délelőtt odaáll egy oszlop mellé egy gyönyörű, fehér maszkos pár, és szentimentális, nagyon lassú mozdulatokkal elválnak egymástól, aztán visszatérnek, átölelik egymást, és ötven-hatvan évesek is lehetnek, és hagyják, hogy húszharminc turista-fényképezőgép dolgozzon rajtuk órákon át. Vagy mert egy kis téren medve áll zsebretett kézzel, és elbeszélget a szomszéddal, megpróbál ijesztgetni, de kinevetik, és a hasa meg a feneke ki van tömve, és egy „boszorkányúr” érkezik mellé, na, tőle már félni is lehet, és aztán ketten sétálgatnak a téren kora délután és órákon át. Vagy mert fél három körül már nagyon sok a maszkos mindenfelé, és egy templom lépcsőin összeverődnek, és egy bíborosnak öltözött viszi a szót, de messzire, hogy remegnek az ablakok. És ő mutatja be a többit, az Udvari Bolondot, a Kereskedőt, meg a Kalapácsos Gyilkost, és eközben azok is belebeszélnek nagy hangon, s a közönségnek az a része, mely olaszul tud, hatalmasakat röhög, és aztán mind megindul, elöl négy piros ruhás dobos, mögöttük negyven és nyolcvan közötti férfiak harmonikáznak és énekelnek, és az egész menetnek irány a Város és irány az este! A csodájára járni Velencének, mert van a valóságban, és úgy írni róla, ahogy hozzá egyedül méltó: boldogan. Püspöky István rajza IRODALOM 1992. MÁRCIUS 13. ÉLET Esi©