Élet és Irodalom, 1992. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-03 / 1. szám - Kállai R. Gábor: Sam Small, a politológus (5. oldal) - Szomolányi Karola: rajza • kép (5. oldal)
KÁLLAI R. GÁBOR: Sam Small, a politológus Magyarország országlakosai gyakorta megrovatnak azért, mert nem lelkesednek kellően a jelenlegi intézményrendszerért, nem értik a pártok működését, pedig hol tanító urasain, hol szabadelvűen elmagyarázzák nekik, napjában olykor többször is, milyen kitűnő mindez. Félő, okitóink valahogy úgy járnak, mint Sam Small, Eric Knight halhatatlan regényhőse, aki egyszer Flurry nevezetű kuvaszával elmélkedett a demokratikuskormányzatról. „— Hát szóval, ott két párt van, a kormány meg az ellenzék. A kormánypárt csinálja a törvényeket. — És mit csinál az ellenzék? — Hát ellenzi. — Ez nagyon bután hangzik. — Ne gondold, ennek így kell lenni. Ez a demokrácia.’’ Szegény jószág sehogysem értette a dolgot, tovább kérdezősködött hát, Sam, a bányász meg magyarázott. ..— A kormánypártot gyakran annyira elfoglalja az ellenzékkel való harc, annyira kell igyekeznie, hogy keresztülhúzza az ellenzék terveit, amelyekkel az ellenzék a kormány terveit akarja keresztülhúzni, hogy nincs is ideje törvényeket hozni. — És ez mire jó? — akadékoskodott. Flurry. — Hát ez a politika. — Butaság. Ne beszéljünk többet erről.” Bogáncs, Flurry honi pályatársa még értetlenebbnek bizonyulna, mint a yorkshire-i eb, kivált, mert az ő gazdája egészen más válaszokat adna oktondi kérdéseire, mint a nehézbeszédű angol bányász. Azt mondaná például, hogy némelykor az ellenzék nem ellenzi a törvényeket, főleg, ha azok a szakszervezetekről szólnak, vagy saját, ellenzéki jogait korlátozzák, s a kormánypártok cselszövényei sem csak az ellenzék, hanem a kormány ellen irányulnak. Elég zavaros a helyzet, kétségtelenül. Egyáltalán, ha ma Magyarországon többé-kevésbé normálisan működő parlamenti demokrácia, s gazdasági fejlettségünknek megfelelő piacgazdaság van, ugyanakkor súlyos társadalmi feszültségek halmozódtak fel, kilátástalan helyzetbe taszítva a lakosság jelentős rétegeit. Flurry naiv kérdése roppant aktuális: hova vezet a politikai szféra öncélú bezárkózása, diktatúrához vagy valami máshoz? Kettészakadó társadalom Szokássá vált a kormánykoalíciót, annak kisebb-nagyobb csoportjait s egyes vezetőit diktatórikus törekvésekkel gyanúsítani. Ezt a vélekedést ugyan nem lenne helyes egyoldalúan rút rágalomnak minősíteni, a helyzet azonban bonyolultabb annál, hogysem pusztán a jobboldali populizmusban, a kormányban, a neohorthysta reminiszcenciákban leljük fel a demokráciára leselkedő veszélyeket, netán a bolsevista revans- és átmentésvágyban, hogy a másik oldal félelmeit is felemlegessem. Félreértés ne essék: tény, hogy erőteljes tekintélyuralmi kísértések mozgatják prominens kormánypárti tényezők lépéseit, riasztó híreket és visszataszító kommentárokat olvashatunk az „Új” vagy ,.Szent” előtagú lapok némelyikében, aggasztó mozgalmak jelennek meg a perifériákon. Kétségtelen, hogy feltűnően arrogánssá vált a hatalom hangja, agresszívvé váltak az állami vagyont felosztani törekvő csoportok, de mindeddig semmi olyan nem történt, ami ne illeszkedne a jogállamiság kereteibe, az pedig, hogy nem az SZDSZ van hatalmon, még nem merénylet a demokrácia ellen. Persze a liberális és a baloldali ellenzék léte sem ássa alá a demokráciát, mint azt a fentebb emlegetett újságok vélik. Ha egy kormányzat diktatúráratör, akkor mindenekelőtt társadalmi bázist teremt magának, tanulhattuk meg a XX. század történelméből, maga mellé állítja a meghatározó társadalmi, csoportok legalább némelyikét, saját apparátust épít ki, felszámolja politikai ellenlábasait és így tovább, s nem taszít aktív ellenállásba az 1938 :XV. tc. (az ún. első zsidótörvény) mintájára készülő rasszista logikájú „elszámoltatási” törvénnyel hozzávetőleg egymillió embert. A mi politkai modellünk azonban inkább XIX. századi, a politizáló és gazdasági „osztály” elszigeteli magát a társadalomtól, a politkai tevékenységet zárt körben, magánügyként végzi, a lakossággal csak törvények és önkormányzati rendeletek formájában érintkezik. Ami azonban a XIX. században még konzervatív liberalizmusnak, a demokrácia egyik megvalósulási formájának számított, manapság — példa rá Dél-Amerika — a társadalom oligarchisztikus elfajulását eredményezi. Egyre jobban kirajzolódik a társadalom kettészakadása, egyik oldalon a politikai és társadalmi elit versengő csoportjai, másik oldalon a többiek állanak, mindközönségesen a nép, másként az érdektagolt, eléggé kavargó társadalom. Magyarországon megkezdődött a politikai, a gazdasági és a kulturális hatalom kiváltság formájában való elsajátítása és örökletessé tétele. Oligarchiagyártás A ma létező jelentősebb pártok lényegében minden szokásos politikai irányzatot megjelenítenek, még a mérsékelten rendszerkrítikus mozgalmak is jelen vannak a politikai palettán. A jövőben kialakulhat a hárompólusú (konzervatív, liberális, szocialista/szociáldemokrata) szisztéma, megeshet, hogy a parlament szélsőségesen, pluralizálódik, s legközelesebb., nyolc-tíz párt vitáját élvezhetjük a televízióban, s — ez a legvalószínűbb — kialakulhat az MDF s partnerei tartós dominanciája is. Bár van mód a választási rendszer antidemokratikus megváltoztatására — a körzetek átrajzolása, a választójog korlátozása, a képviselői helyek számának csökkentése stb. —, a magyar pártrendszer elég sajátos ahhoz, hogy különösebb trükkök nélkül is biztosítsa a jelenlegi politikai felállás fennmaradását, amiben — úgy rémlik — minden párt érdekelt. A pártoknak ugyanis több olyan közös vonásuk van, amelyek lényegi érdekazonosságra utalnak. Így a ma létező pártok valamenynyien érdekeltek a privatizációban, az EGK-hoz és a NATO-hoz való csatlakozásban, az új tulajdonosi osztály kialakításában, és abban, hogy ezeket a törekvéseket senki és semmi ne akadályozza. Érthető tehát, hogy a választások közönybe fulladása nem ejti kétségbe vezető politikusainkat, nem is igazán erőltetik e voksolások sikerét. A „lebetonozott” parlamenti viszonyokat amúgy sem módosítják lényegesen az időközi választások, de így nem is várható az állóvizet esetleg megzavaró új politikai erő felbukkanása. Úgy tűnik fel, hogy a jelentősebb parlamenten kívüli pártoknak — Agrárszövetség, MSZDP, MSZMP — is megfelel a kialakult helyzet, s a választói passzivitás. Figyelemre méltó például, hogy a munkáspárt — pedig fegyelmezetttagsága, saját újságja van — kísérletet sem tett a választásokon való részvételre, pedig az — az antikommunista hangulat ellenére — jelentős propagandalehetőséget jelentett volna. Nehéz szabdulni attól a kényszerképzettől, hogy e párt is viszonylag jól érzi magát a jelenlegi konstellációban, ahol a kirekesztett, ám számon tartott ősellenség nehéz, de hálás szerepkörét kevés erőfeszítéssel is megtarthatja. Oligarchia kialakulásához vezet a privatizáció jelenlegi metódusa is, az állami beavatkozással, olykor kinevezéssel zajló — felesleg roppant drága — tulajdonosgyártás. Az állami tulajdon felosztása jelentősebb tőkebevonás és technológiai megújulás nélkül zajlik, eredményeként legtöbbször félállami kereszttulajdonlás alakul ki, így az új tulajdonosok is függő helyzetbe kerülnek az őket kinevező bürokráciától. A régi menedzser és az új „nómenklatúraburzsoázia” a hatalom támogatását is készséggel elvállalja, ha ehhez megkapja — márpedig megkapja — a függőséget megédesítő védelmet a szakszervezetekkel szemben. A gazdasági oligarchia létét erősíti a monetarista gazdaságpolitika is, amiben a pénzügyi bürokrácia a téli tulajdonosokban ideális partnerré lelt. A friedmani monetarizmusba szerelmes gazdaságpolitikusaink pénzszűkítéssel, a belső piac szűkítésével, privatizációval, exportorientációval, adósságtörlesztéssel és további eladósodással operálnak. E metódus teljesen normálisnak tekinthető egy gazdaságilag fejlett, stabil országban — Anglia is kibírta a thatcherizmus évtizedét, bár valószínűleg évek kellenek a kikeverésére — hatásuk azonban katasztrofális egy kevéssé fejlett országban, alternatív gazdaságpolitika kidolgozásával viszont senki sem foglalkozik. De miért is tennék, a gazdasági elitnek megfelel a jelenlegi, a munkanélkülieket, a paupereket meg senki sem kérdezi. Megjegyzendő, hogy az országot fojtogató eladósodást lehet pozitív elemnek is tekinteni, hisz’ hozzájárult a kommunizmus bukásához, s ezzel a demokrácia kialakulásához, mint azt a miniszterelnök úr Clevelandban kifejtette. Elegáns dialektikus materialista interpretációja ez Engels felfogásának, aki részletesen elemezte a rossznak a világtörténelemben játszott pozitív szerepét. Az oligarchikus hatalom örökletételének legbiztosabb útja — a vagyon felhalmozásán túlmenően — a kultúra kincseinek kisajátítása. Az eddig is elitista jellegű, de formálisan egységes oktatási rendszer több törésvonal mentén válik szét. Az új elit utánpótlását az alapítványi és a magániskolák biztosítják, a tandíj eleve lehetetlenné teszi az eliten kívüli csoportok gyermekeinek bejutását, az egyházi iskolák pedig világnézeti prekoncepciókkal operálnak. Hogy ne maradjanak versenyben az állami iskolák, arról a szűkkeblűen megszabott fejpénz, az önkormányzatok és a minisztériumi bürokrácia autokratizmusa gondoskodik. Az oligarchia kialakulásához vezető folyamatok, s maga az oligarchia léte — szögezzük le ismét — önmagában csöppet sem ellentétes a jogállamisággal, általában a demokráciával. Hogy mégsem tetszik, az a mi bajunk. Az igazán jól működő oligarchiának — szemben a diktatúrával — nincs szüksége sem erőszakra, sem támogató tömegmozgalmakra, szövetségesekre — ezért nincs reprivatizáció —, csak szavazókra, passzív tömegre és adófizetőkre, e három csoport persze némiképp fedi egymást. Elz maradt például — nem mintha hiányozna — a „tavaszi nagytakarítás” is, kitűnt, teljesen felesleges. A korábbi középszintű és a gazdasági vezetők lecserélése helyett elegendő éreztetni velük, hogy egyéni kegyelemből vannak még a helyükön, lojalitásuk máris adott. Egyébiránt a pártpolitikai alapon kinevezett apparátusok megbízhatósága mindig kétes, pontosan az első mélyebb krízisig tart, mint azt a régi MSZMP tapasztalhatta. Amit nem illik észrevenni Hangsúlyozni kell, nem akart, antidemokratikus célokról van itt szó, hanem az „Ész cseléről”, a politikai és a gazdasági elit „nem tudja, de teszi” azokat a lépéseket, amelyek végső soron a tragikus végkifejlethez vezethetnek. A folyamatot egy fokkal világosabban látnánk, ha a társadalomtudományok működnének. Amióta azonban a társadalomkutatás felhagyott a kritikai szemlélettel, s a fennálló rituális apológiájává szelídült — feltehetően azért, mert elérkezett a létező világok legjobbika —, az értékítéletek immár létítéletként üdvözöltetnek, így azonban egy fikarcnyival sem jutunk közelebb a társadalmi folyamatok megértéséhez. Amit ma megtudhatunk, az az, hogy „az emberiség egyetemes létmódja a piacgazdaság” (Bihari Mihály), létezik valamiféle egyetemes „európaiság”, Magyarország negyvenévnyi kínlódás után viszszatért a szerves' és' természetes ' fejlődési pályára, hogy csak néhány példát említsek. A téves előfeltevésekből kiinduló tudományos és politikai viták néha szórakoztatóak, esztétikai és logikai élvezetet szereznek, homályban marad azonban az, hogy a legutóbbi kelet-európai rendszerváltozás sem oldotta meg a térség elhúzódó strukturális krízisét. Pedig elgondolkodtató lehetne, hogy a periférikus helyzet, a deformált gazdaság- és társadalomszerkezet, a történelmi elmaradottság — melyeket a világgazdasági válság csak fokoz —, a nemzeti-nemzetiségi konfliktusok a múltban (is) háborúkhoz, forradalmakhoz, diktatúrákhoz vezettek, s ne feledjük, térségünkben alakult ki a fasizmus is. Szokás szerint, aki szembehelyezkedik az uralgó tudományos és politikai felfogással, az megkapja a magáét, így ítéltetik ..butaságnak” (idézet Pető Ivántól) Csepeli György álláspontja a parlamentarizmus válságáról, s „baloldali populizmusnak”, Szabó Miklós szavaival élve, Krausz Tamás koncepciója a részvételi és gazdasági demokráciáról, s bolsevik/liberális aknamunkának a bíráltak és bírálók véleménye — egy másik szempontrendszer szerint. Amit manapság nem illik észrevenni, az az, hogy a modern társadalmak érdektagoltságát — derül ki többek közt az inkriminált szerzők munkáiból — nem fejezik ki kellően a politikai pártok. Miközben józan fejjel senki sem vitatja a parlament és az önkormányzatok demokratikus mivoltát, kitűnik, hogy olyan csoportok, mint mondjuk a munkanélküliek, a nyugdíjasok, a fiatalok, a munkavállalók, az etnikai kisebbségek érdekeiket csak roppant áttételesen tudják kifejezésre juttatni. A pártokban és a legitim választott testületekben — innen a velük szemben terjedő bizalmatlanság — igen nagy a hajlandóság arra, hogy saját, elég változékony testületi érdekeiket a nép mint olyan érdekeinek tüntessék fel, anélkül, hogy a nép — mint olyan — folyamatosan kifejezhetné akaratát. Ráadásul a bürokratikus hatalomgyakorlás attól mrtsem változott, hogy a viták ma manifesztebbek, mint a monolitikus egypártrendszerben. Semmi csorba nem esne a képviseleti demokrácia elvein, ha a közvetlen demokrácia elemei befurakodnának az alkotmány sáncai közé. Mindjárt nőne a bizalom az intézmények iránt, ha a parlamenti és a helyi képviselők kötelesek lennének beszámolni tevékenységükről, kikérni választóik véleményét a döntéshozatal előtt, fizetésüket nem önmaguk, hanem a választóik állapítanák meg, s adot esetben vissza is lehetne hívni őket. Valószínűleg a képviselők is jobban éreznék magukat, ha tudnák, nem a választások előtt kapkodva kell bevezetni azokat a szociális juttatásokat, amelyek az újraválasztáshoz szükséges voksokat biztosítják, hanem nyugodtan, észszerű tempót tartva gondoskodhatnak mondjuk , a nyugdíjak értékállóságáról. Hasonképpen, a dolgozói tulajdon, részvétel a tulajdonviszonyok átalakításában és a vállalat irányításában sem ellentétes a piaci viszonyokkal, ellenkezőleg. A meghatározó dolgozói tulajdon elkerülhetővé teszi a szociális robbanást, csökkenti a munkanélküliséget, növeli a termelékenységet, ezzel a profitot és az adót is. Ha polgártársaink elégedetlenek politikai és gazdasági viszonyainkkal, az csöppet sem véletlen, józanul — nagyon józanul! — értékelik csupán az ígért és a megvalósult változások közti különbséget, s meglepő passzivitással tudomásul veszik élethelyzetük ellehetetlenülését. A jelenlegi gazdasági és politikai szisztéma gondjai és sikerei — hisz’ ilyenek is vannak —, rámutatnak arra, hogy gazdasági demokrácia nélkül a politikai demokrácia ingatag. Nem ördögtől való hát — bár sokan állítják ezt — egy olyan „népi egység” típusú mozgalom, adott esetben Választási koalíció sem, amely a közvetlen (részvételi) demokráciát a politikai és gazdasági szférában egyaránt nélkülözhetetlennek tekinti, s melyben a civil szerveződések, a szakszervezetek és az ebben érdekelt politikai mozgalmak vesznek részt. Talán ez az egyetlen olyan politikai forma, amely még megakadályozhatja az oligarchia kialakulását. Mindenesetre nem artene Flurryvel szólva feltenni a kérdést, hadd törje ősz fejét Sam Small: „— Mi az, hogy parlament?” A regénybeli nyugdíjas vidáman fog neki a válaszadásnak, mert szeret fontos dolgokról értekezni. Elmondja, hogyan mennek fel az emberek a T. Házba, hogy ott a népet képviseljék. •— Te miért nem vagy ott? — kérdezte Flurry. — Ezen én is sokszor csodálkozom. Sok nálamnál butább ember is ül ott” Szomolányi Karola rajza 1992. JANUÁR 3. / E 1a ! umso t