Élet és Irodalom, 1992. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-03 / 1. szám - Kállai R. Gábor: Sam Small, a politológus (5. oldal) - Szomolányi Karola: rajza • kép (5. oldal)

KÁLLAI R. GÁBOR: Sam Small, a politológus Magyarország országlakosai gya­korta megrovatnak azért, mert nem lelkesednek kellően a jelen­legi intézményrendszerért, nem ér­tik a pártok működését, pedig hol tanító urasain, hol szabadelvűen el­magyarázzák nekik, napjában oly­kor többször is, milyen kitűnő mindez. Félő, okitóink valahogy úgy járnak, mint Sam Small, Eric Knight halhatatlan regényhőse, aki egyszer Flurry nevezetű kuvaszá­val elmélkedett a demokratikus­­kormányzatról. „— Hát szóval, ott két párt van, a kormány meg az ellenzék. A kor­mánypárt csinálja a törvényeket. — És mit csinál az ellenzék? — Hát ellenzi. — Ez nagyon bután hangzik. — Ne gondold, ennek így kell lenni. Ez a demokrácia.’’ Szegény jószág sehogysem értet­­te a dolgot, tovább kérdezősködött hát, Sam, a bányász meg magya­rázott. ..— A kormánypártot gyakran annyira elfoglalja az ellenzékkel való harc, annyira kell igyekeznie, hogy keresztülhúzza az ellenzék terveit, amelyekkel az ellenzék a kormány terveit akarja keresztül­húzni, hogy nincs is ideje törvé­nyeket hozni. — És ez mire jó? — akadékosko­­­dott. Flurry. — Hát ez a politika. — Butaság. Ne beszéljünk többet erről.” Bogáncs, Flurry honi pályatársa még értetlenebbnek bizonyulna, mint a yorkshire-i eb, kivált, mert az ő gazdája egészen más válaszo­kat adna oktondi kérdéseire, mint a nehézbeszédű angol bányász. Azt mondaná például, hogy némelykor az ellenzék nem ellenzi a törvénye­ket, főleg, ha azok a szakszerveze­tekről szólnak, vagy saját, ellenzé­ki jogait korlátozzák, s a kormány­pártok cselszövényei sem csak az ellenzék, hanem a kormány ellen irányulnak. Elég zavaros a helyzet, kétségtelenül. Egyáltalán, ha ma Magyarországon többé-k­evésbé normálisan működő parlamenti de­mokrácia, s gazdasági fejlettsé­günknek megfelelő piacgazdaság van, ugyanakkor súlyos társadalmi feszültségek halmozódtak fel, kilá­tástalan helyzetbe taszítva a lakos­ság jelentős rétegeit. Flurry naiv kérdése roppant aktuális: hova ve­zet a politikai szféra öncélú bezár­kózása, diktatúrához vagy valami máshoz? Kettészakadó társadalom Szokássá vált a kormánykoalí­ciót, annak kisebb-nagyobb cso­portjait s egyes vezetőit diktatóri­kus törekvésekkel gyanúsítani. Ezt a vélekedést ugyan nem lenne he­lyes egyoldalúan rút rágalomnak minősíteni, a helyzet azonban bo­nyolultabb annál, hogysem pusz­tán a jobboldali populizmusban, a kormányban, a neohorthysta remi­niszcenciákban leljük fel a de­mokráciára leselkedő veszélyeket, netán a bolsevista revans- és át­mentésvágyban, hogy a másik ol­dal félelmeit is felemlegessem. Félreértés ne essék: tény, hogy erő­teljes tekintélyuralmi kísértések mozgatják prominens kormánypár­ti tényezők lépéseit, riasztó híre­ket és visszataszító kommentáro­kat olvashatunk az „Új” vagy ,.Szent” előtagú lapok némelyiké­ben, aggasztó mozgalmak jelennek meg a perifériákon. Kétségtelen, hogy feltűnően arrogánssá vált a hatalom hangja, agresszívvé váltak az állami vagyont felosztani törek­vő csoportok, de mindeddig semmi olyan nem történt, ami ne illesz­kedne a jogállamiság kereteibe, az pedig, hogy nem az SZDSZ van ha­talmon, még nem merénylet a de­mokrácia ellen. Persze a liberális és a baloldali ellenzék léte sem ás­sa alá a demokráciát, mint azt a fentebb emlegetett újságok vélik. Ha egy kormányzat diktatúrára­­tör, akkor mindenekelőtt társadal­mi bázist teremt magának, tanul­hattuk meg a XX. század történel­méből, maga mellé állítja a meg­határozó társadalmi, csoportok leg­alább némelyikét, saját apparátust épít ki, felszámolja politikai ellen­lábasait és így tovább, s nem ta­szít aktív ellenállásba az 1938 :XV. tc. (az ún. első zsidótörvény) min­tájára készülő rasszista logikájú „elszámoltatási” törvénnyel hozzá­vetőleg egymillió embert. A mi po­­litkai modellünk azonban inkább XIX. századi, a politizáló és gazda­sági „osztály” elszigeteli magát a társadalomtól, a politkai tevékeny­séget zárt körben, magánügyként végzi, a lakossággal csak törvények és önkormányzati rendeletek for­májában érintkezik. Ami azonban a XIX. században még konzerva­tív liberalizmusnak, a demokrácia egyik megvalósulási formájának számított, manapság — példa rá Dél-Amerika — a társadalom oli­­garchisztikus elfajulását eredmé­nyezi. Egyre jobban kirajzolódik a társadalom kettészakadása, egyik oldalon a politikai és társadalmi elit versengő csoportjai, másik ol­dalon a többiek állanak, mindkö­zönségesen a nép, másként az ér­dektagolt, eléggé kavargó társada­lom. Magyarországon megkezdő­dött a politikai, a gazdasági és a kulturális hatalom kiváltság for­májában való elsajátítása és örök­letessé tétele. Oligarchiagyártás A ma létező jelentősebb pártok lényegében minden szokásos poli­tikai irányzatot megjelenítenek, még a mérsékelten rendszerkríti­­kus mozgalmak is jelen vannak a politikai palettán. A jövőben ki­alakulhat a hárompólusú (konzer­vatív, liberális, szocialista/szociál­­demokrata) szisztéma, megeshet, hogy a parlament szélsőségesen, pluralizálódik, s legközelesebb.­, nyolc-tíz párt vitáját élvezhetjük a televízióban, s — ez a legvalószí­nűbb — kialakulhat az MDF s partnerei tartós dominanciája is. Bár van mód a választási rendszer antidemokratikus megváltoztatásá­ra — a körzetek átrajzolása, a vá­lasztójog korlátozása, a képviselői helyek számának csökkentése stb. —, a magyar pártrendszer elég sa­játos ahhoz, hogy különösebb trük­kök nélkül is biztosítsa a jelenlegi politikai felállás fennmaradását, amiben — úgy rémlik — minden párt érdekelt. A pártoknak ugyanis több olyan közös vonásuk van, amelyek lé­nyegi érdekazonosságra utalnak. Így a ma létező pártok valameny­­nyien érdekeltek a privatizációban, az EGK-hoz és a NATO-hoz való csatlakozásban, az új tulajdonosi osztály kialakításában, és abban, hogy ezeket a törekvéseket senki és semmi ne akadályozza. Érthető tehát, hogy a választások közöny­be fulladása nem ejti kétségbe ve­zető politikusainkat, nem is igazán erőltetik e voksolások sikerét. A „lebetonozott” parlamenti viszo­­nyokat amúgy sem módosítják lé­nyegesen az időközi választások, de így nem is várható az állóvizet esetleg megzavaró új politikai erő felbukkanása. Úgy tűnik fel, hogy a jelentősebb parlamenten kívüli pártoknak — Agrárszövetség, MSZDP, MSZMP — is megfelel a kialakult helyzet, s a választói passzivitás. Figyelemre méltó pél­dául, hogy a munkáspárt — pedig fegyelmezett­­tagsága, saját újság­ja van — kísérletet sem tett a vá­lasztásokon való részvételre, pedig az — az antikommunista hangulat ellenére — jelentős propaganda­­lehetőséget jelentett volna. Nehéz szabdulni attól a kényszerképzet­től, hogy e párt is viszonylag jól érzi magát a jelenlegi konstelláció­ban, ahol a kirekesztett, ám szá­mon tartott ősellenség nehéz, de hálás szerepkörét kevés erőfeszí­téssel is megtarthatja. Oligarchia kialakulásához vezet a privatizáció jelenlegi metódusa is, az állami beavatkozással, oly­kor kinevezéssel zajló — felesleg roppant drága — tul­ajdonosgyár­­tás. Az állami tulajdon felosztása jelentősebb tőkebevonás és techno­lógiai megújulás nélkül zajlik, eredményeként legtöbbször félálla­­mi kereszttulajdonlás alakul ki, így az új tulajdonosok is függő helyzetbe kerülnek az őket kine­vező bürokráciától. A régi mene­dzser­ és az új „nómenklatúrabur­zsoázia” a hatalom támogatását is készséggel elvállalja, ha ehhez megkapja — márpedig megkapja — a függőséget megédesítő védel­met a szakszervezetekkel szemben. A gazdasági oligarchia létét erősíti a monetarista gazdaságpolitika is, amiben a pénzügyi bürokrácia a téli tulajdonosokban ideális partner­ré lelt. A friedmani monetarizmus­­ba szerelmes gazdaságpolitikusa­ink pénzszűkítéssel, a belső piac szűkítésével, privatizációval, ex­portorientációval, adósságtörlesz­téssel és további eladósodással operálnak. E metódus teljesen nor­málisnak tekinthető egy gazdasá­gilag fejlett, stabil országban — Anglia is kibírta a thatcherizmus évtizedét, bár valószínűleg évek kellenek a kikeverésére — hatá­suk azonban katasztrofális egy ke­véssé fejlett országban, alternatív gazdaságpolitika kidolgozásával vi­szont senki sem foglalkozik. De miért is tennék, a gazdasági elit­nek megfelel a jelenlegi, a munka­­nélkülieket, a paupereket meg sen­ki sem kérdezi. Megjegyzendő, hogy az országot fojtogató eladósodást lehet pozitív elemnek is tekinteni, hisz’ hozzá­járult a kommunizmus bukásához, s ezzel a demokrácia kialakulásá­hoz, mint azt a miniszterelnök úr Clevelandban kifejtette. Elegáns dialektikus materialista interpre­tációja ez Engels felfogásának, aki részletesen elemezte a rossznak a világtörténelemben játszott pozitív szerepét. Az oligarchikus hatalom örökle­­tételének legbiztosabb útja — a vagyon felhalmozásán túlmenően — a kultúra kincseinek kisajátítá­sa. Az eddig is elitista jellegű, de formálisan egységes oktatási rend­szer több törésvonal mentén válik szét. Az új elit utánpótlását az ala­pítványi és a magániskolák bizto­sítják, a tandíj eleve lehetetlenné teszi az eliten kívüli csoportok gyermekeinek bejutását, az egyhá­zi iskolák pedig világnézeti pre­koncepciókkal operálnak. Hogy ne maradjanak versenyben az állami iskolák, arról a szűkkeblűen meg­szabott fejpénz, az önkormányza­tok és a minisztériumi bürokrácia autokratizmusa gondoskodik. Az oligarchia kialakulásához ve­zető folyamatok, s maga az oli­garchia léte — szögezzük le ismét — önmagában csöppet sem ellen­tétes a jogállamisággal, általában a demokráciával. Hogy mégsem tetszik, az a mi bajunk. Az igazán jól működő oligarchiának — szem­ben a diktatúrával — nincs szük­sége sem erőszakra, sem támogató tömegmozgalmakra, szövetségesek­­re — ezért nincs reprivatizáció —, csak szavazókra, passzív tömegre és adófizetőkre, e három csoport persze némiképp fedi egymást. Elz maradt például — nem mintha hiányozna — a „tavaszi nagytaka­rítás” is, kitűnt, teljesen felesle­ges. A korábbi középszintű és a gazdasági vezetők lecserélése he­lyett elegendő éreztetni velük, hogy egyéni kegyelemből vannak még a helyükön, lojalitásuk máris adott. Egyébiránt a pártpolitikai alapon kinevezett apparátusok megbízha­tósága mindig kétes, pontosan az első mélyebb krízisig tart, mint azt a régi MSZMP tapasztalhatta. Amit nem illik észrevenni Hangsúlyozni kell, nem akart, antidemokratikus célokról van itt szó, hanem az „Ész cseléről”, a po­litikai és a gazdasági elit „nem tudja, de teszi” azokat a lépéseket, amelyek végső soron a tragikus végkifejlethez vezethetnek. A fo­lyamatot egy fokkal világosabban látnánk, ha a társadalomtudomá­nyok működnének. Amióta azon­ban a társadalomkutatás felhagyott a kritikai szemlélettel, s a fennálló rituális apológiájává szelídült — feltehetően azért, mert elérkezett a létező világok legjobbika —, az értékítéletek immár létítéletként üdvözöltetnek, így azonban egy fi­karcnyival sem jutunk közelebb a társadalmi folyamatok megértésé­hez. Amit ma megtudhatunk, az az, hogy „az emberiség egyetemes létmódja a piacgazdaság” (Bihari Mihály), létezik valamiféle egyete­mes „európaiság”, Magyarország negyvenévnyi kínlódás után visz­­szatért a szerves' és' term­észetes ' fejlődési pályára, hogy csak né­hány példát említsek. A téves elő­feltevésekből kiinduló tudományos és politikai viták néha szóra­­koztatóak, esztétikai és logi­kai élvezetet szereznek, homály­ban marad azonban az, hogy a leg­utóbbi kelet-európai rendszervál­tozás sem oldotta meg a térség el­húzódó strukturális krízisét. Pedig elgondolkodtató lehetne, hogy a periférikus helyzet, a deformált gazdaság- és társadalomszerkezet, a történelmi elmaradottság — me­lyeket a világgazdasági válság csak fokoz —, a nemzeti-nemzetiségi konfliktusok a múltban (is) hábo­rúkhoz, forradalmakhoz, diktatú­rákhoz vezettek, s ne feledjük, tér­ségünkben alakult ki a fasizmus is. Szokás szerint, aki szembehe­lyezkedik az uralgó tudományos és politikai felfogással, az megkap­ja a magáét, így ítéltetik ..butaság­nak” (idézet Pető Ivántól) Csepeli György álláspontja a parlamenta­rizmus válságáról, s „baloldali po­­pulizmusnak”, Szabó Miklós sza­vaival élve, Krausz Tamás koncep­ciója a részvételi és gazdasági de­mokráciáról, s bolsevik/li­berális ak­namunkának a bíráltak és bírálók véleménye — egy másik szempont­­rendszer szerint. Amit manapság nem illik észre­venni, az az, hogy a modern társa­dalmak érdektagoltságát — derül ki többek közt az inkriminált szer­zők munkáiból — nem fejezik ki kellően a politikai pártok. Miköz­ben józan fejjel senki sem vitatja a parlament és az önkormányzatok demokratikus mivoltát, kitűnik, hogy olyan csoportok, mint mond­juk a munkanélküliek, a nyugdíja­sok, a fiatalok, a munkavállalók, az etnikai kisebbségek érdekeiket csak roppant áttételesen tudják ki­­fejezésre juttatni. A pártokban és a legitim választott testületekben — innen a velük szemben terjedő bizalmatlanság — igen nagy a haj­landóság arra, hogy saját, elég vál­tozékony testületi érdekeiket a nép mint olyan érdekeinek tüntessék fel, anélkül, hogy a nép — mint olyan — folyamatosan kifejezhet­né akaratát. Ráadásul a bürokrati­kus hatalomgyakorlás attól mrt­­sem változott, hogy a viták ma manifesztebbek, mint a monoliti­­kus egypártrendszerben. Semmi csorba nem esne a kép­viseleti demokrácia elvein, ha a közvetlen demokrácia elemei be­­furakodnának az alkotmány sán­cai közé. Mindjár­t nőne a bizalom az intézmények iránt, ha a parla­menti és a helyi képviselők kötele­sek lennének beszámolni tevékeny­ségükről, kikérni választóik véle­ményét a döntéshozatal előtt, fize­tésüket nem önmaguk, hanem a választóik állapítanák meg, s adot esetben vissza is lehetne hívni őket. Valószínűleg a képviselők is jobban éreznék magukat, ha tud­nák, nem a választások előtt kap­kodva kell bevezetni azokat a szo­ciális juttatásokat, amelyek az új­raválasztáshoz szükséges voksokat biztosítják, hanem nyugodtan, ész­szerű tempót tartva gondoskodhat­nak mondjuk , a nyugdíjak érték­­állóságáról. Hasonképpen, a dolgo­zói tulajdon, részvétel a tulajdon­­viszonyok átalakításában és a vál­­lalat irányításában sem ellentétes a piaci viszonyokkal, ellenkezőleg. A meghatározó dolgozói tulajdon elkerülhetővé teszi a szociális rob­banást, csökkenti a munkanélkü­liséget, növeli a termelékenységet, ezzel a profitot és az adót is. Ha polgártársaink elégedetlenek politikai és gazdasági viszonyaink­kal, az csöppet sem véletlen, józa­nul — nagyon józanul! — értéke­lik csupán az ígért és a megvaló­sult változások közti különbséget, s meglepő passzivitással tudomá­sul veszik élethelyzetük ellehetet­lenülését. A jelenlegi gazdasági és politikai szisztéma gondjai és si­kerei — hisz’ ilyenek is vannak —, rámutatnak arra, hogy gazdasági demokrácia nélkül a politikai de­mokrácia ingatag. Nem ördögtől való hát — bár sokan állítják ezt — egy olyan „népi egység” típusú mozgalom, adott esetben Választá­si koalíció sem, amely a közvetlen (részvételi) demokráciát a politi­kai és gazdasági szférában egy­aránt nélkülözhetetlennek tekinti, s melyben a civil szerveződések, a szakszervezetek és az ebben érde­kelt politikai mozgalmak vesznek részt. Talán ez az egyetlen olyan politikai forma, amely még meg­akadályozhatja az oligarchia ki­alakulását. Mindenesetre nem artene Flurry­­vel szólva feltenni a kérdést, hadd törje ősz fejét Sam Small: „— Mi az, hogy parlament?” A regénybeli nyugdíjas vidáman fog neki a válaszadásnak, mert szeret fontos dolgokról értekezni. Elmondja, hogyan mennek fel az emberek a T. Házba, hogy ott a népet képviseljék. •­— Te miért nem vagy ott? — kérdezte Flurry. — Ezen én is sokszor csodálko­zom. Sok nálamnál butább ember is ül ott” Szomolányi Karola rajza 1992. JANUÁR 3. / E 1a ! u­mso­ t

Next