Élet és Irodalom, 1992. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-24 / 4. szám - Polgár László: Birodalmi másnap (4. oldal) - Püspöky István: rajza • kép (4. oldal) - Horgas Béla: Egy nő ordít a vonaton (4. oldal)

„Csillagok” — sütik el publicis­ták újra meg újra az éppen elmúlt esztendőről, amikor január elején kiderítik: ismét sorsfordító, az egész emberiséget érintő esemé­nyek tanúi voltunk. Van ebben né­mi újságírói túlzás, de igazság is, ami azt jelenti, hogy szegény em­beriségnek elég a baja az utóbbi időben: mire magához térhetne a soros világrengetés után, valaki mindig rátesz egy lapáttal. Ez a valaki — nem először, de e néven valószínűleg utoljára — tavaly a Szovjetunió volt. 1991 hoz­ta az egykori szuperhatalom szá­mára azt, amit a római birodalom­nak 476, hiába bomladozott előtte és még évszázadokig utána, „buká­sa” a történelemkönyvek szerint akkor történt, amikor az erőtől duzzadó Odoaker letaszította trón­járól a „fenségeske” Romulus Au­­gustulust. Manapság a volt Szov­jetunió-szakértők nem sokkal van­nak irigylésre méltóbb helyzetben, mint a volt Szovjetunió lakói — ta­lán csak annyival, amennyivel tá­volabb szakértenek a volt Szovjet­uniótól. A hiány most már nekik is alapélményük, bár sokkal elvon­­tabb formában, mint a világ amaz egyhatodán élőknek; messziről azonban éppúgy könnyebb elvisel­ni a birodalom hiányát, ahogy könnyebb volt a létét. A Szovjet­unió átadta helyét a Valaminek, ahogy Barát József nevezi jobb hí­ján a — 168 óra — minapi számá­ban az „aligha független aligha ál­lamok aligha szövetségét”. Tanácstalanul áll az is, aki nem­rég még benne élt a moszkvai hét­köznapokban. Hiszen „nemrég” az unió megőrzéséről szavazott a nép, dörgő igennel. Gorbacsov alacsony­ra tette a lécet, hogy biztonsággal átugorhassa — a mutatvány sike­rült is neki, de amikor magasba emelte kezét, észre kellett vennie, hogy vetélytárs és közönség nélkül maradt. Jelcin ugyanis — aki fel­tűnő sietséggel foglalta el Gorba­csov íróasztalát és székét az állam nélkül maradt államfő visszavonu­lása után — arra használta fel az akkori népszavazást, hogy — az egység elleni agitáció helyett — az oroszországi választók áldását kér­je az elnöki rendszer bevezetésére „saját pályáján”. Gorbacsov nép­szavazása éppúgy nem mentette meg az uniót, ahogy annak idején De Gaulle-é sem a francia birodal­mat. Persze, ha már az egység hí­vei győztek, meg kellett felelniük az új korszak új kihívásainak: a tavalyi év jó része tehát a túlélésre alkalmas formáció és a hozzáillő, kifejező név keresésével telt. A fantáziadús agyszülemények el­ső és legjellemzőbb változata lett a névszörny vázát is megőrizni akaró Szabad Szuverén Köztársaságok Szövetsége. E remekmű és gyorsan sorjázó utódai legföljebb annyi eredménnyel jártak, hogy a kül­földi megfigyelők kezdetben rohan­hattak a szakértőkhöz hiteles for­dításokért, ám azok rezignáltan le­gyintettek: ez még a Szovjetunió. Majd jött az augusztusi puccs, amely világra szóló robbanás he­lyett dicstelen pukkanással tette végképp súlytalanná a Gorbacsov személyére apadt központot. Az egykori „gyorsító” megpróbált las­sítani, ám az új egyenlők és közü­lük is a legegyenlőbb kíméletlenül húzták keresztül számításait, szá­nalmas erőlködéssé silányítva a Szuverén Államok Szövetsége kö­rüli, novo-ogarjevói bábáskodását. Legújabban pedig itt a FÁK, az orosz, ukrán és belorusz vezetők által Minszkben kikiáltott Függet­len Államok Közössége. Vagyis a Valami, amelynek meghatározása születése pillanatától gondot oko­zott bennfentes értelmezőknek is. Vaszil Bikov író például — akinek talán eszébe jutott Jelcin újdon­sült orosz parlamenti elnökként tett kijelentése, amely szerint Moszkva Oroszország fővárosa lesz, a Szövetség pedig, ha oda nem fér, keressen új helyet magának — a Moszkovszkije Novosztyiban a köz­pont Minszkbe helyezésén kesereg, és új bürokrácia felnövekedésétől tart. Aggodalommal tölti el a „há­romujjas nyomógomb” ötlete is — a dilemmát úgy oldja föl, hogy az igazi, egyujjas gombot Minszkbe képzeli, és köszöni, nem kér belő­le. A zavaros viszonyok között tá­jékozódni kívánó külföldi aligha­nem csodálkozik félelmei okán, mint ahogy azon is, hogy az újság december 22-i számában Jegor Ja­kovlev arról értekezik, hogy Gor­bacsov szerepe „még egyáltalán nincs kimerítve”, hiszen ő a szovjet hadsereg főparancsnoka, és külön­ben is, még felzárkózhat az új in­tegrációs folyamatokhoz. Mások a nyolcvanas évtized embere iránt Nyugaton még mindig táplált bi­zalomra és a vele „csúnyán elbánt” trojka iránti, nyilvánvalóan be­következő bizalmatlanságra utal­tak ... Fejtegetéseiket azonban már a nagy reménykedő sem osztotta: pár nap múlva lekászálódott a né­zők által rég otthagyott porondról. Gorbacsov tehát ment, állam, ál­lamok helyett — egy független szakértői bizottság kifejezésével él­ve — „kockázati övezeteket” ha­gyott maga után. Közhelyszámba megy a moszkvai áruhiány, a ki­számíthatatlan és megfizethetetlen, ad hoc meghatározott árak; a poli­tikai rizikóra aligha kell időszerűbb példát keresni Grúziánál, Oroszor­szág pedig egészében véve bizony­talansági tényező: ma azt sem könnyű eldönteni, mekkora terüle­tet értsünk alatta. Az emberek alapvető élelmiszerekre vadászva utaznak föl-alá: Voronyezsbe fok­hagymáért, Harkovba étolajért („a vámnál vigyázni kell!”), Orelbe — amely „mindössze háromszáznyolc­vanöt kilométer” Moszkvától — húsért, hentesáruért, gyü­mölcsért, zöldségért... Nem csoda, hogy az Orel megyei végrehajtó bi­zottság elnöke (a cégért még nem sikerült mindenhol átfesteni) így sóhajt fel a kíváncsiskodó újságíró kérdésére: „Ha akadna valaki, aki magas kerítést emelne Orel megye határán, és vámhivatalokat állítana fel a be- és kilépési pontokon, ak­kor nem lenne semmi probléma.” Oroszországban egyre erősödő hangok követelik — a folytonos gyarapodás életelemű birodalom örököseként — a szovjet korszak­ban véletlenszerűen megállapított határok kiigazítását. Felháborodva tapasztalják, hogy az egykori tag­­köztársaságok egyöntetűen a Nagy Kirablót látják a nagy testvérben. „Bebizonyítani, hogy a világpiaci árakra való áttéréskor mindenki Oroszországnak fog tartozni, nem is olyan nehéz” — írja egy közismer­ten liberális demokrata érzelmű elemző, aki így foglalja össze sokak dacos prognózisát: „Ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Moha­med elmegy.” Mások arra hivatkoznak, hogy egy „nemzetek fölötti köztársaság”, a hadiipari komplexum nehezedett mindenkire, amely „kétharmad­részt Oroszország területén találha­tó”. Ennek fényében kissé furcsa, miért nem érti a Jelcin tanácsadó­jává avanzsált Szergej Sztankevics a többi köztársaság „sajátságos ál­­láspontját”, mely szerint „minden, ami az ő területükön van, az övék, ami viszont Oroszországban, az kö­zös és szét kell osztani”. Sztanke­vics mindenesetre határozottabb fellépést sürget a „megalázkodás” helyett. Eközben belföldön egyre mélyül a nép és az elit közötti bi­zalmi szakadék, sokak szemében el­dőlni látszik a kérdés: az új bir­tokosok alakítják-e át a hatalmat, vagy az formálja saját képére őket; külföldön ugyanakkor mind jobban aggódnak az összeroskadó biroda­lom ellenőrizhetetlen fegyveres erői miatt. A legkevésbé kockázatos övezet a már említett tanulmány szerint Litvánia, tágabb értelemben a Bal­tikum. Miközben e reményt keltő sorokat olvastam, tavaly szeptem­beri vilniusi utam jutott az eszem­be, amikor egy küldöttség tagja­ként a litván közlekedési miniszter meghívására ismerkedhettem meg e látnivalókban gazdag várossal. Malév-járat akkor még nem lévén, már odautazásunk sem volt zökke­nőmentes a belföldi (?) Aeroflot­­vonalakon uralkodó kaotikus álla­potok miatt, ott azonban a minisz­ter személyesen biztosított minket arról, hogy terveink szerint elhagy­hatjuk barátságos országát. Ezek után a Litván Vasutak vezérigaz­gatója és a miniszter tanácsadója társaságában fél napot ültünk a vil­niusi VIP-váróban, ahol jó darabig azt sem sikerült kideríteni, hogy az egykori belföldet kivéve mely ál­lamokba közlekednek repülőjára­tok. Végül — Moszkva—Budapest jegyünket veszni hagyva — Var­sóba menekültünk, ahol az Aero­flot képviselője „nem tudott segí­teni” abban, hogy folytathassuk utunkat Prágán át Budapestre; előtte — szombati napon — CSA— LOT—Malév—Aeroflot konzílium összehívását javasolta, így a dolog­ból vonatozás lett. Távol áll tőlem, hogy a történtekből messzemenő következtetéseket vonjak le a füg­getlen Litvániára nézve, ám élmé­nyeim — mindent összevetve — erősen emlékeztettek egy régebb­ről jól ismert országra, a Szovjet­unióra. Pedig Szovjetunió már nincs. Bár valami van. POLGÁR LÁSZLÓ: BIRODALMI MÁSNAP Püspöky István rajza r POSITION IN HUNGARIAN STUDIES Rutgers University is seeking a scholar of distinction with an excel­lent research and publication record to direct our new Institute for Hun­garian Studies. Applications will be considered from scholars who con­duct research about Hungary and East-Central Europe in any social science or humanities discipline, including sociology, history, political­­economy. anthropology, literature, linguistics, history of culture, philo­ sophy. Fluency in English required. The Director will be a regular mem­­ber of one of the departments of the Faculty of Arts and Sciences. He or she will act as a focal pojnt for Hungarian scholarship at Rutgers, will apply for grants, organize related activities, and act as liaison to Hun­­garian-Americans in New Yersey. The position will be tenured. Please send a resume, a sample of published work, and list of three references by March 1 to: Professor Susan Gal, Hungarian Studies Search Com­mittee, Department of Anthropology, Douglass Campus, P. 0. Box 270, New Brunswick, N. J. 08903-0270. HORGAS BÉLA: EGY NŐ ORDÍT A VONATON Egy nő ordít a vonaton s abban a fülkében éppen, ahol utazom. No jó, tudom, ha utas vagy, viseld el; egyik a hamutartót csattogtatja él­vezettel és gyermekien derül, má­sik sípolva fújja orrát, társalogni próbál emez, ott fokhagymás tor­mát kanalaznak ecetes hagymába reszelt pálpusztai hathetessel, és szilvapálinkát kortyolnak hozzá — ez meg ordít, rikoltoz, hörög sze­gény, a füledbe fröcsög, diktál, ha irkász vagy, még mit akarnál? Velem szemben ül egy úr. Kocka fejű, szemüveges, vékony szájú, pofaszakállas úr, pöttyös a nyak­kendője, pepita a zakója, fűzős a cipője és színes pornóújságot la­pozgat, nagyokat szusszant köz­ben, gyorsan végez a szemlével, megkönnyebbülten hajtja össze hosszában, kétszer, és belső zsebé­be süllyeszti a lapot, aztán kikap­ja onnan, szétteregeti, keresgél, uj­ját futtatja, egy képet az orrához emel, szusszant, kocka feje el­tűnik, majd felbukkan a vaginák mögött, újra hajtogat, fekete diplo­matatáskát csettint, belső rekesz­be csúsztat, hátradől, szusszant, szemüveget törölget. A nő meg or­dít, hogy megloptak, érti, kilopták a szemem fényét, ellopták az uram óráját, a fiam hordóját, a menyem erszényét, a vejem fejszéjét, az is­ten keresztjét, a pincét, a padlást, az egész hobelevancot ellopták, érti? Megmilliomosodtak a kopasz­­tökűek, érti? Hideg, téli estében órákig vágtat a dunántúli vonat velem, alusznak üresen a Balaton-parti tanyák. A fák holttá hűlve kérgesednek, polipként ölelik a sötétséget, a tó bőre feketén csillan elő. A nő or­dít, a kalauz csillapítja, a fok­hagyma erős illata megtelepszik. Alsópáhokon jártam délelőtt, ahol a tanárnő azt kérdezte tőlem, hogy milyen a hangulatom, már ne haragudjak, mondta, s ha rosszul talált szólni, hát megbocsássam és ne feleljek, de ott, a fővárosban talán mégiscsak jobban látszik, hogy mi van, milyen ez a válto­zás, ezt akartuk-e? Olvasgatom az ajándékba kapott Alsópáhok és Felsőpáhok története című vaskos kötetet, irodalmi kincsesbányának látom, s miközben a falu név­adásának történetében bóklászom, a pokol ige és a Hévíz körüli berkekben bőrt ványoló mesterek hajdani életén merengek az or­dító nő és a szusszantó férfi kö­zött, eszembe jut kedves mese­hősöm, bizonyos Tarko Birgut, akit Gulácsy Lajos álombirodalmá­ból, Édesfagyökérország és Na­­konxipán vidékéről (egészen pon­tosan a Cöxpon cukrászdából) hív­tam elő — aztán a helytörténet és a mese kettős színfala közt a tanárnőnek adott henye válaszomat latolgatom: én nem ezt akartam. A változást igen, magyaráztam, hogyne, örültem neki, és nem vol­tak mértéktelen illúzióim, de ezt nem vártam, ekkora aránytévesz­tést, az úrhatnámság ilyen erő­szakos héjázását. Rosszabb most, mint Kádár alatt volt? — hangzik a kérdés. Nem erről van szó, nem, tiltakozom hevesen, a nő meg or­dít, hogy meghúzza a vészféket. 1259-ben István királyfi a Zala megyei Paah nevű földet Csapó fiának, Andrásnak adományozta, mely addig Zalavárhoz tartozott és a tímár- meg a cserzővarga-mes­terséget űző várszolgák lakták. A középkor elején még tó volt a mocsár helyén, de 1328-ban már Hosszúsárnak nevezték a terüle­tet, ahol a „hév” vízben remekül lehetett csáváztatni, kallózni a bőröket. Most Alsópáhok és Hévíz között a Sellő nevű diszkóbár várja vendégeit. Hagyja békén, mondom a kalauznak, hadd ordítson — nem látott még ilyet? Uram, sértő­dik meg a lelkiismeretes vas­utas, én tudom, hogy tele van őrültekkel a világ, de miért az én vonatomra száll mindegyik? Nevetünk, a vidám hangoktól a nő lecsendesedik, majd mereven bámulni kezdi a pofaszakállas kezében újra megjelenő pornó­újság képeit. A kalauz elmegy, a fülkében csönd van és fullasztó fokhagymaszag. A fűtőtestből né­mi meleg szivárog, nézem a nő ar­cát. Most nem ordít, mered előre némán. A pornóújság már vissza­csúszott a belső rekeszbe, a pofa­szakállas zavartan fészkelődik, pe­dig a nő nem rá néz, nem őt látja. Egész valójával fordul valami előt­tünk ismeretlen látvány felé. Ke­mény, rezzenéstelen, lehúzott re­­dőnyű arc, egy ötvenéves csont­vázra feszített üres maszk, leáztak róla a színek, a bőrbevonat hi­deg, ványolatlan, száraz, mereven fehéredik, mint befőttesüvegen a hólyagpapír. Pályázati felhívás A Csokonai Művelődési Ház pályázatot hirdet olyan művé­szeti vagy szellemi tevékenysé­get folytató csoportok számára, melyek működéséhez segítséget jelent, ha — állandó helyet kapnak, — igénybe vehetik az intéz­mény technikai­ és műsza­ki eszközeit, s — részesülhetnek (ha szűkös keretek között is) költség­­vetésből. A pályázatokat elbíráló kura­tórium kizá­ró tényezőnek tekin­ti a politikai vagy profitcent­rikus indíttatású törekvéseket. A pályázatnak tartalmaznia kell: — A csoport eddigi tevékeny­ségének rövid bemutatását; — 1992-re vonatkozó célkitű­zéseit; — 1 db szakmai ajánlást (az érintett művészi vagy szel­lemi szféra bármely ismert személyiségétől). A pályázat nyílt, beadásának határideje: 1992. február 15. A kuratórium fenntartja a le­hetőséget arra, hogy döntése előtt személyes bemutatkozásra is kérje a pályázókat. Cím: Csokonai Művelődési Ház, 1153 Budapest, Eötvös u. 64—66. , 1992. JANUÁR 24.

Next