Élet és Irodalom, 1992. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-24 / 4. szám - Polgár László: Birodalmi másnap (4. oldal) - Püspöky István: rajza • kép (4. oldal) - Horgas Béla: Egy nő ordít a vonaton (4. oldal)
„Csillagok” — sütik el publicisták újra meg újra az éppen elmúlt esztendőről, amikor január elején kiderítik: ismét sorsfordító, az egész emberiséget érintő események tanúi voltunk. Van ebben némi újságírói túlzás, de igazság is, ami azt jelenti, hogy szegény emberiségnek elég a baja az utóbbi időben: mire magához térhetne a soros világrengetés után, valaki mindig rátesz egy lapáttal. Ez a valaki — nem először, de e néven valószínűleg utoljára — tavaly a Szovjetunió volt. 1991 hozta az egykori szuperhatalom számára azt, amit a római birodalomnak 476, hiába bomladozott előtte és még évszázadokig utána, „bukása” a történelemkönyvek szerint akkor történt, amikor az erőtől duzzadó Odoaker letaszította trónjáról a „fenségeske” Romulus Augustulust. Manapság a volt Szovjetunió-szakértők nem sokkal vannak irigylésre méltóbb helyzetben, mint a volt Szovjetunió lakói — talán csak annyival, amennyivel távolabb szakértenek a volt Szovjetuniótól. A hiány most már nekik is alapélményük, bár sokkal elvontabb formában, mint a világ amaz egyhatodán élőknek; messziről azonban éppúgy könnyebb elviselni a birodalom hiányát, ahogy könnyebb volt a létét. A Szovjetunió átadta helyét a Valaminek, ahogy Barát József nevezi jobb híján a — 168 óra — minapi számában az „aligha független aligha államok aligha szövetségét”. Tanácstalanul áll az is, aki nemrég még benne élt a moszkvai hétköznapokban. Hiszen „nemrég” az unió megőrzéséről szavazott a nép, dörgő igennel. Gorbacsov alacsonyra tette a lécet, hogy biztonsággal átugorhassa — a mutatvány sikerült is neki, de amikor magasba emelte kezét, észre kellett vennie, hogy vetélytárs és közönség nélkül maradt. Jelcin ugyanis — aki feltűnő sietséggel foglalta el Gorbacsov íróasztalát és székét az állam nélkül maradt államfő visszavonulása után — arra használta fel az akkori népszavazást, hogy — az egység elleni agitáció helyett — az oroszországi választók áldását kérje az elnöki rendszer bevezetésére „saját pályáján”. Gorbacsov népszavazása éppúgy nem mentette meg az uniót, ahogy annak idején De Gaulle-é sem a francia birodalmat. Persze, ha már az egység hívei győztek, meg kellett felelniük az új korszak új kihívásainak: a tavalyi év jó része tehát a túlélésre alkalmas formáció és a hozzáillő, kifejező név keresésével telt. A fantáziadús agyszülemények első és legjellemzőbb változata lett a névszörny vázát is megőrizni akaró Szabad Szuverén Köztársaságok Szövetsége. E remekmű és gyorsan sorjázó utódai legföljebb annyi eredménnyel jártak, hogy a külföldi megfigyelők kezdetben rohanhattak a szakértőkhöz hiteles fordításokért, ám azok rezignáltan legyintettek: ez még a Szovjetunió. Majd jött az augusztusi puccs, amely világra szóló robbanás helyett dicstelen pukkanással tette végképp súlytalanná a Gorbacsov személyére apadt központot. Az egykori „gyorsító” megpróbált lassítani, ám az új egyenlők és közülük is a legegyenlőbb kíméletlenül húzták keresztül számításait, szánalmas erőlködéssé silányítva a Szuverén Államok Szövetsége körüli, novo-ogarjevói bábáskodását. Legújabban pedig itt a FÁK, az orosz, ukrán és belorusz vezetők által Minszkben kikiáltott Független Államok Közössége. Vagyis a Valami, amelynek meghatározása születése pillanatától gondot okozott bennfentes értelmezőknek is. Vaszil Bikov író például — akinek talán eszébe jutott Jelcin újdonsült orosz parlamenti elnökként tett kijelentése, amely szerint Moszkva Oroszország fővárosa lesz, a Szövetség pedig, ha oda nem fér, keressen új helyet magának — a Moszkovszkije Novosztyiban a központ Minszkbe helyezésén kesereg, és új bürokrácia felnövekedésétől tart. Aggodalommal tölti el a „háromujjas nyomógomb” ötlete is — a dilemmát úgy oldja föl, hogy az igazi, egyujjas gombot Minszkbe képzeli, és köszöni, nem kér belőle. A zavaros viszonyok között tájékozódni kívánó külföldi alighanem csodálkozik félelmei okán, mint ahogy azon is, hogy az újság december 22-i számában Jegor Jakovlev arról értekezik, hogy Gorbacsov szerepe „még egyáltalán nincs kimerítve”, hiszen ő a szovjet hadsereg főparancsnoka, és különben is, még felzárkózhat az új integrációs folyamatokhoz. Mások a nyolcvanas évtized embere iránt Nyugaton még mindig táplált bizalomra és a vele „csúnyán elbánt” trojka iránti, nyilvánvalóan bekövetkező bizalmatlanságra utaltak ... Fejtegetéseiket azonban már a nagy reménykedő sem osztotta: pár nap múlva lekászálódott a nézők által rég otthagyott porondról. Gorbacsov tehát ment, állam, államok helyett — egy független szakértői bizottság kifejezésével élve — „kockázati övezeteket” hagyott maga után. Közhelyszámba megy a moszkvai áruhiány, a kiszámíthatatlan és megfizethetetlen, ad hoc meghatározott árak; a politikai rizikóra aligha kell időszerűbb példát keresni Grúziánál, Oroszország pedig egészében véve bizonytalansági tényező: ma azt sem könnyű eldönteni, mekkora területet értsünk alatta. Az emberek alapvető élelmiszerekre vadászva utaznak föl-alá: Voronyezsbe fokhagymáért, Harkovba étolajért („a vámnál vigyázni kell!”), Orelbe — amely „mindössze háromszáznyolcvanöt kilométer” Moszkvától — húsért, hentesáruért, gyümölcsért, zöldségért... Nem csoda, hogy az Orel megyei végrehajtó bizottság elnöke (a cégért még nem sikerült mindenhol átfesteni) így sóhajt fel a kíváncsiskodó újságíró kérdésére: „Ha akadna valaki, aki magas kerítést emelne Orel megye határán, és vámhivatalokat állítana fel a be- és kilépési pontokon, akkor nem lenne semmi probléma.” Oroszországban egyre erősödő hangok követelik — a folytonos gyarapodás életelemű birodalom örököseként — a szovjet korszakban véletlenszerűen megállapított határok kiigazítását. Felháborodva tapasztalják, hogy az egykori tagköztársaságok egyöntetűen a Nagy Kirablót látják a nagy testvérben. „Bebizonyítani, hogy a világpiaci árakra való áttéréskor mindenki Oroszországnak fog tartozni, nem is olyan nehéz” — írja egy közismerten liberális demokrata érzelmű elemző, aki így foglalja össze sokak dacos prognózisát: „Ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed elmegy.” Mások arra hivatkoznak, hogy egy „nemzetek fölötti köztársaság”, a hadiipari komplexum nehezedett mindenkire, amely „kétharmadrészt Oroszország területén található”. Ennek fényében kissé furcsa, miért nem érti a Jelcin tanácsadójává avanzsált Szergej Sztankevics a többi köztársaság „sajátságos álláspontját”, mely szerint „minden, ami az ő területükön van, az övék, ami viszont Oroszországban, az közös és szét kell osztani”. Sztankevics mindenesetre határozottabb fellépést sürget a „megalázkodás” helyett. Eközben belföldön egyre mélyül a nép és az elit közötti bizalmi szakadék, sokak szemében eldőlni látszik a kérdés: az új birtokosok alakítják-e át a hatalmat, vagy az formálja saját képére őket; külföldön ugyanakkor mind jobban aggódnak az összeroskadó birodalom ellenőrizhetetlen fegyveres erői miatt. A legkevésbé kockázatos övezet a már említett tanulmány szerint Litvánia, tágabb értelemben a Baltikum. Miközben e reményt keltő sorokat olvastam, tavaly szeptemberi vilniusi utam jutott az eszembe, amikor egy küldöttség tagjaként a litván közlekedési miniszter meghívására ismerkedhettem meg e látnivalókban gazdag várossal. Malév-járat akkor még nem lévén, már odautazásunk sem volt zökkenőmentes a belföldi (?) Aeroflotvonalakon uralkodó kaotikus állapotok miatt, ott azonban a miniszter személyesen biztosított minket arról, hogy terveink szerint elhagyhatjuk barátságos országát. Ezek után a Litván Vasutak vezérigazgatója és a miniszter tanácsadója társaságában fél napot ültünk a vilniusi VIP-váróban, ahol jó darabig azt sem sikerült kideríteni, hogy az egykori belföldet kivéve mely államokba közlekednek repülőjáratok. Végül — Moszkva—Budapest jegyünket veszni hagyva — Varsóba menekültünk, ahol az Aeroflot képviselője „nem tudott segíteni” abban, hogy folytathassuk utunkat Prágán át Budapestre; előtte — szombati napon — CSA— LOT—Malév—Aeroflot konzílium összehívását javasolta, így a dologból vonatozás lett. Távol áll tőlem, hogy a történtekből messzemenő következtetéseket vonjak le a független Litvániára nézve, ám élményeim — mindent összevetve — erősen emlékeztettek egy régebbről jól ismert országra, a Szovjetunióra. Pedig Szovjetunió már nincs. Bár valami van. POLGÁR LÁSZLÓ: BIRODALMI MÁSNAP Püspöky István rajza r POSITION IN HUNGARIAN STUDIES Rutgers University is seeking a scholar of distinction with an excellent research and publication record to direct our new Institute for Hungarian Studies. Applications will be considered from scholars who conduct research about Hungary and East-Central Europe in any social science or humanities discipline, including sociology, history, politicaleconomy. anthropology, literature, linguistics, history of culture, philo sophy. Fluency in English required. The Director will be a regular member of one of the departments of the Faculty of Arts and Sciences. He or she will act as a focal pojnt for Hungarian scholarship at Rutgers, will apply for grants, organize related activities, and act as liaison to Hungarian-Americans in New Yersey. The position will be tenured. Please send a resume, a sample of published work, and list of three references by March 1 to: Professor Susan Gal, Hungarian Studies Search Committee, Department of Anthropology, Douglass Campus, P. 0. Box 270, New Brunswick, N. J. 08903-0270. HORGAS BÉLA: EGY NŐ ORDÍT A VONATON Egy nő ordít a vonaton s abban a fülkében éppen, ahol utazom. No jó, tudom, ha utas vagy, viseld el; egyik a hamutartót csattogtatja élvezettel és gyermekien derül, másik sípolva fújja orrát, társalogni próbál emez, ott fokhagymás tormát kanalaznak ecetes hagymába reszelt pálpusztai hathetessel, és szilvapálinkát kortyolnak hozzá — ez meg ordít, rikoltoz, hörög szegény, a füledbe fröcsög, diktál, ha irkász vagy, még mit akarnál? Velem szemben ül egy úr. Kocka fejű, szemüveges, vékony szájú, pofaszakállas úr, pöttyös a nyakkendője, pepita a zakója, fűzős a cipője és színes pornóújságot lapozgat, nagyokat szusszant közben, gyorsan végez a szemlével, megkönnyebbülten hajtja össze hosszában, kétszer, és belső zsebébe süllyeszti a lapot, aztán kikapja onnan, szétteregeti, keresgél, ujját futtatja, egy képet az orrához emel, szusszant, kocka feje eltűnik, majd felbukkan a vaginák mögött, újra hajtogat, fekete diplomatatáskát csettint, belső rekeszbe csúsztat, hátradől, szusszant, szemüveget törölget. A nő meg ordít, hogy megloptak, érti, kilopták a szemem fényét, ellopták az uram óráját, a fiam hordóját, a menyem erszényét, a vejem fejszéjét, az isten keresztjét, a pincét, a padlást, az egész hobelevancot ellopták, érti? Megmilliomosodtak a kopasztökűek, érti? Hideg, téli estében órákig vágtat a dunántúli vonat velem, alusznak üresen a Balaton-parti tanyák. A fák holttá hűlve kérgesednek, polipként ölelik a sötétséget, a tó bőre feketén csillan elő. A nő ordít, a kalauz csillapítja, a fokhagyma erős illata megtelepszik. Alsópáhokon jártam délelőtt, ahol a tanárnő azt kérdezte tőlem, hogy milyen a hangulatom, már ne haragudjak, mondta, s ha rosszul talált szólni, hát megbocsássam és ne feleljek, de ott, a fővárosban talán mégiscsak jobban látszik, hogy mi van, milyen ez a változás, ezt akartuk-e? Olvasgatom az ajándékba kapott Alsópáhok és Felsőpáhok története című vaskos kötetet, irodalmi kincsesbányának látom, s miközben a falu névadásának történetében bóklászom, a pokol ige és a Hévíz körüli berkekben bőrt ványoló mesterek hajdani életén merengek az ordító nő és a szusszantó férfi között, eszembe jut kedves mesehősöm, bizonyos Tarko Birgut, akit Gulácsy Lajos álombirodalmából, Édesfagyökérország és Nakonxipán vidékéről (egészen pontosan a Cöxpon cukrászdából) hívtam elő — aztán a helytörténet és a mese kettős színfala közt a tanárnőnek adott henye válaszomat latolgatom: én nem ezt akartam. A változást igen, magyaráztam, hogyne, örültem neki, és nem voltak mértéktelen illúzióim, de ezt nem vártam, ekkora aránytévesztést, az úrhatnámság ilyen erőszakos héjázását. Rosszabb most, mint Kádár alatt volt? — hangzik a kérdés. Nem erről van szó, nem, tiltakozom hevesen, a nő meg ordít, hogy meghúzza a vészféket. 1259-ben István királyfi a Zala megyei Paah nevű földet Csapó fiának, Andrásnak adományozta, mely addig Zalavárhoz tartozott és a tímár- meg a cserzővarga-mesterséget űző várszolgák lakták. A középkor elején még tó volt a mocsár helyén, de 1328-ban már Hosszúsárnak nevezték a területet, ahol a „hév” vízben remekül lehetett csáváztatni, kallózni a bőröket. Most Alsópáhok és Hévíz között a Sellő nevű diszkóbár várja vendégeit. Hagyja békén, mondom a kalauznak, hadd ordítson — nem látott még ilyet? Uram, sértődik meg a lelkiismeretes vasutas, én tudom, hogy tele van őrültekkel a világ, de miért az én vonatomra száll mindegyik? Nevetünk, a vidám hangoktól a nő lecsendesedik, majd mereven bámulni kezdi a pofaszakállas kezében újra megjelenő pornóújság képeit. A kalauz elmegy, a fülkében csönd van és fullasztó fokhagymaszag. A fűtőtestből némi meleg szivárog, nézem a nő arcát. Most nem ordít, mered előre némán. A pornóújság már visszacsúszott a belső rekeszbe, a pofaszakállas zavartan fészkelődik, pedig a nő nem rá néz, nem őt látja. Egész valójával fordul valami előttünk ismeretlen látvány felé. Kemény, rezzenéstelen, lehúzott redőnyű arc, egy ötvenéves csontvázra feszített üres maszk, leáztak róla a színek, a bőrbevonat hideg, ványolatlan, száraz, mereven fehéredik, mint befőttesüvegen a hólyagpapír. Pályázati felhívás A Csokonai Művelődési Ház pályázatot hirdet olyan művészeti vagy szellemi tevékenységet folytató csoportok számára, melyek működéséhez segítséget jelent, ha — állandó helyet kapnak, — igénybe vehetik az intézmény technikai és műszaki eszközeit, s — részesülhetnek (ha szűkös keretek között is) költségvetésből. A pályázatokat elbíráló kuratórium kizáró tényezőnek tekinti a politikai vagy profitcentrikus indíttatású törekvéseket. A pályázatnak tartalmaznia kell: — A csoport eddigi tevékenységének rövid bemutatását; — 1992-re vonatkozó célkitűzéseit; — 1 db szakmai ajánlást (az érintett művészi vagy szellemi szféra bármely ismert személyiségétől). A pályázat nyílt, beadásának határideje: 1992. február 15. A kuratórium fenntartja a lehetőséget arra, hogy döntése előtt személyes bemutatkozásra is kérje a pályázókat. Cím: Csokonai Művelődési Ház, 1153 Budapest, Eötvös u. 64—66. , 1992. JANUÁR 24.