Élet és Irodalom, 1992. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)

1992-06-05 / 23. szám - Stefanovits Péter: rajza • kép (5. oldal) - Papp Zsolt: Nyárutó (I.) • Negyvennyolc éves korában meghalt Papp Zsolt. Utolsó írásával búcsúzunk tőle. (5. oldal)

EZERKILENCSZÁZHATVANHÉTBEN a bordeaux-i vonat késő délután futott be az Austerlitzre. Ki-ki pénzt számolt, G.nek — aki már járt Párizsban, és akkor még a negyedéves medikák biztonságával látott előre — futotta szállodára. Szétszéledtünk. Találkozás holnap este a Gar de l’Esten. A majálisnak vége, mehetünk haza. HANEM, AMI MÖGÖTTÜNK volt. Megjártuk Royan partjait és a Garonne torkolatát. Csavarogtunk Atlant vad vízzónája mentén, só- és gyümölcsillatú szellővel az arcunkon, napsütötte fehér katedrálisokat bámultunk a kisvárosokban, Otard-t ittunk Cognacban, kitanultuk az osztrigákat, pálmák alatt, színes PAPP ZSOLT: NYÁ (1.) lámpákkal, zászlósorokkal, közvetlenséggel és életörömmel pompázó utcácskákon felhevülten magyaráztuk a hollandoknak, hogy az egzisztenciát előre éljük és utólag értjük meg, azért a hollandoknak, mert éppen ők jöttek arra, és eszünkbe sem jutott, hogy ők hollandok , hogy érdeklődnek-e aziránt, ami iránt mi érdeklődünk, mert el nem tudtuk képzelni, hogy mások talán más iránt érdeklődnek, mint magunk, hiszen mondtam, az egzisztenciát előre éljük, pontosabban éltük, ami akkor csak anynyit jelentett, hogy nem azért élünk, hogy éljünk, hanem hogy megértessük magunkat. A festival, amelynek a vendégei voltunk, felkapott s vitt, mint a ringlispil. A forradalmár csak materialista lehet, magyaráztam egy arra járó spanyolnak, mert e szenvedélyteli s reflexiótlan világot nézve eleinte azt hittem, forradalom van, a materializmus is csak metafizika, mondta örök híg szkepszisével egy francia, hogy j.pn id^.^forradalona, hördült közbe egy kisvárosi és elöljáró, egy év múlva megtudta, persze nem tőlünk. A késő éjszakában káromkodni tanítottuk a portugálokat, mert kiderült, ebben csak ők érnek a nyomunkba; éjféltájt, bűntélen rock and rollt inszcenáltunk a francia diáklányoknak — olyanfélét, amilyet csak ’59—60-ban lehetett tanulni, amikor a budai várgimnáziumban az öreg tánctanár elhagyta a parkettet és a szaxofonon felsüvített a Mert e kislány volt csak a vágyam, lévén hogy éppen ezt írta elő a világóra történelemfilozófiai állása —, és a derék francia egyetemista lányok ugyan tele voltak életkedvvel, ám minden este (la valse!) elölről kezdték a keringők és a történelmi körtáncok figuráinak elmagyarázását, amikor mindenkinek meg kellett fognia mindenkinek a kezét a körben, ami azért túlzás. A szándék persze nemes volt; Coursaget úr nap mint nap megtartotta előadását, hol arkangyal, hol szenilis, hol gyermekded, egyszóval francia elokvenciával, arról, hogy közöttünk most megszűntek a nemzeti különbségek, és hogy mi itt most az emberiség vagyunk innen. C’est bien, mondtuk, felnéztünk, németekből egy szál nem volt köztünk, ám a Feldwebeken is hiányzott, úgy értem, senkinek nem hiányzott. Jártunk vállalkozónál, aki középkori udvarháza kazamatáiban sampiont termesztett, ültünk bretagne-i parasztember konyhájában, ahol minden tüzesbarna és bordó volt, és a néprajzos barátom hörögni kezdett az ősi tűzhely láttán; ültünk asztalnál román és orosz egyetemistákkal, amikor az egyik románról kiderült, hogy magyar, és a másik oroszról, hogy román, teljes egyetértésben ehetetlennek találtuk a petit langusztát, de kárpótoltuk magunkat a sajtokkal, a portói borral házasult dinnyével és a baracksüteménnyel. Yves a lila Citroenjén, Sylvett a Beatles-tűznyelves Simcáján hygepig,,naponta, megrohamoztuk a fellobogózott Vienne-parti kisvárosokat, nem kíméltünk semmilyen ,szembejövő nációt, szellemi frontot és kegytárgyat; szemhunyorgatva nyugtáztuk, amit éppen akkor a budapesti egyetemen néprajz, filozófia, művészettörténet szakon tanultunk, az ősöket és hősöket, Germanicust, a rózsaszín gránitot, a mandorlája kereteit áttörő Krisztust és az első Ferencek nyomait; templomtól mentünk dolmenig, ám kivált fogalomtól fogalomig, és mindig visszatértünk a kisváros római alapozású kőhídjához, amelynek mélyszürke ívei felett a kis félkörös kiugrókban állandóan állt és állandóan magyarázott egymásnak néhány tizen- és huszonéves lófarkas lány és farmeres fiú, e kép magamnak aztán egy évtized foglalatává lett, de az emblémákkal még várjunk. Később Lorcáról és Unamunoról vitáztunk, természetesen angolul, és persze a dánokkal, és nyilvánvalóan megint a szabadságról, az egzisztenciáról és a választásról (nem, nem arról, hanem az egzisztencia választásáról), mert ez volt a korszak dikciója, és aki nem érti, hogy voltak korszakok kordikciókkal, az azt sem tudja elképzelni, mert nincs érzéki emlékezete, hogy abban a bárban minden középkori fából volt, és a gyertyafényben felszálló por is középkori volt, mert az egy középkori lóistálló volt, és a fal mellett megkotorva két lovag kadávere volt, és minden megint megátalkodottan piros volt, az ősrégi lomha függönyök bordójától a bordeauxi bor vörösén át a feszolgáló mademoiselle rózsaszín miniszoknyájáig, amire a korábbi korok nyilván bordó uszályát cserélte; valeur! — kiáltotta G., és ebben, mármint a színekben, hát még az átmenetekben nyilván az ottani történelem egyik tobzódó dikciója volt, mert ott még a dikcióknak is színük volt. Végül megtaláltuk a Café des Sports mediterrán fehér, meggypiros cserepes házát, ahol egy hajnalon felébresztettük a főnököt, és a kiflibajszos Jean Marie, miközben a frissen csapolt söröket hozta és a wurlitzeren Mick Jagger szólt, azt mondta, hogy minden szimpátiája a kommunistáké, de ezek francia letétben nagyon öregek, és távozáskor a himnuszokat énekeltük. G. — róla mondtam, hogy járt már Franciaországban, amihez az a nyugtalanító tényező társult, hogy azóta sem látott szépségű szempillái voltak —, egyszóval G. kitett magáért és értünk, mert nemcsak hogy a franciáknál ékesebben beszélte a nyelvet, hanem bizony a bordót, a meggypirost és a rózsaszínt úgy variálta a vajfehérrel, blézerben, pulóverben és miniben, mintha egy bretagnei patrícius eladósorú gyermeke, és nem a Nagy Napkelet tejfehér tüneménylánykája lett volna, aki egy irányzatos ruhatárat hozott magával, miközben minden irányzatosságot mérhetetlenül utált, amint ez már Gönyű és Almásfüzitő között kiderült a vonaton, szenvedtem is tőle. MINDEN ESTE GÖRDÜLTEK a felvonulások, fáklyákkal, zenekarokkal, görögtűzben, zászló- és embertömkelegben, amit aztán az itt élők, sőt az élők természetes rendjeként értettünk, és minden este fulladásig megtelt a szabadtéri színház, ahol a franciák tombolva köszöntötték a görögök, a bolgárok, a csehszlovákok, a románok folklórját, és a franciák felálltak és visítva olóztak és brávóztak, amikor beolajozott a Nyírfácska, komszomolki! — mondta„ ez örök szövetség! — mondta felizzva az ebédlőasztalnál megismert kisvárosi méltóság, a németek ellen? A fasiszták ellen. Mint a nyüvek töltöttük meg aztán estétől hajnalig a Sport kávéházat, a földszinten, az emeleten, az erkélyeken, s a holdudvarokban is folyt a tánc, ha ma visszagondolok, elborzadok, hogyan volt kedve? türelme? létmódja? akkora embertömegnek olyannyi időn át táncolni, s talán a tánc is a kor dikciójában volt? vagy talán azon a tájon azóta is csak táncolnak, táncolnak az emberek? Eközben mind féltékenyebben néztem, hogyan térül az egyik karról a másikra G., kinek egyetlen térülésében volt annyi csáb — nem tudom, mondtam-e már a szempilláit? —, hogy azt három departement lányainak és asszonyainak kimérhette volna. De G. nem mért ki semmit, mert a székéhez szegezve találta magát ő is, amikor a wurlitzeren megszólalt a Bachkorál, a Procol Harum nevű csapat éppen hatvanhetes csúcsslágere, és rázuhanva a székekre, a rhone-i és a bordeaux-i vörösborokat összehasonlítva már csak ezt az agybamarkoló, lélekhántoló dallamot hallgattuk, orgonaszó, férfisírás, felpergő dobok, rohanva, hadarva, habzsolva, fuldokolva, részint a Caporal cigaretták miatt, részint az elvégzetlenül sok mondanivaló miatt. Eleinte ordító párbeszédekben vettük át ezt a magát lázban, rendetlenségben, fesztelenségben, pompában és méltóságban egyszerre kiforgó világot — de, ezek itt mindennap fellobogóznak —, ami kezdte a mindenesetre van benne valami rangjára feltornázni magát, és kínlódtunk az összehasonlítással, hogy hát mi, otthon, hogyan, élünk. Mmmmmiért nem színezi a mi életünket ez az izé, zászló, címer, cincogás, kongás, lebernyeg, városkép, térforma, körtánc, kézfogás, italmárka, apoteózis, rivaldafény, miért nem. S hogy az-e a kollektív (kordikció!), ami nálunk? Mi a kollektív? Ez és itt miért nem kollektív? A történelmek és az individualitások kollektívje? Mi meg ott? A nagy tömkeleg vagytok, a halmaz a pontokkal, komszomolki — mondta ilyenkor ... róla már elmondtam, hogy hatszor járt Párizsban, és nem szerette az irányzatosságot, legfeljebb a ruházkodásban, bár arcán különös mosollyal néha elviselte, hogy a Grundlinienből és a Jahrbücherből idézzek, ilyen fiatal vagy és máris idézel, mondta elismerőn, mi leszel, ha nagy leszel? Gloszszátor, mondtam. Tehát glossztor, mondta G., utánbégető. Versengő együgyű. Magyarázkodtam. De G. csak a fejét ringatta, az elragadtatástól. Eljött a második hét és szakadatlanul esett. A SZÍNTEREK ABLAKAI bepárásodtak. Mint a házmester, beült a küszöbön innen az ajtó mellé az óceán. Ködöket és füstöket fújt, megolvadtak a színek, kánikula volt, amikor az ember hazagondol, és eszébe jut, hogy odahaza elnyeli a színeket, a fényeket a világ, vagy a táj, vagy az ember. Mintha egy kádban ültünk volna; a kommunizmus Marxnál a hegeli abszolút szellem anyagi kritikája, magyaráztam a kádban, arcomról törölve az óceán verítékét, a kommunizmus a mai szisztémában a hegeli abszolút szellem elvilágiasított maradványa, magyarázta a szemközti kádban ülő, arcán szintén a kordikció, vagy az óceán verítékével, odanyújtottam a szivacsomat, mármost a kritika maradványa avagy a maradvány kritikája, ezen elrágódtunk, a szivacs, teli verítékkel, körbejárt, egy életkor áztatta aranyereit és próbált egy szükségletet artikulálni, egy szükségletet, amiből annyi biztos, hogy valamit artikulálni kell. Egy délelőtt véletlenül kiderült, a franciák elvittek levegőzni, nagy kajakokba ültettek pár tucat embert a Vienne felső folyásánál, és órák hosszat csurogtunk lefele a forró francia nyárban, el a kisvárosig, ahol kiugrottunk a hajócskákból és úszva érkeztünk a célba az öreg híd mélyszürke boltívei alá, amikor felbukkant G., fehérben és lilában, egy törülközővel, egy butéliával és öszszes szempillájával. Amint álltam a vén hídiv alatt az elfutó zöld vizet és G.-t bámulva, világos volt, hogy ez az élet kezdete, vizek, boltívek, szempillák s frottír, no és a Grundlinien, s ki hitte volna, hogy ezekről a véletlenekről és pillanatokról egyszer majd kiderül, hogy ők voltak a csúcsok, és ott maradtak a vén hídív alatt — entends, ma chére, entends —, soha többet be nem vehetőn és megismételhetetlenül. Akkor, amúgy frottírkatt, átsétáltunk a kollégiumba, megbeszélve, hogy a szabadság a léttel identikus-e. S hogy a nem-szabadság a nemlét? S hogy tehát csak a szabadság létezik, s ami nem az, az nem is létezik, ám nem létezőként hazudja magát? S csak a jó isten gondolta volna, hogy e későszázadközépben másfél száz kilométerrel arrébb Michel Foucault azt gondolja, hogy a szabadság a nemlét, s hogy csak a nem-szabadság létezik, és ami szabadság, az nem is létezik, hanem csak annak hazudja magát. Ám eközben már megint peregtek a dobok, fújták a trombitákat, feketébe és kékbe öltözött, nagykalapos bretagne-iak vonultak, mert éppen úgy tartotta a kedvük, dudákkal, pikulákkal és főként cincogókkal, és hason hordott kisebb és nagyobb dobokkal, és furcsállva és idegenkedve néztem, miért ennyire fontos a származás, a honnanvalóság, az időbeliség természetadta konkrétságának ilyetén színes tudatosítása, aztán már én is odóztam és brávóztunk mi is, mert foglyul ejtett a rend, a dolgok itteni rendje, az életlehetőségek magát egyensúlyban tartó káosza. (Folytatás a következő számban.) Negyvennyolc éves korában meghalt Papp Zsolt, ahogyan laptársunk írta: az utolsó értelmiségi. Tudós, szociológus, tanár, a Tudósklub egykori műsorvezetője. Régi kedves szerzőnk, okos szavú publicista, irodalmi igényű művekkel. A múlt héten hozta be szerkesztőségünkbe — akkor még ki hitte volna — utolsó írását. Ezzel búcsúzunk tőle. Stefanovits Péter rajza - r , , -~ I ■ C injaito- Urduit ix^C . Go 'jc ^iCrC-T 3'/ Örkény-díjak Kihirdették a Magyar Napló és a Mérték Építészeti Stúdió örkény-novellapályázatának végeredményét. A csaknem ezer pályamű közül a zsűri Körösi Zoltán alkotásait jutalmazta első díjjal, második díjat kapott Ficsku Pál, harmadikat Zátányi Endre Tibor. A jutalmakat a Merlin Színházban adták át Göncz Árpád jelenlétében. Magyar Napló-est 1992. június 9-én, 19 órakor MAGYAR NAPLÓ-EST a Merlin Színházban: Kell egy csapat? címmel Ascher Tamással, Jordán Tamással, Ruszt Józseffel és Székely Gáborral beszélget Bérczes László. Az est második felében Dés László, Esterházy Péter, Jordán Tamás, Parti Nagy Lajos és Vallai Péter szórakoztatják a közönséget. Belépődíj: 100 Ft. o texte 1992. JÚNIUS 5.