Élet és Irodalom, 1992. július-december (36. évfolyam, 27-53. szám)
1992-07-03 / 27. szám - Bohár András: • könyvkritika | Ex libris • Schmitt Jenő: Művészet, etikai élet szerelem (Hatágú Síp Alapítvány, Bp., 1992.) | Umberto Eco: A Foucault-inga (Európa Könyvkiadó, Bp., 1992.) | Umberto Eco: Az új középkor (Európa Könyvkiadó, Bp., 1992.) | Claude Maillard-Tibor Papp: Icónes (Magyar Műhely, D'Atalier, Páris-Bp., 1992.) (11. oldal) - Karátson Gábor: rajza • kép (11. oldal)
X LIBRIS BOHÁR ANDRÁS Schmitt Jenő: Művészet, etikai élet szerelem Az 1851-ben Znaimban (Csehszlovákia) született Schmitt Jenő Henrik a századelő magyarországi anarchista-szocialista mozgalmainak egyik vezéralakja. S mindezek mellett azon kevesek közé tartozott, akik jelentős egyedi bölcseleti teljesítmények felmutatására voltak képesek. A materialista, szenzualista gondolkodásmód egyoldalúságainak feloldását egy intuitív irányba elmozduló gnosztikus tan kimunkálásában kereste. Jelen kötetet Migray József — aki kor- és eszmetársa is volt — bevezető, elemző tanulmánya helyezi el az akkori szellemi állapotok közé. Migray joggal hangsúlyozza, hogy Schmitt alappozíciója az emberek szellemi felszabadítása s csak ezt követheti a társadalmi méretű újjászületés, a szocializmus. A feltételeket, a művészi, az etikai és a szerelmi élet megismerését és önismeretünk kiteljesítését vázolja a három 1911-ben tartott előadás. A művészet benső értékeinek fontosságát a következőképpen fogalmazza meg: „A művészet megsejteti az emberrel saját isteni voltát, végtelenségét, és ez nem csalódás. Amidőn mi ennek a valódiságát látjuk, saját isteni méltóságunkra ébredünk, nem keresünk már külső isteneket, külső mennyországokat, nem látunk kívülünk olyan nagyságot, amelytől nagyobb ne volna az ember fensége az ember belvilágának az istensége...” Ehhez kapcsolódik ugyanilyen személyes attitűddel a szeretet teljességét hirdetve az erkölcsi megismerés és cselekvés pozíciója: „a szellemi halottakat föl kell támasztanunk halottaikból, a szellemi vakokat látásra kell ébresztenünk, mert a szabadság földi paradicsoma akkor fog megvalósulni, ha először a szellemi öntudatra ébredt emberben nyílt meg a belső paradicsomi kert!” S végül az ideális szerelem az, amelyben beteljesülhet férfi és nő kölcsönössége és megvalósulhat a művészi és erkölcsi cselekvés legmagasabb fokozata. ..Kell, hogy képesek legyünk minden áldozatkészségre. Erre az eszközt éppen az ideális szerelem nyújtja. A szerelmesek ennélfogva arra vannak hivatva, hogy egymásban meggyújtva ezt az isteni világosságot, a harcban erőt kölcsönözzenek egymásnak ...” Schmitt Jenő Henrik ezoterikus-gnosztikus filozófiájának feltérképezése, az előképek — Kant, Hegel, Marx, Schopenhauer, Nietzsche — és a kortársak — Büchner, Bergson stb. — tekintetében éppúgy hiányzik, mint ez irányú munkásságának dokumentumai. Ekkor válhatnék teljesebbé az a kép amit anarchistaszocialista bölcseletéről már többen is megfogalmaztak (Bozóky András, Sükösd Miklós, Kiss Endre). S így kerülhetne végre a magyar szellemtörténetben a helyére az a gondolkodó, akinek jelentőségét egyelőre még csak körvonalakban látjuk. Bp., 1992. Hatágú Síp Alapítvány, 98 old., 150 Ft. Umberto Eco: A Foucault-inga Eco írta egy esszéjében, hogy vannak könyvek amelyeket könnyebb recenzeálni, magyarázni, hangosan kommentálni, mint egyszerűen olvasni, mert csak a jegyzetekre támaszkodva lehet eltévelyedés nélkül követni gondolatmenetüket, levonni az óhatatlanul szükséges következtetéseket, meglátni az összefüggéseket. Arisztotelész Metafizikáját és Kant Tiszta ész kritikáját hozza föl példaként. Jelen könyv nem az előző sort fogja gyarapítani, mert már megjelenése előtt szenzációt keltett, ami nem véletlen A rózsa neve ismerete után. És azon már igazán nem kell csodálkozni, hogy az apró kezdeti mozgások után végképp ,,belendült” a Foucault-inga. Pontosabban elkezdődött a titok felfejtésére tett kísérlet, hogy kiderülhessen: létezik-e egyáltalában a Terv, ami mindent mozgat? Ha igen, akkor van magyarázat a dolgok, a jelenségek látszólag összefüggéstelenségére is, ha nincs, akkor marad az a bizonyos görbe tükör. „Érdemes volt-e csak azért megcsinálni az Enciklopédiát meg a Felvilágosodást, meg a Forradalmat, hogy azután ki lehessen jelenteni: elég meghajlítani egy tükör felszínét, és máris a képzelet világában találjuk magunkat? És nem káprázattal traktál-e az egyenes tükör, amikor örök balkezességre ítélten minden reggel visszanéz az emberre valaki borotválkozás közben?” S vajon a komputer által képernyőn megjelenített 720 variáció — Isten nevei — valóban azt jelentik, ami: a lehetséges transzcendencia megfogalmazását a XX. sz. végén? Esetleg Leon Foucault múlt században élt fizikus, akinek a nevéhez fűződik a Föld forgását bizonyító inga megalkotása és Michel Foucault modernizmusbírálata is összefüggésbe hozható? A válaszok nem hiszem, hogy nyugvópontra juthatnak, ahogy a regényben is: a gyilkosok ugyan lelepleződnek, de hamis nyomon... Marad tehát a kétkedés bizonyossága ecoi módra. Bp., 1992. Európa Könyvkiadó, 791 old., 450 Ft. Umberto Eco: Az új középkor Az elmúlt száz esztendőben egymással párhuzamosan futottak a modernista irányzatok, ill. azok kritikáját megfogalmazó elméletek. Nietzsche, Heidegger, Spengler, Hamvas Béla — csak néhány név, akik a válság szimptomatikus jelenségeit ragadták meg. De az „ellentábor” képviselte vagy képezte le a fő mozgásokat: pozivisták, logikai pozitivisták, egyéb szcienisták. Eco megközelítéseit nem sorolhatjuk egyik típushoz sem. Munkássága inkább egy megértő helyzet kimunkálása felé mutat. Nála csak a legritkább esetben kerülnek elő direkt értékhangsúlyos megoldások. Sajátos pozícióját, amit oly kitűnően jellemzett a „nyitott mű” metaforája, az új középkor tervének felfejtésekor is megtartja, s így teszi „közzé” szimbólumokat felfejtő analízisét. Leleményes párhuzamokat talál az ezredik év híres rettegései, legendái és az atomkatasztrófa, ökológiai pusztulás valósága között, utalva arra, hogy mindkét korszakot az átható bizonytalanság levegője uralta. „Mai, új középkorunkról azt mondták — írja Eco —, hogy az »állandó átmenet« kora lesz, s ehhez új alkalmazkodási módszereket fog az emberiség kitalálni: nem az lesz a fő probléma, hogy hogyan lehet a múltat tudományosan elraktározni, hanem az, hogyan lehet olyan elképzeléseket kidolgozni, amik a konfliktusok logikájából kiindulva hasznunkra fordítanák az összevisszaságot. Meg fog születni — mint ahogy már születőben is van — egy utópia táplálta, folytonosan újraalkalmazkodó kultúra.” És ebben a kultúrában az emberi dimenzió föltárásával a művészet hiperrealizmusának Superman-jétől a televízió, a divat vagy a Mundial jelképéig a pozitív antropomorfizációs hatások is életre kelhetnek Eco mester keze nyomán. „Természetesen azt mondanánk, hogy ma 1958-at írunk — mondja Eco 1991- ben —, és a pesszimisták kezdhetnék egy lassú degenerálódási folyamat kezdetét látni. De van még időnk, még előttünk van néhány optimista évtized, hisz végül is végre-valahára bolygónk tudatára ébredt ökológiai kötelezettségeinek; a harmadik világ, ha bukdácsolva is, de feltartóztathatatlanul közeledik a fogyasztói civilizáció küszöbéhez ... Ami a legroszszabb az még odébb van. Sokunk szerencsére nem éri meg.’’ Karátson Gábor rajza Bp., 1992. Európa Könyvkiadó, 240 old., 190 Ft. Határ Győző: Az Őrző Könyve Határ Győző 1947-ben írott „botránykönyve” a Heliáne után egy évvel született meg az Őrző Könyve („EGREGOR”). Ez egyenes folytatása az előzőnek, a totalitárius államgépezet abszurd szürrealisztikus parabolája, de talán még inkább az absztrakciók irányába sodrotton. Mert míg a Heliáne — bár szintén futurológiai-filozófiai regény — a hazai Gaegag Liba imádat pervertált vonásait rajzolja meg, addig az „EGREGOR” általánosabb szintet céloz meg, és az emberiség univerzális jövőjét vizsgálja különös látcsövén keresztül. A veszélyeztetett „underground értelmiségiek, akik még tehettek valamit a „40 éves háború” után, így fogalmaztak kiáltványukban: „rendőrkordon veszi körül fegyvereinket, foglyok vagyunk / „a katonák úgy lármáznak, mintha ők találták volna fel / „a politikusok oly harcra készek, mintha ők harcoltak volna / „mi tudósok pedig oly némák vagyunk és oly szervezetlenek mintha nem rajtunk volna a felelősség /........olyan energiák vannak elménk birtokában, amelyek nem elég ha csak köztulajdonban vannak, / mert köztulajdonban csupán veszélyesek — „világtulajdonná kell válniuk”. Határ nem tudott teljesen elszakadni azoktól a bölcseleti kérdésektől, amelyek korának levegőjét átjárták, a szocializmus utópiájától, az új barbarizmustól, az „emberevés Második eljövetelének egy Magasabb fokától”, a haladásgondolat megkérdőjelezésétől, s attól, hogy a szuper technika sötét lapjai valójában menynyibe is kerülnek az embernek. De még, ha a lajstrom kész is van a Határ összeállította a szellemtörténeti reflexióktól a tudományos problémákon át egészen a művészi egzisztenciális ügyekig — és ez nem egészen hízelgő ránk nézve 2000 valahányból visszapillantva —, akkor is marad valami, amit érdemes megőrizni: „ó, nem fogunk dezertálni előled, Tiszta Tábla — Puszta Tábla — és marokra fogott maradék életünkkel e börtönben (ígérjük ezt meg, barátaim) fenomenológiánk bukása — tényeink változása elől nem fogunk dezertálni a feleletbe, hanem felelünk — vagy kívülrekedünk.” Határ Győző azóta is viszontválaszol, hol a futurológus álarcában, hol a költő-filozófus maszkjában, de néha előkerül a vásári komédizás hacukája is, de ami lényeges: mindegyikben ő van. Szombathely, 1992. Életünk könyvek, 349 old., 300 Ft. Claude Maillard-Tibor Papp: Icones Papp Tibor—Claude Maillard: Ikonok A könyv azon kevés kiadványok közé tartozik, amely kétnyelvűségével éppúgy mint műfaji sajátságaival kísérletet tesz nyelvi korlátaink áttörésére. A hagyományos költészeti alkotások — azt most ne boncolgassuk, hogy milyen összetevőkből adódóan a bezártságunknak nem éppen vigasztaló jelképei, különösképpen akkor szembetűnő ez, ha a modern törekvések hiányát kezdjük lajstromba venni, vagy underground pozícióba szorítottságukkal kell szembesülnünk. Talán éppen ezek miatt annyira üdítő, ha néha-néha felbukkan egy-egy új kísérlet, amely a nemzetközi művészeti trend eredményeihez is mérhető. Jelen kötet azonos időben jelent meg Párizsban, Bécsben és Budapesten a Magyar Műhely és a D’Atalier gondozásában. Ez az egyidejűség az „együttlélegzés-együttlétezés” lehetőségeire is fölhívja a figyelmet, amiről oly sokat beszélünk Európával kapcsolatban, kísérletet kell tenni a szellemi közegek átjárhatóságának biztosítására. Az avantgárd új lehetőségei mutatkoznak meg a magyar—francia páros közös alkotásában. Immár nem a kifelé forduló, társadalmat, megváltoztatni kívánó forradalmi mű kap hangsúlyt, hanem a befelé is figyelő kísérletező művészeté, amely pusztán esztétikai minőségével kíván hatást gyakorolni környezetére. A kis ikonnégyzetek, illetve a belőlük „kinövő” számítógépes-vizuális költeményekben a betűk, a szóképek, a mondatok, a képi jelek segítségével az alkotók az ösztönös, a tudatos és a statisztikus esztétikai meghatározottságok egyensúlyát kísértik meg ... A nyelv látható rétegeinek érzékivé tétele, újraalkotása, átstruktúrálása, ami igazán izgalmassá és egyedivé teszi ezeket, az „újkori ikonokat”, mert még léteznek. Paris—Budapest, 1992. Magyar Műhely, D'Atalier 45 old., 70 Ft. 1992. JÚLIUS 3.Ieletes|»| 4 »