Élet és Irodalom, 1993. január-június (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-06-11 / 23. szám - Nagy N. Péter: Földvár felé, túl a félúton - hol jár most Bródy János? • interjú | hatvannyolc (5. oldal)
HATVANNYOLC Földvár felé, túl a félúton — hol jár most Bródy János? — Egy 68-as sorozat előbb-utóbb elérkezik a rockzenéhez. Egy 68-as sorozat, ha akarja, ha nem, az őszinteség kérdése körül kering, s minden másról beszélve azt is figyeli a szeme sarkából, vajon mivé lettek a hivatalos struktúrák fagyától irtózó, a generációs akolmeleget sugárzó guruk. Csak a saját koruk, fiatalságuk állította őket a lázadás oltárára, s tehetségük a mozgalom élére, vagy tényleg mások, mint a megelőző korok rebellisei? Értelmet nyer-e bennük ma is a kifejezés, 68-as? A következő interjú évfordulós, amennyiben egy 1946-ban született rockzenész, a műfaj magyarországi „alapító atyja” emlékezik benne. De a beszélgetésnek végül választ kellett keresnie arra a kérdésre is, vajon kódolva voltak-e már a hatvanas évek Illés zenekarába is azok a konfliktusok, amelyek kibomlása miatt Szörényi Levente augusztusban bemutatandó operájának nem a csaknem három évtizeden át volt szerzőtárs, hanem Lezsák Sándor írta a szövegét. Bródy János szerint nem lehet visszaolvasni a múltba a mai hasadást. Az Illés igazi 68-as zenekar volt. Csak épp kelet-európai. — Nem hiszem, hogy afféle szövegírói fordulatként használnám, hogy 1968 számunkra a fordulat éve volt. Önmagukért beszélnek bizonyos dátumok. 1968. augusztus 18- án megnyertük a táncdalfesztivált. Az „Amikor én még kis srác voltam” és a „Színes ceruzák” mindent lesöpört, amit csak lehetett. S ezzel úgy éreztük, hogy a dolgok jól alakulnak, olyan ez a világ, amilyennek gondoljuk, és továbbra is nekünk lesz igazunk. Én 1964-ben kerültem az Illésbe, s ettől kezdve négy éven át minden azt bizonyította számunkra, hogy a világ tágítható, megvan benne a hajlam a változásra. Hogy egy abszolút erőszakmentes forradalom zajlik, és nincs az az erőszak, ami megállíthatná. Ráadásul a diákmozgalmak művészi formája a rock volt, tehát úgy gondolhattuk, hogy ebben a nagy történetben mi is főszerepet játszhatunk. Ezt támasztották alá a fesztiváldíjak is. — 1968. augusztus 18-nál tartunk, ugye? Ekkor már túl vagyunk a franciaországi választásokon, ahol az emberek elsöprő, mondhatni forradalmi lendülettel leszavazták a májusi forradalmat. Ez szerintem világtörténelmi fordulat volt. A ti beérkezett lázadó mámorotokat nem zavarta ez meg? — Én akkor, 22 évesen egyáltalán nem láttam át a világot, de azt tapasztaltam, hogy mi az egyetemi klubokból indulva, a felnőtt-társadalom, az intézmények teljes elutasítása ellenére eljutottunk a csúcsra. Hogy tehát ezt meg lehetett csinálni, hogy — ismétlem ezt a kifejezést —, tágítható a világ. Ez a meggyőződésünk még pontosan két napig élhetett. Vidéki turnéra utaztunk, amikor megállították az országúton a buszunkat. Órák hosszat kellett állnunk, mert vonultak a tankok észak felé, mentek „segíteni” a csehszlovák szocializmusnak. Nyilván nem egyik pillanatról a másikra, s nem is másnap, de mégis egészen világosan meghatározhatóan ez volt az a helyzet, amelyről rálátásom támadt az egészre, amelyen keresztül megértettem a saját szerepünket. A korábbiaknál sokkal egyértelműbbé lett, miért fontos az, hogy vagyunk, de az is, hogy milyen brutális nagyságrendű erők közt létezünk. Tudatosan csak 1968 után kezdtem írni a szövegeket. — Ez együtt járt azzal a felismeréssel is, hogy bár rockzenészek a woodstockiak, s azok vagytok ti is, valójában azonban a két ügynek alig van valami köze egymáshoz, annyira más erőtérben léteznek? — Ehhez a felismeréshez nem kellett túl sokat meditálni, mert a hatóságok a maguk módján rásegítettek. Korántsem véletlen, hogy 1969-ben kezdődtek a rendőri ügyeink. Kaptunk egy év szilenciumot is. Aztán 1973-ra már csak én voltam a célpont. Államellenes izgatás gyanújával vontak bírósági eljárás alá. Nem a szövegekkel volt baj, azokat ugyanis mindenféle bizottságok úgy megrostálták, hogy izgatásra már nem voltak jók, de a színpadon általában én beszéltem, az interjúkat többnyire én adtam, s mint kiderült, voltak hivatásos jóemberek, akik ezeket szépen jegyzetelték. — Történetesen Bródy János nyilvánult meg ilyenkor egy szellemileg homogén zenekar nevében, vagy ez inkább a te ügyed volt? — Ameddig a megnyilvánulásaim a zenekar sikerét segítették, mindenki elfogadta, amit mondtam. A többiek egyetértettek. Amint gondok támadtak a dumáim miatt, akkor már zavartam a zenekar működését, mert ügyek keletkeztek, már fel-felmerült, hogy nem így kellene ezt csinálnom. Hogy túl messzire megyek. — Ráadásul a hetvenes évek első felében járunk, a nagy kihűlés idején, amikor az értelmiségi elit meghatározó személyiségeit egyre-másra kényszerítik emigrációba. — Nem ez a hideg ért el bennünket. Mi a struktúrán kívül álltunk, nem volt rendszer, amivel kordában tarthattak volna bennünket, ugyanakkor néhány állami nagyvállalatnak — hanglemezgyár, Országos Rendező Iroda — rengeteg pénzt hoztunk, ezért amennyire tehették, mellettünk voltak. Tehát nem volt elviselhetetlen erejű a politikai nyomás, igaz, mégis össze tudta roppantani a zenekart, talán azért, mert jó néhány teljesen személyes és szakmai konfliktus már alaposan legyengítette az ellenállóképességünket. Tény, hogy 1973-ban épp akkor oszlott fel a zenekar, amikor ellenem folyt az eljárás. Elmentek nélkülem turnézni, s egyáltalán, úgy tekintették, hogy ehhez nekik nincs közük. A tárgyalásra is csak Koncz Zsuzsa jött el a csapatból. Mindazonáltal 1973-ban csak az Illés zenekar fejezte be a közös zenélést, a tagok jó része, így én is, a Fonográfban együtt maradt. De azért itt legalább akkora hangsúly van azon, hogy megszűnt valami, mint azon, hogy keletkezett helyette más. — Az a hasadás tágult tovább, amiről most beszéltünk, ez lenne az alapja az Attila kapcsán keletkezett szakadéknak? — Azt hiszem, nem, de mesélem tovább a történetet, abból talán kiderül. Ugyanis 1973-ban én abba akartam hagyni a zenélést. Az addigiakon kívül újabb bonyodalmak támadtak. Koncz Zsuzsa lemezén megjelent a Ha én rózsa volnék, amit ugyan én koncerteken énekeltem, de úgy nem nagyon zavart senkit. A lemez miatt azonban botrány lett. A hanglemezgyár igazgatója, aki pedig korábban mindig jó érzékkel táncolt a ringben, itt nem vett észre valamit. Óriási hivatalos pofonokat kapott, a lemezt vissza kellett vonni, én pedig jelentkeztem a szociológia szakra. Inkább tanulni szerettem volna. Huszár Tibor tanár úr azonban meglepett a felvételi beszélgetésen. Közölte, hogy nekem fontosabb dolgom van annál, mintsem hogy szociológiát tanuljak. Más impulzusok is visszalöktek a szövegíráshoz. A furcsa az, hogy én egyáltalán nem valami pályatévesztéses félreértésből végeztem el a villamosmérnöki kart. Sohasem akartam irodalmár lenni, még kevésbé hivatásos zenész. Feltehetően a hatvanas évek tettek azzá, oly módon, ahogy az máskor talán nem fordulhatott volna elő. Ez volt az a kor, amely mindenkinek felhatalmazást adott arra, hogy keresve önmagát, csináljon. Akiben volt valami, az meg is találta. Én nem éreztem soha, hogy valami különleges mondandóm volna, inkább a helyzetemet tartottam különlegesnek, azt, hogy én meg is szólalok. A lehetőség volt az enyém, nem a mondandó. 73-ban viszont úgy éreztem, komolyra fordultak a dolgok. Meg kell tanulnom, amit csinálok. A kor már nem szívja ki belőlem. Amikor eldöntöttem, hogy folytatom, tudtam, most már az a feladat, hogy megpróbáljak korlátok között mesterré válni. Hogy sikerült-e, nem az én dolgom eldönteni, de én úgy érzem, hogy az Illés-időszakban csak ráérzésszerűen találtam el egy-egy szöveget. A számomra igazán fontos dalok ezt követően születtek. Ekkor már írtam olyan szövegeket is, amiket nem kért senki. Magam akartam megszólalni. A Ha én rózsa volnék például ilyen. — Egy népdal dallamára írtad. A nézeteltéréseiteknél egyébként is erősebbnek tetszik e pályaszakaszon is a népi formanyelv rockba ültetésének zenei közössége. Vagy ez csak látszatra azonosság? — Nem, de nincs is benne semmi különös. Megfigyeltem már akkor, hogy a műfaj legfontosabb dalainak jelentős része valamely régi népdalban gyökerezik. Az angolszász poprock világában is. Én akkor táncházi zenészekkel is kerestem kapcsolatot, s hogy ez nem fordult különösebben termékenyre, annak, azt hiszem, egyszerűen az az oka, hogy történetesen nem akadt e sok kiváló muzsikus között olyan, aki invenciózus, kreatív dalszerző is lett volna. — Szóval a Fonográfban még a zenei lelkek összeértek? Amint téged nem zaklatott a politika, tudtatok dolgozni? — Annál is inkább, mert a Fonográf internacionalista formát keresett, ugyanis egyértelműen az volt a célunk, hogy a határokon túl is sikert arassunk. Kelet-Európában világhírűvé is váltunk. — Ha elfogadjuk azt, hogy a hatvanas évek szültek benneteket, s csakis ezek szülhettek, tehát egy világáramlattal lendültetek fel a magyar színpadokra... — Ez tényleg így volt, hiszen éppen az a volt a kezdetekben a megrendítő a beatzenekarokban — így hívtak bennünket —, hogy angol és amerikai számokat játszottunk. Jó néhányan azok közül, akik ma kozmopolita kultúrmocskoznak mindent, ami divatos, amit szeretnek az emberek, már akkor ezekkel a fogalmakkal estek nekünk, a rockzenének. — Szóval, ha világáramlat, akkor nincs-e ellentmondásban a magyar népi formakincsből való építkezéssel? — Nincs, mert épp az volt a fordulat a mi életünkben, hogy saját számokat kezdtünk játszani. Elsősorban Levente ambíciói miatt, aki hivatásos tánczenekarból érkezett zenész volt, s korábban többször majdnem eljutott rádiófelvételig, és továbbra is vágyott erre. S ha már így esett, nyilván abból a zenei kultúrából is merítettünk, amelyben felnőttünk. Egyébként sem népzenét játszottunk rockosan, hanem rockot, magyar dialektusban. — Nem lehet, hogy ez zárta ki a világsikert? Akcentussal beszélő színész például semmiképpen nem kaphat amerikai filmben szerepet. — Nem hiszem, hogy ez lett volna a gond, hiszen éppen a countryzenével jutottunk el a legmesszebbre. Igaz, így derült ki, hogy ebben nem lehetünk igazán hitelesek. Ez már a Fonográf-korszak vége. Addigra már egymástól nagyon eltérő zenéket szerettünk volna játszani. De hogy kibenkiben mi lakozik igazán, az csak 1978 után derült ki. A mostani konfliktusokat azonban még mindig nem lehet visszafejteni eddig a korig. Bőven maradt még kedvünk a közös munkához. Azokat az energiákat, melyeket a zenekar már nem tudott lekötni, a színpad felé fordítottuk. Megírtuk a Kőműves Kelement. Aztán 1981-ben újra összeállt az Illés, s ez lett a Fonográf veszte. Az Illés-legenda árnyékában jelentéktelennek tetszett a zenekar. Húztuk még egy darabig, s csak 1984-ben, az addigi legjobb koncertünkön jelentette be Levente, hogy befejezi színpadi pályafutását. — De előbb még az István, a király... — Együttműködésünk csúcsa. A zenében megjelent minden, amit akkor ő tudott, a szövegben pedig, amit én. Már akkor is voltak köztünk feszültségek, de ezek még jótékonyan hatottak, talán éppen ezért olyan telített érzelmileg a darab. — Az imént azt kérdeztem volna, nem gondolkoztál-e azon, hogy az István volt az eredendő bűnöd? Egy egyszerű mozdulat, egy csábos lehetőség, de a következmények... Miként fordulhat elő hatvanas években gyökerező „beat”-zenészekkel, hogy meghatározó művükben a rend himnusza zeneileg olyan megsemmisítő vereséget mérjen a lázadás kemény rockjára, mint az az Istvánban történt? — Ezt én nem így látom. Bizonyos sztereotípiák addigra kialakultak ebben a műfajban. Az elsősorban az ösztönökre ható kemény rock nyilvánvalóan elvált az intellektuális rockzenétől. Tehát itt rockon belüli konfliktusról van szó, és arról, hogy nekünk minden irányzathoz van közünk. Legfeljebb önmagunkat győzhetjük le. A rock tulajdonképpen újra felfedezte és feldolgozta az egész kultúrtörténetet. Mindennel képes szövetséget kötni. A világ folklórja egyesül benne. Igaz, igyekszik a populitásra, de ugyanazzal a logikával működik, mint a demokrácia. Egyre nagyobb tömegeknek enged beleszólást a saját életükbe, ez esetben abba, hogy milyen kultúrában ismernek magukra. — Még e vízió keretében sem tudom elképzelni, hogy Mick Jaggerrel el lehetett volna játszatni Istvánt. Az erkölcsileg is legyőzött pogány lázadókat pedig még kevésbé. — A történet valóban különös. Én sem tudnám elképzelni Mick Jaggert ezekben a szerepekben. De a miénkben sem. Szörényi Leventére és Bródy Jánosra ugyanis annál sokkal nagyobb felelősséget rakott a társadalom, mint amekkorát egy rockcsapat normális esetben elviselhet. Tömeghatást is keltve sokáig csak általunk jelenhettek meg bizonyos alapvető feszültségek. Ez természetellenes állapot volt. Nyilván az ezzel járó felelősség vezetett oda, hogy inkább nagyszabású művekben próbáljuk kifejezni magunkat. — Eljutottunk a kelet-európai túlvállaló értelmiségi mentalitáshoz, innen pedig csak egy lépés a küldetéstudat, az irracionalitás... — És itt jön az a pont, ahol kiderült, nem gondolkozunk egyformán. A döntő kérdés ugyanis az volt, ki miként dolgozza fel a helyzetet. Ha én a magam szerepét keresem, mindenképp visszamegyek a hatvanas évekbe. Ekkor jelent meg a növekedés határainak teóriája. Rájöttek, hogy az ember nem győzheti le a Földet, a természetet. Vagy ha mégis, csak a saját pusztulása árán. Szerintem ugyanígy van a kultúrával is. Lehet, hogy valamilyen gondolat, eszme, indulat maga alá gyűri a többit, de ez még korántsem jelenti azt, hogy győztes lesz. És ha a művészi indulat eleve valaminek a győzelemre segítésére irányul, legyen bármi is az, sikere esetén is csak vesztes lehet. Mindig is úgy gondoltam, hogy hasznomra volt a műszaki egyetem. Ebben a gondolatkörben pedig különösen az optimum számításának az a szabálya, amely arról szól, hogy sohasem a szélső érték körül kell keresni. Vagyis nem a határolatlanságokba emelkedő nagy érzelmek, a sehol meg nem jelenő nagy közösségek, s nem is a mégoly tökéletes személyiség közelíti az én optimumomat, hanem a belátható kis közösség. Mondjuk egy olyan öt srácból álló csapat, amelyik 1964 és 1968 között Illés zenekar néven találta meg azokat az embereket, akikről egy soha le nem forgatott filmnovelám szól. A főszereplő az Illés együttes, amely népszerűsége csúcspontján nem képes eleget tenni az összes meghívásnak. Ez idő tájt terjedt el a play back technika, innen az ötlet, hogy keressünk a közönség soraiban öt hozzánk hasonlatos fickót, maszkírozzuk őket Illés együttessé, s amikor már nem győzzük, lépjenek föl ők helyettünk, persze play backel. Aztán minket repülőszerencsétlenség ér, nem vagyunk többé, de az álzenekar, amely ugyanonnan vézetett, ahonnan mi, helyünkre áll. Senki fel nem fedezi a változást. Nagy N. Péter 1993. JÚNIUS 11. 5