Élet és Irodalom, 1993. január-június (37. évfolyam, 1-25. szám)

1993-06-11 / 23. szám - Nagy N. Péter: Földvár felé, túl a félúton - hol jár most Bródy János? • interjú | hatvannyolc (5. oldal)

HATVANNYOLC Földvár felé, túl a félúton — hol jár most Bródy János? — Egy 68-as sorozat előbb-utóbb elérkezik a rockzenéhez. Egy 68-as sorozat, ha akarja, ha nem, az őszin­teség kérdése körül kering, s minden másról beszélve azt is figyeli a szeme sarkából, vajon mivé lettek a hi­vatalos struktúrák fagyától irtózó, a generációs akolmeleget sugárzó guruk. Csak a saját koruk, fiatalságuk állította őket a lázadás oltárára, s tehetségük a mozgalom élére, vagy tényleg mások, mint a megelőző ko­rok rebellisei? Értelmet nyer-e bennük ma is a kifejezés, 68-as? A következő interjú évfordulós, amennyiben egy 1946-ban született rockzenész, a műfaj magyarországi „alapító atyja” emlékezik benne. De a beszélge­tésnek végül választ kellett keresnie arra a kérdésre is, vajon kódolva voltak-e már a hatvanas évek Illés ze­nekarába is azok a konfliktusok, amelyek kibomlása miatt Szörényi Levente augusztusban bemutatandó operájának nem a csaknem három évtizeden át volt szerzőtárs, hanem Lezsák Sándor írta a szövegét. Bródy János szerint nem lehet visszaolvasni a múltba a mai hasadást. Az Illés igazi 68-as zenekar volt. Csak épp kelet-európai. — Nem hiszem, hogy afféle szö­vegírói fordulatként használnám, hogy 1968 számunkra a fordulat éve volt. Önmagukért beszélnek bizo­nyos dátumok. 1968. augusztus 18- án megnyertük a táncdalfesztivált. Az „Amikor én még kis srác vol­tam” és a „Színes ceruzák” mindent lesöpört, amit csak lehetett. S ezzel úgy éreztük, hogy a dolgok jól ala­kulnak, olyan ez a világ, amilyennek gondoljuk, és továbbra is nekünk lesz igazunk. Én 1964-ben kerültem az Illésbe, s ettől kezdve négy éven át minden azt bizonyította számunk­ra, hogy a világ tágítható, megvan benne a hajlam a változásra. Hogy egy abszolút erőszakmentes forrada­lom zajlik, és nincs az az erőszak, ami megállíthatná. Ráadásul a diák­­mozgalmak művészi formája a rock volt, tehát úgy gondolhattuk, hogy ebben a nagy történetben mi is fő­szerepet játszhatunk. Ezt támasztot­ták alá a fesztiváldíjak is. — 1968. augusztus 18-nál tartunk, ugye? Ekkor már túl vagyunk a franciaországi választásokon, ahol az emberek elsöprő, mondhatni forradalmi lendülettel lesza­vazták a májusi forradalmat. Ez szerintem világtörténelmi fordulat volt. A ti beérke­zett­ lázadó mámorotokat nem zavarta ez meg? — Én akkor, 22 évesen egyáltalán nem láttam át a világot, de azt tapasz­taltam, hogy mi az egyetemi klubok­ból indulva, a felnőtt-társadalom, az intézmények teljes elutasítása ellenére eljutottunk a csúcsra. Hogy tehát ezt meg lehetett csinálni, hogy — ismét­lem ezt a kifejezést —, tágítható a vi­lág. Ez a meggyőződésünk még pon­tosan két napig élhetett. Vidéki turné­ra utaztunk, amikor megállították az országúton a buszunkat. Órák hosszat kellett állnunk, mert vonultak a tan­kok észak felé, mentek „segíteni” a csehszlovák szocializmusnak. Nyil­ván nem egyik pillanatról a másikra, s nem is másnap, de mégis egészen vi­lágosan meghatározhatóan ez volt az a helyzet, amelyről rálátásom támadt az egészre, amelyen keresztül megér­tettem a saját szerepünket. A korábbi­aknál sokkal egyértelműbbé lett, mi­ért fontos az, hogy vagyunk, de az is, hogy milyen brutális nagyságrendű erők közt létezünk. Tudatosan csak 1968 után kezdtem írni a szövegeket. — Ez együtt járt azzal a felismeréssel is, hogy bár rockzenészek a woodstockiak, s azok vagytok ti is, valójában azonban a két ügynek alig van valami köze egymáshoz, annyira más erőtérben léteznek? — Ehhez a felismeréshez nem kellett túl sokat meditálni, mert a ha­tóságok a maguk módján rásegítet­tek. Korántsem véletlen, hogy 1969-ben kezdődtek a rendőri ügyeink. Kaptunk egy év szilenciumot is. Az­tán 1973-ra már csak én voltam a célpont. Államellenes izgatás gya­nújával vontak bírósági eljárás alá. Nem a szövegekkel volt baj, azokat ugyanis mindenféle bizottságok úgy megrostálták, hogy izgatásra már nem voltak jók, de a színpadon álta­lában én beszéltem, az interjúkat többnyire én adtam, s mint kiderült, voltak hivatásos jóemberek, akik ezeket szépen jegyzetelték. — Történetesen Bródy János nyilvánult meg ilyenkor egy szellemileg homogén ze­nekar nevében, vagy ez inkább a te ügyed volt? — Ameddig a megnyilvánulásaim a zenekar sikerét segítették, minden­ki elfogadta, amit mondtam. A töb­biek egyetértettek. Amint gondok tá­madtak a dumáim miatt, akkor már zavartam a zenekar működését, mert ügyek keletkeztek, már fel-felme­rült, hogy nem így kellene ezt csinál­nom. Hogy túl messzire megyek. — Ráadásul a hetvenes évek első felében járunk, a nagy kihűlés idején, amikor az értelmiségi elit meghatározó személyiségeit egyre-másra kényszerítik emigrációba. — Nem ez a hideg ért el bennün­ket. Mi a struktúrán kívül álltunk, nem volt rendszer, amivel kordában tarthattak volna bennünket, ugyanak­kor néhány állami nagyvállalatnak — hanglemezgyár, Országos Rende­ző Iroda — rengeteg pénzt hoztunk, ezért amennyire tehették, mellettünk voltak. Tehát nem volt elviselhetet­len erejű a politikai nyomás, igaz, mégis össze tudta roppantani a zene­kart, talán azért, mert jó néhány telje­sen személyes és szakmai konfliktus már alaposan legyengítette az ellen­állóképességünket. Tény, hogy 1973-ban épp akkor oszlott fel a ze­nekar, amikor ellenem folyt az eljá­rás. Elmentek nélkülem turnézni, s egyáltalán, úgy tekintették, hogy eh­hez nekik nincs közük. A tárgyalásra is csak Koncz Zsuzsa jött el a csapat­ból. Mindazonáltal 1973-ban csak az Illés zenekar fejezte be a közös zené­lést, a tagok jó része, így én is, a Fo­nográfban együtt maradt. De azért itt legalább akkora hangsúly van azon, hogy megszűnt valami, mint azon, hogy keletkezett helyette más. — Az a hasadás tágult tovább, amiről most beszéltünk, ez lenne az alapja az Attila kapcsán keletkezett szakadéknak? — Azt hiszem, nem, de mesélem tovább a történetet, abból talán kide­rül. Ugyanis 1973-ban én abba akar­tam hagyni a zenélést. Az addigiakon kívül újabb bonyodalmak támadtak. Koncz Zsuzsa lemezén megjelent a Ha én rózsa volnék, amit ugyan én koncerteken énekeltem, de úgy nem nagyon zavart senkit. A lemez miatt azonban botrány lett. A hanglemez­­gyár igazgatója, aki pedig korábban mindig jó érzékkel táncolt a ringben, itt nem vett észre valamit. Óriási hiva­talos pofonokat kapott, a lemezt vissza kellett vonni, én pedig jelentkeztem a szociológia szakra. Inkább tanulni szerettem volna. Huszár Tibor tanár úr azonban meglepett a felvételi be­szélgetésen. Közölte, hogy nekem fontosabb dolgom van annál, mint­sem hogy szociológiát tanuljak. Más impulzusok is visszalöktek a szöveg­íráshoz. A furcsa az, hogy én egyálta­lán nem valami pályatévesztéses fél­reértésből végeztem el a villamosmér­nöki kart. Sohasem akartam irodalmár lenni, még kevésbé hivatásos zenész. Feltehetően a hatvanas évek tettek az­zá, oly módon, ahogy az máskor talán nem fordulhatott volna elő. Ez volt az a kor, amely mindenkinek felhatalma­zást adott arra, hogy keresve önmagát, csináljon. Akiben volt valami, az meg is találta. Én nem éreztem soha, hogy valami különleges mondandóm vol­na, inkább a helyzetemet tartottam különlegesnek, azt, hogy én meg is szólalok. A lehetőség volt az enyém, nem a mondandó. 73-ban viszont úgy éreztem, komolyra fordultak a dol­gok. Meg kell tanulnom, amit csiná­lok. A kor már nem szívja ki belőlem. Amikor eldöntöttem, hogy folytatom, tudtam, most már az a feladat, hogy megpróbáljak korlátok között mester­ré válni. Hogy sikerült-e, nem az én dolgom eldönteni, de én úgy érzem, hogy az Illés-időszakban csak ráér­­zésszerűen találtam el egy-egy szöve­get. A számomra igazán fontos dalok ezt követően születtek. Ekkor már ír­tam olyan szövegeket is, amiket nem kért senki. Magam akartam megszó­lalni. A Ha én rózsa volnék például ilyen. — Egy népdal dallamára írtad. A nézetel­téréseiteknél egyébként is erősebbnek tet­szik e pályaszakaszon is a népi formanyelv rockba ültetésének zenei közössége. Vagy ez csak látszatra azonosság? — Nem, de nincs is benne semmi különös. Megfigyeltem már akkor, hogy a műfaj legfontosabb dalainak jelentős része valamely régi népdal­ban gyökerezik. Az angolszász pop­rock világában is. Én akkor táncházi zenészekkel is kerestem kapcsolatot, s hogy ez nem fordult különösebben termékenyre, annak, azt hiszem, egyszerűen az az oka, hogy történe­tesen nem akadt e sok kiváló muzsi­kus között olyan, aki invenciózus, kreatív dalszerző is lett volna. — Szóval a Fonográfban még a zenei lelkek összeértek? Amint téged nem zaklatott a politika, tudtatok dolgozni? — Annál is inkább, mert a Fonog­ráf internacionalista formát keresett, ugyanis egyértelműen az volt a cé­lunk, hogy a határokon túl is sikert arassunk. Kelet-Európában világhí­rűvé is váltunk. — Ha elfogadjuk azt, hogy a hatvanas évek szültek benneteket, s csakis ezek szülhet­tek, tehát egy világáramlattal lendültetek fel a magyar színpadokra... — Ez tényleg így volt, hiszen ép­pen az a volt a kezdetekben a meg­rendítő a beatzenekarokban — így hívtak bennünket —, hogy angol és amerikai számokat játszottunk. Jó néhányan azok közül, akik ma koz­mopolita kultúrmocskoznak min­dent, ami divatos, amit szeretnek az emberek, már akkor ezekkel a fogal­makkal estek nekünk, a rockzené­nek. — Szóval, ha világáramlat, akkor nincs-e ellentmondásban a magyar népi forma­kincsből való építkezéssel? — Nincs, mert épp az volt a for­dulat a mi életünkben, hogy saját számokat kezdtünk játszani. Első­sorban Levente ambíciói miatt, aki hivatásos tánczenekarból érkezett zenész volt, s korábban többször majdnem eljutott rádiófelvételig, és továbbra is vágyott erre. S ha már így esett, nyilván abból a zenei kul­túrából is merítettünk, amelyben fel­nőttünk. Egyébként sem népzenét játszottunk rockosan, hanem rockot, magyar dialektusban. — Nem lehet, hogy ez zárta ki a világsi­kert? Akcentussal beszélő színész például semmiképpen nem kaphat amerikai film­ben szerepet. — Nem hiszem, hogy ez lett volna a gond, hiszen éppen a countryzené­vel jutottunk el a legmesszebbre. Igaz, így derült ki, hogy ebben nem lehe­tünk igazán hitelesek. Ez már a Fo­nográf-korszak vége. Addigra már egymástól nagyon eltérő zenéket sze­rettünk volna játszani. De hogy kiben­­kiben mi lakozik igazán, az csak 1978 után derült ki. A mostani konfliktuso­kat azonban még mindig nem lehet visszafejteni eddig a korig. Bőven maradt még kedvünk a közös munká­hoz. Azokat az energiákat, melyeket a zenekar már nem tudott lekötni, a színpad felé fordítottuk. Megírtuk a Kőműves Kelement. Aztán 1981-ben újra összeállt az Illés, s ez lett a Fo­nográf veszte. Az Illés-legenda árnyé­kában jelentéktelennek tetszett a ze­nekar. Húztuk még egy darabig, s csak 1984-ben, az addigi legjobb kon­certünkön jelentette be Levente, hogy befejezi színpadi pályafutását. — De előbb még az István, a király... — Együttműködésünk csúcsa. A zenében megjelent minden, amit ak­kor ő tudott, a szövegben pedig, amit én. Már akkor is voltak köztünk fe­szültségek, de ezek még jótékonyan hatottak, talán éppen ezért olyan telí­tett érzelmileg a darab. — Az imént azt kérdeztem volna, nem gon­dolkoztál-e azon, hogy az István volt az eredendő bűnöd? Egy egyszerű mozdulat, egy csábos lehetőség, de a következmé­nyek... Miként fordulhat elő hatvanas években gyökerező „beat”-zenészekkel, hogy meghatározó művükben a rend him­nusza zeneileg olyan megsemmisítő veresé­get mérjen a lázadás kemény rockjára, mint az az Istvánban történt? — Ezt én nem így látom. Bizo­nyos sztereotípiák addigra kialakul­tak ebben a műfajban. Az elsősorban az ösztönökre ható kemény rock nyilvánvalóan elvált az intellektuális rockzenétől. Tehát itt rockon belüli konfliktusról van szó, és arról, hogy nekünk minden irányzathoz van kö­zünk. Legfeljebb önmagunkat győz­hetjük le. A rock tulajdonképpen új­ra felfedezte és feldolgozta az egész kultúrtörténetet. Mindennel képes szövetséget kötni. A világ folklórja egyesül benne. Igaz, igyekszik a po­­pulitásra, de ugyanazzal a logikával működik, mint a demokrácia. Egyre nagyobb tömegeknek enged bele­szólást a saját életükbe, ez esetben abba, hogy milyen kultúrában ismer­nek magukra. — Még e vízió keretében sem tudom elkép­zelni, hogy Mick Jaggerrel el lehetett volna játszatni Istvánt. Az erkölcsileg is legyőzött pogány lázadókat pedig még kevésbé. — A történet valóban különös. Én sem tudnám elképzelni Mick Jaggert ezekben a szerepekben. De a miénk­ben sem. Szörényi Leventére és Bródy Jánosra ugyanis annál sokkal nagyobb felelősséget rakott a társa­dalom, mint amekkorát egy rockcsa­pat normális esetben elviselhet. Tö­meghatást is keltve sokáig csak álta­lunk jelenhettek meg bizonyos alap­vető feszültségek. Ez természetel­lenes állapot volt. Nyilván az ezzel járó felelősség vezetett oda, hogy in­kább nagyszabású művekben pró­báljuk kifejezni magunkat. — Eljutottunk a kelet-európai túlvállaló értelmiségi mentalitáshoz, innen pedig csak egy lépés a küldetéstudat, az irracio­nalitás... — És itt jön az a pont, ahol kide­rült, nem gondolkozunk egyformán. A döntő kérdés ugyanis az volt, ki miként dolgozza fel a helyzetet. Ha én a magam szerepét keresem, min­denképp visszamegyek a hatvanas évekbe. Ekkor jelent meg a növeke­dés határainak teóriája. Rájöttek, hogy az ember nem győzheti le a Földet, a természetet. Vagy ha még­is, csak a saját pusztulása árán. Sze­rintem ugyanígy van a kultúrával is. Lehet, hogy valamilyen gondolat, eszme, indulat maga alá gyűri a töb­bit, de ez még korántsem jelenti azt, hogy győztes lesz. És ha a művészi indulat eleve valaminek a győzelem­re segítésére irányul, legyen bármi is az, sikere esetén is csak vesztes le­het. Mindig is úgy gondoltam, hogy hasznomra volt a műszaki egyetem. Ebben a gondolatkörben pedig külö­nösen az optimum számításának az a szabálya, amely arról szól, hogy so­hasem a szélső érték körül kell ke­resni. Vagyis nem a határolatlansá­­gokba emelkedő nagy érzelmek, a sehol meg nem jelenő nagy közössé­gek, s nem is a mégoly tökéletes sze­mélyiség közelíti az én optimumo­mat, hanem a belátható kis közös­ség. Mondjuk egy olyan öt srácból álló csapat, amelyik 1964 és 1968 között Illés zenekar néven találta meg azokat az embereket, akikről egy soha le nem forgatott filmnov­e­­lám szól. A főszereplő az Illés együt­tes, amely népszerűsége csúcspont­ján nem képes eleget tenni az összes meghívásnak. Ez idő tájt terjedt el a play back technika, innen az ötlet, hogy keressünk a közönség soraiban öt hozzánk hasonlatos fickót, masz­kírozzuk őket Illés együttessé, s ami­kor már nem győzzük, lépjenek föl ők helyettünk, persze play backel. Aztán minket repülőszerencsétlen­ség ér, nem vagyunk többé, de az ál­zenekar, amely ugyanonnan vézetett, ahonnan mi, helyünkre áll. Senki fel nem fedezi a változást. Nagy N. Péter 1993. JÚNIUS 11. 5

Next