Élet és Irodalom, 1993. január-június (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-29 / 4. szám - Götz Eszter: • könyvkritika | Ex libris • Hajnal Mátyás: Szíves könyvecske, 1629. (Balassi Kiadó-MTA Irodalomtörténeti Intézete, Bibliotheca Hungarica Antiqua-sorozat) | Rosti Pál: Úti emlékezések Amerikából (Magyar Fotográfiai Múzeum-Balassi Kiadó) | Rimay János írásai, Régi Magyar Könyvtár - Források 1. (Balassi Kiadó) | Komlovszki Tibor: A Balassi-vers karaktere, Régi Magyar Könyvtár - Tanulmányok 1. (Balassi Kiadó-MTA Irodalomtörténeti Intézete) | Hermann Hesse: A pusztai farkas (Balassi Kiadó) (19. oldal) - Károlyi Amy: Félhold | Gyengédség • vers (19. oldal)
EX LIBRIS GÖTZ ESZTER Hajnal Mátyás: Szíves ,könyvecske, 1629 Fakszimile kiadásokat nemcsak a könyvritkaságok gyűjtői fogadnak örömmel, de az irodalomra fogékony laikusok is. Különösen akkor, ha a kötet ára alig valamivel magasabb az átlagnál. A jezsuita misszióspap, Hajnal Mátyás vallásos érzeményre indító Szíves könyvecskéje most újra eredeti formájában bukkant fel a könyvesboltokban, imakönyv méretben, bőrkötésben, az 1629-es bécsi kiadásnak kései ikertestvéreként, de elérhető áron. Költészetnek a mai fogalmaink szerint aligha nevezhetnénk ezeket a Jézus imádatának hitbuzgalmi emblémaversezeteket, teológiai elmélkedéseket. A rendalapító Loyola Ignác dolgozta ki lelkigyakorlatos könyvében a jezsuita emblematikát, mint az értelemre és a képzeletre egyforma erővel ható, verses-képes műfajt. Hajnal Mátyás egy hírneves németalföldi rézmetsző tizennyolc képe köré kanyarított amolyan lelki komédiát, ahogyan maga nevezte, „istenes játékot” a bűnös emberi szív megigazulásáról. A kegyes cél — az ellenreformáció éveiben vagyunk —, politikai színezettel is bírt, hiszen Esterházy Miklós nádor felesége, Nyáry Krisztina számára készült, aki csak ekkoriban tért vissza az egyedül igaz katolikus hitre. Szüksége támadt hát könnyen fogyasztható, képeskönyv jellegű lélekerősítőre, és Hajnal, akit a jezsuita oktatás a műveltség legkorszerűbb fegyverével szerelt föl, igazi irodalmi gyöngyszemmel ajándékozta meg. Amikor a kéziratból kötet lesz, a végére magyarra fordított himnuszokat illesztett, méghozzá a legszebbek közül: Aquinói Tamás, Jacopone da Todi, Celanói Tamás műveit, sőt szerepel itt Balassi Bálint és Vásárhelyi András egy-egy saját fohásza is. Úgy látszik, itt az ideje, hogy megszabaduljunk attól a rossz beidegződéstől, miszerint a régi magyar irodalom kizárólag a kutatók számára élvezhető. Talán a 17. század harcos hitvitáinak éppen ez a békésebb terméke segít abban, hogy az olvasóközönség közelebb kerüljön mai műveltségünk gyökereihez. (Balassi Kiadó — MTA Irodalomtörténeti Intézete, Bibliotheca Hungarica Antiqua-sorozat, 206 old., 520 Ft.) Rosti Pál: Úti emlékezések Amerikából Az utazás, az utazó legelfogadhatóbb definícióját számomra eddig Esterházy Péternek sikerült mefogalmaznia: „Minden utazás belső utazás, azaz utazó önmagát keresi. Nem mintha volna valaki, akit keresni lehetne. Utazó köteles nem egyéniség lenni, lenni akárki, azaz tartozik bóklászni a valaki és a senki között, tartozik lenni a végtelen, vagy álszerényebben a létező, lenni a forma, lenni egy bödön, egy bőrönd, egy mézestül, zoknistul, rabostul.” Ezt a mézzel teli bödön létet választotta a múlt század gyászos ötvenes éveiben egy fiatal magyar középnemes, Rosti Pál is, hogy a Bach-korszak elviselhetetlen légnyomását teremtő energiákkal próbálja ellensúlyozni. Utazni vágyott, másféle világokat tapasztalni, gyűjtőedény lenni, meríteni egy marokkal a föld természeti és emberi terméséből. Hazatérve kiadta Úti emlékezéseit, abban reménykedve, ami — az önkeresés mellett —, kezdettől fogva célja volt, hogy megszerzett tudásával a haza épülését szolgálja. Ennek a páratlan kivitelű, litográfiákkal és színes nyomatokkal illusztrált albumnak hasonmás kiadása jelent meg most újra, Kincses Károly tanulmány-mellékletével együtt. Hat esztendeig készült útjára Rosti. Tanult geológiát, természettudományokat, néprajzot, majd egyenesen Párizsba ment, hogy elsajátítsa az akkor még unikumnak számító fényképezés-technikát. Hiteles képekkel akarta gazdagítani hazája szűkös ismereteit, kapcsolatot teremteni a világ egyéb éghajlatai alatt élő emberek életével. Nem mintákat keresett, inkább hasonlóságot és eltérést. Bejárta Észak- és Dél-Amerikát, koffer méretű fényképezőgépével a kor legmagasabb színvonalán álló fotókat készített itthon legfeljebb addig hallomásból ismert vidékekről, épületekről, és a természet távoli csodáiról. Emlékezései egy tudós objektív tapasztalatait rögzítik, de lépten-nyomon átfénylik a sorokon a huszonéves ifjú „uracs” lelkesedése. Feltűnő, hogy noha hét hónapot töltött Észak- Amerikában, a feljegyzések csak ezután, Kuba partjaihoz érve kezdődnek. A „jenkik” világa taszítja, csak gúnnyal említi őket, lenézi túl modern viselkedésüket és a bennük megtestesülő uniformizálódást. A „shoppingoló” New York-i dámáknál többre tartja az elmaradottabb, a természeti léthez közelebb álló mexikói vagy venezuelai „indusokat”. Az a szemlélet, amellyel befogadja az övétől eltérő primitívebb életformákat, imponálóan értelmiséginek tűnik, toleranciája messze meghaladja a ma általában tapasztalhatót. Egyszóval ideális Utazó. Földrajzi, botanikai és a gazdasági életre vonatkozó leírásai mellett a legérdekesebbek azok a részek, amelyek a szociogáfia korai elődjeként fejtegetik egy-egy közösség belső erővonalait. Rostit minden érdekli, a kubai nők pongyolájától a mexikói papság vagyonáig. Láthatóan alig tud uralkodni indulatain, mikor az egyház népbutító, pénzéhes hatalmáról ír. Álláspontját alátámasztandó — mire nem vetemedik egy Utazó! — még Latin-Amerika-szerte keringő pletykákat is csokorba gyűjt. Jóval mérsékeltebb hévvel elemzi a közép-amerikai rabszolgaság rendszerét, félreérthetetlenül kimondja: ezek a rabszolgák — legalábbis anyagi tekintetben —, nincsenek roszszabb helyzetben, mint egy európai munkásember. Jóval Lévi-Strauss előtt tesz olyan megállapításokat, amelyek minduntalan előtörnek a tárgyilagos leírásból: nem lehet nem érezni, miről beszél, mikor a mesztic hölgyek autentikus népviseletét dicséri, szemben a francia divat majmolóival. Rosti jellegzetesen rosszkor született ember, érzelmei és hazafias lendülete a reformkorban bontakozhattak volna ki igazán. Az Úti emlékezések zárósorai mögött is kihallani a honjobbító szándékot: „Oh Mexico! mikor látod át, hogy csak oly nép lehet boldog, nagy, hatalmas, mely legbecsesb kincsét, a szabadságot kedves hona gyarapítására fordítja, s ezt jobban tudja szeretni, mint a magánérdeket!” A kötethez illesztett tanulmány Rosti kivételes fotográfiai teljesítményét méltatja. Az úton készült fényképekből az utazó négy albumot állított össze, s egyiket a Nemzeti Múzeum gyűjteményének ajánlotta fel. Kincses Károly írását most ezek a fotók kísérik, és mellettük a litográfiák, amelyek a fényképek alapján készültek — a könyvet az akkori illusztrációs technika lehetőségeihez igazítva —, Kiette Gusztáv műhelyében. (Magyar Fotográfiai Múzeum — Balassi Kiadó, 198 old., 800 Ft.) Rimay János írásai, Régi Magyar Könyvtár - Források 1. „Nomen est omen” — bölcselkedik a régi latin mondás, és ■ bár ezredvégünk nem szívesen vesz tudomást a néomágia erejéről, most a fiatal Balassi Kiadó mégis ennek hódolt. Rimay összegyűjtött műveivel indították meg új sorozatuk, a Régi Magyar Könyvtár forráskiadásait. A gesztus szimbolikus: Balassi Bálint szinte a semmiből teremtette meg a magyar nyelvű költészetet a 16. század végén, s mindjárt a reneszánsz líra teljes pompájába öltöztette. Rimay pedig, az őt már tudatosan követő literátor, méltatásaival és egy humanista költőiskola létrehozásával, beemelte mesterét az irodalmi panteon díszhelyére. A Balassi nevét viselő könyvkiadó mi egyébbel kezdhetné a régi magyar irodalom újbóli feltárását, mint az örökséget méltón kezelő utód műveivel? Bármilyen alapos, a filológia legújabb eredményeihez igazodó kötet is ez, nem kritikai kiadás. Így szakmai érdeklődés mellett remélhetőleg az irodalomkedvelő szélesebb közönség is szívesen fogadja majd. Rimay kiművelt verselése, rafinált naturalisztikus-érzéki képgazdasága, a verssorok tiszta zeneisége különleges élményt nyújtanak a manierista előképekhez oly gyakran nyúló posztmodern kor számára. De ami a leginkább megdöbbent elevenségével, az a költő moralizáló prózája: a segélykiáltások egy atomjaira szakadó világ romjai alól hallatszanak. Ugyanezeket a tartalmakat fedezzük fel napjaink katasztrófára érzékeny lírájában és esszéiben, de már a széthullás jóval előrehaladottabb fokán. Rimay írásaiban még keveredik az elveszettség érzete egy kibontakozáshittel, s mindez költői nyelvteremtő szándék, határozott küldetéstudat fényében transzparál. A kötet végére a Rimay-versek dallamait szedte csokorba a szerkesztő, hogy az élő dalhoz való szoros kapcsolattal tegye teljesebbé a Rimay költészetéről alkotott képünket. (Balassi Kiadó, 327 old., 220 Ft.) Komlovszki Tibor: A Balassi-vers karaktere, Régi Magyar Könyvtár - Tanulmányok 1. A művészet — akárcsak a többi emberi kifejezésforma —, folyamatos metamorfózisban van, noha a felszín gyakran állandó, kikristályosodott állapotot mutat. Ritka alkalom, hogy egyetlen alkotó művein keresztül tisztán kirajzolódik az átalakulás. Balassi Bálint költészetén éppen egy lírai paradigmaváltás határvonala húzódik át, így szinte versről versre követhetjük nála, hogyan adja át a helyet a magyar nyelvű költészetben az énekvers az egyértelműen lírai verstípusnak. Elszakadását az élő zenétől, fogalmi sík és hangulati szféra összecsendítését kíséri figyelemmel Komlovszki Tibor, a kötet öt tanulmányában. Régóta folyik a vita: vajon irodalmunk első igazi lírikusa ösztönös tehetség, zabolátlan indulatainak és istenfélő áhítatának megéneklője, vagy éppen ellenkezőleg: a kor divatos neoplatonista eszményének hódoló poeta doctus? Temperamentuma az előbbi, verseinek kidolgozott struktúrája, míves zeneisége az utóbbi véleményt táplálja. A tanulmányszerző most e két álláspont egymáshoz közelítésével igyekszik a Balassi-versek pórusaiba hatolni, hangzásvilágukat és képkincsüket feltárni, életrajzi adalékokkal párhuzamba állítani az egyes Balassiműveket. Azokat a jeleket keresi, amelyekben kitűnik az éppen ekkor önállósuló líra újfajta jellege, a lant és a dallam szerepét átvállaló költői eszköztár. Komlovszki egymásra vetíti a profán szerelmi és az istenes versek vizualitását és felhívja a figyelmüket a szembetűnő hasonlóságra, Isten és Asszony elérhetetlen szépségére, a hasonlatok közös gyökerére. Külön tanulmány foglalkozik Balassiés az őt felfedező-méltató Rimay viszonyával, reneszánsz és manierizmus egymásba hajlásával. Az írások célja nem egy önálló koncepciós makacs bizonygatása. Inkább Balassi egész költészetét járják körül, sok nézőpontból kiindulva, friss szemmel, elfogulatlanul. Biztató kezdete, első példánya a könyv egy sorozatnak is, amely az irodalomtörténet egy-egy speciális kérdését laikusok és szakkutatók számára egyformán érthető, élvezhető módon tárja föl. (Balassi Kiadó — MTA Irodalomtörténeti Intézete, 137 old., 160 Ft.) Hermann Hesse: A pusztai farkas Az a konfliktus, amely Thomas Mann írásaiban művész és polgár szembenállásaként jelent meg, s amely századunk egész irodalmán továbbvonult, hol egzisztencialista köntösben, hol beat-változatban, ihlette Hermann Hesse világhíres Steppenwolf-ját is. Nem tudom, mennyire véletlen, hogy az 1992-ben íródott mű, miután Amerikában, Japánban éppolyan legendás volt, mint Európa tájain, magyarul csak hatvankét év múltán, az azerbajdzsáni kiadást is bevárva jelenhetett meg. Most mindenesetre itt van, Horváth Géza fordításában olvashatjuk az egykor botrányt kavaró regényt, s nem csatlakozunk: eleven tükörként bámul ránk. Háborúra készülődő, zavaros korban írta Hesse a művet, maga is sérült lélekkel, gyógyulást várva válságára, szómágiával próbálta elűzni a külső-belső rémeket. A ketté vagy inkább ezerfelé hasadt, tétova ember pusztai bolyongásra kárhoztatott, farkasvér keveredik gyermeki tisztaságú ereiben, mint a főszereplő Harry Halleréban. Magányos életet él Harry, minden pillanatban a jelet kutatja, amely megmutatja a kifelé vezető utat saját személyiségének fogságából. Ezt keresi az utcák forgatagában, a ragyogóra suvickolt kispolgári lépcsőházban, koncerttermekben, szerelemszagú ágyakban és kacajokban. Majd vezetője akad, csakúgy, mint Goethe Wilhelm Meister e: titkos társaság adja őt kézről kézre, és ez a modernkori nevelésregény is ígér valamiféle szabadulást. A pusztai farkas gyógyulása zenével, tánccal kezdődik. Meg kell tanulnia mindent, ami a felszínen hiábavalónak tűnik, de a mélyben az örökkévalóság felé mutat. Újra ízleli a szeretkezés isteni tökélyét, végül a kábítószer mámorában végképp kiszabadul a lezárt egyéniség magára erőltetett hazugságából. Narkós „repülése” alatt találkozik egykor megélt szerepeivel, kilúgozódik belőle az agresszió, a szorongás, a halál vonzása és rettegése, s mikor mindezt végigszenvedte, Mozart halhatatlan nevetésében felismeri a földi létezéstől való távolságtartást, a humort, mint egyetlen lehetőséget a túlélésre. A pusztai farkas bolyongása saját tudatalattijában annak idején lázba hozta a vietnami háború által sokkolt Amerikát. A beat-nemzedék bibliái között szerepelt, Kerouac és a Káma-Szutra mellett. Nevét kölcsönözte egy zenekar, melynek Born to the Wild című dala éppen a korszakot legerősebben jellemző Easy Riders filmzenéje lett. De Hesse regénye több annál, semhogy egyetlen korérzés kisajátíthatná. Filozofikus megfogalmazása a testi és szellemi létezés közé szorult emberi faj lehetséges útjainak. A tétel kifejtése három megközelítésből történik a műben: kívülről, a Harry Haller feljegyzéseit közreadó ismeretlen szemüvegén át, majd a pusztai farkas specifikumait humorral elemző (feltehetően a halhatatlanok felsőbb világából származó) Traktátussal; a regény leghosszabb részében pedig maga Harry figyeli magát belülről, kételyekkel és szenvedésekkel eltelve. Háromszor milliárd szempár kereszttüzében alakul Harry lelke, míg megtalálja hárommilliárd alakváltozatban létező való önmagát és megbékél a világgal. A pusztai farkas az önkereső filozofikus regények legjobbjai közé tartozik. Felszabadultabb — vagy talán éppen reményvesztettebb? — hangon szólaltatja meg ugyanazt a gyökér és kiút nélkül tengődő, magányos embert, mint Szerb Antal az Utas és holdvilágban. De mnig Szerb látszatmegoldással zárja a művét, Hesse nyit egy valódi kiskaput a reménynek. (Balassi Kiadó, 193 old. 220 Ft.) 1993. JANUÁR 29. KÁROLYI AMY: FÉLHOLD A mennyben nefelejts-szőnyeg, északtól délig csupa kékség, és rajt egy csorba folt, elgurult fél alma, a hold. GYENGÉDSÉG Szerettelek mint egy madarat, ki véletlenül vállamra szállt. Mint kisgyerek szereti a kockacukrot, mit a skatulya alján talált. ÉLET ÉS B IRODALOM