Élet és Irodalom, 1993. január-június (37. évfolyam, 1-25. szám)

1993-06-11 / 23. szám - Faludi Ádám: Hétvégi gerilla • publicisztika (3. oldal) - Majtényi László: Attilapista • publicisztika (3. oldal) - Petri Lukács Ádám: Grenadírmars Úr • publicisztika (3. oldal)

ΕΠΓ3Π Ε5Ξ3Ε3 FALU­DI ADAM: Egy pilótatáska volt nála. Víz­hatlan (állítólag tűzálló), továb­bá patentzáras. Sárgára fakult, kopott jószág, amelyikbe erede­tileg a teljes pilótafelszerelés belefért; dzseki, csizma s más égi kellékek. De háromládányi sört is hordott már a hátán benne az a férfi, aki most a tölgyes felé tartott vele. Az Ezermester boltban vette a táskát jó húsz éve, negyven fo­rintért. Már akkor is nevetsége­sen alacsony összegnek számí­tott a negyven forint egy ilyen elnyűhetetlen darabért. Ugyan­akkor és ugyanott egy ejtőer­nyőt is vásárolt magának — két­százért —, különösebb ok nél­kül, pusztán azért, mert tetszett neki. Az ejtőernyőt aztán köl­csönkérte tőle egy ismerőse né­hány órára, de azóta sem hozta vissza. Amikor két hónappal a visszaszolgáltatás jelzett idő­pontja után összefutottak az ut­cán, az ismerős csak ennyit mondott: — Mire kellene neked egy ejtőernyő? Nálam sokkal jobb helyen van. Az ilyen figu­rák az ismerősök. A negyven körüli férfi feltűrt ujjú kockás inget, ötödik gene­rációs katonai gyakorlónadrágot viselt, nyúzott arcát szakáll ko­­morította tovább. A használt el­használt, a viselt megviselt. A kopás szelleme kaptatott felfelé a dombra, a fenyvesszéli tölgyes irányába. Kopó. Köp. Köp. Kopunk. Punk. K.O.punk. — Mohók vagytok, kapzsik, dögevők. Morgott, ahogy az égalja ziva­tar előtt, nem a fülével, inkább belülről hallva tisztán a litániát. — Harácsoló csürhe. Ingyen­élet, nyerni zsinórban, csak nyerni, nyerni. Ezt veszi, ezt kapja. INGYEN! Ingyenmerci, ingyenbahamák, ingyennyú­­jork! Fejtse meg, küldje be! Ajándék ez a nap, ajándék! Évek óta szedte itt a fenyves­ben a gombát. A fenyőtinóra mellett (ebből volt a legtöbb) li­la- és fenyőpereszkét, őzlábat, csiperkét, sereges tölcsérgom­bát, de a korhadó törzseken tőke­gombát és laskát is talált. Egyik kedvence a vastag barnalemezes nyálkásgomba volt. Szédületes leveseket készített belőle. Azt mondta ezekre a levesekre, hogy szédületes. Még a gévagombá­­ból főzötteket is lekörözte a házi étlapon, ami nem kis dolog. Az első évben történt, hogy benézett a tölgyesbe is, hátha ta­lál gyökeres fülekét. Mindössze néhány példányba botlott, azok is indulófélben voltak a temér­dek kukac miatt. Akkor cser­készte be őket, amikor már ven­ni készültek a kalapjukat. Talált viszont annyi galócát, hogy lépni is alig tudott tőlük. Kemény húsú, friss gyilkos ga­lócákat. Ennyit egy helyen még nem látott. Majd kicsattantak az egészségtől. Amerre nézett, gyilkos galócák néztek rá vissza. Kínálták magukat, miként a vi­rágjuk teljében lévő tündérlá­nyok azokban a jó kis utcákban a világ minden nagyvárosában. Csak a gyakorlott gombaszedőt nem tudták rászedni, bárki más csiperkének nézte volna őket. Most ide tartott, miközben szünet nélkül mozgott, fortyo­gott benne az Etna vagy Helén (Helga?), az a hogy is hívják, be­­hemót nagy vulkán, amelyik azt az elképesztő mennyiségű per­nyét hintette a Nap szeme közé. A júniusi eső áztatta avar már nem párállott, lassan három nap­ja tartott a száraz, meleg idő. Tömegesen virítottak a galócák szerteszét. Letérdelt az első csoport mel­lé, kinyitotta a táskát és papír­zacskókat szedett ki belőle. Olyan nyolczsömlényi űrtartal­mú, új bolti zacskókat. Fél kiló gombára voltak hitelesítve. Kihúzta farzsebéből a fanye­lűt, és munkához látott. Egy óra sem kellett hozzá, megtelt a pi­lótatáska pedánsan adagolt cso­magokkal. Nagyjából fél kiló galóca mindegyikben. Felegyenesedett, becsattintot­­ta a bicskát és zsebrevágta. Elé­gedett volt a teljesítménnyel és magával. Már nem fenyegetett kitöréssel és hamuhintéssel. Egybenyomkodta a patentokat, aztán vállára lendítette a táskát, s valami mosolyféle suhant át az ábrázatán. Negyven kiló körüli­nek becsülte az adagot. Elindult vissza a városba. Kezdődött a finálé. Többször is megállt pihenni, nagy teher nyomta a vállát. A belvárosban aztán nekilátott, hogy könnyít­sen rajta. Az éppen útjába kerülő tele­fonfülkébe tette az első csoma­got, úgy állítva, mintha ottfelej­tette volna valaki. Aztán a sétálóutcában a padra a következőt. Éttermekbe ült be, mozik előcsarnokában nézeget­te a plakátokat, buszra, villa­mosra szállt, és mindenhol hát­rahagyott egy zacskót. Megál­dotta őket. — Ingyen — mondta — falja­tok! — s folytatta bolyongását. A belső kerületeket még csak részben járta végig, amikorra el­fogyott a készlete. — Elég ennyi is — gondolta, aztán fáradtan hazament, ledőlt az ágyra és elaludt. Utolsó gon­dolata a másnap reggeli hírek körüljárt. Hogy majd megszólal a rádió kerek órakor a reklám után, és mit mond. A reklámban majd egy árucikket hirdetnek, aminek a dobozában ott a cédu­la, hogy küldje vissza, és akkor sorsolás, aztán az egyetlen sze­rencsés ingyen mehet a Baha­mákra. És aztán hírek. Nincs még öt perce, hogy erre gondolt. Hétvégi gerilla MAJTÉNYI LÁSZLÓ: Attilapista Grenadírmars Úr A napokban amolyan va­sárnapi újságba való kis bűnügyi tudósítást olvas­tam. Hogy egy ember ré­szeg dühében kitépett a földből egy karót, azzal rontott a szomszédjára, és agyonütötte. A cím vonta magára a fi­gyelmemet, a gyomorfor­gató blikkfang: Karóval jöttél, nem virággal. Az ember ilyen esetben a megsértett jóízlés és kegye­let jegyében dühöng, szét­tépi az újságot, akár még tollat is ragad. így vagyok ezzel magam is, azaz csak így voltam. Túl a negyvenen gyakrab­ban elszáll a méreg, az em­ber, ha nem is bölcsebbé, de legalább megértőbbé válik. És ha már mérlegelni kez­dünk, oda a bizonyosság is. Van-e okom utálni ezt az alakot, aki láthatóan nem tudja, mit beszél, azaz ő lenne tényleg a betűvetők szégyene, vagy inkább én vagyok nevetséges, ha csi­nálom a fesztivált, attilázok itten. Az utókor rendszerint egy temetkezési vállalko­zó intellektuális elegan­ciájával és kedélyével te­kint a múlt nagyjaira. Nem tudom már, megsérti-e tényleg az idétlenség a köl­tőt, akit történetesen szere­tünk. Petőfi Sándor gatyában táncol, / József Attila bu­gyiban, / Úgy mennek a moziba. Mert József Attila, ez a szép, szigorú arcú férfi Pis­ta is volt, Pista, a disznó­pásztor. Két évig volt Attila Pista Öcsödön, egy paraszt­nál. Attilapista. Öcsödön a lelenceket tar­tó Gombai nevű gazdálko­dó megbeszélte a szom­széddal, hogy Attila név nincsen, az ötéves disznó­pásztort ezért majd Pistá­nak hívja. „Ez nagyon meg­döbbentett, úgy éreztem, hogy létezésemet vonták kétségbe. Az Attila király­ról szóló mesék fölfedezé­se, azt hiszem, döntően ha­tott ettől kezdve minden tö­rekvésemre, végső soron talán ez az élményem veze­tett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meg­hallgatja mások vélemé­nyét, de magában felülvizs­gálja­ azzá, aki hallgat a Pista névre, amíg be nem igazolódik az, amit ő maga gondol, hogy Attilának hív­ják.” Gombai sokszor meg­verte Pistát, aki pedig egy jó szóra is ugrott volna, de hiába. Attila lett Pistából aztán, világot leíró költő. Ám, ha figyelmesen ol­vassuk, a legnagyobb ver­sekben is ott van Pista. A szigorú tekintetű Attila ar­cát, aki még azt is mondja, hogy „az emberiség nem érdekel, hiszen csak egy­szerű tény, engem azonban értékekért hoztak a világ­ra”, félretolja egy-egy pilla­natra a félszeg mosolyú Pista. Pista, a kisbéres kibe­szél a legnagyobb versek­ből is. Pista most biztosan na­gyon büszke Attilára, még az is tetszik neki, ha a tompult szellemű rend­őri riporter Attila sorát feli­dézve szólítja meg a része­gen hadonászó furkós gyil­kost. Rábólint erre még Attila is: „híres vagy, hogyha ezt akartad. / S hány hét a vi­lág? Te bolond.” PETRI LUKÁCS ÁDÁM: Az öreg, kopott szövet, amiből Grenadírmars Úr za­kója készült, születése óta — idestova 55 éve — mindenhol rosszul érezte magát. Gyűlöl­te a napot, ami kiszítta szép, rőt kockáiból a színezőt, iszo­nyodott az esőtől, ami erősza­kosan beléfurakodott; rosszul volt a szekrényben a molyirtó szagától és a sok alacso­­nyabbrendű, konfekció über­­zichertől. Az évek során bár különbözőképpen, de egya­ránt pocsékul viselte magát Grenadírmars Úron is, az első években azért, mert úgy érez­te, szétpattan azokon a feszes háború-munka gyúrta válla­­kon, később meg, mert attól félt állandóan, ha magára öl­tötte Grenadírmars Úr, hogy kilötyögi a lelkét. Persze végtére is úri szabó keze munkájaként lett szövet­zakó lévén, érzelmeiből mit sem mutatott és Grenadírmars Úr váltig hitte — mondta is sokszor barátai­nak —, hogy: „egyetlen, hű­séges, szerető társa" a zakó. Grenadírmars Úr, vagy ahogy az öreg iparost már ezekben az években a szem­telen gyerekek csúfolták a li­getben: „Tészta-tata" utolsó hetei szörnyűek voltak. Ál­maiból rendre hallucinációk­­ra riadt, egy bömbölő hangot hallott, hogy, ,Jó napot kívá­nok, ez a Hitler-FM 109 Mhz, kérünk mindenkit sötétítsen el és lélegezzen mélyeket, nem számolunk vissza, a zérót ész­re fogják venni." Világos nap­pali pillanataiban meg az őrü­letbe kergette magát töpren­gésével, hogy Anettnek vagy Anettnek hívták a feleségét, az ÁVO vitte-e el, vagy szél­hűdé­s érte. Tegnap, amikor utolsó útjá­ra kísérték Grenadírmars Urat, a kegyes-bölcs, öreg szövet hideglelős, eszelős dü­höt érzett, tudta, soha mérge­lődni már nem fog, szerte­foszlik ereje, s így anyaga is a légmentes fakoporsóban, és a megtisztelés, hogy a végső nyughelyre benne megy gaz­dája, semmit nem ellensú­lyoz. A koporsókovács hülye se­gédje, amidőn a födémlapot úgy szögelte le, hogy átütötte a szöget a szöveten, semmit nem vett észre. PUBLICISZTIKA 1993. JÚNIUS 11. 3

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék