Élet és Irodalom, 1993. január-június (37. évfolyam, 1-25. szám)

1993-05-07 / 18. szám - Dippold Pál: Magánmohács (1. oldal) - Megyesi Gusztáv: A királynő Pesten (1. oldal)

ÉLET ÉS I­R IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XXXVII. ÉVFOLYAM, 18. SZÁM­ÁRA: 35 FT 1993. MÁJUS 7. DIPPOLD PÁL: Magánmohács Ami van, megmutatható. Ami nincs, az is. A mindenség elbir­toklása folyamatos, lényegében erre teremtettünk. A gondolat­­közlés eszközei mieink, egy cél­ra tartanak: képfelmutatás, fény felé. Örvénylő pupillamozgás, láthatáshoz igazodó, nappal ki­csi, éjszaka hatalmas szembogár, ahogy kattognak majd billentyűk utóbb a szívzongorán, azt mond­juk: eljött az idő. Hogy minden­nek eljön az ideje. Hogy ami van, előbb-utóbb, valamikor­ va­­lahol megmutatható. Igaz ez, csak nem az idő jön-megy, ha­nem mi mozgunk az időben, mu­tatványost minőségünkben leg­inkább, figyelmet magunkra vonni, mint esőkabátot. Záporzó pillantások. Viharban énekelni, azt kell. Tapsorkánt hajlongások közönségnek. Elhitetni múlha­­tatlanságot, mosolyogni fontos­ságot. Kimondani magabízón: a magyar nép Mohácsig sikeres volt, utána, mindmáig sikertelen. Kinyalábolni történelemből eze­réveket és százéveket, bátran korszakolni, mintha bárki szó­nok Gabcsikovóig elapaszthatná, onnan meg útjára indíthatná a Dunát. Vagy esetleg visszame­nőleges hatállyal áradásmentes­sé tehetné a Csele patakot. Vagy helyes harci irányelveket juttat­hatna Tömöri Pál fejébe. Vagy kesztyűsebb kezet ajánlhatna Szulejmánnak. Ez megy minálunk most, és ez volt ezeknek előtte nálunk. Az idő meg van, csak úgy. Ha erről másként nyilvánítok véleményt, hamarost nevetsé­gessé válok. Például bejelentem, hogy az én egyéni életem 1978 június 15-dikéig, addig a pillana­tig, mikor is a biatorbágyi ta­nácstitkár a menyasszonyom tör­vényes házasfelének nyilvání­tott, sikeres volt, utána viszont, máig, sikertelen, mert mint férj gyakran vereséget szenvedtem az ilyen-olyan hevességű házas­pári perlekedésekben, sokszor több részre szakadtam, ezáltal a feleségem is több részre szakadt, tessék megképezni, mekkora a sikertelenség érzése az ember fi­ában, ha akár csak egyetlen utód­ja egyedfejlődését is megéli. Az esküvőig sikeres voltam. Győzelmet győzelemre halmoz­tam. Minden virágot leszakítot­tam. Mint élenjáró tizedes, cafa­tokká lőttem a céltábla helyett kilógatott birkacombot. Nőttem. Sok volt a hajam. Falu- és város­­kutatásban nem lehetett előttem akadály. Behabzsoltam az életet. 1978 június 15. Magánmo­hács. Siralomvölgy. A sikertelen korszak teljes kezdete. Megsem­misítő vereség. Büszke és önálló szellemem szögesdrót mögött. Élni ebben a szomorú országban: enni, inni, lakást biztosítani, ráa­dásul gyerekeket készíteni avval, akit nekem rendelt a sors, ez ret­tenetes. Megalkuvások végelát­hatatlan sorát jelentette a tény: itt éltem, akkor éltem. Ilyen az élet. Van. Mint az idő. Jövünk-megyünk benne. A legyőzöttség tudatán azon­ban néha felülkerekenek. Nézem a gyerekeimet, nem tudom, mitől jókedvűek, miért esznek mindig örömmel, és mennyit esznek, mi­ért fényes a szemük, ha rám néz­nek, és miért borul be az arcuk, ha kiabálok, és miért nem tudok egy percig sem úgy lenni, hogy ne tudjam: vannak. Történelmem sikertelen kor­szakának mostani időszakában nem nagyon bírok a nemzettestek közti vérkeringés helyreállításá­val foglalkozni. Ez nagyon bús és nagyon helytelen magatartás. Le­sújtott vagyok, mert nem értek az új szóhasználathoz. Én csak ilyen magánmohácsi mondatfűzésekre vállalkozom, amikből nem kö­vetkeznek magasabb,mélyebb összefüggések. Vagyok, ég és föld között. Mint a madarak, mint egy ma­gyar palimadár mondom idén is, mint tizenöt éve mindig a felesé­gemnek azt, amit Szent Ferenc mondott a madaraknak: Igen tartoztok Istennek, én hu­gim, madarak. És tartozzatok mindenkoron tizet dicsérni a sza­badságért, kit vallatok mindenütt röpülést, kettős ruháért avagy hármazotért, Nőének bárkájá­ban Istentűl timagatoknak meg­tartásáért, égnek életi nektek adásáért. Sikeres vagyok? Sikertelen? Nem tudok ítélni. Azt hiszem, a lelkek újjászületésének kiesz­közlése nem az én tisztem. Van erre Valaki. Ezen a héten tartják Veszprémben a Gizella- napok rendezvényeit. Ebből az alkalomból láto­gattunk el patinás városunkba, e heti számunk­­ ban több írás is Veszprém kulturális és irodalmi életével foglalkozik. MEGYESI GUSZTÁV: A királynő Pesten Amikor e sorokat írom, II. Erzsébet még nem érkezett meg Magyarországra, de már pontosan tudni, hogy mit fog­nak enni a vendégek a fogadásán. A királynő skóciai farm­járól hozzák a lazacot, az előétel után erőleves következik gulyásból, de nem túl erős és nem túl paprikás, majd angliai bébibárányból készült filé lesz rozmaringmártással, mellé leveles paraj új sárgarépával, borban párolt almával, mind­ezt aranyból és ezüstből álló evőeszközökkel fogyasztják el herendi porcelánból, és persze isznak is, 1968-as évjáratú tokajit. Mindezt olyan jó így leírni, s gondolom, olvasni is. A ki­rálynő látogatása nagy esemény, nagyobb mint bármi más. Mi szeretjük a brit uralkodót, mert szeretjük a birodalmát, különösen Angliát. A magyar már-már beteges tisztelettel van a brit lét iránt, mi amennyire különbözünk az angolok­tól, annyira tudunk is azonosulni velük. Kedvező benyomást fogunk nyújtani. Amikor e sorokat írom, a királynő még nem látogatott el a magyar Parlamentbe, tehát fel sem szólalt. Úgy gondolom, hogy mikor a terembe lép, ott békét és nyugalmat talál, kel­lő ünnepélyességet és csupa okosságot az arcokon. Felelős­ségtudatot. Nem lesz ki-be mászkálás, és interpelláció se lesz, főleg nem privatizációról, Duna tévéről (meg is kér­dezné a királynő, hogy what is Duna tévé? — no, erre ki vál­lalná, hogy feleljen?), és olyan se lesz, hogy egy miniszteri válasz után az interpelláló azt mondja, elmész te a p...-ba, amiből aztán A Hét című műsor külön blokkot készít, hogy nem lehet így beszélni, mert ez útszéli hang. És ez tényleg útszéli hang. Mikor tehát a királynő ott lesz, csakis útközepi hang lesz, ami annyit tesz, hogy semmilyen hang se lesz, mert az út közepéről nálunk nem szoktak semmiféle hangot kiadni, azaz válaszolni, pláne, ha közpénzek osztásáról van szó, egyébként maga az út közepe is ebből a közpénzből épül. Nálunk az út közepén legszívesebben országos busst ren­delnének el, mármost ezt azért mégse lehet. Akkor viszont fenn kell maradni hajnalig frakciózni, aki útszéli hangon kérdezett az út közepéről, ráadásul piros kabátban, azt ki kell zárni, de most kizárás se lesz és piros kabát se lesz, csak csupa sötét öltöny és tolongás, valahogy a királynő közelébe kell férkőzni, megmutatni az út közepét, ahol mi állunk, hadd álljon ott ő is, érezze, hogy ez már nem is Európa, ez már a Sziget, voltaképp itt is tetszhetne uralkodni. Megjegyzem, a múlt héten a brit Parlamentben is történ­tek események rendesen. A honatyák példának okáért össze­verekedtek az Alsóházban. Vér ugyan nem folyt, de megkí­nálták egymást némi pofonokkal, tárgyak is repkedtek a le­vegőben, s egyáltalán: a Sky­ News rendszeresen közvetíti a brit Parlament eseményeit: csupa felugrálás, fújolás az egész. Csoda, hogy Anglia mégis talpon maradt. Igaz, vere­kedés után sohasem frakcióznak. Az is igaz viszont, ha frak­cióznának, ugyanígy volna. Van Erzsébetnek egy titkos naplója, most jelent meg ma­gyarul is. A királynőt szereti a népe, ő is viszont, néha még­is elnevetgél alattvalóin. Elnevetgél a rangokon, címeken, az egész tradíción. Egy miniszter térdszalag-rendet kapott, ezen ironizál, de még azon is, hogy ő az egyház feje, és hogy a püspök mekkorát káromkodott, amikor a lábára ejtette az országalmát. Nálunk, ha egy miniszter presbiter lesz, a fél or­szágnak kell hüppögnie a meghatottságtól, és komollyá vál­nia az idők végezetéig. Őseit is tiszteli a királynő, bár néha összekeveri felmenőit. Ebben mi előrébb tartunk. Most hét­végén egy faluház avatásán Magyarhon legokosabb embere sorolta fel, hogy milyen ősei laktak a környéken, melyik ág, s milyen törökverő szőlősgazdákkal, megvan tehát minden alap, hogy bízzunk a kormányban. Erzsébet nem mond ilyet, mégis, mintha volna némi tekintélye. Ennek ellenére napló­jában magát is kineveti, azt írja például, hogy bélyeget soha nem ragasztott még borítékra, furcsa volna a saját feje hátul­ját megnyalni. Nálunk még nincs rajta a bélyegen a legoko­sabb ember ábrázata, ám ettől függetlenül jó úton haladunk, voltaképp fajlagosan már egy angol birodalom vagyunk. De azért nem árt idézni a titkos napló utolsó bejegyzését, így szól: Memo to self, azaz emlékeztető magam­­nak:LEMONDÁST MÉRLEGELNI!

Next