Élet és Irodalom, 1993. január-június (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-05-07 / 18. szám - Dippold Pál: Magánmohács (1. oldal) - Megyesi Gusztáv: A királynő Pesten (1. oldal)
ÉLET ÉS IR IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XXXVII. ÉVFOLYAM, 18. SZÁMÁRA: 35 FT 1993. MÁJUS 7. DIPPOLD PÁL: Magánmohács Ami van, megmutatható. Ami nincs, az is. A mindenség elbirtoklása folyamatos, lényegében erre teremtettünk. A gondolatközlés eszközei mieink, egy célra tartanak: képfelmutatás, fény felé. Örvénylő pupillamozgás, láthatáshoz igazodó, nappal kicsi, éjszaka hatalmas szembogár, ahogy kattognak majd billentyűk utóbb a szívzongorán, azt mondjuk: eljött az idő. Hogy mindennek eljön az ideje. Hogy ami van, előbb-utóbb, valamikor valahol megmutatható. Igaz ez, csak nem az idő jön-megy, hanem mi mozgunk az időben, mutatványost minőségünkben leginkább, figyelmet magunkra vonni, mint esőkabátot. Záporzó pillantások. Viharban énekelni, azt kell. Tapsorkánt hajlongások közönségnek. Elhitetni múlhatatlanságot, mosolyogni fontosságot. Kimondani magabízón: a magyar nép Mohácsig sikeres volt, utána, mindmáig sikertelen. Kinyalábolni történelemből ezeréveket és százéveket, bátran korszakolni, mintha bárki szónok Gabcsikovóig elapaszthatná, onnan meg útjára indíthatná a Dunát. Vagy esetleg visszamenőleges hatállyal áradásmentessé tehetné a Csele patakot. Vagy helyes harci irányelveket juttathatna Tömöri Pál fejébe. Vagy kesztyűsebb kezet ajánlhatna Szulejmánnak. Ez megy minálunk most, és ez volt ezeknek előtte nálunk. Az idő meg van, csak úgy. Ha erről másként nyilvánítok véleményt, hamarost nevetségessé válok. Például bejelentem, hogy az én egyéni életem 1978 június 15-dikéig, addig a pillanatig, mikor is a biatorbágyi tanácstitkár a menyasszonyom törvényes házasfelének nyilvánított, sikeres volt, utána viszont, máig, sikertelen, mert mint férj gyakran vereséget szenvedtem az ilyen-olyan hevességű házaspári perlekedésekben, sokszor több részre szakadtam, ezáltal a feleségem is több részre szakadt, tessék megképezni, mekkora a sikertelenség érzése az ember fiában, ha akár csak egyetlen utódja egyedfejlődését is megéli. Az esküvőig sikeres voltam. Győzelmet győzelemre halmoztam. Minden virágot leszakítottam. Mint élenjáró tizedes, cafatokká lőttem a céltábla helyett kilógatott birkacombot. Nőttem. Sok volt a hajam. Falu- és városkutatásban nem lehetett előttem akadály. Behabzsoltam az életet. 1978 június 15. Magánmohács. Siralomvölgy. A sikertelen korszak teljes kezdete. Megsemmisítő vereség. Büszke és önálló szellemem szögesdrót mögött. Élni ebben a szomorú országban: enni, inni, lakást biztosítani, ráadásul gyerekeket készíteni avval, akit nekem rendelt a sors, ez rettenetes. Megalkuvások végeláthatatlan sorát jelentette a tény: itt éltem, akkor éltem. Ilyen az élet. Van. Mint az idő. Jövünk-megyünk benne. A legyőzöttség tudatán azonban néha felülkerekenek. Nézem a gyerekeimet, nem tudom, mitől jókedvűek, miért esznek mindig örömmel, és mennyit esznek, miért fényes a szemük, ha rám néznek, és miért borul be az arcuk, ha kiabálok, és miért nem tudok egy percig sem úgy lenni, hogy ne tudjam: vannak. Történelmem sikertelen korszakának mostani időszakában nem nagyon bírok a nemzettestek közti vérkeringés helyreállításával foglalkozni. Ez nagyon bús és nagyon helytelen magatartás. Lesújtott vagyok, mert nem értek az új szóhasználathoz. Én csak ilyen magánmohácsi mondatfűzésekre vállalkozom, amikből nem következnek magasabb,mélyebb összefüggések. Vagyok, ég és föld között. Mint a madarak, mint egy magyar palimadár mondom idén is, mint tizenöt éve mindig a feleségemnek azt, amit Szent Ferenc mondott a madaraknak: Igen tartoztok Istennek, én hugim, madarak. És tartozzatok mindenkoron tizet dicsérni a szabadságért, kit vallatok mindenütt röpülést, kettős ruháért avagy hármazotért, Nőének bárkájában Istentűl timagatoknak megtartásáért, égnek életi nektek adásáért. Sikeres vagyok? Sikertelen? Nem tudok ítélni. Azt hiszem, a lelkek újjászületésének kieszközlése nem az én tisztem. Van erre Valaki. Ezen a héten tartják Veszprémben a Gizella- napok rendezvényeit. Ebből az alkalomból látogattunk el patinás városunkba, e heti számunk ban több írás is Veszprém kulturális és irodalmi életével foglalkozik. MEGYESI GUSZTÁV: A királynő Pesten Amikor e sorokat írom, II. Erzsébet még nem érkezett meg Magyarországra, de már pontosan tudni, hogy mit fognak enni a vendégek a fogadásán. A királynő skóciai farmjáról hozzák a lazacot, az előétel után erőleves következik gulyásból, de nem túl erős és nem túl paprikás, majd angliai bébibárányból készült filé lesz rozmaringmártással, mellé leveles paraj új sárgarépával, borban párolt almával, mindezt aranyból és ezüstből álló evőeszközökkel fogyasztják el herendi porcelánból, és persze isznak is, 1968-as évjáratú tokajit. Mindezt olyan jó így leírni, s gondolom, olvasni is. A királynő látogatása nagy esemény, nagyobb mint bármi más. Mi szeretjük a brit uralkodót, mert szeretjük a birodalmát, különösen Angliát. A magyar már-már beteges tisztelettel van a brit lét iránt, mi amennyire különbözünk az angoloktól, annyira tudunk is azonosulni velük. Kedvező benyomást fogunk nyújtani. Amikor e sorokat írom, a királynő még nem látogatott el a magyar Parlamentbe, tehát fel sem szólalt. Úgy gondolom, hogy mikor a terembe lép, ott békét és nyugalmat talál, kellő ünnepélyességet és csupa okosságot az arcokon. Felelősségtudatot. Nem lesz ki-be mászkálás, és interpelláció se lesz, főleg nem privatizációról, Duna tévéről (meg is kérdezné a királynő, hogy what is Duna tévé? — no, erre ki vállalná, hogy feleljen?), és olyan se lesz, hogy egy miniszteri válasz után az interpelláló azt mondja, elmész te a p...-ba, amiből aztán A Hét című műsor külön blokkot készít, hogy nem lehet így beszélni, mert ez útszéli hang. És ez tényleg útszéli hang. Mikor tehát a királynő ott lesz, csakis útközepi hang lesz, ami annyit tesz, hogy semmilyen hang se lesz, mert az út közepéről nálunk nem szoktak semmiféle hangot kiadni, azaz válaszolni, pláne, ha közpénzek osztásáról van szó, egyébként maga az út közepe is ebből a közpénzből épül. Nálunk az út közepén legszívesebben országos busst rendelnének el, mármost ezt azért mégse lehet. Akkor viszont fenn kell maradni hajnalig frakciózni, aki útszéli hangon kérdezett az út közepéről, ráadásul piros kabátban, azt ki kell zárni, de most kizárás se lesz és piros kabát se lesz, csak csupa sötét öltöny és tolongás, valahogy a királynő közelébe kell férkőzni, megmutatni az út közepét, ahol mi állunk, hadd álljon ott ő is, érezze, hogy ez már nem is Európa, ez már a Sziget, voltaképp itt is tetszhetne uralkodni. Megjegyzem, a múlt héten a brit Parlamentben is történtek események rendesen. A honatyák példának okáért összeverekedtek az Alsóházban. Vér ugyan nem folyt, de megkínálták egymást némi pofonokkal, tárgyak is repkedtek a levegőben, s egyáltalán: a Sky News rendszeresen közvetíti a brit Parlament eseményeit: csupa felugrálás, fújolás az egész. Csoda, hogy Anglia mégis talpon maradt. Igaz, verekedés után sohasem frakcióznak. Az is igaz viszont, ha frakcióznának, ugyanígy volna. Van Erzsébetnek egy titkos naplója, most jelent meg magyarul is. A királynőt szereti a népe, ő is viszont, néha mégis elnevetgél alattvalóin. Elnevetgél a rangokon, címeken, az egész tradíción. Egy miniszter térdszalag-rendet kapott, ezen ironizál, de még azon is, hogy ő az egyház feje, és hogy a püspök mekkorát káromkodott, amikor a lábára ejtette az országalmát. Nálunk, ha egy miniszter presbiter lesz, a fél országnak kell hüppögnie a meghatottságtól, és komollyá válnia az idők végezetéig. Őseit is tiszteli a királynő, bár néha összekeveri felmenőit. Ebben mi előrébb tartunk. Most hétvégén egy faluház avatásán Magyarhon legokosabb embere sorolta fel, hogy milyen ősei laktak a környéken, melyik ág, s milyen törökverő szőlősgazdákkal, megvan tehát minden alap, hogy bízzunk a kormányban. Erzsébet nem mond ilyet, mégis, mintha volna némi tekintélye. Ennek ellenére naplójában magát is kineveti, azt írja például, hogy bélyeget soha nem ragasztott még borítékra, furcsa volna a saját feje hátulját megnyalni. Nálunk még nincs rajta a bélyegen a legokosabb ember ábrázata, ám ettől függetlenül jó úton haladunk, voltaképp fajlagosan már egy angol birodalom vagyunk. De azért nem árt idézni a titkos napló utolsó bejegyzését, így szól: Memo to self, azaz emlékeztető magamnak:LEMONDÁST MÉRLEGELNI!