Élet és Irodalom, 1993. július-december (37. évfolyam, 26-52. szám)
1993-07-02 / 26. szám - Ferencz Győző: Hosszú vers és függeléke (Valami a független ítélőerőről) • publicisztika (3. oldal) - Nagy N. Péter: Tárca nélküli csalogány • publicisztika (3. oldal)
6 FT Égis IRODALOM I FERENCZ GYŐZŐ: Hosszú vers és függeléke (Valami a független ítélőerőről) Az Alföld májusi száma nagy feltűnést keltve közölte Borbély Szilárd Hosszú nap él című hosszú versét. Soha nem fogjuk már megtudni, mekkora feltűnést keltett volna, ha nem egy levél kíséretében jelenik meg, mely kísérőlevél öt kiemelkedő író véleményét tartalmazza. Ehhez a vershez, ha a pillanatnyi szenzáció múltán is fogják olvasni, elválaszthatatlanul kötődnek majd e vélemények, szövegének szinte részét alkotják, valahogy úgy, ahogyan Eliot Átokföldjéhez hozzátartoznak a szerző híressé vált prózai jegyzetei. A közlés visszhangjából legalábbis ilyesmire lehet következtetni. A vers közlésének egyébként története is van, amit nem érdektelen tudni. Borbély Szilárd elküldte versét egy füzetsorozat szerkesztőségének és Nádas Péternek. A szerkesztőség nem kívánta megjelentetni, az Alföld viszont Nádasnak és pályatársainak véleményével megtámogatva közölte. Nádas Péter ítélete egyértelmű: „Borbély Szilárd verse korszakos költemény.” Talán még egyvalaki osztja ezt a nézetet nyíltan, a többiek, akik közt egyetlen költő van, tisztelettel adóznak Nádas jó ösztönének, beszélnek a vers hatásáról, arról, hogyan olvasták a verset, de nem a versről magáról. Nem foglalkoznék a véleményekkel, de hát ott vannak, és ha nem lennének ott, most én sem szólnék a versről — akkor ugyanis nem kértek volna föl rá, mondván, a véleményezők egyszerre szisszentek föl. Hogyne, mikor egyszerre kapták kézhez a kéziratot. Régebben nem is olyan régen, ha valaki írt egy verset és valami okból kíváncsi volt irodalmi véleményekre, megmutatta művét pár költőnek. Ott volt erre a célra Weöres, Vas, Nemes Nagy, Kálnoky. És a többiek. Ők ma nincsenek, igaz, de azért akadnak mások. Vagy tévedek? Nem is arról van szó, hogy ne lennének mások, hanem hogy a költészet más? Én nem hittem, hiába mondták írók, költők, kritikusok már Weöres, Vas, Nemes Nagy, Kálnoky életében, hogy a líra jelentősége csökken és hogy állítólagos vezető szerepét a próza vette át. Minthogy a műfajok viszonyát nem sportversenyként fogtam fel, azt sem hihettem, hogy lekörözhetik egymást. Ezzel ma is így vagyok. Úgyhogy nem a lírával és prózával van bajom, azzal meg a legkevésbé, hogy egy fiatal költő versét pályatársai eseményként üdvözlik. Azt pedig végképp nem gondolom, hogy aki nem költő, ne mondjon versről véleményt. De még mennyire, hogy mondjon! Csak hogyha egy verset az avat szenzációvá, hogy kik ajánlják figyelmünkbe, akkor ennek több köze van a divat, mint az önálló, magabiztos és elfogulatlan ítélőerő működéséhez. Ha a műfajok bajnoksága nem folyik is, nézői vannak. A vers, az persze más dolog. A vers szép. Az emelt, végig kitartott hang az időbe vetettség fájdalmával sikolt, a szerelem és magány iszonyatával dörömböl. A vers egyetlen retorikai alakzatból építkezik: az ismétlésből. Ismétléseket ismétel, ismétlődő motívumok kavarognak benne, nekiindulások és grammatikai elakadások örvénylenek, az örvény pedig újból és újból felszínre dobja ugyanazokat a gyötrelmes kérdéseket, félmondatokat. A lét dadog. Szép vers, jó hang. A költészet valahány százalékában — én nem tudom, hány százalékban — mesterség. Ilyen szempontból is el lehetne mondani ezt-azt erről a versről. Hogyha az alcím szerint drámai jambusokat ír a költő, legyen indokolt, ha a sorvégeket éppen elrontja. Vagy ne rontsa el. Vagy ne ez legyen az alcím. Furcsa mindjárt az első félsor: „Csak estje lenne”. Értem én, a hosszú nap estéje, estje, mégis furcsa. És minek a vesszőt a sor elejére rakni? Ma már? Főleg, ha több száz vessző közül összesen négy darab jut erre a szerencsétlen sorsra. Sajtóhiba? Nagyszerű ellenben, ahogy a költő a visszájáról pergeti a sorokat. Mintha visszájáról nézné magát. A jobboldali margóhoz igazodik, így a sorkezdetek leütése esik hol kijjebb, hol beljebb. Mintha bárhonnan futna neki, mindig ugyanabba a falba ütköznék. Ha távol tartjuk a lapot, mintha egy zsidó panaszdal, sirám szövegképe lenne. Remek. Költők ilyesmiket mondhatnának róla. Mert fontos vers. A vers a fontos. Borbély Szilárdnak nem arra lett volna szüksége, hogy szenzációként lobogjanak a verséhez fűzött kommentárok. Nem, Eliot nem James Joyce-hoz vitte el az Átokföldjét, hanem Ezra Poundhoz. Aki azonnal kihúzatta vele a szöveg felét. Többet. Borbély Szilárdnak egy Pound kellett volna, aki megmondja, hogy verse fölkavaró, módszerének egyszerűsége bátorságra vall — de nincs kész. Huszonhárom nyomtatott oldal. A kész mű nem ennyi, legföljebb kilenc. A többit dobja el, ne sajnálja. Most itt a közlés, hiteles havi szenzáció: a vers, ami nem is az övé, mert csakis a végéhez csatolt „Olvasói vélemények”kel érvényes. Ez tehát ilyen mű lett. De én nem állnék meg itt. Ha a költőt mégiscsak zavarja, hogy műve függőségbe került, versének függeléke lett a főszöveg, hajtsa végre a húzásokat. Fejezze be az alkotást. Akkor ez a mostani egy lehetséges változat marad (csatolt véleményekkel), és elkészül a kompozíció, az olvasandó, az emlékezetes. A vers akkor lehet korszakos, ha a költőnek lesz bátorsága végérvényesen megalkotnia. Tehetségén nem múlik. A körítés szenzációja feledhető lesz, a vers azonban nem. Nagy Ferenc is beült a tárcanélküliekhez. A veszteseknek jár ez. Mint egy nagyoperettben, a fináléra összekapaszkodik mindenki. Aki király lett, aki megint lakáj, aki felszolgált, aki alászolgált, akinek boldog vége lett s aki csak a könnyekre játszott, ilyenkor már mindenki együtt hallik. Szép ez. Kiváltképp meghatódhatunk, látván, hogy most Nagy Ferenc emelgeti lábait, pörög, pukedlizik, drágán viselkedik. Ha már egyszer színpadra lépett, végigcsinálja. Ez annál is derekabb, minthogy nemrég még ott szerette volna hagyni az egész operettes mindenséget. Hiába tudatták vele, hogy nagy nemzeti kincs dajkálója, hogy a legsajátosabban hazai művészet színpadán áll, hiszen e műfajban talán csak Budapesten fakad tiszta, bővizű forrás, Nagy Ferenc truccolt. Igaza volt. Ő vállalt egy szerepet, egy kvázi Quasimodo figurát, gyalázta a köztársasági elnököt, Gombár Csabát, Hankiss Elemért, akit csak kellett. Közben persze ígérete volt a direktortól, így szólt: Feró — mert odafenn még így nevezik —, ha úgy is fütyülsz, ahogy táncolsz, te leszel a legmagyar. Atilla. Nem az elöl két rél, hanem az igazi. Akitől reszketett a Nyugat. S nemcsak Atilla leszel, de költő is, te írod a verseket, Feró. Látszott, nagyon nagy opera készül, így a választások előtt kicsivel. Nagy Ferenc nem is annyira a pénz — maximum egykét családi házra elegendő összeg —, mint inkább a pályaív miatt nyakból rábólintott. Az operai főszerep így vagy úgy már kéredzkedett hozzá, de költői életműve is csak a koronát nélkülözte, így hát lendületből helyén volt az az egész művészi betetőzés. Furfangos világ ám az operetté. Nagy meglepetések következhetnek az utolsó felvonásban. Ha nem így lenne, a közönség nem bámulná ily fenemód a játékot. Most például előkerült a tasakból egy másik költő, s történetesen az ő életművéből is hiányzik a non plus ultra, ráadásul ez a poéta még ügyvezető is, de amikor nem az, akkor is legalább alelnök és a legfontosabb helyen az, hogy az alapítványról ne is beszéljünk, amely csudás módon azonos ritmusban dobbantotta szívét, mint a költő, s egyaránt úgy találták, operát kell gründolni, Így hát elkerülhetetlen, spirituális szükségességgé vált, hogy ez az utolsó felvonásban színpadra lépő költő ragadja el a babérkoszorút. S ha már Nagy Ferenc úgyis túl volt egy rossz híren, hát megtudhatta azt is, hogy a főszerepet nem ő játssza. Attól kellett tartani, hogy jaj, akkor most bosszúból éltetni fogja a köztársasági elnököt, babos kendővel törölgeti izmos homlokát. Szerencsére azonban a legrosszabb ezúttal sem következett be. Ne feledjük, azért mégiscsak operettről van szó. A direktor elővette a régi, kedves tárcanélküli-technikát. Azt hiszem, ezt ő is elleste valahonnan. Ráadásul milyen csengő-bongó rímek bukkantak itt fel. Hiszen szerepelt ebben a színházban már egy Nagy Ferenc, ő még József is, vele kipróbálták, s igen snájdigul működött a kis színpadi trükk. Ahogy a szerző nem küldi ki a színpadról azokat a szereplőket, akiknek nem tud több szöveget a szájába adni. Maradhatnak, ráadásul még kapnak is egy bársonyszéket, beleülhetnek, lóbálhatják kukán a lábukat. Az eggyel több nevű Nagy Feró például igazi miniszter volt, pártelnök is, egész addig, amíg Torgyán hagyta. Leváltották, de fennmaradhatott, így megüldögél tárca nélkül. A fotelkéje előtt nincs asztal, ami előtt jót lehetne feszengeni, hiányzik mögüle a közlönyös könyvespolc is. Csak úgy miniszter a saját szobájában. A névjegye viszont biztosan mutat. Ahogy Nagy Ferenc államtámogató rockere sem lehet rossz. Rajta állhat az is, hogy hadiszállító. Kinevezték ugyanis a hadsereg hivatalos sztárjává. Járja majd a laktanyákat s alkalmanként százezerért kedvet csinál a szolgálathoz. Történetesen nem alapítványi pénzből, hanem minisztériumi költségvetésből. Nem ő írja meg a nemzeti nagyeposzt, nem játszhatja el a legnagyobb hunt, de legalább kapott egy haknit. Feltalálták számára a tárca nélküli popcsillag termékenynek ígérkező státusát. A tárcanélküliség azonban ez esetben feltehetően csak átvitt értelemben igaz, bukszanélküliséggé valószínűleg nem szinonimálhatnánk. NAGY N. PÉTER: Tárca nélküli csalogány PUBLICISZTIKA mmmmm 1993. JÚLIUS 2. mmm