Élet és Irodalom, 1993. július-december (37. évfolyam, 26-52. szám)

1993-07-02 / 26. szám - Ferencz Győző: Hosszú vers és függeléke (Valami a független ítélőerőről) • publicisztika (3. oldal) - Nagy N. Péter: Tárca nélküli csalogány • publicisztika (3. oldal)

6 FT Égis IRODALOM I FERENCZ GYŐZŐ: Hosszú vers és függeléke (Valami a független ítélőerőről) Az Alföld májusi száma nagy feltűnést keltve közölte Borbély Szilárd Hosszú nap él című hosszú versét. Soha nem fogjuk már megtudni, mekko­ra feltűnést keltett volna, ha nem egy levél kíséretében je­lenik meg, mely kísérőlevél öt kiemelkedő író véleményét tartalmazza. Ehhez a vershez, ha a pillanatnyi szenzáció múltán is fogják olvasni, elvá­laszthatatlanul kötődnek majd e vélemények, szövegének szinte részét alkotják, vala­hogy úgy, ahogyan Eliot Átok­­földjéhez hozzátartoznak a szerző híressé vált prózai jegyzetei. A közlés visszhang­jából legalábbis ilyesmire le­het következtetni. A vers közlésének egyéb­ként története is van, amit nem érdektelen tudni. Borbély Szi­lárd elküldte versét egy füzet­sorozat szerkesztőségének és Nádas Péternek. A szerkesztő­ség nem kívánta megjelentetni, az Alföld viszont Nádasnak és pályatársainak véleményével megtámogatva közölte. Nádas Péter ítélete egyértel­mű: „Borbély Szilárd verse kor­szakos költemény.” Talán még egyvalaki osztja ezt a nézetet nyíltan, a többiek, akik közt egyetlen költő van, tisztelettel adóznak Nádas jó ösztönének, beszélnek a vers hatásáról, ar­ról, hogyan olvasták a verset, de nem a versről magáról. Nem foglalkoznék a vélemé­nyekkel, de hát ott vannak, és ha nem lennének ott, most én sem szólnék a versről — akkor ugyanis nem kértek volna föl rá, mondván, a véleményezők egyszerre szisszentek föl. Hogyne, mikor egyszerre kap­ták kézhez a kéziratot. Régebben nem is olyan ré­gen, ha valaki írt egy verset és valami okból kíváncsi volt iro­dalmi véleményekre, megmu­tatta művét pár költőnek. Ott volt erre a célra Weöres, Vas, Nemes Nagy, Kálnoky. És a többiek. Ők ma nincsenek, igaz, de azért akadnak mások. Vagy tévedek? Nem is arról van szó, hogy ne lennének má­sok, hanem hogy a költészet más? Én nem hittem, hiába mondták írók, költők, kritiku­sok már Weöres, Vas, Nemes Nagy, Kálnoky életében, hogy a líra jelentősége csökken és hogy állítólagos vezető szere­pét a próza vette át. Minthogy a műfajok viszonyát nem sportversenyként fogtam fel, azt sem hihettem, hogy lekö­rözhetik egymást. Ezzel ma is így vagyok. Úgyhogy nem a lírával és prózával van bajom, azzal meg a legkevésbé, hogy egy fiatal költő versét pályatársai ese­ményként üdvözlik. Azt pedig végképp nem gondolom, hogy aki nem költő, ne mondjon versről véleményt. De még mennyire, hogy mondjon! Csak hogyha egy verset az avat szenzációvá, hogy kik ajánlják figyelmünkbe, akkor ennek több köze van a divat, mint az önálló, magabiztos és elfogulatlan ítélőerő működé­séhez. Ha a műfajok bajnoksá­ga nem folyik is, nézői vannak. A vers, az persze más dolog. A vers szép. Az emelt, végig kitartott hang az időbe­ vetett­­ség fájdalmával sikolt, a szere­lem és magány iszonyatával dörömböl. A vers egyetlen re­torikai alakzatból építkezik: az ismétlésből. Ismétléseket is­métel, ismétlődő motívumok kavarognak benne, nekiindulá­­sok és grammatikai elakadá­sok örvénylenek, az örvény pedig újból és újból felszínre dobja ugyanazokat a gyötrel­­mes kérdéseket, félmondato­kat. A lét dadog. Szép vers, jó hang. A költészet valahány száza­lékában — én nem tudom, hány százalékban — mester­ség. Ilyen szempontból is el le­hetne mondani ezt-azt erről a versről. Hogyha az alcím sze­rint drámai jambusokat ír a köl­tő, legyen indokolt, ha a sorvé­geket éppen elrontja. Vagy ne rontsa el. Vagy ne ez legyen az alcím. Furcsa mindjárt az első félsor: „Csak estje lenne”. Ér­tem én, a hosszú nap estéje, estje, mégis furcsa. És minek a vesszőt a sor elejére rakni? Ma már? Főleg, ha több száz vessző közül összesen négy da­rab jut erre a szerencsétlen sorsra. Sajtóhiba? Nagyszerű ellenben, ahogy a költő a visszájáról pergeti a sorokat. Mintha visszájáról nézné ma­gát. A jobboldali margóhoz igazodik, így a sorkezdetek le­ütése esik hol kijjebb, hol bel­jebb. Mintha bárhonnan futna neki, mindig ugyanabba a falba ütköznék. Ha távol tartjuk a la­pot, mintha egy zsidó panasz­dal, sirám szövegképe lenne. Remek. Költők ilyesmiket mondhatnának róla. Mert fontos vers. A vers a fontos. Borbély Szilárdnak nem arra lett volna szüksége, hogy szenzációként lobogja­nak a verséhez fűzött kom­mentárok. Nem, Eliot nem James Joyce-hoz vitte el az Átokföldjét, hanem Ezra Poundhoz. Aki azonnal kihú­zatta vele a szöveg felét. Töb­bet. Borbély Szilárdnak egy Pound kellett volna, aki meg­mondja, hogy verse fölkavaró, módszerének egyszerűsége bátorságra vall — de nincs kész. Huszonhárom nyomta­tott oldal. A kész mű nem ennyi, legföljebb kilenc. A többit dobja el, ne sajnálja. Most itt a közlés, hiteles havi szenzáció: a vers, ami nem is az övé, mert csakis a végéhez csatolt „Olvasói vélemények”­­kel érvényes. Ez tehát ilyen mű lett. De én nem állnék meg itt. Ha a költőt mégiscsak zavarja, hogy műve függőségbe került, versének függeléke lett a főszöveg, hajt­sa végre a húzásokat. Fejezze be az alkotást. Akkor ez a mos­tani egy lehetséges változat marad (csatolt vélemények­kel), és elkészül a kompozíció, az olvasandó, az emlékezetes. A vers akkor lehet korszakos, ha a költőnek lesz bátorsága végérvényesen megalkotnia. Tehetségén nem múlik. A körí­tés szenzációja feledhető lesz, a vers azonban nem. Nagy Ferenc is beült a tár­canélküliekhez. A vesztesek­nek jár ez. Mint egy nagy­operettben, a fináléra össze­kapaszkodik mindenki. Aki király lett, aki megint lakáj, aki felszolgált, aki alászol­gált, akinek boldog vége lett s aki csak a könnyekre ját­szott, ilyenkor már mindenki együtt hallik. Szép ez. Kiváltképp meghatódha­tunk, látván, hogy most Nagy Ferenc emelgeti lábait, pörög, pukedlizik, drágán viselkedik. Ha már egyszer színpadra lépett, végigcsi­nálja. Ez annál is derekabb, mint­hogy nemrég még ott szerette volna hagyni az egész operet­­tes mindenséget. Hiába tu­datták vele, hogy nagy nem­zeti kincs dajkálója, hogy a legsajátosabban hazai művé­szet színpadán áll, hiszen e műfajban talán csak Buda­pesten fakad tiszta, bővizű forrás, Nagy Ferenc truccolt. Igaza volt. Ő vállalt egy szerepet, egy kvázi Quasimo­do figurát, gyalázta a köztár­sasági elnököt, Gombár Csa­bát, Hankiss Elemért, akit csak kellett. Közben persze ígérete volt a direktortól, így szólt: Feró — mert odafenn még így nevezik —, ha úgy is fütyülsz, ahogy táncolsz, te leszel a legmagyar. Atilla. Nem az elöl két rél, hanem az igazi. Akitől reszketett a Nyugat. S nemcsak Atilla le­szel, de költő is, te írod a ver­seket, Feró. Látszott, nagyon nagy ope­ra készül, így a választások előtt kicsivel. Nagy Ferenc nem is annyi­ra a pénz — maximum egy­két családi házra elegendő összeg —, mint inkább a pá­lyaív miatt nyakból rábólin­tott. Az operai főszerep így vagy úgy már kéredzkedett hozzá, de költői életműve is csak a koronát nélkülözte, így hát lendületből helyén volt az az egész művészi be­tetőzés. Furfangos világ ám az ope­retté. Nagy meglepetések kö­vetkezhetnek az utolsó fel­vonásban. Ha nem így lenne, a közönség nem bámulná ily fenemód a játékot. Most pél­dául előkerült a tasakból egy másik költő, s történetesen az ő életművéből is hiányzik a non plus ultra, ráadásul ez a poéta még ügyvezető is, de amikor nem az, akkor is leg­alább alelnök és a legfonto­sabb helyen az, hogy az ala­pítványról ne is beszéljünk, amely csudás módon azonos ritmusban dobbantotta szí­vét, mint a költő, s egyaránt úgy találták, operát kell gründolni, Így hát elkerülhe­tetlen, spirituális szükséges­séggé vált, hogy ez az utolsó felvonásban színpadra lépő költő ragadja el a babérko­szorút. S ha már Nagy Fe­renc úgyis túl volt egy rossz híren, hát megtudhatta azt is, hogy a főszerepet nem ő játssza. Attól kellett tartani, hogy jaj, akkor most bosszúból él­tetni fogja a köztársasági el­nököt, babos kendővel töröl­­geti izmos homlokát. Sze­rencsére azonban a leg­rosszabb ezúttal sem követ­kezett be. Ne feledjük, azért mégiscsak operettről van szó. A direktor elővette a régi, kedves tárcanélküli-techni­­kát. Azt hiszem, ezt ő is el­leste valahonnan. Ráadásul milyen csengő-bongó rímek bukkantak itt fel. Hiszen szerepelt ebben a színház­ban már egy Nagy Ferenc, ő még József is, vele kipróbál­ták, s igen snájdigul műkö­dött a kis színpadi trükk. Ahogy a szerző nem küldi ki a színpadról azokat a sze­replőket, akiknek nem tud több szöveget a szájába ad­ni. Maradhatnak, ráadásul még kapnak is egy bársony­széket, beleülhetnek, lóbál­hatják kukán a lábukat. Az eggyel több nevű Nagy Feró például igazi miniszter volt, pártelnök is, egész addig, amíg Torgyán hagyta. Le­váltották, de fennmaradha­tott, így megüldögél tárca nélkül. A fotelkéje előtt nincs asztal, ami előtt jót le­hetne feszengeni, hiányzik mögüle a közlönyös köny­vespolc is. Csak úgy minisz­ter a saját szobájában. A névjegye viszont biztosan mutat. Ahogy Nagy Ferenc államtámogató rockere sem lehet rossz. Rajta állhat az is, hogy hadiszállító. Kine­vezték ugyanis a hadsereg hivatalos sztárjává. Járja majd a laktanyákat s alkal­manként százezerért kedvet csinál a szolgálathoz. Törté­netesen nem alapítványi pénzből, hanem minisztériu­mi költségvetésből. Nem ő írja meg a nemzeti nagy­eposzt, nem játszhatja el a legnagyobb hunt, de leg­alább kapott egy haknit. Fel­találták számára a tárca nél­küli popcsillag termékeny­nek ígérkező státusát. A tár­canélküliség azonban ez esetben feltehetően csak átvitt értelemben igaz, bukszanélküliséggé valószí­nűleg nem szinonimálhat­­nánk. NAGY N. PÉTER: Tárca nélküli csalogány PUBLICISZTIKA mmmmm 1993. JÚLIUS 2. mmm

Next