Élet és Irodalom, 1993. július-december (37. évfolyam, 26-52. szám)

1993-12-23 / 51-52. szám - Monoszlóy Dezső: Szakítás • széppróza (24. oldal) - Parancs János: Szvidrigaljov tükörképe • vers (24. oldal) - Sarusi Mihály: Hun, ki (Manhattani levelek a Kastély-szöllőkbe). A „Vagabundkorzó” VI. könyvéből. • széppróza (24. oldal)

MONOSZLÓY DEZSŐ: Szakítás Élet Mihály Mária tányérján az ételmaradékokat vizs­gálta. Ugyanabban a kiskocsmában ültek, ahol egy hét­tel azelőtt. Akkor Mária tányérján nem maradt semmi, most viszont a vacsora fele farkasszemet nézett Mi­hállyal. Egy héttel ezelőtt Mária műdalok hangján sus­­torgott: Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki. Most azt igyekezett megmagyarázni, hogy szerelme nem elegendő, nem méltó Mihályhoz. A vacsoramara­dékok is mintha ezt visszhangozták volna. Jó lenne ezeket pár évtizedre visszadobálni a hóra, arrafelé, amerre fogságba meneteltek. Akkor bekaphatná, le­nyelhetné Mária szavaival együtt. Márcsak azért is, hi­szen a visszaemlékezés ételek ízére hasonlít, sistergő húsokra, hideg főzelékekre, rágós mócsingokra és va­lami fagyos hidegre, ami jégdarabokként az ember foga között őrlődik, megrághatatlanul. De hiszen a jeget meg lehet rágni, ezt nem. Ez hidegebb, keményebb a jégnél. Pedig Mária szavai egyáltalán nem egyértelmű ízűek, hol melegek, hol hidegek, hol langyosak, minél jobban keveri, annál zavarosabbaknak hatnak. Egysze­rűbb lenne, ha elmondaná, megismerkedett valakivel. Nem ismerkedtem meg senkivel, helyesebben igen, de ez egészen más, mint amire gondolsz. Honnan tudod, hogy mire gondolok? Minden férfi arra gondol, ha nem szereti eléggé a szeretője, biztosan más férfival ismer­kedett meg. De nem? Nem, én egy vallásos lánnyal ta­lálkoztam, akinek megjelent az isten. Megjelent, és mit mondott? Azt, hogy bűnösen élek, nem lehet segíteni rajtam. Mire te elhatároztad, szakítasz velem. Igen. Mi­hály most a főzelékroncsokat fixírozta. Abban remény­kedett, valaki segítőtársként kilép a kelbimbófejekből, de azok változatlanul eredeti állapotukban maradtak, s közben rájött, senkije sincs, mindenki meghalt, egye­dül Mária van, aki szerette, s most már nem szereti. Te talán azt a lányt szereted, akinek megjelent az isten? Igen. Jobban, mint engem? Igen. Vele szeretnél lefe­küdni? Igen. Vagy már le is feküdtél vele? Nem. De azt hiszem, én csak a lányokat szeretem. Talán túl fiatalon lettem a szeretőd, összekeveredtem, az is lehet, hogy fiú vagyok. Mihály kifizette a vacsorát, felsegítette Máriára a ka­bátot, s az utcán egy lehullt gesztenyét vett észre, azt rugdalta, amíg le nem perdült a járdáról. Sokáig némán lépegettek egymás mellett, végre a lány törte meg a csendet. Amit a vacsoránál mondtam, felejtsd el. Mit felejtsek el? Azt, hogy szakítani akartam veled. Egyedül téged szeretlek, s amit a lányról mondtam, nem igaz. Tulajdonképpen sok minden összegyűlt bennem, nyu­galomra lenne szükségem, ennyi az egész. Ez oltárig füttyentett Mihály. Mária megrántotta a vállát, szemét összeszűkítette. Micsoda? Ez a villámgyors vélemény­változtatás. Szóval mégis szeretsz? Természetesen. Jobban, mint azt a lányt? Természetesen. Erről a logi­ka-vicc jut az eszembe. Miféle vicc? A százados meg­kérdezi az őrmestert, tudja-e, mi a logika. Nem tudja. Na, hát akkor idefigyeljen. Van magának akváriuma? Van. Akkor maga szereti a halakat. Ha szereti a hala­kat, szereti a halászlét. Ha szereti a halászlét, szereti a jó borokat. Ha szereti a jó borokat, akkor szereti a nő­ket. Látja, ez a logika. Az őrmesternek roppant megtet­szik a magyarázat, s másnap mindjárt megállítja a sza­kaszvezetőt. Tudja maga, mi az a logika? Nem tudom, őrmester úr. Majd mindjárt megmagyarázom. Van ma­gának akváriuma? Nincs, őrmester úr. Hát akkor maga buzi! Mária szembefordult Mihállyal. Ezzel mit akarsz mondani? Egyszer és mindenkorra vedd tudomásul, hogy amit az előbb mondtam, nem érvényes, és ha még egyszer célzást teszel ezzel kapcsolatban, akkor... Nem teszek célzást. Nem is ajánlom. Mi nagyon szeretjük egymást, és mindig együtt maradunk. Mihály lelkesen ismételgette Mária szavait. Amerre mentek, kedves kis otthonok villanyfényei hunyorogtak. Volt bennük vala­mi bíztató, hívogató. Mindig együtt maradunk, harsog­ta Mihály, s közben egyre inkább elfogta a keserűség, érezte, ha most elválnak, nem találkoznak többé. SARUSI MIHÁLY: Hun, ki (Manhattani levelek a Kastély-szöllökbe) — A „Vagabundkorzó" VI. könyvéből — Édes Lelkem! (Tizenegyedjére.) — Régen kétszáz magyar vendéglő volt itt, ma négy-öt, magyar zene egy helyen, a Hetvenötödik­ ucca s a York- fasor sarkán, a Red Tulip-ban. Éva Kávéháza az Első, Hungaian Pastry Shop az Amszterdami, a Mokka a Máso­dik fasoron, s a Második fasoron a Nyolc­­vankettedik utcánál is magyaré v­endég­­lő. E helyt a legutóbb négy magyar meg­akadályozta, hogy a rabló elszedje a pénzt a pénztárostól: követelődzésére az ivó­cimborák ráordítottak, mire az rémületé­ben kiszaladt az utcára. Ezek utánavetet­ték magukat s üldözni kezdték. A Máso­dik fasoron szaldgáltak össze-vissza, a végén a rabló kiáltott rendőrért. Uncle Ványa Bácsi kávézója a Nyugati­oldalon. A Városligetben, hol ezrek futnak, sétál­nak, kerekeznek, páran lovagolnak, kas­télyt másznak, Jagelló Ulászló lovasszob­ránál ábrándoznak, csupa mosoly kínai leány szólít meg, nyissam már ki az ás­ványvizes üvegjét, tesz, akár nálunk a ku­pakja, olyan kedves, hogy amikor csodál­kozva visszanézek az egyedül kiránduló ázsiai cicára, az eddigieknél is kedveseb­ben integet. Sokáig nem marad egymaga ebben a napsütötte, hétvégi manhattani ligetben! A tesz, aki bírja, marja. New York int vele Isten áldját. Ez a város, azon nyomban beolvaszt; ha nem vigyázol magadra, rábízod magad, rögtön magáévá tesz. A nyelvét sem érted, máris befogad. Jesz. Úgy, ahogy vagy­­ úgy, ahogy parancso­lod. Jesz, a Reptérre! A fátlan fasoron öreg hunok napoznak, útrakelés előtt megpihenni közéjük ülök. Fehér nő­s fekete férfi, gyakori pár, fe­hér férfiú fekete csinibabával, csak ha ba­rátnőnek, futóvad-lövészetre választja az ember. — Tizenhét év óta vagy negyven párt adtam össze, talán három-négynél volt mindkettő magyar. Színes egy sem. Az: el sem jön a maradék magyarok kö­rébe. — Egy kikapós székely menyecske Bu­­karestban előbb romántól szült kettőt, majd leányt egy néger egyetemistától. A kislánya, már Amerikában, azt kérdezte az anyjától: „Ugye én fehérnek szület­tem?" Ro tesz, nagyon tesz. S már­ alattam — kivilágítva — a tegna­pi zátony, amely fölött elröppenve kihajó­zunk a tengerre. Ide török pulyka, haza karibi csirke. Pá, Amerika, gut­bály! Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk. Ja, ha velünk. És akkor az amerikai légikisasszony: kissáréti! Az apukája ötvenhatos, később jött ki hozzá, ittmaradt. — Az a szerencsém, hogy tudok idegen nyelven, ezért alkalmaz a Delta. Jesz, az anyanyelvén. Még hogy mennyire! Hajnal a felhők fölött, már közelebb az Istenhez, mint a földön és tengeren járók­hoz. — A férjem angol, villanyszerelő, két gyermekünk van. A férjem hétközben dolgozik, én hétvégén jöhetek el, hogy egyikünk mindig a gyermekekkel lehes­sen. S a legjobb falatokat és kortyokat ne­kem adja. — Morrison Antónia nevijorki mélyné­ger regényíró egyetemi tanár lett az idei irodalmi Nobel-díja! Jesz, jönnek a szarból. — Ajánlottuk a pestieknek, de nem kel­lett. Pedig, hidd el, olyan nagy író, mint Móricz Zsigmond. A nevijorki magyar egyetemi tanár hon­nan tudná — ötvenhat óta él kint —, hogy a pestbudai PortBárd Clubban ennél csú­nyábbat nem mondhat az ember, ennél rosszabb ajánlólevelet nem adhat. Mó­­ricznál nevetségesebb huszadik századi magyar írót nem említhet?! Olyan jó, mint Móricz. A fiam új, negyedikes gimnáziumi iro­dalom­ tankönyve, az e századi magyar szépirodalomról szólva, nem tud Adyról és Móricról (mert azok tizenkilencedik századiak!), ellenben Apollinaire és Kas­sák XX. századi! Mintha az ízlésüket (no és elméletüket) szeretnék az urak — a korábbi bolsi módot megfordítva — ránk erőltetni. Az érettségi tételkidolgozó pe­dig megemlíti a máris megszűnt, ám va­lóban az Emelkedett Modort mívelő (mondhatni: lásd még egyebütt!) Orphe­us című orgánumot, hogy a Hitler­ről ne is tudjon. Jesz, elég lesz egy dolog! Hogy úgy mondjam: Harmadik Típusú Csalás. Móriczcal dicsérni egy amerikai írót (Amerikából) a magyar­ ország irodalmá­rainak a huszadik század végén... Egyetlen könyvét azért kiadták, de ki vette észre? Hisz nem igazolta a Fusztrált Kasztrált kecske dalába (érthetően) szerel­mes honi posztmodern irodalmi elképze­léseket. A PortBárdClub, úgy is, mint PártPenna- Kör másképpen döntött. Szerintük az kor­szerű és egyedül figyelemre méltó, ha az író (költői ihletében) — afféle újmódi ja­nicsár­ agaként — gyalázni kezdi a hazája lakónépességének többségét alkotó római katolikusok Szentatyáját, ha a másik — csausz gyanánt — a Szabad Magyaror­szág miniszterelnökének a sebébe mártja lúdtalpnyi tollát, s ha a tollforgatók gyű­lölködő pár százaléka (magát kilencvenki­lencnek és félnek kiadva) a gyűlölet ellen kezd békehadjáratba. Hogy a bégjük a pártbéli Műszaki fordítót (ahogy belépett a Pártba) rögvest világhírű szépirodalmi szerzővé varázsolja! Én mondom, nagyon tudnak! Jesz, jesz, nagyon nem tesz. Ezeknek író az­, aki — akár a csausz — oly bátor a demokráciában, hogy föl nem ébredve az önkényuralomból, most is a zsarnokság ellen vívó partizánnak hiszi magát. Jesz, beteg. Valami nagy baja lehet, mert nem bátor, futóbolond az efféle — felénk, a Kastély­­szöllőkben, de tán Manhattanban is —, ahogy a bég is, ki arról értekezik, hogy itt lassan már nem lehet élni, ha így mennek a dolgok, odébbáll, el, Amerikába! S a pártbárdok teljes bandája. Ha rábizonyítod, hogy hazudik, vagy hogy semmi másról nincs szó, mindössze nem kell az írása az írásában semmibe vett népnek, vagy hogy ne adj Isten tehet­sége hibádzik, megkaphatod: „ — Fasiszta, antiszemita, MAGYAR! Jesz, elég tesz. S máris más hát keres. Hogy — mondjuk — Farkas Árpád meg Balázs József nem megy sehová!? — ... furcsa — de akkora honvágy is akadt amitől az ember egyszerűen itthon maradt - olvashatnád Simonyi Imre fake­resztjének forgácsán. 1993. DECEMBER 23. PARANCS JÁNOS: Szvidrigaljov tükörképe pusztuló arc, a halál stigmáival, a megváltás reménye nélkül, gyűrötten, magába roskadtan, ahogyan két állomás közt rátekint a metró mocskos üvegablakából, már semmi jóval nem kecsegtet, azt mutatja, ami gyorsan közeledik, hívni sem kell, talán váratlanul, de számára rövidesen megérkezik, s ha kegyes hozzá az ég, az átmenetet észre sem veszi ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next