Élet és Irodalom, 1993. július-december (37. évfolyam, 26-52. szám)

1993-07-30 / 30. szám - Marx József: És mi van a kultúrával? • könyvkritika • Lengyel László: Útfélen (2000/Századvég, 1993) (15. oldal) - Szántó András: rajza • kép (15. oldal)

ELET ÉS AIRODALOM FARAGÓ FERENC: A fölért kilincs „A fölért kilincs fölér egy kinccsel, ezüst bilinccsel." Fogja a kezedet és úgy húz be az ajtón, mintha sejtené, mintha szíve titkos rekeszében érezné, hogy nemcsak semmi kedved nincs az egészhez, hanem ellene üvöltő porcikáddal együtt nem akarod. Még sose voltál fodrásznál. Ő nyírta a hajadat vagy nagyanyád, nagyon is jó volt eddig, de most valamiért kitalálták, hogy mégiscsak rendesebb lesz a frizurád, ha egy hozzáértő veszi gondjaiba. Leszeged a fejedet, a követ nézed és arra gondolsz, hogy ha a megrepedt kőlapra sikerül pontosan, a lap széleit nem érintve rárakni lábadat, akkor megúszod, visszafordultok, a mennyezet leszakad, a fodrász rosszul lesz, a hajad kihullik, vagy bármi történik, csak a legrosszabb nem, hogy ez a fényesen csillogó koponyájú ember — vajon a fodrászok mind kopaszok? —, azokkal a vaskos ujjaival a hajadba túr. Rálépsz, és semmi. Biztos valamit rosszul csináltál, talán nem ezt a kőlapot kellett volna választani, vagy nem bal lábbal rálépni — most már mindegy. Azért még egy lehetőséged szemmel láthatóan adódik. Ha eltalálod, hogy hány lépés vezet innen a fogastól, ahol éppen a kabátodból hámoznak ki, addig a fehér székig, ami annyira hasonlít a fogorvosi székre, ha pontosan eltrafálod a lépések számát egészen addig, amíg a lábadat felemeled a földről és a lábtartóra rakod, akkor van egy utolsó esély. Halványka, de van. Legyen kilenc, saccolod meg a távolságot, miközben a kopasz megkérdezi tőle, véletlenül sem tőled, hogy milyen csodát csináljunk ebből a szép göndör hajacskából. Nem is göndör a hajad, de nem szólsz egy szót sem, mert fontosabb dolgot van. Minek is beszélnél arról, ami talán be sem következik? Tessék, ifiúr, kövessen, olyan sérót vágunk be, hogy a lányok összepisilik magukat, szellemeskedik a fodrász, és elindulsz a mindent eldöntő úton. Egy. Fiatal még, mester úr, hogy a lányokkal foglalkozzon, mondja ő. Erről se tudnak valami sokat. Kettő. Próbálod a lépéseidet már az elején úgy szabályozni hogy se túl hosszúak, se túl rövidek ne legyenek; hiába gyakoroltad ezt a játékot ezerszer az utcán, iskolából hazafelé jövet, sose lehetsz benne biztos, még ilyen kis távolság esetén sem, hogy pontosan eltalálod. Három. Nagyon rövidet vagy nagyon hosszút lépni különben sem szabad, és ha csalással jutsz el éppen kilenc lépéssel a székhez, akkor nem ér az egész, amit akarsz, nem válik valóra. Négy. Na gyere, hív a kopasz, mert ő már rég odaért, és egy nagy kendőről rázza le a hajat. Kénytelen vagy sietni, öt, hat, hét, nyolc. Egy lépésed van hátra, a szék pedig legalább két méterre tőled. Kilenc. Vége. Kész. Még a kezeddel sem éred el a széket. Menjél, mondja ő, de egy tapodtat sem mozdulsz. Nem, szólalsz meg először. Ez jólesett. Pedig elhatároztad, hogy nem mutatod ki, mennyire nem akarsz odaülni. Égés. Félni a hajvágástól, pedig az egy semmiség. Milyen szépen elgondoltad még otthon, hogy egy mukkanás nélkül tűröd az ollók csattogását, a hajszárító forró levegőjét, a borotva hideg érintését. A kopasz az ő beleegyezésével beemel a székbe, nem is ellenkezel. Legyen meg, aminek meg kell lennie. Azon, hogy elárultak, meg sem lepődsz. Mintha hatalmas partedlit tennének a nyakadba, akkora ez a műanyag kendő. Kapsz még két törülközőt is, az egyiket azért, hogy ha csípne a sampó, a szemedet megtöröljed. Ha csípne a sampó. Ha csípne? Ki ne tudná az életnek ezt az alapigazságát, hogy a sampó csíp? Kevés dologra emlékszel annyira élesen az első időkből, mint hogy a sampó csíp, mindig is csípett, hiába áltattak állandóan azzal, hogy nem fog. Minden sampó csíp, mondod összekeverve a hangokat, és ezen jót nevetnek. Nem kellett volna megszólalnod. Ő és a kopasz, most már világos, egy oldalon állnak, magadra maradtál. Közben a mester úr kikeveri neked a langyos vizet, kézmeleg lesz, ahogy ő mondja, és megkezdi a hajad mosását. Ha valaki belépne az üzletbe, gondolod fejedet a mosdóban tartva, szádba csörgő vizekkel, nem is sejtené, hogy erőszak áldozata vagy. Mossák egy gyerek haját, ez nem feltűnő. Nem is üvöltözöl. Felugorhatnál, kiszaladhatnál akár vizes hajjal is az utcára, mint a Fási Zoli, aki világgá ment, mert egy hétre igazságtalanul megvonták a zsebpénzét. A Fási Zoli világa ment, mennyire tisztelte ezért mindenki az osztályban. Milyen lehet világgá menni? Mindenesetre jobb, mint amikor a fodrász a hajadat mossa, és közben arról beszél, hogy melyik híres színésznőnek és újságírónak a gyereke tartozik a vendégei közé. Aztán végre kiegyenesedhetsz, elkezdődik a nyírás. A kopasz az ollóját csattogtatja, jobb, ha oda se nézel. A tükörből egy másik tükör látszik, amiben újra csak ez a tükör látszik — és így a végtelenségig. A falakon színes képek vannak, kivágott mesefigurák, a várakozóknak kitett székek előtti asztalon pedig különféle játékok. Nagyon jópofa minden, nagyon jópofa. Igyekszünk kellemessé tenni a helyet, mondja közben a fodrász neki, aki a hátad mögött áll, és a válladra teszi a kezét. Ezt mennyire nem szereted. Nem tudna megszokni róla. Jobban tenné, ha elmenne. Jobb lenne most egyedül. Hullik a haj az öledbe, hullik a haj a földre, és egy dolgot mégiscsak be kell, hogy láss: nem is fáj. Pedig emlékszel, hogy valamikor fájt, vagy fájnia kellene, valami régi emléked van erről, és ezért nem értetted sohasem, hogyan tudnak az emberek olyan nyugodtan ülni a székben, miközben a hajukat nyírják. Mert nem is attól féltél, hogy egy óvatlan mozdulat felsérti a bőrödet, vagy az olló belevág a füledbe, bár ez a lehetőség is fenyegetően benne volt a levegőben, amikor beléptél, hanem nehezen megmagyarázható szorongással, attól, hogy a hajad fog fájni. De ez az emlék már halvány. Miért is gondoltad ezt? Miért is? Honnan vetted? Eddig szorításban tartott fogaidat, nyakadat, a karfát markoló ujjaidat, a lábtartót nyomó lábaidat lassan kiengeded. A fodrász, akit azért továbbra is ki nem állhatsz azzal a le nem hervadó mosollyal a képén, ördögi ügyességgel dolgozik, már a hajadat szárítja. Ő hátrébb ment és leült egy székre, hogy cigarettára gyújtson. Állva nem szeret dohányozni, ezt észrevetted. A hajszárító égeti a tarkódat, de amikor a fodrász megkérdezi, hogy nem túl forró-e, megrázod a fejed. Kész is vagy. Ugye, hogy nem haltunk bele, mondja, miközben lerántja rólad a műanyag lepedőt. Tessék parancsolni. Remélem, ezek után, máskor is lesz szerencsém hozzád. Akár egyedül is eljöhetsz. Egy ekkora fiút nem kell kísérgetni. Várj csak szól, és egy kefével lesöpri az inggalérodra tapadt hajakat. Tudod, súgja egészen közel hajolva, hogy ő ne hallja, gyerekkoromban én is nagyon féltem a fodrásztól. De látod, túl lehet élni. Felállsz, és elindulsz a fogas felé, ahová a kabátodat akasztották. Csak úgy viccből, minden fogadalom és tét nélkül elkezded számolni a lépteidet, most bezzeg kijön a kilenc. Gondolnod kellett volna valamire. Mindig akkor jön össze, amikor épp nem akarsz semmit. Ő eközben fizet és köszön, majd megfogja a kezedet, és ugyanúgy húzna kifelé, ahogy befelé tette. Elrántod a kezedet. Nem kell téged kézenfogva vezetni. Egyedül indulsz el az utca felé és magad nyitod ki az ajtót. Hiszen a kilincset már föléred. Kis esti zenés könyvbemutatót tartott a Liget június 3-án, a Jókai Klubban. A könyvhétre megjelentetett négy kötet ott elhangzó ajánlásait közöljük az alábbiakban. Kedves hallgatóim, Hanák Péter könyve, melyet az önök megkülönböztetett figyelmébe ajánlok, tudományos részében is mélyen lírai-önvallomásos jellegű. Engedjék meg, hogy én is megmaradjak a lírai hangvételnél, s ezt egyesítsem a gondolati-reflexív megközelítéssel — lényegében ahhoz hasonlóan, ahogyan azt Hanák Péter könyvében oly magas színvonalon teszi. Először a könyv címéről szeretnék beszélni, erről a szép és találó kifejezésről. Ragaszkodás az utópiához, s a könyv számomra talán legmegragadóbb esszéjéről amelytől az egész kötet a címet kapta. Nem tudom, a szerző mennyire tudatosan kapcsolódott itt Mannheim Károly ideológia- és utópia-felfogásához, s egyúttal azokhoz a bírálatokhoz is, amelyek Mannheim utópia-értelmezését főleg a 30- as évektől kísérték. Persze tudjuk, hogy maga Mannheim is az első háború és egy eltorzult és bukott utópista forradalom utáni korszak kiábrándult gyeremeke volt, amikor — ahogy bírálói mondták— egész relativista tudás-szociológiáját s utópia-tanát kidolgozta. Mint ismeretes, ő a társadalmi részérdekeket össztársadalmi érdekűvé hamisító, s a fennálló rendet végső soron támogató ideológiákkal szemben, az utópiákban olyan gondolati építményeket látott, amelyek nem igazolják az adott társadalom rendjét, hanem aláaknázzák és felrobbantani akarják azt. Szerinte az utópia „mindig megelőzi a valóságot", vagy a holnap valóságává válik. Mannheim kritikusai élesen bírálták ezt az utópia-felfogást, rámutatva arra, hogy a 30-as évek Ernst Blochját idézve — „a mai kispolgári utópiák aláaknázó és robbantó szerepe nagyon bizonytalan", nem felelnek meg Mannheim kritériumainak. A két háború közötti évek, s még inkáb az 1945 utáni korszak tapasztalatai az elvont utópia-fogalmat még végletesebben relativizálták. Hanák Péter mindennek teljes tudatában van, de az utópia igényéről nem akar, nem tud lemondani. Inkább — azt mondhatjuk— továbbfejleszti Mannheim és kritikusai gondolatait, felidézve az frankfurti iskolának A felvilágosodás dialektikájában leírt gondolatait, de továbbmehetünk: a modern világ ellentmondásairól szóló általános gondolatokat — hogyan fordul a hamis tudat értelmében használt LACKÓ MIKLÓS: ideológia nagyon is szűk érdekek „reálpolitikájába", hogyan megy át a modern korban a racionalizmus irracionalizmusba, a szabadságeszme vagy terméketlen anarchizmusba (illetve ennek modern, sőt posztmodern változataiba), vagy a többség kiszolgáltatottságába — mindezt felidézve, Hanák Péter az utópiákat a történeti tapasztalatok alapján egészen újszerűen elemzi. „Az utópia — írja — akár integrálva, akár kitaszítottan és legyőzötten is, a valóságos történelmi folyamat szerves része." De megkülönbözteti az utópiák különböző típusait: vannak utópiák, melyek voltaképpen a jövőt előkészítő alternatívák; vannak, amelyekben egy reális mag köré légvárak épülhetnek, de a reális mag végül mégiscsak beépül a valóságos társadalmi életbe, elviselhetőbbé téve az emberek életbe, (gondoljunk a bármennyire torz, sőt embertelenné váló szocialista utópia olyan maradandó hatására nálunk is, amely az emberi egyenlőségeszmény áttörését eredményezte, s ez az áttörés végleg visszaszorította egy nemesi gyökerű hierarchikus társadalom újrateremtésének lehetőségét), s vannak utópiák — írja Hanák-, amelyek voltaképpen már nem is utópiák, hanem szürreális álmok és álmodozások, de még „ez az imaginárius világ is sejtet, sugall, kínál valamit, valami emberit, ez is bírál valamit, szorong valamitől, valami embertelentől." Ez a kiszélesített utópia-fogalom rendkívül fontos szerepet tölt be Hanák Péter gondolatvilágában, végül is ez biztosítja számára, hogy a modern kor kritikusa, de egyúttal a modernitás elkötelezettje maradjon, szemben mondjuk az olyan, egykor egy-egy pillanatra fegyvertársnak tekintett kortársakkal — a népi eszmekor igényesebb híveire gondolok — akik végül is valamilyen módon és ütemben mégiscsak a magyar társadalom fejlődését akarják — csak éppen a modernség elfogadása nélkül. Hanák Péter könyve lényegében két utópiáról szól: egy nagy utópia összeomlásáról és visszájára fordulásáról (a kommunista utópiáról), s egy kisebb utópia máig is melengetett elgondolásáról, a közép-európai népek összefogásának és megbékélésének sok szempontból reális történelmi feltételeken nyugvó elgondolásáról. Ami az utóbbit illeti: úgy gondolom, Hanáknak igaza van, amikor kiáll egy külön közép-európai régió léte mellett, még ha ez nemcsak bizonyos történeti-strukturális hasonlóságokon nyugszik, hanem, legalábbis részben, az Osztrák— Magyar Monarchia — pontosabban: egy kijavított és demokratizált Monarchia — iránti, s talán líraian is motivált nosztalgiából származik, s ennek jegyeit viseli is magán. Én elsősorban a Közép-Európa-kérdés kulturális vonatkozásaihoz tudok hozzászólni. Egy helyütt Hanák Péter utal rá, hogy ennek a régiónak a léte kulturális érvekkel csak részben támasztható alá — tegyük hozzá: talán a leginkább magyar vonatkozásban. A régió országai-népei közötti erős kulturális kapcsolatok történetileg nehezen igazolhatók. Amikor a 30-as években nem népi, hanem „nyugatos" oldalon fölmerült a közép-európaiság gondolata, Eckhardt Sándor és nyomában (Folytatás a VI. oldalon) Utópiák, régiók LIGET 1993. JÚLIUS 30.