Élet és Irodalom, 1994. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-07 / 1. szám - Egyed László: rajza • kép (1. oldal) - Esterházy Péter: Egy kékharisnya följegyzéseiből. Pápisták egymás közt (1. oldal) - Molnár Erzsébet: Magyar Bermuda (1. oldal)

[ÉLET ÉS|#| | IRODALOM | IRODALMI ES POLITIKAI HETILAP XXXVIII. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM­ARA: 44 FT 1994. JANUÁR 7. ESTERHÁZY PETER: Egy kékharisnya följegyzéseiből Pápisták egymás közt Karácsony előestéjén Várszegi Asztrik-napok voltak, a rádió­ban a Névjegynek, a tévében meg Kepes András műsorának volt szereplője a pannonhalmi főapát. Nagyon jó volt hallgatni őt, egy testvéri hangot. Olyan ritkán érzékelni a hitnek ezt a derűs nyugalmát, ez a barátságossá­got, távol a mindentudás fölé­nyétől, távol a dölyftől, a kiokta­tástól. De nem csupán valami ál­talános jóságról vagy rokon­­szenvességről van szó. Nincs itt elmaszatolva semmi. Azaz nem a tudás leírását látjuk, hanem a ke­resést, ám nem akárminek a ke­resését, hanem, mondjuk így, Krisztusét. Beszélt a katonaságról ,hogy mi mindent köszönhet a Magyar Néphadseregnek, s volt ebben irónia, de valóságos köszönet is, minthogy tényleg ott, azért ért­hetett meg valamit — „pappá a Néphadsereg huszonkét hónapja érlelt") az egyház múltjáról, a szeretet szigorával és nem a mundér becsületének védelmé­ben (ami most szinte általános reflex, s ha lehet is érteni olykor az okait, ez akkor is rossz, butí­tó), beszélt az egyház új helyze­téről, ,a társadalom váratlan el­lenállásáról, arról, hogy az egy­háznak tisztítania, finomítania kell a társadalomról való képét, de arról is, hogy hatalmi egyház­ról beszélni politikai tupírozás, túlzás, beszélt a társadalom je­lenlegi kaotikusságáról, a tisztu­lás és párbeszéd szükségességé­ről, mert ez, ami van, senkinek sem jó, arról, hogy fórumokat kéne találnunk, teremtenünk a megértéshez, és le kéne leplezni a tisztátalan szándékokat (ami a kaotikus viszonyok közt bajos), az engedelmesség és lelkiismeret viszonyáról, ezt utóbbi szent és sérthetetlen voltáról, az élet sok­rétűségéről, kis túlzással Isten pluralizmusáról. Már rég nem éreztem ezt az örömet és szorongást, hogy ke­reszténynek, katolikusnak lenni az tényleg jelenthet valamit; hir­telen rápillanthatni egy hagyo­mányra és közösségre, amely nem béklyóz, nem kényszerít, hanem olyan lehetőségeket mu­tat a világ, az ember, az élet megismerésére, melyekre nélkü­le vélhetően nem találnánk rá. A kereszténység mint élmény. A fe­lelősség nehéz öröme ez, a szo­rongás, hogy milyen távol van az ember a lehetőségeitől. Létezni szeretetben és szabadságban. Hiába forgatom, ma az egy­házból szinte csak a birtoklás mozdulata látszik (részint a vizs­gált tárgy, részint a vizsgáló szem állagából következően), az ilyen alkalmak, megszólalások mutatnak rá a szeretet egyházá­ra, az adakozáséra, a létezés or­ganikus egyházára, amely nem riasztja a hozzá nem tartozókat, és emeli, növeszti az övéit.­ ­ 1994. JANUÁR 7. MOLNÁR ERZSÉBET: Magyar Bermuda Az öreg a gallérjánál fogva cipeltetett, voltaképp utazott a stand felé, lába csak alkalmanként illette a csarnok kövezetét, olyan volt, mintha kabátostul fölakasztották volna egy folytonos mozgásban lévő fogasra, vagy minthogyha ő maga egy vállfán lógna, két válla magasra emelkedett, a nyak, a fej a vállak közé szorult, a karok kissé megemelkedtek, egyiken szatyor himbálózott, folyton egyen­súlyban kellett tartani, ami ilyen felfüggesztett helyzetben fáradtsá­gos és bonyolult dolog; a táska végül is kifogástalan állapotban ér­kezett a stand elé, s ez tulajdonképpen az öregről is elmondható, épp csak odakoccant, amint a fiatalember a földre helyezte, a fiata­lember fogazata hagyott némi kívánnivalót maga után, ám erre csak akkor derült fény, mikor nagy ritkán a földre köpött, egyik karjával sárgarépákat ölelt a mellkasához, az egyik sárgarépa ál­landóan ki akart az ölelésből szabadulni, ő folyton utánakapott, ilyenkor a többi sárgarépa is elkezdett kiszabadulni, a fiatalember pedig elkezdett Rodolfóhoz hasonlítani, az egyik kezében az öreg, a másikban a szabadulófélben lévő sárgarépák, ám a kényes egyensúlyt végül is mindig sikerült megőriznie; na, rakja vissza, köpte a szavakat kurtán, most, hogy az öreget végre letette, az nem válaszolt, minthogyha nem is hozzá szóltak volna, csak bá­mult maga elé, aztán a halakra, azok visszabámultak rá, szemközt sorakoztak egy roppant tepsiben, az utazás oka két eltűnt banán volt; na most ebből csak a Rákóczi téren csinálnak ekkora ügyet, amúgy nem egy világrengető dolog, a múltkor például eltűnt a fél import, a kormány még keresi (nem az almaimportról van szó, az egy másik ügy, valamelyik Hét­ben mondták be, hogy a svájci pol­gárok a drágább hazai cukorra szavaztak, nálunk meg ott rohad a szabolcsi alma a fán, mert a magyar lakosság nem akar semmiért többet fizetni, csak beleülni a készbe­; a gép- és berendezésimport tűnt el, illetve tűnik el folyamatosan, meg itthon is nagyon fogy az építőanyag, ugyanakkor nem épül belőle semmi se; ezek a gépiek itt vannak az országban, csak nem tudjuk, hol, vagyis van egy Bermu­­da-háromszög valahol Magyarországon, mondotta Szabó Iván; na szóval mikor ráér ilyen dolgokra, ezt szokta keresni a fél kormány, nem igazán tudom, miért, annyi minden megtörtént már ebben az országban, miért pont a fél import ne tűnhetne el; hátha egyszer eltűnik a költségvetési hiány is, egy darabig keresgélnék a képvise­lők, hogy hát az előbb még itt volt, aztán megkönnyebbülten virá­­goztatnák tovább a hazát; közben a fiatalember kettéhasította a nejlonzacskót, krumplik gurultak szerteszét, na és a két banán; ké­pes széttépni egy szegény nyugdíjas szatyrát két banán miatt, há­borodott föl egy nő, mikor a miniszterelnök meg ott van fölravata­lozva?!, a fiatalember erre eltátotta a száját, ami érthető volt ugyan, ám esztétikai szempontból nem igazán szerencsés; ahe­lyett, hogy adna neki?!, üvöltött tovább a nő, adok én, ha kér, de nem kér, hanem lop, tért magához a zöldségesfiú, és valami óriási piszkavashoz hasonlatos dologhoz kapott, azzal hadonászott to­vább; visszafogott hadonászás volt ez, mert a fiatalember is fölfo­gott valamit az általános visszafogottságból, viszont hadonászni mégiscsak hadonászott, mert lopták a banánt; jó hogy szentté nem avatják mindjárt, kezdett mérsékelten ordítani az egybegyűltek fe­lé, kik addigra már pártokra szakadva kísérelték meg tisztázni az élet végtelen bonyolultságát, mert ugye nyakunkon volt a kará­csony, az első szabadon választott miniszterelnök meg ott volt föl­ravatalozva, és a nyugdíjasoknak mégse adtak banánt, pedig ilyen­kor, ha a Híradó nem egyből John Kennedy meg Chruchill temeté­sével példálózna, az embernek tényleg meg kéne állni egy pillanat­ra, nem beszélve a zöldségesekről, a zöldségeseknek ilyenkor ma­radéktalanul meg kéne oldani a nyugdíjasok banánellátását, és persze lopni sem elegáns, viszont én is inkább lopnék, mint kér­nék; ugyanakkor az öreg naponta lop banánt, csak banánt, azt sze­reti, a krumplik naponta gurulnak szét a kövezeten, nem beszélve a sárgarépákról, azok is naponta kezdenek szabadulni a fiatalem­ber ölelő karjaiból, azaz a zöldségesfiút is meg lehet érteni, viszont a zöldséges is állandóan lop, mindazonáltal az üvöltöző asszony­nak is igaza van, orcája már egészen vörös, mert hogy veszi az ki magát, hogy egyik magyar a másik magyarnak nem ad banánt, tör­ténetesen columbiait, de ez itt csak mellékkörülmény, mivel egyelőre nincs magyar banán, bár ki tudja mi lesz, ha itt végképp kialakul a nemzeti (pláne szociális) piacgazdaság; nem lehet itt igazságot tenni, úgyhogy ne gondolkozzunk fölöslegesen, nézzük inkább a televíziót, figyeljük, miként jelenti be Pálfy G. István, hogy ütött az Igazság Órája, ilyenkor borzongjunk meg kicsit, aztán la­zítsunk, együnk vacsorát, végül is mi történhet velünk most már, hogy vádi új miniszterelnökünk van, csak az Isten szerelmére, most aztán fogjunk már végre össze és szeressük egymást, gyere­kek, és még ha nincs is annyi banán, amennyit e telhetetlen nem­zet fölzabálna, ha agyon is verik a hajléktalanokat karácsony haj­nalára, engedjük végre a nemzetet magára találni, hogy ez a pici kis pont a térképen, hát azt ne mondjuk azért, hogy nagyobb le­gyen, mert nem vagyunk mi egy Zsirinovszkij, de legalább stabil és békés szigetnek lássék az Igazság, esetleg az Utolsó ítélet Óráján.

Next