Élet és Irodalom, 1994. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-07 / 1. szám - Márton László: Bizisten legeslegutóljára névügyben • visszhang (2. oldal) - Halda Alíz: „idejekorán” • visszhang • Kovács Zoltán, ÉS 1993. december 12.) (2. oldal)
Bizisten legeslegutóljára névügyben Attól tartok, párizsi Mártonlászlóságom és budapesti Márton László között a névvitát már nemcsak az olvasók unják, hanem az érdekeltek is. Ezért határoztuk el, hogy elvonulunk a harctérről, és ezentúl fennköltebb dolgokkal foglalkozunk — például irodalommal... Claude Lévi-Strauss írja az amazóniai törzsekről, hogy legfőbb gondjuk a „jó távolság" megállapítása. Ugyanis ha túlságosan messze élnek egymástól, ismeretlenek maradnak és az ismeretlenség félelmet szül — ha, ellenkezőleg, túlságosan közel kerülnek egymáshoz, vadászterületük szűkül be. A jó távolság tehát az, ha ismerik egymást, esetleg rokoni, szövetségi kapcsolatot létesítenek, de kölcsönösen tiszteletben tartják egymás vadászterületeit. Mi, közös elhatározással ilyen viszonyt létesítettünk egymással. A névazonosságból kialakult kétségtelenül groteszk helyzetet „visszájára" fordítjuk és a két autonóm egyéniség kölcsönös tiszteletén túl keressük a helyzetben rejlő pozitív lehetőségek kiaknázását. Ezek után hadd tegyek budapesti névrokonomnak vallomást az ÉS nyilvánossága előtt. Két dolgot sajnálok. Az egyik, hogy jóval előbb nem próbáltam emberközelből megoldani a kérdést — mentségemre szolgáljon, hogy viszonylag keveset járok Budapesten. A második pedig, hogy személyére is kivetítettem egy olyan problémát, amely ugyan valós, de őt a legkevésbé sem érinti, az én személyemet pedig meghaladja. Ez pedig a mi „státusunk", azaz a földrajzi haza határain és a Nyugaton keletkezett magyar irodalom magyarországi fogadtatása. Ha az elmúlt évtizedekben csak arról lett volna szó, hogy a Kádár-rendszer tiltotta műveink közlését és ezért többek között az ίηφιΐό budapesti Márton László a néven kívül nem nagyon tudhatta, ki fia, borja a párizsi, az elmúlt öt év a konfliktust könnyen feloldhatta volna. Sajnos, nem egészen így áll a helyzet: az úgynevezett irodalmi közvélemény és a magyar irodalom intézményrendszere sem nagyon tudta, mit kezdjen velünk. Ma sem tudja. A mi rosszul kezdődő és szerencsésen végződő névvitánk talán alkalmat kínálhatna arra, hogy akik a magyar irodalmi közvéleményben számítanak ( és akiknek mi is számítunk) alaposabban elmélkedjenek a helyzeten.Tulajdonképpen ezt célozza a levél, amit tizenöt Nyugaton élő magyar író intézett a budapesti hatvennégyhez. Ha a budapesti megkeresés (amelynek közlésére nincs fölhatalmazásom) és a nyugati válasz egy része a két Márton megegyezésével időszerűségét vesztette, annál kevésbé évült el a mögöttes probléma, amely, úgy vélem, mártonságomat félretéve is megoldatlan és feloldatlan maradt. Márton László (Párizs) Tisztelt Hatvannégy író, Szeretett Barátaink! Tömegbe gyűlve levelet intéztetek párizsi Márton Lászlóhoz, felszólítván őt, ne próbálja bíróság útján visszaperelni nevének kizárólagos használati jogát a budapesti Márton Lászlótól. Természetesen az áldatlanná vált helyzetben legkevésbé rossz megoldás a kölcsönös engedmények árán létrejövő kiegyezés lehetne. Úgy rémlik azonban, a ti javaslatotok a megbékélés esélye helyett inkább további feszültségek veszélyét rejti magában. Azt indíványozzátok, publikáljon ezentúl is mindkét Márton László ugyanazon név alatt, elvégre stílusuk megkülönbözteti író világukat, az irodalmi közvélemény pedig majd hozzászokik a szokatlanhoz. De vajon a két író hogyan éli meg a felcserélhetőség kényszerhelyzetét, amelyben lélektanilag elkerülhetetlen a kölcsönös gyanakvás, féltékenység, ellenséges indulat és sebezhetőség? És vajon nem a bennfentes, úgynevezett nyájas olvasókra gondoltatok-e? Nem támad-e óhatatlanul zűrzavar az ő fejükben, s előbb-utóbb nem fognak-e olyan gyanút, hogy valaki bolondját járatja velük, hogy valamelyik Márton László csupa ködkép a képzet láthatárán? Avagy éppen arra megy ki a játék, hatvannégy közéleti személyiség azért igyekszik lehengerelni párizsi Márton Lászlót, hogy éreztesse vele, ő bizony csak hazajáró lélek, nem számít a „magyar írótársadalom és a magyar irodalomszeretők nem jelentéktelen részének” szemében? Alulírott magyar írók, fordítók és irodalombarátok tanúsíthatják, hogy a mi szemünkben párizsi Márton László íróságához ugyanolyan kevés kétség fér, mint budapesti névrokonáéhoz, tanúsíthatjuk, hogy alkotói tevékenységét élvezettel és érdeklődéssel figyeljük, különösen 1956 óta, és tanúsíthatjuk, hogy első budapesti pubikációi, vagyis 1953 óta jelen volt és van a magyar irodalomban. Szerkeztői tevékenységével az 1960-70-es nehéz esztendőkben nem csak nekünk, hanem közületek többnek is közlési lehetőséget teremtett, és a hivatalos ideológiával szembeszállva az elsők között fogalmazta meg az állam és az irodalom szétválasztásának követelményét. Tudomásunk szerint a hazai bolsevista hatalom találta ki a nyugati magyar irodalom gettókoncepcióját, ez a hatalom sújtotta az emigráns Márton Lászlót közlési tilalommal. Úgy véljük, akaratlanul is ennek a szemléletnek engedelmeskedtek, amikor párizsi Márton Lászlót ma is kívül helyezitek a magyar írótársadalmon. Annál is inkább megdöbbenéssel, alig titkolható fájdalommal olvastuk leveleteket, mivel a diktatúra évtizedeiben közületek igen sokan életfontosságúnak tartottátok az egyetemes magyar irodalom összetartását, s ennek nevében ápoltatok személyes jó kapcsolatot párizsi Márton Lászlóval, és annyi más Nyugatra szakadt magyar íróval, ennek nevében igényeltétek és fogadtátok el segíségüket, melybe műveitek idegen nyelveken való terjesztése is beletartozott. Vajon a diktatúra bukása után miért nem szabad az ország határain túl terjednie a magyar irodalom vérkeringésének, s vajon miért nem kapcsolódhat ebbe, bárhol lakjék is, minden olyan alkotó személyiség, aki éltető otthonának anyanyelvünket vallja és vállalja? Ám a lényeg az, hogy nem értjük, miért kellene kijátszani egyik magyar írót a másik ellen, nem értjük azt sem, miért ne lehetne közös jóakarattal a balszerencsés torzsalkodásnak véget vetni. Nem arról van tehát szó, hogy mi érzéketlenül megyünk el budapesti Márton László gondjai mellett, hiszen veletek együtt nagyra becsüljük munkásságát és örvendünk sikereinek. Csupán arra kérünk mindnyájatokat, lépjetek közbe békéltetően, vessétek latba roppant súlyotokat annak érdekében, hogy budapesti Márton László is hajlandó legyen engedményt tenni. Hisszük, hogy az egyezség a magyar irodalom teljesedését szolgálná, és nem hisszük, hogy ti e teljesedést rossz szemmel néznétek. Régi szeretettel és nagyrabecsüléssel köszöntünk benneteket: Albert Pál, Bujdosó Alpár, Czigány Lóránt, Czigány Magda, Gömöri György, Horváth Elemér, Kabdebó Tamás, Karátson Endre, Kassai György, Kemenes Géfin László, Kibédi Varga Áron, Molnár Katalin, Nyéki Lajos, Papp Tibor, Vitéz György, Weiner Pál. „Idejekorán" kedvelem Kovács Zoltán írásait, többnyire egyetértek nézeteivel, szeretem a humorát. Ami nekünk jutott (ÉS 1993 december 12) mégis vitára késztet. Nem a maffia dolgában kívánok igazságot tenni Boross Péter és Kovács Zoltán között, csupán az „idejekorán" szócskával kapcsolatos érzelmeimet szeretném előadni. Az bátorít fel erre, hogy láthatóan Kovács Zoltánnak is vannak e tárgyban érzelmei. Azt írja: „Láttam elmenni idejekorán a magyar államférfit — mondja később megtörtén a miniszterelnök-jelölt — ő az egyetlen, aki egy fájdalmas pillanatban azt mondja, hogy a magyar miniszterelnök pont jókor halt meg. Vagyis éppen időben, vagy ha épp ellenkezőleg, azt akarta megtörten elmondani, hogy a magyar miniszterelnök idő előtt távozott az élők sorából, akkor miért nem azt fejti ki? Miért nem bírja a szárnyát bontogató új miniszterelnök ezt a drága anyanyelvet, amelyikben pedig a nemzet él? Miért törekszik a nyelvi bravúrokra, ahelyett, hogy gazdaságosan használná föl a birtokában lévő mégoly elesett szótartományt, és fogalmazna inkább egyszerűen, de pontosan? Miért nem ismeri a szavak hétköznapi jelentését?” Húsz vagy huszonöt évvel először vettem észre — ingerülten —, hogy az árnyalt és pontos „idejekorán" határozószót egyre többen használják eredeti jelentésével éppen ellenkező értelemben, tehát „idejében", „épp jókor"-ként. Pedig a szó világosan, kristálytisztán tudatja, hogy idejekorán, tehát idő előtt. Rettenetesen bosszantott a dolog, nem értettem a torzulás logikáját, ha egyszer azt akarja mondani valaki, hogy idejében, hogyhogy nem zavarja őt a korán. Ahányszor hallottam ezt a — szerintem — rossz formát, mindig eszembe jutott nagyanyám maliciózus megjegyzése: „No, ez a gyerek is idejekorán jön majd a világra" — mondta, a szemmel láthatóan terhes fiatalasszonyról, akinek mindössze egy hónapja volt az esküvője. S hányszor hallottam a korán jött nagy októberi havazások, fagyok idején: „Az idén biztos idejekorán jött a tél”. Minthogy ez az értelmezés ivódott belém, az időhatározó torzulását veszteségként éltem meg; ellenkező értelmű alkalmazása minden alkalommal felmérgesített. Mielőtt azonban háborgó indulataimat egy glossza írásába fojtottam volna, fellapoztam az értelmező szótárt, ahol is a következőket találtam: „Idejekorán lesz vál. 1. A kellő időben, nem késve, odaért. 2. rég. Idő előtt, korán." Mit tagadjam, ez a „rég" (értsd: régiesen) szíven ütött. Akárcsak pár évvel korábban az a felfedezés, hogy fiatalkorom kedvenc slágereit Slágermúzeum címen sugározza a rádió. Lehettem vagy harmincöt éves, amikor ezt felfedeztem. Most meg itt ez a „rég". Tehát én egy kövület vagyok — gondoltam rezignáltam —, és elálltam a glosszaírástól. Ami pedig ezt az alkalmatos időhatározót illeti, töröltem a szótáramból. Ha ugyanis a magam szájíze szerint használnám, félreértenének, arra meg huszonöt év alatt sem bírtam rávenni magam, hogy koránt mondjak, ha azt akarom közölni, hogy pont idejében. Ezt egyszerűen hülyeségnek érzem. Kedves Kovács Zoltán, ez tehát generációs kérdés. Ilyen vagy olyan használatából nem vonhatók le messzemenően következtetések az anyanyelv birtoklásának minőségi fokáról. Indulatkitöréseit — legalábbis ebben a tárgyban — jogtalannak vélem. S ha már az indulatok szóba jöttek: nem volna érdemes most a választások előtt, valamivel több türelmet tanúsítanunk egymás iránt? Vagy ha ez nem is sikerül mindig, legalább az ellenfeleink iránt? Halda Ali. El kell ismernem, indulatos voltam. S talán még türelmetlen is, újabban egyre többször jövök indulatba, és leszek türelmetlen. Azzal is egyetértek, hogy az idejekorán szónak a régies jelentése: idő elet, korán. Helyzetemet talán menti, hogy amint a föntebbi idézetből is kiolvasható, én a szavak köznapi jelentésének ismeretét hiányoltam: egy köznapi szövegkörnyezetbe illesztett szó — amelynek van régies jelentése is —, zavaró lehet, sőt olykor értelemzavaró, ha a szónok annak az egyetlen szónak a régies jelentésére apellál. Ez legalábbis stílustörés. Lehet persze, hogy magyar miniszterelnökön stílustörést számonkérni nem is érdemes. Tisztelettel: Kovács Zoltán VISSZHANGÉLET ÉS!» 1994. JANUÁR 7. IRODALOM ELET ÉS IRODALOM ! Megjelenik minden pénteken Főszerkesztő: KOVÁCS ZOLTÁN Főszerkesztő-helyettesek: DIPPOLD PÁL VÁNCSA ISTVÁN Főmunkatársak: DARVASI LÁSZLÓ MEZEI ANDRÁS ORAVECZ IMRE Rovatok és fogadóórák: Grafika, információ: SZIKSZAI KÁROLY kedd 10—12 Műbírálat: CSAJKA GÁBOR CYPRIAN péntek 10—13 Könyvkritika: ΒΑΤΑ IMRE hétfő 10—13 Széppróza: SZÉKY JÁNOS csütörtök 10—12 Vers: LADIK KATALIN szerda 10—13 Kulturális közélet: NAGY N. PÉTER csütörtök 10—11 Index: 25-44 HU ISSN 0424-8848 Kiadó és szerkesztőség: Budapest, Széchenyi utca 1. 1054 Telefon: 111-3221, 153-3590,153-3122 Fax:111-1087 Kiadja: Élet és Irodalom Kft. Felelős kiadó: Kovács Zoltán ügyvezető igazgató Telefon: 153-3122 Hirdetésfelvétel: Budapest V., Széchenyi utca 1. Tel.: 153-3122 Fax:111-1087 Lapterjesztés: BARANYI ÉS TSA. Kft. 1062 Budapest, Bajza u. 68. Telefonon: 153-2755, 112-2212, 112-6092, 132-7514 (fax is) Terjeszti a Magyar Posta Előfizethető bármely postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR) Budapest, Lehel u. 10/A, 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR 219-986336 Postabank Rt. 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj: egy évre 1752 Ft fél évre 876 Ft, negyedévre 438 Ft, 1 hónapra 146 Ft. Nyomdai előkészítés: PBS Design Nyomtatás: Marquard Színes Nyomda Kft. Felelős vezető: Bartha Tamás ügyvezető igazgató Alap a Művelődési és Közoktatási Minisztérium, valamint a Soros Alapítvány támogatásával készült Meg nem rendelt kéziratokat lehetőségeink szerint gondozunk, de csak felbélyegzett, válaszborítékos levelekre áll módunkban válaszolni.