Élet és Irodalom, 1994. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-07 / 1. szám - Márton László: Bizisten legeslegutóljára névügyben • visszhang (2. oldal) - Halda Alíz: „idejekorán” • visszhang • Kovács Zoltán, ÉS 1993. december 12.) (2. oldal)

VISSZHANG ÉLET ÉS|» IRODALOM Bizisten legeslegutóljóra névügyben Attól tartok, párizsi Márton­­lászlóságom és budapesti Már­ton László között a névvitát már nemcsak az olvasók unják, ha­nem az érdekeltek is. Ezért hatá­roztuk el, hogy elvonulunk a harctérről, és ezentúl fennköl­­tebb dolgokkal foglalkozunk — például irodalommal... Claude Lévi-Strauss írja az amazóniai törzsekről, hogy leg­főbb gondjuk a „jó távolság" megállapítása. Ugyanis ha túlsá­gosan messze élnek egymástól, ismeretlenek maradnak és az is­meretlenség félelmet szül — ha, ellenkezőleg, túlságosan közel kerülnek egymáshoz, vadászte­rületük szűkül be. A jó távolság tehát az, ha ismerik egymást, esetleg rokoni, szövetségi kap­csolatot létesítenek, de kölcsö­nösen tiszteletben tartják egy­más vadászterületeit. Mi, közös elhatározással ilyen viszonyt lé­tesítettünk egymással. A névazo­nosságból kialakult kétségtele­nül groteszk helyzetet „visszájá­ra" fordítjuk és a két autonóm egyéniség kölcsönös tiszteletén túl keressük a helyzetben rejlő pozitív lehetőségek kiaknázását. Ezekután hadd tegyek buda­pesti névrokonomnak vallomást az ÉS nyilvánossága előtt. Két dolgot sajnálok. Az egyik, hogy jóval előbb nem próbáltam em­berközelből megoldani a kérdést — mentségemre szolgáljon, hogy viszonylag keveset járok Budapesten. A második pedig, hogy személyére is kivetítettem egy olyan problémát, amely ugyan valós, de őt a legkevésbé sem érinti, az én személyemet pedig meghaladja. Ez pedig a mi „státusunk", azaz a földrajzi ha­za határain és a Nyugaton kelet­kezett magyar irodalom magyar­­országi fogadtatása. Ha az elmúlt évtizedekben csak arról lett volna szó, hogy a Kádár-rendszer tiltotta műveink közlését és ezért többek között az ίηφιΐό budapesti Márton László a néven kívül nem na­gyon tudhatta, ki fia, borja a pá­rizsi, az elmúlt öt év a konflik­tust könnyen feloldhatta volna. Sajnos, nem egészen így áll a helyzet: az úgynevezett irodalmi közvélemény és a magyar iroda­lom intézményrendszere sem nagyon tudta, mit kezdjen ve­lünk. Ma sem tudja. A mi rosszul kezdődő és sze­rencsésen végződő névvitánk ta­lán alkalmat kínálhatna arra, hogy akik a magyar irodalmi köz­véleményben számítanak ( és akiknek mi is számítunk) alapo­sabban elmélkedjenek a helyze­­ten.Tulajdonképpen ezt célozza a levél, amit tizenöt Nyugaton élő magyar író intézett a budapesti hatvennégyhez. Ha a budapesti megkeresés (amelynek közlésére nincs fölhatalmazásom) és a nyu­gati válasz egy része a két Márton megegyezésével időszerűségét vesztette, annál kevésbé évült el a mögöttes probléma, amely, úgy vélem, mártonságomat félretéve is megoldatlan és feloldatlan ma­radt. Márton László (Párizs) Tisztelt Hatvannégy író, Szeretett Barátaink! Tömegbe gyűlve levelet intéz­tetek párizsi Márton Lászlóhoz, felszólítván őt, ne próbálja bíró­ság útján visszaperelni nevének kizárólagos használati jogát a budapesti Márton Lászlótól. Természetesen az áldatlanná vált helyzetben legkevésbé rossz megoldás a kölcsönös engedmé­nyek árán létrejövő kiegyezés le­hetne. Úgy rémlik azonban, a ti javaslatotok a megbékélés esélye helyett inkább további feszültsé­gek veszélyét rejti magában. Azt indíványozzátok, publikál­jon ezentúl is mindkét Márton László ugyanazon név alatt, el­végre stílusuk megkülönbözteti író világukat, az irodalmi közvé­lemény pedig majd hozzászokik a szokatlanhoz. De vajon a két író hogyan éli meg a felcserélhe­tőség kényszerhelyzetét, amely­ben lélektanilag elkerülhetetlen a kölcsönös gyanakvás, félté­kenység, ellenséges indulat és sebezhetőség? És vajon nem a bennfentes, úgynevezett nyájas olvasókra gondoltatok-e? Nem támad-e óhatatlanul zűrzavar az ő fejükben, s előbb-utóbb nem fognak-e olyan gyanút, hogy va­laki bolondját járatja velük, hogy valamelyik Márton László csupa ködkép a képzet láthatárán? Avagy éppen arra megy ki a já­ték, hatvannégy közéleti szemé­lyiség azért igyekszik lehengerel­ni párizsi Márton Lászlót, hogy éreztesse vele, ő bizony csak ha­zajáró lélek, nem számít a „ma­gyar írótársadalom és a magyar irodalomszeretők nem jelenték­telen részének” szemében? Alulírott magyar írók, fordítók és irodalombarátok tanúsíthatjuk, hogy a mi szemünkben párizsi Márton László íróságához ugya­nolyan kevés kétség fér, mint bu­dapesti névrokonáéhoz, tanúsít­hatjuk, hogy alkotói tevékenysé­gét élvezettel és érdeklődéssel fi­gyeljük, különösen 1956 óta, és tanúsíthatjuk, hogy első budapes­ti pubikációi, vagyis 1953 óta je­len volt és van a magyar iroda­lomban. Szerkeztői tevékenységé­vel az 1960-70—es nehéz eszten­dőkben nem csak nekünk, hanem közületek többnek is közlési lehe­tőséget teremtett, és a hivatalos ideológiával szembeszállva az el­sők között fogalmazta meg az ál­lam és az irodalom szétválasztá­sának követelményét. Tudomásunk szerint a hazai bolsevista hatalom találta ki a nyugati magyar irodalom gettó­koncepcióját, ez a hatalom súj­totta az emigráns Márton Lász­lót közlési tilalommal. Úgy vél­jük, akaratlanul is ennek a szemléletnek engedelmeskedtek, amikor párizsi Márton Lászlót ma is kívül helyezitek a magyar írótársadalmon. Annál is inkább megdöbbenéssel, alig titkolható fájdalommal olvastuk levelete­ket, mivel a diktatúra évtizedei­ben közületek igen sokan élet­­fontosságúnak tartottátok az egyetemes magyar irodalom összetartását, s ennek nevében ápoltatok személyes jó kapcso­latot párizsi Márton Lászlóval, és annyi más Nyugatra szakadt magyar íróval, ennek nevében igényeltétek és fogadtátok el se­­gíségüket, melybe műveitek ide­gen nyelveken való terjesztése is beletartozott. Vajon a diktatúra bukása után miért nem szabad az ország határain túl terjednie a magyar irodalom vérkeringésé­nek, s vajon miért nem kapcso­lódhat ebbe, bárhol lakjék is, minden olyan alkotó személyi­ség, aki éltető otthonának anya­nyelvűnket vallja és vállalja? Ám a lényeg az, hogy nem ért­jük, miért kellene kijátszani egyik magyar írót a másik ellen, nem értjük azt sem, miért ne le­hetne közös jóakarattal a bal­­szerencsés torzsalkodásnak vé­get vetni. Nem arról van tehát szó, hogy mi érzéketlenül me­gyünk el budapesti Márton Lász­ló gondjai mellett, hiszen veletek· együtt nagyra becsüljük mun­kásságát és örvendünk sikerei­nek. Csupán arra kérünk mind­nyájatokat, lépjetek közbe bé­kéltetőén, vessétek latba rop­pant súlyotokat annak érdeké­ben, hogy budapesti Márton László is hajlandó legyen enged­ményt tenni. Hisszük, hogy az egyezség a magyar irodalom tel­jesedését szolgálná, és nem hisszük, hogy ti e teljesedést rossz szemmel néznétek. Régi szeretettel és nagyrabe­csüléssel köszöntünk benneteket: Albert Pál, Bujdosó Alpár, Czi­­gány Lóránt, Czigány Magda, Gö­­möri György, Horváth Elemér, Kabdebo Tamás, Karátson Endre, Kassai György, Kemenes Géfin László, Kibédi Varga Áron, Mol­nár Katalin, Nyéki Lajos, Papp Tibor, Vitéz György, Weiner Pál. „idejekorán" Kedvelem Kovács Zoltán írása­it, többnyire egyetértek nézetei­vel, szeretem a humorát. Ami nekünk jutott (ÉS 1993 decem­ber 12) mégis vitára késztet. Nem a maffia dolgában kívá­nok igazságot tenni Boross Péter és Kovács Zoltán között, csupán az „idejekorán" szócskával kap­csolatos érzelmeimet szeretném előadni. Az bátorít fel-erre, hogy láthatóan Kovács Zoltánnak is vannak e tárgyban érzelmei. Azt írja: „Láttam elmenni idejekorán a magyar államférfit — mondja később megtörtén a miniszterel­nök-jelölt — ő az egyetlen, aki egy fájdalmas pillanatban azt mondja, hogy a magyar minisz­terelnök pont jókor halt meg. Vagyis éppen időben, vagy ha épp ellenkezőleg, azt akarta megtörtén elmondani, hogy a magyar miniszterelnök idő előtt távozott az élők sorából, akkor miért nem azt fejti ki? Miért nem bírja a szárnyát bontogató új miniszterelnök ezt a drága anyanyelvet, amelyikben pedig a nemzet él? Miért törek­szik a nyelvi bravúrokra, ahe­lyett, hogy gazdaságosan hasz­nálná föl a birtokában lévő mé­goly elesett szótartományt, és fogalmazna inkább egyszerűen, de pontosan? Miért nem ismeri a szavak hétköznapi jelentését?” Húsz vagy huszonöt évvel először vettem észre — ingerül­ten —, hogy az árnyalt és pontos „idejekorán" határozószót egyre többen használják eredeti jelen­tésével éppen ellenkező értelem­ben, tehát „idejében", „épp jó­­kor"-ként. Pedig a szó világosan, kristálytisztán tudatja, hogy ide­jekorán, tehát idő előtt. Rettenetesen bosszantott a do­log, nem értettem a torzulás logi­káját: ha egyszer azt akarja mon­dani valaki, hogy idejében, hogy­hogy nem zavarja őt a korán. Ahányszor hallottam ezt a — sze­rintem — rossz formát, mindig eszembe jutott nagyanyám mali­­ciózus megjegyzése: „No, ez a gyerek is idejekorán jön majd a világra" — mondta, a szemmel láthatóan terhes fiatalasszonyról, akinek mindössze egy hónapja volt az esküvője. S hányszor hal­lottam a korán jött nagy októberi havazások, fagyok idején: „Az idén biztos idejekorán jött a tél”. Minthogy ez az értelmezés ivódott belém, az időhatározó torzulását veszteségként éltem meg; ellenkező értelmű alkalma­zása minden alkalommal felmér­gesített. Mielőtt azonban hábor­gó indulataimat egy glossza írá­sába fojtottam volna, fellapoz­tam az értelmező szótárt, ahol is a következőket találtam: „ideje­korán hsz vál. 1. A kellő időben, nem késve; odaért. 2. rég. Idő előtt, korán." Mit tagadjam, ez a „rég" (értsd: régiesen) szíven ütött. Akárcsak pár évvel korábban az a felfedezés, hogy fiatalkorom kedvenc slágereit Slágermúzeum címen sugározza a rádió. Lehet­tem vagy harmincöt éves, ami­kor ezt felfedeztem. Most meg itt ez a „rég". Tehát én egy kövület vagyok — gondoltam rezignáltam —, és elálltam a glosszaírástól. Ami pedig ezt az alkalmatos időhatá­rozót illeti, töröltem a szótáram­ból. Ha ugyanis a magam szájíze szerint használnám, félreértené­nek, arra meg huszonöt év alatt sem bírtam rávenni magam, hogy korán-t mondjak, ha azt akarom közölni, hogy pont ide­jében. Ezt egyszerűen hülyeség­nek érzem. Kedves Kovács Zoltán, ez tehát generációs kérdés. Ilyen vagy olyan használatából nem vonha­tók le messzemenően következ­tetések az anyanyelv birtoklásá­nak minőségi fokáról. Indulatki­töréseit — legalábbis ebben a tárgyban — jogtalannak vélem. S ha már az indulatok szóba jöttek: nem volna érdemes most a választások előtt, valamivel több türelmet tanúsítanunk egy­más iránt? Vagy ha ez nem is si­kerül mindig: legalább az ellen­feleink iránt? Halda Aliz El kell ismernem, indulatos voltam. S talán még türelmetlen is, újabban egyre többször jövök indulatba, és leszek türelmetlen. Azzal is egyetértek, hogy az ide­jekorán szónak a régies jelenté­se: idő élőt, korán. Helyzetemet talán menti, hogy amint a fön­­tebbi idézetből is kiolvasható, én a szavak köznapi jelentésének ismeretét hiányoltam: egy köz­napi szövegkörnyezetbe illesz­tett szó — amelynek van régies jelentése is —, zavaró lehet, sőt olykor értelemzavaró, ha a szó­nok annak az egyetlen szónak a régies jelentésére apellál. Ez leg­alábbis stílustörés. Lehet persze, hogy magyar miniszterelnökön stílustörést számonkérni nem is érdemes. Tisztelettel: Kovács Zoltán ELET ES IRODALOM I Megjelenik minden pénteken Főszerkesztő: KOVÁCS ZOLTÁN Főszerkesztő-helyettesek: DIPPOLD PÁL VÁNCSA ISTVÁN Főmunkatársak: DARVASI LÁSZLÓ MEZEI ANDRÁS ORAVECZ IMRE Rovatok és fogadóórák: Grafika, információ: SZ1KSZAI KÁROLY kedd 10—12 Műbírálat: CSAJKA GÁBOR CYPRIAN péntek 10—13 Könyvkritika: ΒΑΤΑ IMRE hétfő 10—13 Széppróza: SZÉKY JÁNOS csütörtök 10—12 Vers: LADIK KATALIN szerda 10—13 Kulturális közélet: NAGY N. PÉTER csütörtök 10—11' Index: 25-44 HU-ISSN 0424-8848 Kiadó és szerkesztőség: Budapest, Széchenyi utca 1. 1054 Telefon: 111-3221, 153-3590,153-3122 Fax:111-1087 Kiadja: Élet és Irodalom Kft. Felelős kiadó: Kovács Zoltán ügyvezető igazgató Telefon: 153-3122 Hirdetésfelvétel: Budapest V., Széchenyi utca 1. Tel.: 153-3122 Fax:111-1087 Lapterjesztés: BARANYI ÉS TSA. Kft. 1062 Budapest, Bajza u. 68. Telefonon: 153-2755, 112-2212, 112-6092, 132-7514 (fax is) Terjeszti a Magyar Posta Előfizethető bármely postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR) Budapest, Lehel u. 10/A, 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR 219-986336 Postabank Rt. 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj: egy évre 1752 Ft fél évre 876 Ft, negyedévre 438 Ft, 1 hónapra 146 Ft. Nyomdai előkészítés: PRS Design Nyomtatás: Marquard Színes Nyomda Kft. Felelős vezető: Bartha Tamás ügyvezető igazgató Alap a Művelődési és Közoktatási Minisztérium, valamint a Soros Alapítvány támogatásával készült Meg nem rendelt kéziratokat lehetőségeink szerint gondozunk, de csak felbélyegzett, válaszborítékos levelekre áll módunkban válaszolni. i 1994. JANUAR 7.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék