Élet és Irodalom, 1994. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)

1994-03-18 / 11. szám - Sárkány Győző: rajza • kép (15. oldal) - Cserhalmi György: Az önbecsülés vargabetűi. Cserhalmi György New York-i jegyzetei • Napló • A beszámoló újabb fejezetének teljes szövege a Griff című hetilap következő heti számában olvasható. (15. oldal)

ÉLET ÉS ÍR IRODALOM NAPLÓ Az önbecsülés vargabetűi* — Cserhalmi György New York-i jegyzetei — Nem értem a hercehurcát. Jön néhány ember a jelenben és azt mondják, mondjunk törvényt a múltra. És elkezdenek remény­kedni. Beásták magukat a levél­tárakba, irattárakba, könyvtá­rakba, törvénytárakba. Csak ru­határakba nem, pedig az e ku­darcok okozója. Aki nem emlé­kezne rá, annak csak néhány mondatban körvonalaznám egy bizonyos szett „dizájnját". Hoz­závalók: vazelin, erős vászon + color, gombok, rossz idő esetére marhabőr katonai derékszíj, réz­ből készült vöröscsillaggal. Elké­­­szítési mód: a vazelint két réteg vászon között egymástól két és fél centiméter távolságban a vízszintesre derékszögben elvá­gólag, kisajátított Singer varró­géppel végigsteppeljük. Ezután egy emberi test muszkuláris ha­bitusát a fejletlentől a jólfejlettig véve alapul, megalkotjuk a sza­básmintákat. A többi már gyere­rekjáték. Valamilyen ürüggyel bebörtönözzük az ország összes valamirevaló varrónőjét, és napi­­parancsban rögzítjük a fejkvótát. Röviden ennyit kell elmondani egy manapság születettnek a pu­­faj­káról. A még régebbről életben ma­radt generációknak semmit sem kell elmondani. Itt, New Yorkban más a divat. Mindenki azt hord, amit akar. És ezt mindenki meg is teszi. Persze bizonyos szakmák uniformizál­tak. Az üzletemberek, korra való tekintet nélkül öltönyösen. Ami­ben eltérnek, az a nyakkendő megválasztása. A nyakkendő­amolyan üzenetféle a másik felé, hogy milyen is vagyok én, ha ép­pen Amerikáért szorgoskodom. A fiatalok sportosak, vagy ókonzer­­vatívak, valami kis frivol bulival, többnyire egészen váratlan he­lyen (van aki patkányt, sőt, pat­kányokat sétáltat pórázon). És nagyon élnek. Nagyon tanulnak, nagyon sportolnak, nagyon szó­rakoznak. Valahogy az az érzé­sem, hogy nincs idejük unatkoz­ni. Kár. Sokat veszítenek. Aztán vannak a saját elhullott szirmaikon tipegő hölgyek. Most a télben földig érő bundákban,­ rengeteg ékszerrel és még több pirosítóval. A mosoly szabályo­zott, különben törik a vakolat. Hónuk alatt valami kutyaután­zat. Inkább könyvjelzőnek való. Aztán állástalan színészek, mindkét nemből. Ők egy kicsit hasonlítanak rám. Ők is kutyát sétáltatnak. A másét. És vannak a nyomor császárai. Pazar arcok. Pazar rongyok. A nők lenyűgö­­zőek. A férfiakat elfedi a szakáll. És vannak, akiket sohase látni, de vannak. Elsötétített ablakú li­muzinokban ülnek. Ki mennyi ideje. Az ember hajlamos azt gondolni, hogy sose szállnak ki. Igaz, az autók akkorák, hogy kis sétára is akad bennük hely. Mit rejthetnek? Diszkrét dohánysza­got? Kis vért? A fene tudja. Nem kíváncsiak a világra. Legalábbis nem mutatják. A világ sem mu­tatja, hogy kíváncsi lenne rájuk. Valamit biztos csinálnak ők is. Járkálnak erre cowboyok is. Jól ismert figurák. Pont mint a filmekben. Hot dogot zabálnak, sercintgetnek és mindenfelé sze­metelnek. Övék Amerika. New Yorkot láthatólag lenézik. Keves­lik az istállószagot. A boltok pedig mindezt elkép­zelhetetlenül nagy választékban kiszolgálják. És ez nem túlzás. Mindenből minden százfélekép­pen, ízléstelenül, ízlésesen, mé­regdrágán, fillérekért, orrvérzé­sig. Szóval van itt minden. Sok­kal több, mint kellene. Színek, formák, eszmék, divatok, stílu­sok burjánzása. Divat szeretni az elnököt. Szeretik is. Divat sze­retni Amerikát. Szeretik is. És di­vat szeretni is. Szinte irigylem. Irigynek lenni nem divat, de azért vannak irigyek. Ölni sem divat, de azért vannak gyilkosok. Nem divat a rossz. De azért van bőven. Hogy van-e ebben optimális arány? Nem tudom. Nem szeretnék ehhez érteni. De kezdem érteni, hogy körülbelül mi történik itt, és hogy körülbe­lül miért is történik. Pedig min­den változik. És ezt következete­sen teszi, de egy dologban senki sem keres alternatívát. Egyben minden egy. Abban, hogy ameri­kai­. A csütörtöki esték pont olya­nok, mint gyermekkoromban a péntek esték voltak. Ez úgy le­hetséges, hogy pénteken már nincs iskola, mint ahogy a fent említett életszakaszban szomba­­­­ton nem volt. Azaz volt, de azt politechnikai gyakorlatnak hív­ták, és valami államilag szaba­dalmazott linkséget takargatott. Mindig akadt egy tartalék káder, akit ledobott a suszterszék, de még mielőtt megüthette volna magát, az ijedtségre felajánlot­tak neki valami jó kis politechni­kát. Felelősség semmi, mert hogy gyerekeken kell kizsarolni azt, amit sohase gyakorolt. Az én politechnikusomat Ko­csisnak hívták, úgy családilag, a keresztben pedig az Elvtárs ne­vet kapta. Teljes neve tehát így hangzott: Kocsis Elvtárs. Ritka keresztnév. A naptárakból való­színűleg emberi hanyagság miatt kimaradt. Kocsis Elvtárs alól vagy fölül kiloptak körülbelül húsz centit. A feje mindeneset­re... nem volt meg... néha pedig, mintha a lába hiányzott volna. Nem láttam sem olyan időben, sem olyan térben, ami jól állt volna neki. Nekünk (akkor ki-be jártam, általánosba) jaj, nagyon kell röhögnöm. KISÁLLATTE­NYÉSZTÉST — politechnizált. A kisállatok húszan voltak. Húsz nyuszi. Nekünk csak etetni és ganézni volt szabad. A pározta­­tást személyesen ő vezette. A művelethez bőrkesztyűt húzott a jobbjára. Olyan csuklóban be­­csatolósat. Eredeti munkásőr­­stíl. Ennyi volt az előkészület. Ezután a meggyőzés követke­zett, így hangzott: „Na most az­tán szaporázzad, vagy ebéd lesz belőled". Ezt követte a technikai kivite­lezés. Ehhez már komoly szak­értelem kellett. Kocsis Elvtárs keskeny rést nyitott a ketrecen, kesztyűs kézzel becsusszantotta, megragadta a baknyuszit ott, ahol érte, majd a ketrecajtót szé­lesre tárva benyúlt kesztyűtlen kezével is és virtuóz mozdulattal fülön ragadta szegény tapsit, majd azon lendülettel ki is rán­totta a ketrecből. Lélegzetelállí­tó, ugye? Behajította a tehetetlen apának valót az anyának valók közé, egyszersmind letörölte ve­rítékező homlokát. Aztán nézte a történést, és néha úgy röhögött, mint akit csiklandoznak. Az állomány annak ellenére fogyott. Hétvégén két-három nyuszi mindig eltűnt. Kocsis Elv­társ egy esztendő alatt felfalta saját politechnika-tanári állását. Úgyhogy ő lett az úttörővezető. Sőt, ő lett az úttörőügyek szak­értője, össziskolai szinten. Szakértette a hajunk hosszát, az úttörő szabályos hollétét, körmünk tisztaságát, de szakér­tette a játékainkat, sportteljesít­ményeinket. Mindezt egy osz­tályharcos objektivitásával. Egy napon mindehhez még szem­üveg is került. Ezen kicsit cso­dálkoztunk, hisz írni-olvasni nem nagyon tudott, de kétségte­len, hogy a szemüvegtől vala­hogy feje is lett neki, úgyhogy az a húsz centi most már egyértel­műen a lábából hiányzott. Az idő és a tér behódolt neki. Azokat is ő szakértette. Ott hagytam el, ahol kezdtem. A szombat mindig logászat volt. Most csütörtök este van. Sőt, éj­fél is elmúlt. Tehát péntek. Nézem a televíziót. Urak ül­nek. Öltönyösek, ápolt szépség­hibákkal. Egyikük, kétség nem fér hozzá, alig lát. De ezt mé­regdrága aranykereten át teszi. A másikkal a kopaszodás szóra­kozik. Valami ügyes figuró hős­költeményt varázsolt a fejére a meglévő három szál hajából. És a harmadik sem viccel. Azt mondja, ye, és hosszan elnéz. Nagyon hosszan, így csak egé­szen jelentéktelen mondaniva­lók csinálnak maguknak figyel­met. Ha egyáltalán sikerül ne­kik. Ennek sikerül. Ye... isten bizony izgulunk érte. És a töb­biért is. Pedig nem olyan fiúk ezek, akikért izgulni kell. Ezek másfajta zenészek. Ahogy elné­zem őket, minden hangszeren játszanak. Egy közönséges for­gópisztolyból olyan pircikázót tudnak kicsalni, hogy bármelyik elsőhegedűs megehetné irigysé­gében a gyantát. És ki tudja? Játszanak ezek nehéz hangsze­reken is. Nem szeretném hallani fortissimójukat. Ezek nem ka­marazenészek. Inkább filhar­monikusok. Most éppen szakér­tenek. Nyugodtan, ahogy elvár­ják tőlük. Nem vágnak egymás szavába, mint magyarországi kollégáink. Ők ugyanis a világot szakértik. Kicsit talán unatkoz­nak. Szűk a terület. De ezt sem mutatják. Talán néhány méreg­drága mosoly (üres vagy mint Bosnyák téren a szívlapát kate­góriájából) árulkodik, de nem nagyon tolakodóan. Minden a kisujjukban van. Nem is volt soha máshol, így il­lik egy szakértőhöz. Megszakértették ezek már Dél-Amerikát. Kegyetlenül sokan haltak bele. Elunatkozgattak In­­dokínába. Az sem volt fenékig tejfel. Legutóbb Szaddam Hu­­szeinnek küldtek egy fotót az anyajegyről a feneke bal pont­ján. Az eredményről tudunk. Most éppen Jugoszláviát szak­értik. Csendesen, mosolyogva. Néha megcsillan egy kis tűz a mandzsettagombjuk rubinjában. Ez már erős gesztus. Még indu­latba jönnek! De nem. Ehelyett bejátszás. Brutális, már-már le­nyűgöző katonai parádé. Renge­teg eredeti és műfogsor vakít az optimizmustól kerekre nyílt szá­jakban. Ezt itt mosolynak hívják. És tényleg, hasonlít is rá. De mégsem olyan, mint a zöldsége­sé. Ez az erő mosolya. Láttam már ilyet. S bár sosem vallottam be, féltem tőle. Parádéznak. Lát­hatja az egész világ. És, ha van szeme, azt is láthatja, tudnak ezek mást is. Eszembe jut az a találkozó Budapesten, ahol a szarajevói filmesek bemutatták a poklot. Azt a poklot, amelyben évek óta élnek. Ott elhangzott egy kérdés — valahogy ilyen for­mában: „És mit gondoltok a Nyugatról?" Csönd, majd az a fiatalember, aki a közmegegye­zés szerint vitte a szót, ennyit mondott: — „Hogy barmok! Mert azt gondolják, hogy meg­ússzák!" És most itt az amerikai televí­zió egyik csatornáján nézem a három urat. Hármójuk szakértel­me együtt nem ér fel a fiatal fil­mes amatőr indulatával. A hábo­rú szakértői azok, akik elszenve­dik. Ezek az urak, ha szenvedtek valaha valamitől, az legfeljebb a saját lábszaguk volt egy hosszú repülőút után. Szerencsés fickók. Még a látható hiányosságaik is szerencsések. Tehát magyar kol­legák! Mezítláb repülőzni De, ami még ennél is fontosabb. Vak­nak lenni! Komolyan fontos a há­rom szál haj. És még kell egy­re is. Persze hosszan nézni a leve­gőt. A többit elintézi a televízió. A bejátszás. Mert az igazi szakérte­lem mégiscsak a katonai parádé­ban van. Semmi pircikától! — Fortissimót! Már féltünk eleget. Most szarjuk össze magunkat! Addig is várok az eredmény­re. Mert meglesz. És megint meglátom a tévében a három urat. Ebben biztos­ vagyok. A profik nélkülözhetetlenek. Per­sze unni fogják. Sebaj. Majd én izgulok. Én tudniillik látok még akkor is, hia ez a hajnak neve­zett bozont a szemembe lóg. És azonnal tudom a választ. Sem­mi­je a levegőnek. Én amatőr vagyok. Kocsistól pedig nem búcsúzom. Nem tudok. Része lett az életemnek. Mélyebb nyomokat hagyott bennem, mint én benne. Én egy vagyok a sok közül. De Kocsis volt, van és egy lesz. Kocsis az én történelmem. Az­az, szerethetném is. Isten bizony meg is tenném, de tudom, hogy neki erre nincs szüksége. Ő fél a szeretettől. Ő azt szereti, ha tőle félnek. Ettől valahogy kinő a lá­ba, és lesz az is, ami a szemüve­gét megtartja. Kocsis az írástu­datlan optimizmusával néz en­gem. Néz. Azt nézi, hogy megér­tettem-e. Ha úgy dönt, hogy igen, jaj nekem. Mert jön és szakérteni fog. Hogy milyen hosszú a hajam, hordom-e a fü­­tyülőmet... és megkérdezi, hogy kik voltak a szüleim. * A beszámoló újabb fejeze­tének teljes szövege a Griff cí­mű hetilap következő heti számában olvasható.

Next