Élet és Irodalom, 1994. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-03-18 / 11. szám - Sárkány Győző: rajza • kép (15. oldal) - Cserhalmi György: Az önbecsülés vargabetűi. Cserhalmi György New York-i jegyzetei • Napló • A beszámoló újabb fejezetének teljes szövege a Griff című hetilap következő heti számában olvasható. (15. oldal)
ÉLET ÉS ÍR IRODALOM NAPLÓ Az önbecsülés vargabetűi* — Cserhalmi György New York-i jegyzetei — Nem értem a hercehurcát. Jön néhány ember a jelenben és azt mondják, mondjunk törvényt a múltra. És elkezdenek reménykedni. Beásták magukat a levéltárakba, irattárakba, könyvtárakba, törvénytárakba. Csak ruhatárakba nem, pedig az e kudarcok okozója. Aki nem emlékezne rá, annak csak néhány mondatban körvonalaznám egy bizonyos szett „dizájnját". Hozzávalók: vazelin, erős vászon + color, gombok, rossz idő esetére marhabőr katonai derékszíj, rézből készült vöröscsillaggal. Elkészítési mód: a vazelint két réteg vászon között egymástól két és fél centiméter távolságban a vízszintesre derékszögben elvágólag, kisajátított Singer varrógéppel végigsteppeljük. Ezután egy emberi test muszkuláris habitusát a fejletlentől a jólfejlettig véve alapul, megalkotjuk a szabásmintákat. A többi már gyererekjáték. Valamilyen ürüggyel bebörtönözzük az ország összes valamirevaló varrónőjét, és napiparancsban rögzítjük a fejkvótát. Röviden ennyit kell elmondani egy manapság születettnek a pufajkáról. A még régebbről életben maradt generációknak semmit sem kell elmondani. Itt, New Yorkban más a divat. Mindenki azt hord, amit akar. És ezt mindenki meg is teszi. Persze bizonyos szakmák uniformizáltak. Az üzletemberek, korra való tekintet nélkül öltönyösen. Amiben eltérnek, az a nyakkendő megválasztása. A nyakkendőamolyan üzenetféle a másik felé, hogy milyen is vagyok én, ha éppen Amerikáért szorgoskodom. A fiatalok sportosak, vagy ókonzervatívak, valami kis frivol bulival, többnyire egészen váratlan helyen (van aki patkányt, sőt, patkányokat sétáltat pórázon). És nagyon élnek. Nagyon tanulnak, nagyon sportolnak, nagyon szórakoznak. Valahogy az az érzésem, hogy nincs idejük unatkozni. Kár. Sokat veszítenek. Aztán vannak a saját elhullott szirmaikon tipegő hölgyek. Most a télben földig érő bundákban, rengeteg ékszerrel és még több pirosítóval. A mosoly szabályozott, különben törik a vakolat. Hónuk alatt valami kutyautánzat. Inkább könyvjelzőnek való. Aztán állástalan színészek, mindkét nemből. Ők egy kicsit hasonlítanak rám. Ők is kutyát sétáltatnak. A másét. És vannak a nyomor császárai. Pazar arcok. Pazar rongyok. A nők lenyűgözőek. A férfiakat elfedi a szakáll. És vannak, akiket sohase látni, de vannak. Elsötétített ablakú limuzinokban ülnek. Ki mennyi ideje. Az ember hajlamos azt gondolni, hogy sose szállnak ki. Igaz, az autók akkorák, hogy kis sétára is akad bennük hely. Mit rejthetnek? Diszkrét dohányszagot? Kis vért? A fene tudja. Nem kíváncsiak a világra. Legalábbis nem mutatják. A világ sem mutatja, hogy kíváncsi lenne rájuk. Valamit biztos csinálnak ők is. Járkálnak erre cowboyok is. Jól ismert figurák. Pont mint a filmekben. Hot dogot zabálnak, sercintgetnek és mindenfelé szemetelnek. Övék Amerika. New Yorkot láthatólag lenézik. Keveslik az istállószagot. A boltok pedig mindezt elképzelhetetlenül nagy választékban kiszolgálják. És ez nem túlzás. Mindenből minden százféleképpen, ízléstelenül, ízlésesen, méregdrágán, fillérekért, orrvérzésig. Szóval van itt minden. Sokkal több, mint kellene. Színek, formák, eszmék, divatok, stílusok burjánzása. Divat szeretni az elnököt. Szeretik is. Divat szeretni Amerikát. Szeretik is. És divat szeretni is. Szinte irigylem. Irigynek lenni nem divat, de azért vannak irigyek. Ölni sem divat, de azért vannak gyilkosok. Nem divat a rossz. De azért van bőven. Hogy van-e ebben optimális arány? Nem tudom. Nem szeretnék ehhez érteni. De kezdem érteni, hogy körülbelül mi történik itt, és hogy körülbelül miért is történik. Pedig minden változik. És ezt következetesen teszi, de egy dologban senki sem keres alternatívát. Egyben minden egy. Abban, hogy amerikai. A csütörtöki esték pont olyanok, mint gyermekkoromban a péntek esték voltak. Ez úgy lehetséges, hogy pénteken már nincs iskola, mint ahogy a fent említett életszakaszban szombaton nem volt. Azaz volt, de azt politechnikai gyakorlatnak hívták, és valami államilag szabadalmazott linkséget takargatott. Mindig akadt egy tartalék káder, akit ledobott a suszterszék, de még mielőtt megüthette volna magát, az ijedtségre felajánlottak neki valami jó kis politechnikát. Felelősség semmi, mert hogy gyerekeken kell kizsarolni azt, amit sohase gyakorolt. Az én politechnikusomat Kocsisnak hívták, úgy családilag, a keresztben pedig az Elvtárs nevet kapta. Teljes neve tehát így hangzott: Kocsis Elvtárs. Ritka keresztnév. A naptárakból valószínűleg emberi hanyagság miatt kimaradt. Kocsis Elvtárs alól vagy fölül kiloptak körülbelül húsz centit. A feje mindenesetre... nem volt meg... néha pedig, mintha a lába hiányzott volna. Nem láttam sem olyan időben, sem olyan térben, ami jól állt volna neki. Nekünk (akkor ki-be jártam, általánosba) jaj, nagyon kell röhögnöm. KISÁLLATTENYÉSZTÉST — politechnizált. A kisállatok húszan voltak. Húsz nyuszi. Nekünk csak etetni és ganézni volt szabad. A pároztatást személyesen ő vezette. A művelethez bőrkesztyűt húzott a jobbjára. Olyan csuklóban becsatolósat. Eredeti munkásőrstíl. Ennyi volt az előkészület. Ezután a meggyőzés következett, így hangzott: „Na most aztán szaporázzad, vagy ebéd lesz belőled". Ezt követte a technikai kivitelezés. Ehhez már komoly szakértelem kellett. Kocsis Elvtárs keskeny rést nyitott a ketrecen, kesztyűs kézzel becsusszantotta, megragadta a baknyuszit ott, ahol érte, majd a ketrecajtót szélesre tárva benyúlt kesztyűtlen kezével is és virtuóz mozdulattal fülön ragadta szegény tapsit, majd azon lendülettel ki is rántotta a ketrecből. Lélegzetelállító, ugye? Behajította a tehetetlen apának valót az anyának valók közé, egyszersmind letörölte verítékező homlokát. Aztán nézte a történést, és néha úgy röhögött, mint akit csiklandoznak. Az állomány annak ellenére fogyott. Hétvégén két-három nyuszi mindig eltűnt. Kocsis Elvtárs egy esztendő alatt felfalta saját politechnika-tanári állását. Úgyhogy ő lett az úttörővezető. Sőt, ő lett az úttörőügyek szakértője, össziskolai szinten. Szakértette a hajunk hosszát, az úttörő szabályos hollétét, körmünk tisztaságát, de szakértette a játékainkat, sportteljesítményeinket. Mindezt egy osztályharcos objektivitásával. Egy napon mindehhez még szemüveg is került. Ezen kicsit csodálkoztunk, hisz írni-olvasni nem nagyon tudott, de kétségtelen, hogy a szemüvegtől valahogy feje is lett neki, úgyhogy az a húsz centi most már egyértelműen a lábából hiányzott. Az idő és a tér behódolt neki. Azokat is ő szakértette. Ott hagytam el, ahol kezdtem. A szombat mindig logászat volt. Most csütörtök este van. Sőt, éjfél is elmúlt. Tehát péntek. Nézem a televíziót. Urak ülnek. Öltönyösek, ápolt szépséghibákkal. Egyikük, kétség nem fér hozzá, alig lát. De ezt méregdrága aranykereten át teszi. A másikkal a kopaszodás szórakozik. Valami ügyes figuró hőskölteményt varázsolt a fejére a meglévő három szál hajából. És a harmadik sem viccel. Azt mondja, ye, és hosszan elnéz. Nagyon hosszan, így csak egészen jelentéktelen mondanivalók csinálnak maguknak figyelmet. Ha egyáltalán sikerül nekik. Ennek sikerül. Ye... isten bizony izgulunk érte. És a többiért is. Pedig nem olyan fiúk ezek, akikért izgulni kell. Ezek másfajta zenészek. Ahogy elnézem őket, minden hangszeren játszanak. Egy közönséges forgópisztolyból olyan pircikázót tudnak kicsalni, hogy bármelyik elsőhegedűs megehetné irigységében a gyantát. És ki tudja? Játszanak ezek nehéz hangszereken is. Nem szeretném hallani fortissimójukat. Ezek nem kamarazenészek. Inkább filharmonikusok. Most éppen szakértenek. Nyugodtan, ahogy elvárják tőlük. Nem vágnak egymás szavába, mint magyarországi kollégáink. Ők ugyanis a világot szakértik. Kicsit talán unatkoznak. Szűk a terület. De ezt sem mutatják. Talán néhány méregdrága mosoly (üres vagy mint Bosnyák téren a szívlapát kategóriájából) árulkodik, de nem nagyon tolakodóan. Minden a kisujjukban van. Nem is volt soha máshol, így illik egy szakértőhöz. Megszakértették ezek már Dél-Amerikát. Kegyetlenül sokan haltak bele. Elunatkozgattak Indokínába. Az sem volt fenékig tejfel. Legutóbb Szaddam Huszeinnek küldtek egy fotót az anyajegyről a feneke bal pontján. Az eredményről tudunk. Most éppen Jugoszláviát szakértik. Csendesen, mosolyogva. Néha megcsillan egy kis tűz a mandzsettagombjuk rubinjában. Ez már erős gesztus. Még indulatba jönnek! De nem. Ehelyett bejátszás. Brutális, már-már lenyűgöző katonai parádé. Rengeteg eredeti és műfogsor vakít az optimizmustól kerekre nyílt szájakban. Ezt itt mosolynak hívják. És tényleg, hasonlít is rá. De mégsem olyan, mint a zöldségesé. Ez az erő mosolya. Láttam már ilyet. S bár sosem vallottam be, féltem tőle. Parádéznak. Láthatja az egész világ. És, ha van szeme, azt is láthatja, tudnak ezek mást is. Eszembe jut az a találkozó Budapesten, ahol a szarajevói filmesek bemutatták a poklot. Azt a poklot, amelyben évek óta élnek. Ott elhangzott egy kérdés — valahogy ilyen formában: „És mit gondoltok a Nyugatról?" Csönd, majd az a fiatalember, aki a közmegegyezés szerint vitte a szót, ennyit mondott: — „Hogy barmok! Mert azt gondolják, hogy megússzák!" És most itt az amerikai televízió egyik csatornáján nézem a három urat. Hármójuk szakértelme együtt nem ér fel a fiatal filmes amatőr indulatával. A háború szakértői azok, akik elszenvedik. Ezek az urak, ha szenvedtek valaha valamitől, az legfeljebb a saját lábszaguk volt egy hosszú repülőút után. Szerencsés fickók. Még a látható hiányosságaik is szerencsések. Tehát magyar kollegák! Mezítláb repülőzni De, ami még ennél is fontosabb. Vaknak lenni! Komolyan fontos a három szál haj. És még kell egyre is. Persze hosszan nézni a levegőt. A többit elintézi a televízió. A bejátszás. Mert az igazi szakértelem mégiscsak a katonai parádéban van. Semmi pircikától! — Fortissimót! Már féltünk eleget. Most szarjuk össze magunkat! Addig is várok az eredményre. Mert meglesz. És megint meglátom a tévében a három urat. Ebben biztos vagyok. A profik nélkülözhetetlenek. Persze unni fogják. Sebaj. Majd én izgulok. Én tudniillik látok még akkor is, hia ez a hajnak nevezett bozont a szemembe lóg. És azonnal tudom a választ. Semmije a levegőnek. Én amatőr vagyok. Kocsistól pedig nem búcsúzom. Nem tudok. Része lett az életemnek. Mélyebb nyomokat hagyott bennem, mint én benne. Én egy vagyok a sok közül. De Kocsis volt, van és egy lesz. Kocsis az én történelmem. Azaz, szerethetném is. Isten bizony meg is tenném, de tudom, hogy neki erre nincs szüksége. Ő fél a szeretettől. Ő azt szereti, ha tőle félnek. Ettől valahogy kinő a lába, és lesz az is, ami a szemüvegét megtartja. Kocsis az írástudatlan optimizmusával néz engem. Néz. Azt nézi, hogy megértettem-e. Ha úgy dönt, hogy igen, jaj nekem. Mert jön és szakérteni fog. Hogy milyen hosszú a hajam, hordom-e a fütyülőmet... és megkérdezi, hogy kik voltak a szüleim. * A beszámoló újabb fejezetének teljes szövege a Griff című hetilap következő heti számában olvasható.