Élet és Irodalom, 1994. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-14 / 2. szám - Bíró Dávid: A szakadék szélén táncoló világ • esszé (4. oldal)
A Worldwatch Institute, mint független közhasznú intézet, 1975-ben alakult Washingtonban. Munkatársai globálisan vizsgálják a világgazdasági folyamatoknak és bolygónk ökológiai állapotának az összefüggéseit. 1984 óta az intézet minden esztendőben megjelentet egy kötetet: a Lester R. Brown szerkesztésében és közreműködésével kiadott A világ helyzete 1993 (A washingtoni Worldwatch Institute jelentése a fenntartható társadalomhoz vezető folyamatokról) hála a Föld Napja Alapítvány és támogatói erőfeszítéseinek, már magyar nyelven is olvasható. A kötet alapgondolata a következő: ha lakható Földet akarunk örökségül hagyni a jövő generációjára, át kell gondolnunk a fejlődésről vallott elképzeléseinket. A könyvet Lester R. Brown Új korszak küszöbén című tanulmánya vezeti be, majd több írás foglalkozik az ún. fenntartható fejlődés és a környezet állapotának összefüggéseivel (például a fokozódó vízhiánnyal, a fejlődő országok energiahelyzetével, a környezet és a kereskedelem összefüggéseivel.) Lester R. Brown bevezető tanulmánya legelején idéz az Amerikai Egyesült Államok Tudományos Akadémiája és a brit Royal Society tanulmányából: „ha a népességnövekedéssel kapcsolatos előrejelzések igaznak bizonyulnak, és az emberi tevékenység módja nem változik meg, megtörténhet, hogy a tudomány és a technológia képtelen lesz megelőzni a környezet helyrehozhatatlan pusztulását, illetve a világ nagy részének elszegényedését." 1950 óta a világgazdaság teljesítménye ötszörösére növekedett, míg a világ lakosainak száma 2,6 milliárdról 5,5 milliárdra. Ezt a terhelést azonban a Föld biológiai rendszerei már alig-alig bírják ki: bekövetkezett a Föld erdős területeinek csökkenése, az elsivatagosodás, a talajpusztulás, a világ számos pontján jelentkező vízhiány és a klíma felmelegedése. Mindenki tud az atomerőművek jelentette veszélyről. (A kötet előszava lakonikus rövidséggel fogalmaz: „Csernobil az atomenergia-ipar halálharangja volt.") Aggodalomra ad okot az is, hogy a mezőgazdaság fejlődése lelassult, így például 1984 és 1992 között a világ gabonatermelése 6 százalékkal csökkent. A nemzetek gazdasági teljesítményét még mindig a bruttó nemzeti össztermékben (GDP) mérik, holott ez nem veszi figyelembe a természet által biztosított javak „amortizációját". Másképp kifejezve elszámolási rendszerünk figyelmen kívül hagyja a termelés egyik fontos költségtényezőjét, a környezetben okozott károkat. Lester R. Brown sejteti: a világgazdaság jelenlegi válsága (az ötvenes években bekövetkezett 5 százalékos éves növekedés 0,6 százalékra esett vissza, míg az egy főre eső termelés növekedése az éves 3 százalékról évenkénti 1 százalékos csökkenésbe csapott át) már többek között a környezetrombolással, földünk ökológiai rendszereinek kimerülésével is magyarázható. A válság jelei mellett azonban néhány biztató körülményről is beszámolhatunk: Amerikában kiváló eredményeket értek el a talajpusztulás megállításában, Németország a szemét biztonságos begyűjtésében és újrafeldolgozásában mutat példát. Ennek ellenére a szemléletmód változásának az egyén szintjén kell elkezdődnie, és a környezetvédőknek állandóan nyomást kell gyakorolniuk a kormányokra. Most már nagyon sokan tudják, milyen lépéseket kell tennünk bolygónk megmentése érdekében, a kérdés csupán az, maradt-e még elég időnk, mielőtt a Föld pusztulása visszafordíthatatlanná válik. Lester R. Brown mentes az értelmiségiekre oly gyakran jellemző doktrinerségtől, és józanul kijelenti: nem a gazdaság piaci mechanizmusaiba kell beavatkozni (megjegyzem ezt már egyszer a történelem során az ún. tervgazdaságokban kipróbálták, és ennek következményeit nekünk is volt szerencsénk megtapasztalni), hanem — a jövedelem- és nyereségadók helyett — környezetvédelmi adókat kell bevezetni. Jelenleg a kormányok a társaságok nyereségét adóztatják, mert ezzel tudnak a legkönnyebben adóbevételhez jutni. A környezetvédelmi adókkal azonban a szennyezőkkel fizettetnék meg az általuk okozott kárt, és egyúttal erőteljesen ösztönöznék őket arra, hogy a környezetet károsító termelést környezetbarát módszerekkel váltsák fel. (Például, ha a kormányok adót vetnének ki a szén használatára, ezzel a szélerőművek építésének adnának lendületet.) A kötet második tanulmánya a globális vízhiánnyal foglalkozik. Szerzője megemlíti: míg a szárazságokról az újságok mindig tudósítanak, arról sokkal kevesebbet írnak, hogy manapság már szerte a világban a vízstressz jelei mutatkoznak, azaz a tavak és a talajvíz szintje csökken. Döbbenetes adat, hogy 1950 óta a Föld vízfelhasználása megháromszorozódott, és jelenleg az egy főre jutó vízforrások egyharmaddal kisebbek, mint 1970-ben. A szerző definiálja, mit értenek a szakemberek a „vízhiányos ország" fogalmán. Ezek azok az országok, ahol az egy főre jutó évi megújuló vízmennyiség 1000 köbméternél kevesebb. 2010-ig Afrika lakosságának mintegy 37 százaléka vízhiányos országban fog élni. A hatékony öntözés nagy szerepet játszhat a vízgazdálkodásban. Ha például az emberiség a mezőgazdasági vízfelhasználást (az öntözés hatékonyságát növelve) 10 százalékkal csökkentené, akkor elegendő víz szabadulna fel ahhoz, hogy a háztartási vízfelhasználást nagyjából meg lehessen kétszerezni a világon. A vízgazdálkodás hatékonyságának javítása terén jelentős eredményeket értek el Kaliforniában, ahol 6 évig tartó szárazság volt. A városi vízfelhasználás a teljes vízfogyasztásnak ugyan kevesebb mint 10 százaléka, de azért ezen a téren is sok a teendő. A szerző hangsúlyozza: a Földön előforduló vízhiányok közül sokat az okoz, hogy a vizet nem valós értéken tartják számon, majd így ír: „A takarékosság, a hatékonyság, az újrahasznosítás és az újrafelhasználás akkora új forrást jelent, amely elég ahhoz, hogy átvészeljük a várhatóan bekövetkező vízhiányokat, és időt nyerjünk a felhasználás és a népességnövekedés fenntartható szintre hozásához." A kötet egyik tanulmányából az olvasó megtudhatja, hogy az óceánok felületének 0,17 százalékát kitevő korallzátonyok a tengeri fajoknak csaknem egynegyedét tartalmazzák, rászolgálva ezzel az „óceánok őserdői" elnevezésre. Ennek ellenére a világ korallzátonyait pusztulás fenyegeti, hacsak nem történnek lépések megmentésükre. A következő tanulmány címe: „Nemi egyenlőtlenség a fejlődésben". A huszadik század vége felé mintegy 3 milliárd ember — a Föld népességének több, mint a fele — él a harmadik világ önellátó gazdaságaiban. A nők diszkriminációja ezekben a régiókban rendkívül erős, hisz a családi fogyasztás biztosítása érdekében végzett tevékenységük az önellátó gazdaságban történik, és ennek következtében semmiféle pénzjövedelemhez nem jutnak. A harmadik világ vidéki területein élő nőket az alábbi tényezők akadályozzák abban, hogy elegendő élelmet termesszenek vagy szerezzenek be: /. A falusi földközösségek teljes felbomlása és a termőföldek kevesek kezében összpontosuló, fokozódó koncentrációja; 2. a nőket sújtó öröklési jog; 3. a mezőgazdaság gépesítése inkább a férfiak által végzett munkát könnyíti meg, és ezzel párhuzamosan úgy növeli a nők munkaterhét, hogy közben jövedelmük nem növekszik. Egy tanulmány a fejlődő országok energiahelyzetét tárgyalja. 1960 óta — tudjuk meg a kötetből — a „fejlődő országok több mint négyszeresére növelték energiafelhasználásukat, és ez a stratégia kiszolgáltatta őket az olajválságoknak, adósságokba kényszerítette őket és súlyos ökológiai problémákat okozott. A fejlődő országok az éghajlatot megváltoztató, üvegházhatást előidéző gázok egyre nagyobb forrásaivá válnak." Igaz ugyan, hogy eddig az ipari országokból származott a fosszilis anyagok okozta emisszió döntő hányada, de a jelenlegi tendenciák folytatódása esetén már inkább a Dél lesz felelős a globális felmelegedésért, hisz az előrejelzések szerint 1990 és 2025 között a fejlődő világ szénfelhasználása 1,8 milliárd tonnáról 5,5 milliárdra emelkedhet. Mindez történik akkor, amikor a fosszilis energiahordozókból származó kibocsátást legalább 60 százalékkal kellene csökkenteni ahhoz, hogy minimális legyen az éghajlat felmelegedése. A fejlődő országoknak tehát igencsak szükségük lenne az alternatív energiaforrásokra, például a szélerőművekre vagy geotermikus energiára. Örvendetes fejlemény, hogy a napenergia hasznosítása terén már jelentős fejlődésről számolhatunk be, hisz körülbelül egy tucat fejlődő országban több mint 60 ezer napelemes, világítást biztosító egységet szereltek fel. Növelni kell az energiafelhasználás hatékonyságát is, hisz a fejlődő országoknak jelenleg 40 százalékkal több energiára van szükségük, mint a nyugati országoknak ahhoz, hogy ugyanakkora értékű árut és szolgáltatást állítsanak elő. Ha az energiaszolgáltatás költségeit csökkenteni lehetne, akkor az így felszabaduló erőforrásokkal a szegény országok más, sürgetőbb feladatokat tudnának megoldani. A kötet egy másik tanulmánya arra mutat rá, hogy fontos környezetvédelmi célok elérése érdekében időnként kereskedelemkorlátozó eszközökhöz kellene folyamodni, hisz 1950 és 1990 között a világkereskedelem évi 0,3 billió dollárról 3,6 billió dollárra nőtt. A kérdést bonyolítja hogy gyakran nehéz különbséget tenni a jogos környezetvédelmi intézkedések és a környezetvédelmi intézkedésként álcázott védővámok között. Egy EK-határozat ezzel kapcsolatban leszögezte: a környezetvédelemből fakadó megszorítások hasznának nagyobbnak kell lennie, mint a kereskedelem korlátozásából fakadó károknak. A fegyverkezés és környezetvédelem összefüggéseit taglaló tanulmány leírja, hogy az USA és Oroszország a fegyverzetkorlátozás területén nagy eredményeket ért el. Mindazonáltal — szögezi le a tanulmány szerzője — „a stabil béke előfeltétele egy olyan világ, amely sokkal kevésbé felfegyverzett, amely megfelelő korlátokat állít a fegyvergyártás, -birtoklás, -kereskedelem és -használat elé." Hiába határozta el az USA és Oroszország atomfegyverkészletének nagyarányú csökkentését, mindez nemzetközi ellenőrzés hiánya mellett történik, és ez óriási veszélyeket rejt magában. A tanulmány írója hangsúlyozza, hogy a világközösségnek meg kell fontolnia egy állandó békefenntartó erő felállítását, mely ENSZ-felügyelet alatt állna, és szükség van az ENSZ reformjára is, hogy az jobban képviselhesse az emberiség érdekeit (a jelenlegi BT vétójoggal rendelkező tagjai a II. világháború győztes, és atomfegyverekkel felszerelt országai). A szerző tanulmánya végén megállapítja: „Csak az, hogy a háború társadalmi intézmény, ez nem jelenti azt, hogy elkerülhetetlen: az ember teremti, el is törölheti — ha akarata és kitartása elegendő." A kötet utolsó tanulmánya ismét megemlíti, hogy 1950 óta a világgazdaság teljesítménye ötszörösére növekedett, és eddig sohasem látott jólétet teremtett az Észak fejlett országai számára, míg a Dél országainak zöme továbbra is nyomorban tengődik. (Arról sajnálatos módon az egész kötetben nem olvashatunk, hogy az IMF és a Világbank szorgalmazta gazdasági átszervezés a világ számos fejlődő országában nem bizonyult igazán sikeresnek, nem csökkentette a szegénységet, és oda vezetett, hogy sok harmadik világbeli ország elvesztette gazdasági függetlenségét, és ezen szervezetek gyámsága alá került. Azt sem tudjuk meg, mit is jelent igazából Észak és Dél ellentéte. Nos a következőt: az ezred végére a világ lakosságának 15 százalékát kitevő gazdag Észak a Föld erőforrásainak 80 százalékát fogja birtokolni. A kötet nem hangsúlyozza eléggé, miért nem követheti a Dél lakossága is az Észak fejlődését. A válasz roppant egyszerű a Föld ökológiailag már nem bírná ki, ha összes lakója nyugati színvonalon fogyasztana. A Délnek tehát olyan utat kellene bejárnia, mely elkerüli az Észak által követett fejlődési út másolását, ám ugyanakkor emberi életet biztosít. Ez viszont egyre lehetetlenebb, mert az utóbbi évtizedek tapasztalata megmutatta: a nyomorból kilábaló nemzetek csak agresszív export-orientált politikával tudtak felemelkedni. A sok exportáló nemzet viszont lenyomja az iparcikkek árát, és közben az ún. import-helyettesítő iparosítás — hazai termékek csak hazai fogyasztók számára történő előállítása — is egyre nehezebbé válik. Az Észak a fejletlenebb iparágakat kitelepíti Délre és újabban Kelet-Európába, mert ott olcsó a munkaerő és még nem olyan szigorúak a környezetvédelmi szabályok. A kötet egyik gyengesége, hogy a szerzők nem hangsúlyozzák eléggé, hogy az ökológia és a társadalmi igazságosság-méltányosság igenis összefügg egymással. Vegyük például a segélyeket: India 1950 óta több nemzettől is nagy összegű segítséget kapott, míg Kína csak 1957-ig kapott szovjet segélyt. Mégis jelenleg Kína vitathatatlanul jobb helyzetben van, mint India. Vagy egy másik kérdés: érdemes-e mondjuk annak a 100 millió lelket számláló Bangladesnek ingyenes élelmiszersegélyeket küldeni, ahol a népszaporulat évi 2 millió? A népességnövekedés csökkentéséhez és leállításához lehet ugyan külföldi segítséget nyújtani, de a romboló népességnövekedést végül is minden fejlődő országnak saját tradíciói figyelembevételével kell leállítania.) A környezetrombolás után eljött a törlesztés ideje — olvashatjuk a kötetben —, hisz a globális felmelegedés, a fenyegető vízhiány egyre sürgetőbben követelik meg a termelés és az emberi tevékenységek környezetbarát átépítését, illetve teljesen új technológiák és iparágak kialakítását. Második ipari forradalom előtt állunk — szögezik le a tanulmány szerzői —, hisz az előrejelzések szerint 2000-re a környezetvédelem (a belső égésű motorok helyettesítőinek kialakítása, az acél könnyű műanyagokra cserélése, a naperőművek és szélerőművek kifejlesztése stb.) a legdinamikusabban növekedő iparággá válik. Az 1992-ben aláírt éghajlati egyezmény arra kötelezi az ipari országokat, hogy a fosszilis energiaforrások (szén és olaj) jelentette környezetszennyeződés növekedését rövid távon egy adott szinten stabilizálják, később pedig a szennyeződés mértékét csökkentsék. Ennek nyomán számtalan vállalat fontolóra vette, hogy az olajat és szenet földgázzal cserélje le, mert ez már átmenetet jelent a megújuló forrásokból nyert hidrogénfelhasználás felé. Csak egyetérthetünk a tanulmány szerzőivel, amikor kijelentik: ha a harmadik világ csatlakozni akar a következő ipari forradalomhoz, akkor alapvetően meg kell változtatnia fejlesztési terveit, és nem szabad végigjárnia azt az utat, mely mostanra a fejlett világ országait is az ökológiai katasztrófa közelébe sodorta. BÍRÓ DÁVID: A szakadék szélén táncoló világ ESSZÉÉLET ÉS Í BIRODALOM