Élet és Irodalom, 1994. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-14 / 2. szám - Bíró Dávid: A szakadék szélén táncoló világ • esszé (4. oldal)

A Worldwatch Institute, mint független közhasznú intézet, 1975-ben alakult Wa­shingtonban. Munkatársai globálisan vizs­gálják a világgazdasági folyamatoknak és bolygónk ökológiai állapotának az össze­függéseit. 1984 óta az intézet minden esz­tendőben megjelentet egy kötetet: a Lester R. Brown szerkesztésében és közreműkö­désével kiadott A világ helyzete 1993 (A washingtoni Worldwatch Institute jelentése a fenntartható társadalomhoz vezető folya­matokról) hála a Föld Napja Alapítvány és támogatói erőfeszítéseinek, már magyar nyelven is olvasható. A kötet alapgondolata a következő: ha lakható Földet akarunk örökségül hagyni a jövő generációjára, át kell gondolnunk a fejlődésről vallott elképzeléseinket. A könyvet Lester R. Brown Új korszak küszöbén című tanulmánya vezeti be, majd több írás foglalkozik az ún. fenntartható fejlődés és a környezet állapotának össze­függéseivel (például a fokozódó víz­hiánnyal, a fejlődő országok energiahely­zetével, a környezet és a kereskedelem összefüggéseivel.) Lester R. Brown bevezető tanulmánya legelején idéz az Amerikai Egyesült Álla­mok Tudományos Akadémiája és a brit Ro­yal Society tanulmányából: „ha a népes­ségnövekedéssel kapcsolatos előrejelzések igaznak bizonyulnak, és az emberi tevé­kenység módja nem változik meg, megtör­ténhet, hogy a tudomány és a technológia képtelen lesz megelőzni a környezet hely­rehozhatatlan pusztulását, illetve a világ nagy részének elszegényedését." 1950 óta a világgazdaság teljesítménye ötszörösére növekedett, míg a világ lakosa­inak száma 2,6 milliárdról 5,5 milliárdra. Ezt a terhelést azonban a Föld biológiai rendszerei már alig-alig bírják ki: bekövet­kezett a Föld erdős területeinek csökkené­se, az elsivatagosodás, a talajpusztulás, a világ számos pontján jelentkező vízhiány és a klíma felmelegedése. Mindenki tud az atomerőművek jelentette veszélyről. (A kö­tet előszava lakonikus rövidséggel fogal­maz: „Csernobil az atomenergia-ipar halál­harangja volt.") Aggodalomra ad okot az is, hogy a mezőgazdaság fejlődése lelassult, így például 1984 és 1992 között a világ ga­bonatermelése 6 százalékkal csökkent. A nemzetek gazdasági teljesítményét még mindig a bruttó nemzeti össztermékben (GDP) mérik, holott ez nem veszi figyelem­be a természet által biztosított javak „amor­tizációját". Másképp kifejezve elszámolási rendszerünk figyelmen kívül hagyja a ter­melés egyik fontos költségtényezőjét, a környezetben okozott károkat. Lester R. Brown sejteti: a világgazdaság jelenlegi vál­sága (az ötvenes években bekövetkezett 5 százalékos éves növekedés 0,6 százalékra esett vissza, míg az egy főre eső termelés növekedése az éves 3 százalékról évenkénti 1 százalékos csökkenésbe csapott át) már többek között a környezetrombolással, föl­dünk ökológiai rendszereinek kimerülésé­vel is magyarázható. A válság jelei mellett azonban néhány biztató körülményről is beszámolhatunk: Amerikában kiváló ered­ményeket értek el a talajpusztulás megállí­tásában, Németország a szemét biztonsá­gos begyűjtésében és újrafeldolgozásában mutat példát. Ennek ellenére a szemlélet­­mód változásának az egyén szintjén kell el­kezdődnie, és a környezetvédőknek állan­dóan nyomást kell gyakorolniuk a kormá­nyokra. Most már nagyon sokan tudják, mi­lyen lépéseket kell tennünk bolygónk meg­mentése érdekében, a kérdés csupán az, maradt-e még elég időnk, mielőtt a Föld pusztulása visszafordíthatatlanná válik. Lester R. Brown mentes az értelmiségiek­re oly gyakran jellemző doktrinerségtől, és józanul kijelenti: nem a gazdaság piaci me­chanizmusaiba kell beavatkozni (megjegy­zem ezt már egyszer a történelem során az ún. tervgazdaságokban kipróbálták, és en­nek következményeit nekünk is volt szeren­csénk megtapasztalni), hanem — a jövede­lem- és nyereségadók helyett — környezet­­védelmi adókat kell bevezetni. Jelenleg a kormányok a társaságok nyereségét adóz­tatják, mert ezzel tudnak a legkönnyebben adóbevételhez jutni. A környezetvédelmi adókkal azonban a szennyezőkkel fizettet­nék meg az általuk okozott kárt, és egyúttal erőteljesen ösztönöznék őket arra, hogy a környezetet károsító termelést környezet­­barát módszerekkel váltsák fel. (Például, ha a kormányok adót vetnének ki a szén hasz­nálatára, ezzel a szélerőművek építésének adnának lendületet.) A kötet második tanulmánya a globális vízhiánnyal foglalkozik. Szerzője megemlíti: míg a szárazságokról az újságok mindig tu­dósítanak, arról sokkal kevesebbet írnak, hogy manapság már szerte a világban a víz­­stressz jelei mutatkoznak, azaz a tavak és a talajvíz szintje csökken. Döbbenetes adat, hogy 1950 óta a Föld vízfelhasználása meg­háromszorozódott, és jelenleg az egy főre jutó vízforrások egyharmaddal kisebbek, mint 1970-ben. A szerző definiálja, mit érte­nek a szakemberek a „vízhiányos ország" fogalmán. Ezek azok az országok, ahol az egy főre jutó évi megújuló vízmennyiség 1000 köbméternél kevesebb. 2010-ig Afrika lakosságának mintegy 37 százaléka vízhiá­nyos országban fog élni. A hatékony öntö­zés nagy szerepet játszhat a vízgazdálkodás­ban. Ha például az emberiség a mezőgazda­­sági vízfelhasználást (az öntözés hatékony­ságát növelve) 10 százalékkal csökkentené, akkor elegendő víz szabadulna fel ahhoz, hogy a háztartási vízfelhasználást nagyjából meg lehessen kétszerezni a világon. A vízgazdálkodás hatékonyságának javí­tása terén jelentős eredményeket értek el Kaliforniában, ahol 6 évig tartó szárazság volt. A városi vízfelhasználás a teljes vízfo­gyasztásnak ugyan kevesebb mint 10 szá­zaléka, de azért ezen a téren is sok a teen­dő. A szerző hangsúlyozza: a Földön elő­forduló vízhiányok közül sokat az okoz, hogy a vizet nem valós értéken tartják szá­mon, majd így ír: „A takarékosság, a haté­konyság, az újrahasznosítás és az újrafel­használás akkora új forrást jelent, amely elég ahhoz, hogy átvészeljük a várhatóan bekövetkező vízhiányokat, és időt nyer­jünk a felhasználás és a népességnöveke­dés fenntartható szintre hozásához." A kötet egyik tanulmányából az olvasó megtudhatja, hogy az óceánok felületének 0,17 százalékát kitevő korallzátonyok a ten­geri fajoknak csaknem egynegyedét tartal­mazzák, rászolgálva ezzel az „óceánok őserdői" elnevezésre. Ennek ellenére a világ korallzátonyait pusztulás fenyegeti, hacsak nem történnek lépések megmentésükre. A következő tanulmány címe: „Nemi egyenlőtlenség a fejlődésben". A huszadik század vége felé mintegy 3 milliárd ember — a Föld népességének több, mint a fele — él a harmadik világ önellátó gazdasá­gaiban. A nők diszkriminációja ezekben a régiókban rendkívül erős, hisz a családi fo­gyasztás biztosítása érdekében végzett te­vékenységük az önellátó gazdaságban tör­ténik, és ennek következtében semmiféle pénzjövedelemhez nem jutnak. A harma­dik világ vidéki területein élő nőket az alábbi tényezők akadályozzák abban, hogy elegendő élelmet termesszenek vagy sze­rezzenek be: /. A falusi földközösségek tel­jes felbomlása és a termőföldek kevesek kezében összpontosuló, fokozódó kon­centrációja; 2. a nőket sújtó öröklési jog; 3. a mezőgazdaság gépesítése inkább a férfiak által végzett munkát könnyíti meg, és ezzel párhuzamosan úgy növeli a nők munkaterhét, hogy közben jövedelmük nem növekszik. Egy tanulmány a fejlődő országok ener­giahelyzetét tárgyalja. 1960 óta — tudjuk meg a kötetből — a „fejlődő országok több mint négyszeresére növelték energiafel­használásukat, és ez a stratégia kiszolgál­tatta őket az olajválságoknak, adósságok­ba kényszerítette őket és súlyos ökológiai problémákat okozott. A fejlődő országok az éghajlatot megváltoztató, üvegházha­tást előidéző gázok egyre nagyobb forrá­saivá válnak." Igaz ugyan, hogy eddig az ipari országokból származott a fosszilis anyagok okozta emisszió döntő hányada, de a jelenlegi tendenciák folytatódása ese­tén már inkább a Dél lesz felelős a globális felmelegedésért, hisz az előrejelzések sze­rint 1990 és 2025 között a fejlődő világ szénfelhasználása 1,8 milliárd tonnáról 5,5 milliárdra emelkedhet. Mindez történik ak­kor, amikor a fosszilis energiahordozókból származó kibocsátást legalább 60 száza­lékkal kellene csökkenteni ahhoz, hogy minimális legyen az éghajlat felmelegedé­se. A fejlődő országoknak tehát igencsak szükségük lenne az alternatív energiafor­rásokra, például a szélerőművekre vagy geotermikus energiára. Örvendetes fejle­mény, hogy a napenergia hasznosítása te­rén már jelentős fejlődésről számolhatunk be, hisz körülbelül egy tucat fejlődő or­szágban több mint 60 ezer napelemes, vi­lágítást biztosító egységet szereltek fel. Növelni kell az energiafelhasználás haté­konyságát is, hisz a fejlődő országoknak jelenleg 40 százalékkal több energiára van szükségük, mint a nyugati országoknak ahhoz, hogy ugyanakkora értékű árut és szolgáltatást állítsanak elő. Ha az energia­szolgáltatás költségeit csökkenteni lehet­ne, akkor az így felszabaduló erőforrások­kal a szegény országok más, sürgetőbb fe­ladatokat tudnának megoldani. A kötet egy másik tanulmánya arra mu­tat rá, hogy fontos környezetvédelmi célok elérése érdekében időnként kereskedelem­­korlátozó eszközökhöz kellene folyamod­ni, hisz 1950 és 1990 között a világkeres­kedelem évi 0,3 billió dollárról 3,6 billió dollárra nőtt. A kérdést bonyolítja hogy gyakran nehéz különbséget tenni a jogos környezetvédelmi intézkedések és a kör­nyezetvédelmi intézkedésként álcázott vé­dővámok között. Egy EK-határozat ezzel kapcsolatban leszögezte: a környezetvéde­lemből fakadó megszorítások hasznának nagyobbnak kell lennie, mint a kereskede­lem korlátozásából fakadó károknak. A fegyverkezés és környezetvédelem összefüggéseit taglaló tanulmány leírja, hogy az USA és Oroszország a fegyverzet­korlátozás területén nagy eredményeket ért el. Mindazonáltal — szögezi le a tanul­mány szerzője — „a stabil béke előfeltétele egy olyan világ, amely sokkal kevésbé fel­fegyverzett, amely megfelelő korlátokat ál­lít a fegyvergyártás, -birtoklás, -kereskede­lem és -használat elé." Hiába határozta el az USA és Oroszország atomfegyverkészle­tének nagyarányú csökkentését, mindez nemzetközi ellenőrzés hiánya mellett tör­ténik, és ez óriási veszélyeket rejt magá­ban. A tanulmány írója hangsúlyozza, hogy a világközösségnek meg kell fontolnia egy állandó békefenntartó erő felállítását, mely ENSZ-felügyelet alatt állna, és szükség van az ENSZ reformjára is, hogy az jobban képviselhesse az emberiség érdekeit (a je­lenlegi BT vétójoggal rendelkező tagjai a II. világháború győztes, és atomfegyverekkel felszerelt országai). A szerző tanulmánya végén megállapítja: „Csak az, hogy a hábo­rú társadalmi intézmény, ez nem jelenti azt, hogy elkerülhetetlen: az ember terem­ti, el is törölheti — ha akarata és kitartása elegendő." A kötet utolsó tanulmánya ismét megem­líti, hogy 1950 óta a világgazdaság teljesít­ménye ötszörösére növekedett, és eddig so­hasem látott jólétet teremtett az Észak fej­lett országai számára, míg a Dél országai­nak zöme továbbra is nyomorban tengődik. (Arról sajnálatos módon az egész kötetben nem olvashatunk, hogy az IMF és a Világ­bank szorgalmazta gazdasági átszervezés a világ számos fejlődő országában nem bizo­nyult igazán sikeresnek, nem csökkentette a szegénységet, és oda vezetett, hogy sok harmadik világbeli ország elvesztette gaz­dasági függetlenségét, és ezen szervezetek gyámsága alá került. Azt sem tudjuk meg, mit is jelent igazából Észak és Dél ellentéte. Nos a következőt: az ezred végére a világ lakosságának 15 százalékát kitevő gazdag Észak a Föld erőforrásainak 80 százalékát fogja birtokolni. A kötet nem hangsúlyozza eléggé, miért nem követheti a Dél lakossá­ga is az Észak fejlődését. A válasz roppant egyszerű a Föld ökológiailag már nem bír­ná ki, ha összes lakója nyugati színvonalon fogyasztana. A Délnek tehát olyan utat kel­lene bejárnia, mely elkerüli az Észak által követett fejlődési út másolását, ám ugyan­akkor emberi életet biztosít. Ez viszont egy­re lehetetlenebb, mert az utóbbi évtizedek tapasztalata megmutatta: a nyomorból kilá­baló nemzetek csak agresszív export-orien­tált politikával tudtak felemelkedni. A sok exportáló nemzet viszont lenyomja az ipar­cikkek árát, és közben az ún. import-he­lyettesítő iparosítás — hazai termékek csak hazai fogyasztók számára történő előállítás­­a — is egyre nehezebbé válik. Az Észak a fejletlenebb iparágakat kitelepíti Délre és újabban Kelet-Európába, mert ott olcsó a munkaerő és még nem olyan szigorúak a környezetvédelmi szabályok. A kötet egyik gyengesége, hogy a szerzők nem hangsú­lyozzák eléggé, hogy az ökológia és a társa­dalmi igazságosság-méltányosság igenis összefügg egymással. Vegyük például a se­gélyeket: India 1950 óta több nemzettől is nagy összegű segítséget kapott, míg Kína csak 1957-ig kapott szovjet segélyt. Mégis jelenleg Kína vitathatatlanul jobb helyzet­ben van, mint India. Vagy egy másik kérdés: érdemes-e mondjuk annak a 100 millió lel­ket számláló Bangladesnek ingyenes élel­miszersegélyeket küldeni, ahol a népszapo­rulat évi 2 millió? A népességnövekedés csökkentéséhez és leállításához lehet ugyan külföldi segítséget nyújtani, de a romboló népességnövekedést végül is min­den fejlődő országnak saját tradíciói figye­lembevételével kell leállítania.) A környezetrombolás után eljött a törlesz­tés ideje — olvashatjuk a­ kötetben —, hisz a globális felmelegedés, a fenyegető vízhiány egyre sürgetőbben követelik meg a termelés és az emberi tevékenységek környezetbarát átépítését, illetve teljesen új technológiák és iparágak kialakítását. Második ipari forrada­lom előtt állunk — szögezik le a tanulmány szerzői —, hisz az előrejelzések szerint 2000-re a környezetvédelem (a belső égésű motorok helyettesítőinek kialakítása, az acél könnyű műanyagokra cserélése, a naperő­művek és szélerőművek kifejlesztése stb.) a legdinamikusabban növekedő iparággá vá­lik. Az 1992-ben aláírt éghajlati egyezmény arra kötelezi az ipari országokat, hogy a fosszilis energiaforrások (szén és olaj) jelen­tette környezetszennyeződés növekedését rövid távon egy adott szinten stabilizálják, később pedig a szennyeződés mértékét csökkentsék. Ennek nyomán számtalan vál­lalat fontolóra vette, hogy az olajat és szenet földgázzal cserélje le, mert ez már átmene­tet jelent a megújuló forrásokból nyert hid­rogénfelhasználás felé. Csak egyetérthetünk a tanulmány szerzőivel, amikor kijelentik: ha a harmadik világ csatlakozni akar a kö­vetkező ipari forradalomhoz, akkor alapve­tően meg kell változtatnia fejlesztési terveit, és nem szabad végigjárnia azt az utat, mely mostanra a fejlett világ országait is az öko­lógiai katasztrófa közelébe sodorta. BÍRÓ DÁVID: A szakadék szélén táncoló világ ESSZÉÉLET ÉS Í B­IRODALOM

Next