Élet és Irodalom, 1994. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)

1994-03-25 / 12. szám - Marx József: • könyvkritika | Ex libris • Beke Kata: Jézusmária, győztünk! (Belvárosi Könyvkiadó, 1993.); Norman Vincent Peale: A pozitív gondolkodás hatalma (Pressure Vessel Handbook Inc.); Lengyel László: Magyar alakok (2000/Pénzügykutató, 1994.) (11. oldal)

ÉLET ÉS ÍR IRODALOM EX LIBRIS MARX JÓZSEF Beke Kata: Jézusmária, győztünk! Amikor megjelent a könyv, gyorsan „le­csaptam rá", mivel feltételeztem: a politi­kába belekábult értelmiség — gyógyszer gyanánt — felfalja Beke Kata politikusi pályájának minden titkait. Nem csalód­tam. A könyv csakhamar eltűnt az utcai pultokról. Olvasmánnyá vált, illúziót fosz­lató olvasmánnyá (némi MDF-es berzen­kedéssel), amely belülről mutatta meg, amit az utca népe kívülről látott. Ezt ne­vezik aknának. A gyúanyaggal azonban — úgy látszik — baj van. Az akna kiélesítve ott hever a könyvespolcokon és nem robban (egyelőre). Több okból. Először is a szerző a gyű­lölködéssel mérgezett közéletben nem akarta, hogy műve extraolaj legyen a tűz­re. Önmérséklettel szólt politikusi „kálvá­riájáról". Kritikája egy valamikori MDF-es „igazi szellem" felől hangzik el (amiben már csak nagyon kevesen hisznek). Beke Kata azt az irodalmias nézőpontot vá­lasztja, amit például Jókai Mór vett fel A kőszívű ember fiaiban 1848-ról beszélve — 1869-ben! —, vagyis az olyan emberét, aki a fényes múlt felől nézve nem talál írt a jelen s jövő bajaira. Beke Kata hűséges, csalódásának egyik fő motívuma az a há­­ládatlanság, amelyet az MDF egykori MSZMP-s partnerével, Pozsgay Imrével szemben tanúsított. Nem fogadja el, hogy ennek így kellett lennie, és visszafordul az egyszer már bejárt útra. Következmény­képpen ma az NDSZ két alapítója, Pozs­gay Imre és Bíró Zoltán oldalán láthatjuk őt.­­Ami bizony (gondolom) tömény nosz­talgia egy olyan pillanat után — legutóbb Servan­ Schreiber írta meg a­­Népszabad­ságban Találkozásaim Antall Józseffel cí­men —, amelyben azt lehetett hinni, An­tall József lesz a miniszterelnök, Pozsgay Imre pedig a nem túl gyenge elnök. Ebből a nézőpontból gyengíti a gyú­­anyagot, hogy a szerző minden MDF-es baj forrását Antall Józsefben pillantja meg. Kritikája bizonyára pontról pontra igaz, ám visszaverhető, mint „sérelem okozta" panasz. Ha majd elmúlik a halott miniszterelnök kanonizálásának kurzusa, akkor nagy hatású forrás lesz Beke Kata vallomása. Addig azonban elhallgattatan­­dó botrány. Ugyanis a képviselőnő — aki kétségkívül hozta az MDF-nek a szavaza­tokat, és nem mások szavazatain vonult be a parlamentbe — nem kevesebbet állít, hogy Antall József hibáztatható azért, hogy a rendszerváltás első négy évében az MDF erkölcsileg fogyatékos klientúrát teremtett, s ebből a neobarokk „televény­­ből" olyan kalandorok nőttek ki, mint Timkó Iván, aki Andrásfalvy Bertalan he­lyett miniszter volt a művelődési minisz­tériumban. Akinek hatalmában állt embe­reket fölemelni és porba sújtani, akiről Beke Kata azt állítja: „lánggal lobogva égett hite szerint a haza, ám inkább ön­nön gőgös messianizmusának oltárán, noha az sohasem pótolhatja a józan észt, a szakértelmet, az együttműködési kész­séget". Beke Kata portréi elevenek, olykor iro­dalmi remeklések. A karakter titkai érdek­lik, például az a nagy kibicsaklás, ami miatt szemében Csoóri Sándor is elvesz­tette korábbi nimbuszát. Van ehhez — mint fentebb is láttuk — egy kulcsszava: a gőg, ami áthatotta és áthatja a helyi érde­kű váteszeket és a minimessiásokat egy­aránt. Ez az uralmi attitűd valóban szo­katlan a magyar közvélemény számára; a késő Kádár-kori politikusok java „bocsá­nat, hogy élek" (szemforgató) szerénysé­gére trenírozta magát. Az új elit azonban úgy érzi, nem csak kormányzásra kapott felhatalmazá­st, hanem életfogytig való berendezkedésre is. Tehát az „ide nekem az oroszlánt is!" hevületével, mint a gáz kívánja kitölteni a társadalom minden ki­csiny, rejtett üregét is... Vajh, mekkora si­kerrel? Vajon Beke Kata könyvének olva­sóiban, személyiségének tisztelőiben fel­­sejlik-e majd a szavazófülkék magányá­ban, hogy lám, van társam, aki képes nyil­vánosan bevallani: 1990-ben tévedtem, amikor az MDF-nek gyűjtöttem voksokat? Azaz — állítom — csak ennek a könyvnek hatására (ekkor fog robbanni az akna) 1-1,5 százalékkal fog csökkenni a kormány­zó párt szavazóbázisa. (Az azonban ko­rántsem biztos, hogy ezt a csökkenést az NDSZ tudja elnyerni, mint a parlamentbe való bekerülés zálogát.) (Belvárosi Könyvkiadó, 1993, 126 oldal.) hallgatta a csüggedt férfit — papírt vett elő, és felírta,­ hogy a sok baj mellett mi pozitívum található a férfi életében. Nos az alábbi listát sikerül összeállítania: „ 1. Egy csodálatos feleség — 30 évi házasság után. 2. Három odaadó gyermek, akik Ön mellett állnak. 3. Segítőkész barátok, akik Önt becsülik. 4. Becsületesség — semmit sem kell szégyellnie. 5. Jó fizikai állapot. 6. Az Egyesült Államokban él, mely a világ legnagyobb állama. 7. Vallásos hite van." A lelkész szinte ráförmed a férfira: most panaszkodik vagy dicsekszik? A férfi hirtelen megvilágosodik: „Talán nem is állnak olyan rosszul a dolgok" — és a történet szerint hamarosan össze­szedi magát, és „új vállalkozásba" fog. Hogy mibe? Érdektelen. Mi az értékrend­re összpontosítsunk. Peale bizony nem ismeri a kisgazdákat. „Isten, haza, csa­lád"? Nem, a gyakorlati kereszténység a családi és társadalmi szolidaritásra, a helyes erkölcsi érzékre, az egészségre te­szi a hangsúlyt, és csak hatodik-hetedik helyen fut be a „haza" és az „Isten". Egyébiránt ez a vallásosság szereti az írásbeliséget: nehéz helyzetünkben — ta­nácsolja Peale — írjuk fel a mellettünk álló tényezőket, és ez segítségünkre van leküzdeni a félelmeket. Ilyen mellettünk álló tényező „Isten jelenléte", akiről „próbáljuk elhinni, hogy olyan valósá­gos, mint feleségünk, üzlettársunk vagy legközelebbi jóbarátunk". Mert mivégre a „tudományos mód­szer"? Ha valaki nem tudja elhinni, hogy a bajból saját hajánál fogva képes kiemelni magát, akkor archimédeszi pontként ve­gye igénybe istent. Talán úgy sikerül. Kö­vesd Ed módszerét! Ő úgy szokott le az italról, hogy minden kocsma előtt elmor­molta az imát — „kérlek, Uram, óvj meg ettől a helytől!" — és a kísértést elkerü­lendő nyúlcipőt kötött, így működött együtt Isten akaratával. (Pressure Vessel Handbook Inc., 244 ol­dal) Lengyel László: Magyar alakok Lengyel László ebben a kötetében jó­részt elhagyta minden korábbi „posztmo­dern" manírját (például a tetszelgő láb­jegyzetelési technikát), és megtért a ma­gyar politikai irodalomban jól ismert portréfestéshez. A Magyar alakok című kötet gerincét azok a tanulmányok adják, amelyek korunk „főszereplőit" írják le mindazon erények segítségével, amelyek Plutarkhosz óta szükségeltetnek az ilyes­fajta munkához. Azaz a tények beható is­meretével, az „elhelyezés" (a „történelmi szerep" elismerésének) adományával és az írói megjelenítés múzsacsókjával. Len­gyel László műfaja a „nagyesszé" és a „tárcanovella" közötti „valami", amely ép­pen arról ismerszik meg, hogy a tények, a pszichológiai motívumok meseszerű talá­lékonysággal ötvöződnek benne. Hankiss Elemér is, aki a kötet utószavaként tisz­telgő „vázlatot” írt Lézengő ritter? címen a kötet szerzőjéről, úgy summázza megfi­gyeléseit, hogy lát Lengyel Lászlóban va­lami „talányosságot". „Nehéz kiigazodni rajta — írja, és jobb híján hozzáteszi: — Talán azért, mert benne is két vagy akár több lélek lakozik, mint manapság annyi­unkban?" Az egyik lélek, a legsikeresebb, az elem­ző tollát mozgatja. A legújabb kori „ma­gyar alakok" megértéséhez bizony tan­anyagként kell majd tudni, hogy mit írt Lengyel László például Antall Józsefről. Az Antall-„rejtély" egyik kulcsa az, amit szer­zőnk egy 1992. februári írásában ígyen rögzít: „Semmi panaszom nincs a nem­­zetkarakterológia ellen, ha azt a politika egy, pontosan körülhatárolt elemeként kezeljük. Csakhogy Antall József a faji és nemzetkarakterológiai vélekedéseit nagy magabiztossággal oly kézenfekvő igazsá­gokként tárja elénk, hogy érezzük, legfon­tosabb világmagyarázó elve ez." Ha pedig így van, akkor az Antall-Csurka „tengely" nem csupán az ellenzék fantazmagóriája. Csurka kifejez egy általános Nyugat-elle­­nességet, ami abból fakad, hogy sokan el­hitték, a Nyugat segítségével itt négy éven belül a kerítések is kolbászból­ lesznek. Antallnak — és ez a minősítés ma már nem sérthet kegyeletet — kellett Csurka. „Antall Csurkára mutat: ha adtatok volna, nem írna ilyen marhaságokat". Ahogy Nyugatnak is kell Csurka: „hogyan adhat­nánk oda, ahol ilyeneket írnak rólunk". De megkerülhetetlenek Lengyel László „kisebb" portréi is, így például a „medve bátyóról", Für Lajosról írt sorok vagy a hi­­úz és vakond — Lezsák Sándorról — le­írása. Bizony itt is följelentés lesz a vége (ha ismét a koalíció kerül a kormányrúd mellé), hiszen Lengyel László most írás­ban adja, Lezsák, a hiúz volt az „első, aki különböző jogokat árusított. Első, aki rá­ízlelt az alapítvány-alapítás gyönyöreire. Első, aki letarolta a bankokat és a vállala­tokat." Ehhez csak annyit lehet hozzáten­ni, bizony Aczél Györgynek még álmában sem jutott eszébe, hogy strófákat szerez­zen az általa finanszírozott „nemzeti rockoperához". Hiába, változnak az idők! Gyengébb jellemrajznak tartom a Csur­­ka-dolgozatot. Csurka felől igaznak tűnik, hogy a magyar Terembura a lakitelki ala­pítókat értékükön veszi, azaz dilettánsok­nak tartja őket. Nincsenek elfogultságai sem eszmetársait, sem az új törtetőket látva, Csurka hangfogó nélkül kimondja, hogy itt, uraim, mindössze elitcsere zajlik. Ugyanakkor Lengyel László elemzése két ponton mégis megbicsaklani látszik. Szá­mára „kicsi motívum" Csurka „ügynöksé­ge", holott látni való, itt a klasszikus kompenzáció jelentős esete forog fenn, továbbá aligha elegendő azt mondani ró­la, hogy „Csurka István, a tehetséges drá­maíró felépítette a bohém őstehetség Csurka Istvánja szerepét". Talán el lehe­tett volna gondolkodni azon, hogy vajon nem éppen a rendszerváltást vezénylő koalíció felelős azért, hogy olyan körül­ményeket teremtett, amelyben az egy és oszthatatlan Csurkának végre nem kell a részegség alibijével mondania azt, amit mond. S végül képzavara miatt groteszk számomra az Orbán Viktor-portré is. Aki egyfelől: „Született basszus." Másfelől: „tigris természet". Sok, kedves Lengyel László, sok! Ha elképzelem Orbán Viktort, mint basszus hangú tigrist, akkor már képtelen vagyok arra figyelni, amit az elemző — talán helyesen — mond: „Hal­latlan önbizalma ellenére nyugtalan. Nyugtalan, mert nem találja a korábbi biztos kapaszkodókat." A fenti kritika azonban csak az elemző tollából kifutott sorokra vonatkozik. Han­kiss Elemér is felveti a lehetőségét annak, hogy Lengyel László készül, mégpedig po­­litikusi szerepre. Izgatja az a lehetőség, hogy benne van valamiben (és így könnyebben hozzájuthat azokhoz az in­formációkhoz, amelyek az „egyszerű" közírók elől el vannak zárva). Ha pedig így van, akkor vajon hogyan kell értékelni — a lélek újabb „vonatkozásaként" — a szépírói aspirációkat, melyek a tárcákban érhetők tetten? Köztük a legjobb, a „Ho­mo kadaricus" korszakos aforizmát koc­káztat meg. Szomorúak vagyunk: „Kelet első embereiből Nyugat utolsó embereivé váltunk." Mi, a tömeg, és nem ők, akik megszedték magukat, és olyan végkielégí­téssel lépnek le, hogy abból fél gyárnyi munkás egész évi fizetését lehetne finan­szírozni. (2000/Pénzügykutató, 1994, 197 oldal) KÖNYVKRITIKA Norman Vincent Peale: A pozitív gondolkodás hatalma „Ezt a könyvet az Egyesült Államokban iskolai tankönyvként forgatják" — figyel­meztettek azok, akik A pozitív gondolko­dás hatalma című könyvet a kezembe nyomták. A közlés nem rendített meg, mert nyilvánvaló, hogy az Egyesült Álla­mokban annyi iskola van, hogy a rendszer lényegét kifejező könyv, amely már címé­ben is a pozitív szót tartalmazza, talál magának iskolát. Jobban érdekelt, hogy a Gemziczky Etelka fordításában megjelent mű kiadója (feltehetőleg) külföldi: a Pres­sure Vessel Handbook Inc. És­­ ez, mint egykori könyvkiadói szerkesztőnek a leg­mulatságosabb volt — „Kapható: (kicsiny­ben) (sic!) PÜSKI Könyvesház 1013 Buda­pest, Krisztina körút 25." Nos a szerző, a New York-i Marble Collegiate Church lel­késze ezzel a könyvvel egyszerre két le­gyet üt egy csapásra: olvasóit megtanítja a „gyakorlati kereszténységre", és „tudo­mányos rendszerbe" foglalja mindazt, ami a sikeres élethez kell. Ettől tanulságos ez a kegyes könyv. A kerszténységnek olyan arcát mutatja be, ami a tudományos-technikai forradalom után egyszerre racionális (azaz tudomá­nyos) és kapitalistán sikerorientált. Nor­man Vincent Peale megoldani véli a gordi­uszi csomót: Isten vezeti kezét, amikor ír­ja könyvét, ám ő is segíti az Istent azzal, hogy belevágja fejszéjét a „képességeinél nagyobb feladatba". A feladat azonban nem sodorta el, mivel megelégedett azzal, hogy eseteket tanulmányozott, méghozzá azzal az „alappszichológiával", amit a vi­lágon mindenütt minden egyetemi hallga­tókba „mellékesen" is belepumpálnak. Peale kereszténysége a legmélyebben rendszerfüggő. Hogy miről van szó, azt ez az eset is jól érzékelteti. Egy 52 éves em­ber fordult hozzá tanácsért — végső két­ségbeesésében. A lelkész — miután meg­ 11

Next